13. bennem.

.. van egy könyv. megpróbálom elmagyarázni, merthogy ezt most nem lehet olyan könnyen elintézni, hogy van, vagy nincs.

van egy könyv. régi a könyv, kortárs a tartalom, amilyeneket én szeretek. van, borítója, meg lapjai és be is vannak kötve, meg minden ilyesmi. kicsit... rendhagyó mégis, mert átlátszóak a lapjai. a betűk, a lapok olyanok egymáson, mintha egy vastag üvegdarabba lennének sávonként beleírva az oldalak. nem lehet elolvasni. bármit tettem a könyv lapjai közé, minden átlátszóvá válik (papírlap, toll, kés, fémlap, bőrdarab, kéz, indigó.). kitépni őket meg nem lehet (meg aztán: ki merne elkövetni ilyen barbárságot.). a borító is torzít, mert úgy reflektál mindent, mint a prizma, s a lapokkal fölötte ez a prizma-hatás felerősödik olyannyira, hogy néhány sor kibetűzős kínlódás után káprázik a szemem, hogy szédülök bele. soha sem tudtam elolvasni a könyvet (igaz, csak nemrég találtam rá, valami romok alatt) és talán soha nem is fogom tudni elolvasni. s minél többet kínlódok vele, minél több időt szánok arra, hogy felfedjem tartalmát annál inkább meg vagyok győződve, hogy fontos az, ami a könyvben van. hogy nem véletlenül került hozzám (amúgy sem hiszek a véletlenekben) és hogy az, amit tartalmaz annyira meg tudná változtatni az életem, hogy... nem is tudom pontosan, de biztos nagyon.

azt hiszem, hogy te vagy a könyvben.

néha, mikor lapozom a tört, prizmás fényben meg-megvillan egy arc-él, egy-egy rejtett mosoly a lapok felületén. olyankor tudom, hogy az az oldal, ha el tudnám olvasni: most csodákra volna képes. mint egy dzsinn, vagy valami. gondoltam arra is, hogy felgyújtom s akkor nem idegeskedek többet vele. nyugodt leszek és slussz. de rá kellett jönnöm ilyenkor, hogy igazából attól vagyok nyugodt, hogy kezemben tarthatom és a lapjait bámulhatom anélkül, hogy érthetném, hogy mi van benne, hogy mit tartok a kezemben (egy könyvet, téged, egy könyvet, ami te vagy, téged, aki egy könyv vagy, egy könyves tégedet, vagy egy tégedes könyvet, vagy ennek a tovább torzított, agyleterhelő változatát, változatait).

12. bennem.

.. egy szoba van.

fehér és tágas. mondjuk nem vakulok meg benne a fényességtől, de ablakai relatív nagyok és egy kicsikét dél-nyugatra néznek. nem nagy szám, mondom, de egészen olcsón tettem szert rá... mindegy.

szóval itt élek. jó itt. vagyis: nem rossz. az nem ugyanaz és mindegynek sem mindegy. de akkor már inkább így fogalmazok: itt élek (és slussz.).

egész jól elvagyok. tényleg. igaz, hogy egyedül vagyok, de egész jó így is, minden van itt, amit használok, amire szükségem szokott lenni. van só, például, sóból sokat eszem, meg ecetből is. meg van gyertya is, csak azt nem nagyon szoktam használni, amikor fürdök, meg amikor éjjel áramszünet van, leginkább olyankor. vagy vannak evőeszközeim, azokat is szoktam használni. jó evőeszközökkel enni. jobb, mint szabad kézzel. vagyis úgy is jó, csak mondjuk máshol, máskor. nyáron, például, kint a zöldben. de nem itt akarok kikötni, hanem ott, hogy sok hasznos dolog van a szobámban. s ezért mondtam, hogy jól elvagyok.

a levegőnek fura illata van. olyan állott, kicsit. vagy nem tudom... szerintem azért állott, mert sohasem szellőztetek. nem szabad. nem szabad az ablakot kinyitni. nem egészséges. a sok fény is megárthat, ugye, s akkor ez itt, ez a fény, ami van bent, ez pont jó.

a fal amúgy fehér, de vannak itt bent is fák, meg éjjeli lámpák, meg virágágyások, meg sétáló emberek, meg kiskutyák. még rendőr is van, de ő csak ritkán jelenik meg és rövid időre. épp csak a rend kedvéért. tudom, hogy egyik sem olyan, mint a kinti, de azt csinálok velük, amit akarok.

kint is szépek a fények. meg a levegő sem lehet épp olyan rossz, hisz mindenki belélegzi. s vannak, akik mosolyognak is, kint. én rég nem mosolyogtam már. de mondjuk ez logikus, mer nem feltétlenül akarok, meg aztán: minek is, egyedül, mosolyogni.

jó itt, mosoly nélkül is. jól érzem magam...

akár ki is mehetnék, sétálni, vagy mit tudom én... kipróbálni, hogy milyen a levegő, meg a fények, mint régen. nem lehet olyan rossz, végülis másoknak is jó... csak épp annyi bajom van vele, hogy az, ott, kint: az ott már a valóság. és ahhoz nekem semmi közöm...

11. bennem.

.. ott egy egész labirintus, amiben épp kóválygok.

csodálatos egy alkotás ez a titok-rendszer, tizenkétezer hektárnyi területen fekszik (körül-belül, de nem mértem fel, csak szemmel. s így azt is írhattam volna, hogy amíg a szem ellát, vagy belenyúl a horizontba, de az ilyen kijelentések olyan bizonytalanoknak tűnnek. a nagy meg már elég elcsépelt jelző.), (körül-belül) huszonegy méter magas falaival, rejtett járataival és évszakjaival, különböző tájegységekre jellemző légnyomással és légnedvességgel, stb. egyedülálló a maga nemében. az egész épület-együttes csak egy személyre és csak egy személynek volt tervezve. három próbát kell kiállni, csak hogy eljuthass a bejáratához.

nem nagy szám, amúgy. csak egyedül van az ember. van néhány sötét sarok benne. azok segítenek, hogy megtaláld az utat a centrum felé. persze csak ha kiálltad a próbákat. olyan, mint egy kaland-játék, csak sokkal, de sokkal komolyabb.

a centrumban van egy forrás. azt mondják, ha a forrásból iszik az ember, akkor fény lesz belőle. olyat is hallottam, hogy minden tudásnak birtokában lesz, csak épp nem kell meghalnia, majd sem. ezek azonban lehet, hogy csak mendemondák. egyszer róla álmodtam, a forrásról. előtte térdeltem és imádkoztam és a forrás beszélt hozzám. visszahívott, hogy újra beszélhessen. meg kellett tanulnom a nyelvet. meg kellett tanulnom önmagamat. az ezidáig létezőt.

néha hallani a csobogását a víznek. azt mondják a tisztáson, ahol a forrás van mindenki örökkön él. mert emberek élnek ott, a víz őrei.

az ég köt már csak a világhoz és azt sem látom mindig, mert a sötét sarkak mély barlangokba visznek, ahol titkokat lehet megtudni. önmagamról (önmagadról). hogy mire odaérek fel legyek (legyél) nőve a víz hatalmához. visszafordulni nem szabad, ha visszafordulsz (visszafordulok): már nem találhatod meg az utat sem vissza, a kapu felé, sem előre, a forrás felé (és én sem).

egyedül vagyok és érzem: hamarosan meg fog bomlani a tudatom. de talán ez kell ahhoz, hogy jó nyomra leljek. hogy felébredjek és ihassak a vízből. s hogy vigyek belőle, neki.

10. bennem.

.. egy fa volt. szép volt a fa. nem volt sem magas, sem alacsony. átlagosnak is lehetne mondani, ha létezik olyasmi -féle fa. a teste gyötört volt, a fa teste maga a szenvedés. göcsös ágait, csavart, hajolt koronáját, zömök testét, feszes ágtöveit nézve az ember megnyugszik: valahogy érzi, hogy még nem ismert igazi szenvedést (az ember). a fa teste, mint mondtam: maga a szenvedés. de a levelei, bár nem buja a koronája: csodaszépek. nagy, férfitenyérnél is nagyobb felülete dúsan erezett és a viaszos fény a méregzöld leveleken életről, egészséges, felszín alatti, dús életről tanúskodnak. a levelek hol karéjozottak, hol fogazottak, hol sima a szélük. hol tojásdad alakúak, hol kísértetiesen hasonlítanak a juharfa oly karakteres leveléhez. tűlevelek is elősejlenek, itt meg ott, ha megmozgatja az ágakat a szél. a fának változatos levelei vannak. a koronája rendhagyó. hézagosnak tűnhet, mint az idősebbek fején a hajkorona, ugyanakkor tökéletes: éppen annyi levele van, amennyire szüksége van, éppen akkora, amekkorának igénye van lenni. a testében a fájdalom a levelei miatt van. megszenvedte a sokszínűséget. nem mintha muszáj volna, de szenvedés nélkül más fák is arra könnyelmű következtetésre jutnának esetleg, hogy ők is szeretnének sokszínűek lenni, csak úgy (mert megtehetik, ugye). így kérge megkeményedett, rugalmassága is oda. a kép azonban, az összkép a fájdalmat sugárzó testtel és a boldog élet idealizált képét (is akár) eszünkbe juttató levél-hálózattal szemünk elé tárul maga az idealizált (akár) boldogság.

másik érdekes tulajdonsága, hogy szeret fantáziálni. mert igazából nem is volt körülötte semmi csak szél, homok és fellegek (néha), amúgy nap (az meg folyton). ezért is mondom, hogy szerény, mert nem nőtt nagyobbra, mint amekkorára nőtt. mondjuk lehet, hogy nem is tud, a megkérgesedett teste miatt. szeret fantáziálni. hogy repül, hogy tengerfenéken él, hogy az űrben bolyong, hogy nyakába veszi a világot és mennyi érdekes dolgot láthat akkor... aztán egyszer csak eltűntek a gyökerei. köddé váltak. gyökér nélkül nem fa a fa. akkor valami más (csak épp nehéz beazonosítani, hogy mi az istencsudája). egyszer csak azon vette észre magát, hogy fúj a szél a törzse tövénél és hogy hideget érez. mint az ember mezítláb. és mikor végigkutatta magát akkor vette csak észre, hogy nincsenek gyökerei. lehet nem hirtelen tűntek el, csak későre figyelt fel rá. nehéz elképzelnünk, hogy mennyi időbe telik egy fának végigkutatni magát. fázott és nem tudta mire vélni a dolgot. tanácstalanul állt ott, gyökerek nélkül, és nem tudta, hogy most mit kezdjen magával. a szabadság kétségbeejtő tud lenni (néha). s míg ott lebegett egy helyben, felkerekedett a déli szél (vagy az északi, mindegy) és elkezdte fújni. és mozogni kezdett a fa, elindulni, mindegy, hogy merre, miközben meglepte egy furcsa érzés: a helyből való elmozdulásé. csak úgy nyelték a pórusai a furcsa, idegen ízű levegőt, napfényt, s érezte: itt is olyan minden, de valahogy mégsem ugyanaz: ezeket a fákat, a virágokat, a mezőket már nem ismeri és minden olyan üdítően új volt számára. sokáig mozgott, a szél beleszeretett és vitte, hurcolta, rángatta, óvatosan görgette magával, magában. a mozgás új fikciókat szült benne s a benne megfogant fikciók rendre belebújtak a valóságba: az elképzelt tenger sós szelét egyszer csak a kérgén érezhette. az elképzelt, egek fölé tornyosuló hegyek között érezhette a levélbizsergető, hűs levegőt. repülni szeretett volna és szerelmes szele csak miatta egyesült egy hurrikánnal, hogy megérezze a szédítő centrifugális lebegés leveleket hangosan rezegtető erejét. sokáig, nagyon sokáig vitte a szél a gördülő fát. közben sohasem volt éhes, sohasem fázott, sohasem kért mást, mint amije éppen volt. elégedett volt, fa-életével, meg a rendhagyó fa-élményeivel. valós és valótlan, valószínű és biztos világában önmagával.

egy napon azt érezte, hogy nem jó ez így. mégiscsak fa, ejnye-bejnye. meg irgum-burgum. meg aztapiculáját. s milyen fa az a fa(-szerűség), amelyiknek nincsen gyökere (ugye, hogy semmilyen). azonban nem szeretett volna megállni többet. nem neki való a kötött élet, mondta, közben érezni vélte, hogy valami csiklandozza a törzsének az alját. meg aztán ott volt a szél is, az északi vagy a déli (mindegy). megszerették egymást. fájna, hogyha csak néha érezhetné, amint a leveleit rezegteti. szorongani kezdett, hogy akkor most mi lesz. „rendes fa lesz”-e, ami ugye gyökeres változást igényel, avagy nem lesz fa, de akkor valahogy soha sem lesz... egész. pedig még szele is van neki. meg sok-sok fantáziája.

egyik reggel furán ébredt (belealudt a csillagokban való gyönyörködésbe- mindig már szögből nézve nem ugyanazok, főleg egy fának). furán ébredt, szóval, mert nem érezte a homokszemeket. bizsergést érzett. nagyon fújt a szél és nem értette miért. végigkutatta, már megint (már ez is valószínűleg több napot vehetett igénybe), magát és akkor vette észre meglepődve, hogy kinőttek a gyökerei. a hajszálerek helyén sok kis szárnyacska lett. úgy nézett ki, mintha lent is, fent is koronája lett volna, csak az egyik ritmikusan remegett, hófehérben, a másik meg élvezte a napsütést. és táplálta a lentieket. magasan lebegett. s miközben szerelmes szelével táncoltak az égen bevillant (sic!) egy kósza gondolat, hogy lehet, hogy nem is voltak gyökerei. mert hogy ő úgy tudta, hogy vannak, de vajon voltak-e tényleg, gondolta. mert megnézni sohasem nézte. csak tudta. s mikor észrevette, hogy nincsenek: elmozdult. vagy először elmozdult s utána vette észre... végül is mindegy, most már úgy sem számít sokat. megváltozott és örült neki. gyönyörű volt az elgyötört teste, amint tovarepült a fellegek között (amik néha vannak).

9. bennem.

.. nincsenek hangok. de tényleg. néha kifekszem az ágyamra, fejem lelóg a széléről, a hajam (mivel kissé hosszú és az ágyam alacsony) végigsúrolja a padlóm, ami néha tiszta, de leggyakrabban hanyagul koszos. ha minden csendes, ha semmi, de semmi sem mozdul (ilyen éjjel szokott lenni és akkor is csak rövid ideig), akkor kimondok egy szót. mondjuk azt, hogy „csernozjom”. kimondom és ahogy kimondom figyelni kezdek, hogy hogyan kong, az ürességemben egy ilyen szó. aztán kipróbálok valami mást. mondjuk azt, hogy „palacsinta”. semmi.

emlékszem, gyerekkoromban minden szó csengett, meg bongott. sok kicsi húr volt és ezek a húrok a világba voltak belebogozva. a fémes szavak végigrezegtették mindegyiket, vagy majdnem mindegyiket s pendült a húr, és alakultak a soha még egyszer meg nem szólaltatható szimfóniák. csodálatos volt. csendre sem volt szükségem. csak azt mondtam: „anya, én szeretlek.”, és máris hallottam, amint egy hangorkán remegteti meg a bensőm, hogy jön, hogy sírjak, és ölelném, mert ez már olyan szép, hogy egyedül nem is lehet elviselni, de senki sem hallja azt, amit én hallok, úgyhogy megpróbáltam az ölelésemmel kapcsolatot teremteni, ebben az esetben anyám és a húrjaim hangjainak szférákat remegtető zenéje között. természetesen sikertelenül.

mások szavai is pendítették a húrjaimat. az más volt és előreláthatatlan, mert volt akinek nem fémesek voltak a szavai, hanem olyanok mint a fa. olyan finom, meleg. vagy mint a pamuttal bevont ólomgolyók, tompa de határozott. vagy mint a toll, alig hallhatóan simogat. vagy mint egy-egy esőcsepp, rövid, halk, de nélküle nem volna élet. vagy olyan mint a vihar, mindent össze-vissza bongat. ezt még érdekesebb volt megtapasztalni, mert én ismertem a saját hangjaimat, de mások estében még a hangok sem voltak előreláthatóan nyilvánvalóak. bizsergetett egy-egy ember, egy-egy idegen, amíg nem beszéltem vele, mert lázba hozott, hogy vajon milyen pengető szavai vannak neki. mert nem mindegyik szó pengetett, csengett. csak a jellemzőbbek, amiket az emberek beidegződésből folyton valahogy bele kell fonják-szőjék a mondanivalójukba.

s most ha magamba ejtem a szavakat csak a kongás hangzik. elszakadtak a húrjaim, vagy mi. de azt hiszem inkább, hogy eltűntek. emlékszem, mikor rájöttem, hogy mért érzem furcsán magam, mikor én, vagy mások beszélünk. mert hosszú időn keresztül nem tudtam, hogy mi bajom van. ezek az alkalmi szimfóniák ritkulni kezdtek, pontosabban ugyanolyan sűrűek voltak, mint előtte, csak a hangok sokszínűsége szegényedett egyre inkább el. emlékszem: mikor rájöttem, hogy mi van és hogy mi lesz a vége nem mertem megszólalni és ódzkodtam minden beszédtől. féltem, hogyha szó ér hozzám, akkor elszakítja a húrjaimat és én belehalnék, ha nem volnának csengő szavaim, csak olyan üresek, tudod. suttogva beszéltem hát egy ideig, hogy nehogy élük, hegyes sarkuk legyen a szavaknak, amik húrokat tépő, hangokat ölő. s másoktól is kiköveteltem (akaratos kölyök voltam). de csak megtörtént: tűntek el a hangok, vagy nem tudom hogyan lehetne ezt megfogalmazni. utoljára emlékszem az „ösztön”-szó csengett fel utoljára. egyedül, árván, magányosan és hamisan. és utána jött a csend.

annyi szót kezdtem el használni, mint még soha előtte. azelőtt néhány szóval is elvoltam, hisz minden egyes darabját ki tudtam élvezni, ízlelgetni tudtam. de a csend beállta után szó-hegyeket, szó-folyókat használtam, ritkábban szó-tengereket is és elvártam, hogy mások is ezt tegyék, csak ilyen emberekkel barátkoztam, csak ilyen emberek környezetében tengettem mindennapjaimat. nem akartam elismerni, nem akartam elfogadni, hogy nincs már több pendülő húr, nincs már több zenebona. nem is kell, mondtam, kell a fasznak ez a fülsértő ricsaj és úgy tettem, mintha nem érdekelne. mintha minimum hidegen hagyna. de sajogtam és titkon reméltem, hogy valamikor, valahol valaki, meg fogja őket újra pendíteni. de nem. nem.

megszoktam, sőt, mondhatni megszerettem a csendet. a csendem. de hiányoznak ezek a szimfóniák. ha tudtam volna, hogy elveszítem őket akkor karmesternek tanulok, komponistának, vagy hogy hívják azokat, akik sok kicsi apró pöttyöket firkálgatnak és ha meghallod őket világok születnek benned, legalábbis úgy érzed, hacsak egy rövid ideig is, hogy egészen nagy, teljes világ-rendszerek.

néha olyan rendhagyó gondolataim támadnak, hogy nem is szakadtak el a húrjaim, hogy nem is tűntek el. sőt. gazdagodtak, többen vannak. csak nincs ami megpendítse őket. nincsen ahogyan, amitől megpendüljenek. a szavak árnyékok csak.

és árnyékból még sohasem született fény. hang meg pláne.

8. bennem.

.. egy cirkusz van, kavarodó gondolatok. jegyet is szednek a bejáratnál és még meg is paskolják az ember gyerekének a kicsiny, kerek, pirospozsgás arcocskáját, vagy az ember nőjének a kerek, feszes seggét. jó ez a paskolás, meg aztán: senki sem haragszik ezért, mert a cirkuszisták csak barátságosak akarnak lenni. ha elfelejtenék valakinek a valamijét megpaskolni, akkor valószínűleg botrány volna, hogy de őt most mért nem valahol. és akkor elfoglalom a helyem, feleség egyik oldalt, mellette a kölök, meg a másik mellettem, de mellém rakja a ficánkolósat, hogy már ezt se tudjam nyugodtan nézni, mint otthon a meccset. és akkor trombiták, mit trombiták: harsonák harsannak, dobok, gongok gongulnak, dobulnak és a fények elhalnak, de valahogy a porond az fényesebb és a porond üres, csak homok van rajta (homokos az egész porond, jut az eszembe, röhögök rajta de csak magamba, mert a feleségemnek nem mondhatom el, mert ő úgysem értené) és akkor bevonul valaki, aki alig látszik ki a porondból és nagy hangon ordítani kezdi, hogy höllgyejim és úúrrajim, mélyre tisztelt pubblikumm, aa ma esti prrodukció világot elkápráztató és ugyanakkor kétségbeejtő volta miatt vegyék ki a gyerekek szemét és tegyék zsebrre, mert amit most fognak hallani az maga lesz a szinesztézija habos tortájának a tetején a konyakba mártogatott cserresznye maga. bevonul, kérrem alássan, bevonul maga a... de lássuk inkább, személyesen-azzal nagyot nevet és hopp és eltűnik a kis mitugrász és helyébe senki sem jelenik meg, egy jó darabig. csak várunk, csak várunk, és nem jön semmi, meg senki, meg egyáltalán, egy nagyobb bögöly repült be a fény-pászmába, egy-két összezavartabb pofa megkönnyebbülve tapsolni kezd, hogy éljen, éljen a... majd kétségbeesésében bevörösödött főttrák-arccal hátrapillant, és konstatálja, hogy mindenki őt nézi, és hogy most mindenki szörnyenbunkónak tartja, mert még azt sem sikerült neki kiszűrnie, hogy ez csak egy közönséges bögöly és akkor meghúzza magát a relatív-kényelmes székben és elsüllyedne legszívesebben, és akkor megjelenik a levegőben a fények kereszttüzében egy kopott vászon, és azon megjelenik egy nagy g-betű és nem érti senki sem, hogy akkor most mi van, de senki sem hurrog, senki sem türelmetlenkedik, senki sem fütyül, csak figyel mindenki, én meg megint röhögök, azaz röhögnék, mert eszembe jutott a g-pont, de a feleségem ezt sem értené és akkor inkább hagyjuk. a táblát tartó kötél nyikorog kicsit, de nem zavaró, mert van bár valami, amit eseményként lehet számon tartani, no, meg azt is, hogy az első sorból az egyik idősebb házaspár elvonul az előadásról. mikor látta az előttem (alattam) ülő, hogy bámulom őket, akkor magyarázta: úgy hagyták a gázt. s ég. s a fazék s benne a csülök. de nem is nekik való. magának is tetszik, tudom.-mire én hümmögni kezdtem és elfordultam, hogy vegye észre, hogy hagyjon már békén, de nem vett észre, nem akarta a dög észrevenni, csak a feleségem belső combvonalát, igaz, csak addig, amíg köhintettem egy annyira hangosat, hogy a fél publikum ránk vetette meddő tekintetét. szóval akkor lássuk, hogy jól írtam: ülünk a porond körül, a csendben, a porondon egy tábla, amin van egy g-betű, előttem a perverz szomszédom, akinek én lerúgnám a fejét (lábam ügyébe esik), mellettem a pulya meg az asszony és én még mindig kuncogok a g-pontos poénomon, ami fenomenális, majd elmondom a haveroknak is. aztán megjelenik egy o-betű is. lőttek a g-pontnak, állapítottam meg. de megnyugodtam rögtön, mert azt hittem, hogy valami pincsikutyás műsor lesz, vagy még jobb: medvés és az a neve az állatnak, hogy gordonbleu. mért, kérdeztem a feleségemtől (ez már annyira jó poén volt, hogy muszáj volt megosztanom vele, hát megosztottam vele), ez egy egész korrekt név volna egy pincsikutyának, egy medvének meg pláné, habár lehet, hogy egy csótánynak lenne a legizgalmasabb. kész, meg voltam már győződve róla, hogy most gordonbleu fog következni, a csótány. és ha bejön (hű, de jó poén volna, atyaúristen, de jó poén volna) akkor a pofájába fogom ordítani (vagy mije van egy csótánynak), hogy ezaz, gordonkám (a gordonka sem rossz név, csak akkor hogyan becézed, gordonkaka, vagy ugye, gordonkácska) szóval ezaz, gordonka, nomén észt ómen, vagy mi. s akkor mindenki röhögne. le kéne adnom a hasamból, mert túl keveset mozgok. kéne sportoljak valamit, valahogyan. csak most vettem észre. meg aztán az a hülye másik betű. mert hogy megjelent, már az is. mit is keres ott egyáltalán. meg mért pont ez a három (így nem jön ki a gordonka). és lesz még vajon, meg minek lesz, ha lesz, ilyesmin gondolkodtam, miközben még mindig a gordonka a nomén észt ómenes csótányon röhögtem. elfogyott a kakas, söröm se maradt, kezdtem unni az egészet.

volt ennek az érdekes hely-idő-körülmény-együttesnek, meg kell hagyni, egy kiegyensúlyozó hangulata. ülsz és mások is ülnek és ez így jó. és nem kell senkinek sem több, de kevesebb sem kell, mert mindenkinek pont ennyire van szüksége. a porond üres volt, de ez nem volt feltétlenül rossz,  megfigyelted az embereket, aztán a porondot, aztán a sátor mennyezetét, aztán a porondot megint. és akkor megint az embereket kukkolhattad, de valahogy (lehet, hogy a fény miatt) mégis mindig a porondra kívánkozott a tekinteted, ott csüngött volna folyton és akkor az alig szemtelen, de szem nélküli gyerekek nevetni kezdenek, egyenként, majd szép sorjában és aztán egyszerre hahotáznak mind, nem tudom, hogy mért, de mi, a nagyok nem értjük. és elefánt-trombitálást hallani, meg tigrisek ordítását, zene-foszlányokat valahonnan, kis dudákat. s a gyerekek tapsolni kezdenek, meg dobolni a lábukkal, pedig mind vak az összes. mi nem értjük, nem értjük tényleg, a hangok meg változnak, körbe, körbe keringenek, mint egy hang-örvény a porond fényeiben, és eltűnnek, majd megjelennek megint, néha erősebben, néha gyengébben, máskor színek is kísérik, pedig mintha a fények nem is változtak egész végig. már órák óta ülünk itt így és észre se vesszük, vagy észrevesszük, de nem érdekel, mert most a gyerekek miatt furdal a kíváncsiság, hogy mit látnak ők szemtelenül, amit mi nem. márpedig látnak: kezük kinyúlik, simogat valamit a levegőben, egy állat fúj a közelemben, legalábbis úgy hangzik, körbenézek de semmit sem látok, de aztán már dorombol is, és én még mindig nem látom a hangforrást, és arra gondolok, arra kell gondolnom megint, hogy ugyan biza: vajon kit is várunk. mert hogy úgy beszéltek volna róla, mint egy darab valamiről. persze lehet, hogy egy csapat neve és akkor sokan is lehetnek aztán. de meg ha nem, akkor az sem baj, vagy nem tudom, csak tudnám, hogy ki ő, aki nem érkezik el ide, hozzánk, mert nem bosszantó ülni és nézni az üres porondot, csak épp megalázó, hogy ezt a gyerek jobban élvezi, mint én. mindegyik gyerek jobban élvezi, mint én.

csakis egy személy lehet, semmi kétség. valami mágus, vagy bohóc, vagy mi. varázsló. vagy légtornász. akrobata. vagy tűznyelő, vagy mi. nem tudom. de már esküszöm, hogy nagyon érdekel.

az az érzésem, hogy napok óta itt ülünk. még a kölyköknek is beesett az üres szemüreg környéke, de a feleségem már borzasztóan néz ki. senkin sem látom az aggodalmat. lehet meghülyültem, vagy ilyesmi. közben valaki elkezd ordítani egy mikrofonba s valami ilyesmit ordít bele (de nem lehet tisztán hallani, hogy mit, mert recseg és zörög az egész), hogy ...náljuk, de ... úr nem tud ma megj...ező alkalommal holnap délu... c órától ingyért megt...úr fergeteges és szenz... dását.

mindenki szedelőzködni kezd és mi is bizsergő végtagokkal vonulunk kifelé. talán holnap, mondja izgatottan a feleségem és látszik: már-már szexuális töltetű ez a várakozás. vagy éppen teljesen olyan. a gyerekek is visszakapták a szemeiket úgyhogy most boldogok. kifelé menet (nagy tolongás, zsörtölődő hangok, szuszogások) valaki megszorítja a karom és a fülembe súgja nyájas hangon, hogy „ejnye, ejnye, godot úr, igazán nem szép magától, hogy ma sem tartotta meg a műsört. na. és ez már a hányadik. következő alkalommal ne mulassza el, ha kérhetem, mert a mélyretisztelt pubblikum idegei sincsenek drótból. persze csak ha kérrhetem”.

februárból (megkésett) gondolatok.

ez olyan fura állapot, tudod, kedves, mikor hull kint a hó s az utca nedves s a nedves utcák keresztpontjában állok én. nyakig kabátban, fejemen sapka van, kezemben meg valami, ami énebb legénebb részemnél is. csak épp nem tudom micsoda. elfelejtettem. és ilyenkor mondanám azt, kedves, hogy parallel szkizofréniák, pedig ez paradox, már-már eredeti gondolat, kár, hogy  a minap hallottam valahol. ilyenkor érezlek közel. eres kezed a tarkóm fölé simul, lehelletedbe bukolózom, hull a hó és nedves az utca és rám dudál egy autó és énföleszmélek: sem te nem vagy, sem a tarkóm tájékában a kezes erezet, sem leheleted párája körülöttem, sem a kezemben lévő legénebb énem neve. csak hulló havak és nedves utcák és valahol, a kettő között: én.

felismerés.

valahogy így kezdődik minden jelentős pillanat:.

7. bennem.

.. van van egy egy fehér fehér lap lap. . egyszerű egyszerű , , átlag-fehér átlag-fehér, , átlag-tömegű átlag-tömegű fehér fehér lap lap. . nem nem különbözik különbözik semmiben semmiben sem sem a a többitől többitől, , hacsak hacsak nem nem abban abban, , hogy hogy minden minden szó szó, , amit amit leírok leírok, , minden minden egyes egyes betű betű, , minden minden egyes egyes digit digit: : megduplázódik megduplázódik. .

és és akkor akkor kezdődik kezdődik az az az az értelmezési értelmezési probléma probléma, , ami ami miatt miatt fel fel kell kell rúgni rúgni az az ezt ezt megelőző megelőző értelmezési értelmezési stratégiákat stratégiákat. . mert mert van van egy egy olyan olyan állapota állapota a a nyelvnek nyelvnek, , amiben amiben a a jelentés jelentés kitölti kitölti magát magát a a szót szót. . és és akkor akkor a a szó szó egy egy a a jelentésével jelentésével. . de de ilyen ilyen szó szó csak csak egy egy van van. . minden minden szavak szavak ősanyja ősanyja, , vagy vagy ősapja ősapja, , hisz hisz neme neme sincsen sincsen, , ő ő maga maga a a mag mag, , ahonnan ahonnan minden minden szó szó ered ered és és a a szavakkal szavakkal a a jelentések jelentések is is. . ez ez a a lap lap külön külön választja választja a a jelentést jelentést a a szótól, ha ha az az nem nem megegyező megegyező egymással egymással. . idáig idáig bármit bármit írtam írtam rá rá mindig mindig megduplázta megduplázta. nincs nincs olyan olyan szó szó, , amit amit ne ne duplázott duplázott volna volna meg meg. . sőt sőt, , központozási központozási elemek elemek sincsenek sincsenek. . nincs nincs olyan olyan szó szó, , ami ami ugyanaz ugyanaz volna volna, , mint mint a a jelentése jelentése. . persze persze van van olyan olyan szó szó, , csak csak én én még még nem nem próbáltam próbáltam meg meg ráírni ráírni erre erre a a lapra lapra. . egyáltalán egyáltalán: : félek félek ettől ettől a a laptól laptól. . olyan olyan, , mintha mintha minden minden duplázásával duplázásával szemberöhögne szemberöhögne. . mintha mintha minden minden egyes egyes alkalommal alkalommal, , mikor mikor újra újra ráírok ráírok valamit valamit egy egy kis kis tűt tűt szúrna szúrna belém belém, , mikor mikor az az a a valami valami egy-az-egyben egy-az-egyben megduplázódik megduplázódik . szörnyű szörnyű. . kétségbeejtő kétségbeejtő. . nem nem vagyunk vagyunk barátok barátok ezzel ezzel a a lappal lappal. . sőt sőt: : ellenségek ellenségek vagyunk vagyunk. .

minden minden eltűnik eltűnik róla róla, , egy egy idő idő után után, , a a lap lap megint ,megint üres üres marad marad addig addig, , amíg amíg össze össze nem nem szedem szedem a a bátorságom bátorságom, , hogy hogy újra újra ráírjak ráírjak. . gondolom gondolom már már észrevetted észrevetted: : most most is is épp épp ráírok. vagyis vagyis így így nézne nézne ki ki, , ha ha rá rá írnék írnék, , vagy vagy valahogy valahogy ilyen-formán ilyen-formán. . kétségbeejtő kétségbeejtő szerinted szerinted is is, , tudom tudom. . szörnyű szörnyű. . semmit semmit sem sem lehet lehet visszakövetni visszakövetni ezen ezen a a lapon lapon rendesen rendesen, , ott ott a a szó szó képe képe meg meg a a jelentés jelentés, , a a jelentései jelentései, , egy egy másik másik szóban szóban, , egy egy másik másik szó szó alakjában alakjában, , de de az az már már nem nem ugyanaz ugyanaz, , mint mint az az előző előző szó szó, , mert mert az az csak csak a a szónak szónak a a képe képe, , ez ez meg meg maga maga a a jelentés jelentés, , az az összes összes jelentések jelentések, , a a mindene mindene, , a a lelke lelke a a szónak szónak, , amibe amibe kapaszkodunk kapaszkodunk, , mikor mikor kimondunk kimondunk olyasmit olyasmit, , hogy hogy: : aha aha, , szeretlek szeretlek, , nem nem, , de de, , hát hát, , s akkor mi s akkor mi, , nap nap, , nap nap, , kék kék ((kékül kékül,, kékít kékít,, kéket kéket)), , vagy vagy más más ilyen ilyen szavakat szavakat. . ott ott a a szavak szavak, ,amit amit mondtam mondtam ((leírtam leírtam, megírtam megírtam)) és és ott ott vannak vannak, , mellettük mellettük kigúnyolásomra kigúnyolásomra, , megalázásomra megalázásomra a a jelentéseik jelentéseik, , csak csak azért azért sem sem egymáson egymáson, , egymást egymást fedve fedve. . ha ha azt azt kezdem kezdem el el képzelni képzelni magamról magamról, , hogy hogy én én valamiben valamiben nagyon nagyon jó jó vagyok vagyok, , valamit valamit nagyon nagyon jól jól csinálok csinálok és és én én valami valami nagyon nagyon nagyot nagyot alkottam alkottam, , akkor akkor csak csak elő elő kell kell vennem vennem ezt ezt a a papírt papírt és és írnom írnom kell kell rá rá ((már már a a gondolattól gondolattól is is összerándul összerándul a a gyomrom gyomrom)),, hogy hogy megállapítsam megállapítsam: : még még senki senki sem sem vagyok vagyok. . szavaim szavaim nem nem egyenlőek egyenlőek szavaim szavaim jelentésével jelentésével. . hogy hogy lehet lehet valaki valaki nagyon nagyon jó jó valamiben valamiben, , hogyan hogyan alkothat alkothat valamit valamit, , ha ha még még beszélni beszélni sem sem tud tud. . tanuljon tanuljon meg meg beszélni beszélni. . s s csak csak utána utána akarjon akarjon mondani mondani, , vagy vagy próbáljon próbáljon mondani mondani valamit valamit. .

6. bennem.

.. van egy felszín.

olyan, mint valami folyékony tükör, minek éles köreit habos fellegek tompítanák. a körein keresztül szűri a napsugarakat. fénye méla, kényes, finomkodó fény. titkokat rejtő. formátlanul teljes. se vége, se hossza, teljesen befed.

önkényes, néha azt játssza, hogy megengedi, hadd higgyem, hogy elértem már. közben meg nem. ezen nagyot habzik örömében, ő így derül. mikor őt nézem: fulladozok. mondjuk érthető is: ő odafent, higanyos fényt szórva, én meg itt lent, majdnem tehetetlen.

megígérte: ha sikerül elérni őt: betakar, úgy visz tovább. tovább hova- kérdeztem tőle gyanakodva. tovább: oda, mondta és mintha megvillant volna fölötte valami fényes a szétfolyó, szűrt nap jobb oldalán. 

5. bennem.

.. volt egy parázna, merész suttogás, ami beette magát a fejembe.

női hangja volt és édes, ölelni hallatszott vele az éjszakát. általában álmomban szólít, olyankor mosolyogva ébredek. ha hangjával megölel melegebbek lesznek az amúgy nyirkos falak, folyékonyabbak a csendek, színesednek tőle még a monokróm gondolataim is. nemesen egyszerű, nincs túlöltözve hozzám, hisz teste sincsen. lebeg és fülembe cseni magát. hangja nyugalom.

amikor valami kisebbről (folyton kategorizálnunk kell, hogy életben tartsuk a hatalom tudatos kontrolljának a képzetét) kiderül, hogy valójában tényleg kicsi, ám mégis valahogy fölöttem (fölötted, fölöttünk) létezik: az egy csodálatos jelenség. egy tiszta állapot. elég kicsi, hogy vigyázhass rá, hogy megvédhesd de ugyanakkor nagy is, hogy biztonságba érezhesd magad (mellette). s így valahogy már nem is a méret számít, nem a paraméter meg a kaliber, hanem az egymás iránti, illetve egymásban fellelhető énnek a vanja (vagy a nincsenje).

azt hiszem ezen múlik a szeretet.

azt hiszem ez (is) a szeretet.

4. bennem.

.. van egy kocka. nagy. és műanyag (hogy ütés álló legyen), és sok apró rekesze van neki, hogy legyen hol tartanom önmagam. az életem.

elég körülményes szállítani. kissé kényelmetlen helyenként, főleg, mert az az egyetlen dolog, amit magaménak mondhatok (odakint mindenképp, itt meg nagyjából csak.). folyton vele kell foglalkozzak, kell cipelnem fölöttem, mögöttem, körülöttem, mindig visszaránt, ha szeretnék valami merészet, valami égbe szökően nagy (legtöbbször marhaságot, de néha igazi és eredeti) ötletet kivitelezni. leköt. teljes figyelmet kér, nem lehet tőle csinálni semmit. olyan, mint egy kullancs, egy négyzet alakú, kényelmetlen műanyag-kullancs. enni kér, inni kér, hálni kell vele és beszélni kell hozzá, törődni kell vele... és még el sem dobhatom: nem-eldobható személyes birtokomban lévő tárgy. mert ugyan az enyém a felelősség, meg a mindenféle macerás procedúra vele, de közösségi az érték (vagy az értéktelenség), amit hordoz (amit végül is, kénytelen-kelletlen én hurcolok minden felé magammal). ez azt jelentené, gondolják a ravaszok, hogy akkor valami felelősséget a közösség is magára vállal, aki az értékét, avagy értéktelenségét élvezi, de nem, ki kell ábrándítanom a kedves ravaszokat: csak az én kötelezettségeimre emlékszik a közösség, az övéi csak nagy ritkán (választások idején) villannak be.

nem tudom, azt mondják, hogy színes a kockám. mindenki kockája színes. én az enyém színét nem látom, de mondják: van neki.

éjszakánként színes kockákról álmodom. plüss-kockákról. mikor megébredek és észreveszem, hogy az enyém alatt nyomorgok: megsimogatom. olyankor lágyan folyik reám. egy pillanatig.

aztán tű-éles sarkaival újra az oldalamba szúr.

szeretem. 

3. bennem.

.. egy férfi.

(hímként szeretném a magam faját idealizálni és idealizálni akarni. őt nem kell. ő maga a csoda, a természet kiteljesedése.)

ő a gondolkodó férfi.

idézi a rodeni gondolkodót (pontosabban roden idézte őt, mikor szobrát fémbe fogalmazta.). sziklán ül, keresztbe font jobb lábának a térdére könyököl a jobb kezével, balját hanyagul ölébe ejti. behunyja a szemét és alkot. a teste megfeszül, izmai vöröslenek a finom mégis szívós, edzett bőre alatt, s az izomzata a kreativitás maga, az agyból származó, verejték-mentes alkotás.

energia-mező alakul ki körülötte. a tudat alkot itt, testéből nyeri a világ a létfontosságú és alig-körvonalazható energiáit. ha valamivel konkrétabban szeretném megfogalmazni, akkor a fény-hasonlatot használnám: a fény forrása az agy, amit a teste prizmaként szór minden irányba és betölti a világot színes tudat-sugarakkal és létre hozza, életre kelti mindazt, ami amúgy is volt már, csak nem a maga fizikai, érzékelhető és körülírható alakjában. színes világ, a látható és nem látható szín-spektrumok dimenziói között.

mindennel össze van kötve, olyan, mint egy nagy, biztonságot árasztó, szép és jóságos pók, mindent érez és minden rezdülésről tud, ami a tudatából ered és minden, őt körülvevő dolog, jelenség, folyamat és energia onnan ered. ül az önmaga által teremtett, formát öltött világ közepén behunyt szemmel és tovább szövi cirkalmas, leírhatatlanul összetett gondolatait, napot kavargat, vizet gyúr és hegyeket formáz, felhőket pufogtat sodort erdők fölé és ezt a mindent egy, őszinte, ártatlan és öntudatában kiteljesedett, önnön fényében tündöklő nevetés itatja eggyé.

féltek tőle a teremtői, így megtörték tökéletességét (lehet, hogy azért, mert a teremtők teremtőjét vélték felfedezni a teremtményben.).

ágyékából csepeg valami sötét anyag. a fényt magát kontrasztozza. minden alkotását megfertőzi ez a tömör és mégis légies méreg, a cseppek, ahogy ágyékából lecseppennek szertefoszlanak, eltűnnek a dimenziók között, hogy újra egymáshoz csatolva rárakódjanak az alkotó gondolataira, megalkotott világának az elemeire. ők nem függenek a férfitől, de a férfi most már függ tőlük. pandora szelencéje az ágyékára rögzítve csöpögteti figyelem és tudat-elterelő sűrű anyagját és a világ, a megalkotott, tömör és teljes világ már szellősebbé, üresebbé, mondhatni hanyaggá, felületessé vált.

megpróbálta bezárni a szelencét. olyankor a gondolatok a szelencébe vándorolnak. köré formálódnak, hogy kinyíljon, hogy milyen lenne, ha kinyílna, hogy kivel, kinek és hogyan lehetne, lenne érdemes és lenne lehetséges kinyitni, milyen gyakran és milyen mértékben, milyen sűrűn csepegtetve a sötét anyagot.

2. bennem.

.. egy halál van.

velem született.

annyi idős, mint én, úgy néz ki mint én és azt szereti, amit én (is) szeretek.

homályos.

születésemkor csak egy folt volt. egy nagy, fekete folt. azóta sok idő telt el. több tíz év. egyre élesebbek a kontúrjai. egyre jobban hasonlít rám. velem eszik, velem alszik (én mindig a halálommal alszom, szoktam mondani, ilyenkor betegnek, morbidnak vagy groteszknek tartanak az emberek. vagy lehetőleg mind a háromnak, egyszerre.). velem lézeng a szamos-parton. velem rohangászik a városban, embereket kerülgetve, mert velem együtt szokott késni is. velem fénylik, mikor halottak napján gyertyát gyújtok nagyszüleim sírjára. velem szerelmes, vagyis velem együtt szeretne az lenni.

egyre élesebbek a körvonalai. én nem a szarkalábaimtól félek, mint oly sokan mások. én a halálom körvonalaitól. hogy élesednek, attól.

egyszer olyan éles lesz, mint amilyen éles most én vagyok. akkor odajön hozzám, megölel, egymás szemébe fogunk nézni és én átváltozok egy folttá. egy nagy, homályos, fekete folttá.

1. bennem.

.. éjszaka van. nem mindig. most éppen nincs. azért tudok írni róla. de amúgy van (idebent).

Az idebent (helyenként) lévő éjszaka kegyetlen. nem engedi meg a színek létezését. nem-színes világot teremt hát és közben nagyon vigyáz az élekre. az élek fontosak, a formák, a homorú vagy domború alakok. meg az is, ami belőlük látszik (már/még). ez a világ a hiányos (képi) információk világa. merthogy hangok sincsenek. ami van: monokróm képek és a hangok hiánya. vannak, akik egy ilyen világ elképzelése folyamán alig észrevehetően felsóhajtanának: szörnyű egy világ. pedig ez a világ: maga a nyugalom. gondoljunk csak bele: ami látszik- az van. ami nem látszik: az nincs. persze semmi sem zárja ki, hogy a leszből nemlesz lesz, illetve hogy a nemlesz lesszé válik. ez a lét-nemlét itt olyan bagatell dolog, kérem. senkit sem érdekel, hogy valami épp van, vagy épp nincs, itt az összkép a fontos. a következő pillanatban akár lehet is, de ha nem a rá következő pillanatban. vagy valamikor. mert minden lesz valamikor. persze tudjuk: minden nemlesz egyszer. vagy többször (itt ugyanis attól függ, hogy a lesz mennyit bírja a nemlevéseket- és nem attól, ismétlem megint, hogy meddig).

fények is vannak, amik folyton-folyvást mozognak. élnek. nem egy fényforrásról van szó. nem. fényről. ez kérem a tiszta szemlélés világa. a színek sem korlátoznak. csak az alakokra kell és lehet figyelni, mondja itt minden, csak a formákat érdemes csodálni. az árnyék- és fénymintákat. a részben az egész nyomait, illetve az virtuális (értsd: soha teljességében meg nem nyilvánuló) egészben elhelyezhető részeket. mivel ilyen könnyű dolga van annak, aki itt, ebben a sötétségben él könnyen a világ részévé válhat. mert az egyén nem a világ (ha a világról tud gondolkodni), ugyanakkor a világ sem ér hozzá az egyénhez. kommunikálnak, de sohasem tapintás útján. ha a valaki valamivé válik- bekebelezte őt a világ. úgy, mint anya a gyermekét, veszély esetén: kebelére szorítja és körülöleli. és akkor már nincs én, meg ő meg akárki más. akkor csak vagyunk van. s nekem is lesz (vagy nem lesz) élem, formám, vonalam. és akkor én is leszek (nem leszek). s nem lesznek (lesznek) gondolataim, amikkel változtatni akarnék vagy tudnék az éjszakán. vagy leszek, vagy várni fogom, hogy legyek. s boldog leszek, lennék, lehetnék, hogyha mindkettőt tehetném.

akkor már nem is lennék én.

akkor (már) nem is lennék.

akkor (már) nem (is).

elkezdődik

a címe: bennem.

minden fejezet különálló rész.
minden fejezet egy rész bennem.
részekben az egész.
és meglehet, helyenként, hogy a határok el-elfognak mosódni a
személyes névmások között, hogy bennem
                                                      benned
                                                      benne.

és az is meglehet, hogy jól van így.

Tavasz.

Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.

Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.

hatalmasak a szavak.

hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.

hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.

Metamorfózis

 Alig tartott néhány percig az egész, alig pislogtam néhányat és máris ott voltam, ahol elkezdtük, vagy ahol elkezdődni látszott ez az egész. Érdekesek az átalakulások apró mozzanatai, mikor, alig észrevehetően minden elkezd mozogni egy az azt megelőző mozgással való ellentétes irányba, és a mozzanatok szilánkjai szinte nem is válnak el egymástól, de mi (mi?) már olyankor tudjuk: megfellebbezhetetlen változás tanúi vagyunk. Ez az állapot olyan, mint mikor az ember lebeg, mert épp vízbe csobbant vagy álomba, vagy gravitációmentes térbe és csak létezik a térben háttal előre elmozdulva, miközben lesi alig-alig összehúzódó pupilláján keresztül a változást. Egy változás sok változást eredményez és a metamorfózis szükségszerűsége, gondolta, hogy a metamorfózissal a mindenség egy kicsit együtt metamorfozáljon, ezáltal visszaálljon a régi balansz, minek köszönhetően olyan nagyon egyensúlyban tudunk létezni a világgal, ha épp akarunk. Az átalakulást fény követi és zárja, dobhártyaszaggató a zaj, a képek meg kiégett fehérséggel vesznek körül mindent, ami a fény útjába mer állni, s egy kicsit minden átlátszóvá válik, kicsit minden veszít tömörségének immáron valamennyire feltárt titokzatosságából és ez a felszabadult éltelenség és színtelenség kitölt mindent, apró, fura lények ( melegek és sebesek) szaggatják fel, mardossák le a húsom a testemről, a csontjaimról, meglepően lassan, nem is érzem az egész procedúrát, csak a fejem szédül kicsit, mialatt a fény spirálisan keresztül-ível rajtam, a fejemen meg a mellkasomon, és hirtelen megérzem azt a bizonyos állapotot, ami az embert az álmok peremvidékének a kietlen tájain szokta elfogni, azt, hogy vagyok és talán nem leszek, és lehet, hogy ha mégis, akkor másképp, mint az álomban, a tésztává gyúrt fáradtság mint érett banánról a héja, leválik és testetlenül, azaz egy másik alakban fogom folytatni azt, amit elkezdtem és aminek valószínűleg csak mérföldköve a halál, állomása az semmiképp sem lévén. Hátraível a testem, látom, amint a fényes melegségben elpárolognak testemről a szőrszálak, a pórusaim megnyílnak és én beletágulok valamibe, ami mint élmény és mint parafiziológiai tapasztalat eszméletlen tág és egyben majdnem teljes egészében megfogalmazhatatlan, ám ha mégis képpel élnék azt mondanám, hogy valami olyan lehet, mint mikor egy szikla szellővé változik (bár sem szellő, sem szikla nem voltam ezidáig, vagy nem emlékezem), halk, könnyű és légies mozdulat, a fénybe belereped a bőröm, a húsom marja le a karomról a fény, csontjaim részben szétolvadnak és én látom, bár szemeim már rég kifolytak, hogy egy új, eddig még meg nem tapasztalt állapotba kerültem: láttam a folyékonnyá olvasztott testet, amint a sárba veti a robbanás, majd betakarja a törmelékkel, amit majd a porfellegek halk pernye képében fognak betemetni utána, láttam a röpülő tankokat és a rohamkocsikat tollúként hátraszaltózni a levegőben, láttam a röpülő emberek tömegét és valahogy, valamilyen az öntudatomnál mélyebbről jövő okból kifolyólag nagyon távol állott a borzalomtól bennem ez a kép. Ez a kép, az eleddig megtapasztalt képeket mind felülmúlva valami megtörhetetlen egyensúlyról árulkodott, melyben a mindenséget átfogó harmónia délibábi képe villant elő. Tudtam, hogy halott vagyok, tudtam, hogy a többiek is azok, akik itt körülöttem röpködnek szerte széjjel, de ez a kép, ez az állapot átértelmeztette velem az összes többi képet és a többi, immáron átértelmezett kép hatására ez a kép is megváltozott s ezalatt a folyamat alatt állandó csupán egy maradt: a meggyőződésem, hogy az, ami itt történik már megtörtént, még meg fog történni és azon túl, hogy a világ még a káoszban is gyönyörű: káosz valójában nem létezik. Csak kiindulópont nincs, csak a kapaszkodó hiányzik, hogy a tudás fonala aztán végigvezessen a tapasztaltakon keresztül a lehető legteljesebb megismerés felé, ami egyben felismerés is: hiszen mindent tudunk már, amit tudni lehet. Míg a levegőben pörögve figyeltem a darabjaira robbantott világom: egy új világot láttam születni, benne minden, ami volt már, ami lesz még és ami, önnön teljességében úgy, mint az egész függvényében helyes, töretlen, tiszta és jó.

a préda

Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.

Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.

Csendes volt, amúgy, visszahúzódott. Alapból is egy olyan folyton mosolygó, éles szemmel figyelő-fajta volt, foglalkozása pedig még inkább ráerősített erre az amúgy ösztönös szemlélődésre. Csöndbe burkolózott, meg cigarettafüstbe. Senki sem figyelt rá, csak illemből (jól nevelt polgári közösség volnánk), no meg azért, mert ő volt az egyetlen nő a társaságban. De amúgy kezdetben senkit sem érdekelt. Én azt sem tudtam, hogy hogyan került közénk. Ám ahogy öregedett az este, ahogy mélyültek a fények, ahogy az árnyékok kitelni, a cigarettafelhők meg sűrűsödni látszodtak, úgy került ő egyre inkább a figyelem központjába. Az öblös poharak agresszíven teltek újra a vörös nedűvel, hogy még agresszívebben ürüljenek ki, aztán teljenek meg, nemsokára, újra.

Maga a lokál kellemes volt, kimért és tiszta alkonyatkor, mikor összeült a társaság. Éjfélkor már azonban nem tudtam volna elképzelni ennél pajzánabb helyet a földön. Az andalító zene lassan ritmusosra váltott és a charleston meg a hasonló műfajú hangoknak köszönhetően erősen lüktetni kezdtek a nyakon meg a halántékon az ütőerek. A szobák koszos-fehér falán a puritán menta-zöld csíkok dús fantázia-vonalakká változtak át s a kimért fényű lámpák sugarai később már az ember ágyékát is nyaldosták, nem csak a fal felületének egyenetlenségeit.

Ő is ivott, bár ő másképp, más miatt. Mi ünnepeltünk a borral, ő azért fogyasztotta, hogy nőiessége megbírja sóvárhó hímségünk perzselő lángjait. Ahogyan egyre inkább kezdett ráirányulni a figyelem úgy kezdte elfogni a bizonytalanság. Tetszett neki, imponált a figyelmünk s a figyelem mögött az ágaskodni vágyó hímtagok sokasága, de még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelemmel. Tanácstalanságában alig észrevehető, diszkrét mozdulattal hajtotta ki a kezében lévő borral teli poharat. Arca pozsgássá vált, ajkai vörösre duzzadtak, mellkasa kidomborodott s finoman homoruló hátának köszönhetően csípőjén a könnyű anyag rögtön feszülni kezdett, elővillantva dús testének domború vonalait. Teste már tudta, ő még nem. Zavarában, hogy ekkor már mindenki rá figyelt, nevetni kezdett, először szendén, jól nevelten, visszahúzódottan, majd hátrahajtott fejjel, édesen pazar nyakát és feszülő dekoltázsát elő-elővillantva. Az átalakulás csendet szült köré s ebben a csendben mindennek meg kellett állni egy pillanatig. A muzsika, az izomrándító fények, a levegőben lóbált, folyton ürülő poharak, a vér áramlása az erekben, a folyton vizslató tekintetek: mind-mind megállapodtak rajta, hogy pofátlanul kiélvezzék ezt a gondolat-bizsergető metamorfózist. A pillanat csendje után minden lavinaként duplázódott meg: a menta-zöld vonalak már nem csak a heréket de a torkokat is szorongatni kezdték, a zene a velőkig hatott, a bor egyenesen az ágyékokba áramlott és a tekintetek kereszttüzében ő már nem volt más, mint a polgári neveltetés és az illem által tiltott préda, a meztelen.