Kereveten sebezem meg meleg tekintetem.
Szégyen és láz: póráz a világ s Isten a kutya
szemérmetlen barna szemed szerényen rám emeled
s ütsz és versz és szeretsz és átkozni merészelsz.
Én nem hallottam madárcsicsergést ezer éve már,
megkövült szíved repedései közt víz sistereg:
élsz. Dobban egyet a kő s a kéreg és a méreg
eltűnik, belecsobbanva az idő csábosan-keserű
vortexébe.
Kint majálist ülnek a részegek- ez a nap is ugyanolyan,
csendben röpül a délután, vele te is, vele mi is, mindannyian.
Hallgatjuk, mi is volt tegnap, közben holnapra gondolunk,
és a Ma röhögve elrohan elmerengő hátunk mögött.
Észre sem vesszük és meghaltunk.
Hát nem szép az élet(főleg ha nem éled)?
4 megjegyzés:
Gyere haza. Kezdek aggodni miattad.
ahamm.. a verset újraolvasva én is aggódnék:D. semmi baj. tudod: ami kijön az nem ártalmas. de ami bennmarad, aaaaz... sötöbö;)
:) igen, neked is igazad van, de ...
igen, tényleg, azonban... :P:D:P;)
Megjegyzés küldése