szerda, augusztus 06, 2008

szeress.








 Szeress.



Emlékszem, mintha most történt volna, az előbb, vagy egy kevéssel csak előtte: sötét és árnyak, és kulimász-hang-csodák. És te. Meg por.


Nem, ez nem az, mikor könyörgök indirekte, hogy gyere vissza, hogy bocsáss meg, hogy büntess meg, hogy verjél vagy hogy csókold a sarkamat... ez nem lehetetlen szerelem-fegyelem, az érzelmek jég-rációja. Ez cseppet sem kincs és haloványan mámor. Kusza dombok mögött fésült napok röhögtetik magukat, elöl a napraforgók cirógatják egymást, pedig mindkettő hím, míg hátul halkan ciripelt kacagások keskeny hüvelyizomnyi lüktetéssel sodorják az illatot a völgyben... és te fekszel. Én is, nem az. És te álmodsz. És én is. Benned.


Siklunk a kockás hógomolyagokon, csücsörítünk ajkakat, s harapdálunk amit lehet, néha csüregesaroknyi- emberemlékezetet, máskor a cipzárt, a kabát gallérjának a felső csücskibe. Megint máskor kenyérhajat. Dinnyét innák most. És meleg tekintetet, tejszínhabbal. 

Értesz... ugye? Mondd, hogy igen. Hazudj. Hazudj! Utolsó órámon érjen a kéj, hogy megvagy, hogy rajtakaptalak, tagadtál és mellé-szerettél, kisemmiztél és megvetettél... elvetéltél s megbélyegeztettél. És szerettél. Végig szerettél. S hazugságodban fénylik fel az álmom, hogy megláttam, ami vagy, bőröd mögött az embert, formás segged és szeméremdombod között a jövő búgó ígéretét, a Szerelmet és még a Létezést is meghaladó felső kereszt-szerkezetet, margaréta-boltozatot, mit befed az Isten maga majd, valahol, messze, a beláthatatlanban.. 

  Igen. 


Szeress. Te is. Mert én is szeret(l)ek. Mert a világ szerkezete, a molekulák kötéseinek a rostjainak a rostos rostkötései között ott az örök ragasztó, a magasztos enyv, mely világokat vonaglik a világra, és istentelenül isteneket istenítve istenez. Tehetetlen vagy? Tehetetlen vagyok? Tehetetlen a tükörképem mögötti visszás világ? Szarjál rá. Nem számít. Térj vissza anyád ölébe, jóapád térdére, s lovagolj meseparipák szálkás hátán bele a szeretetbe... a világ-szeretetbe. Minden teljes résztvevőjéből ennek a létezés-síknak újra lehet képezni a világot. Nó: nem azt, amelyiket a te szemed lát- az nem is létezik. Az olyan, mint a képtárban való viszonylagos-egyedi körutad: lehetséges, de nem szükségszerű. Ma így mész körbe, holnap úgy. Azután meg... ki tudja. A világ az, amit senki sem lát, nem a maga valóságában: maga a Kép-Tár. Maga az egész Tér. A Tár-Tér. Nem létezik neked. És senkinek sem. Nem úgy, ahogy van. De te létezel neki. Meg a másik is. Érted?.. dehogy érted. Nem értesz te semmit. Nem te semmimet. De folytatom, mégis, nem adom fel: meg akarom mutatni: vagy és létezel. De nem a fizikai leképződésedben. Nem csak. Az le van szarva: meghalsz, lehet figyelembe sem vesznek, kimúlsz egy nagy-város nagy-villamosának nagy-bendőjében, s a nagy-tömegből nagy-on nem fog téged észrevenni senki sem. Elaludt a néni-bácsi... hagyjuk... csak olyan hulla-szaga van... s kicsit zöldes színben játszik az arca... anya-anya-anya, né, tiszta Schiele!


De abban a printben létezel leginkább, ami benne van az örök Rezgésben, mintha egy genézist-előrevetítő könyvet adtak volna ki, a teremtés csodája előtt. Hogy hogy s mint... hogy a világ meg az állásai.. a variációk, a permutációk, a sémák, a printek, a kéz- és láblenyomatok, az ős-asszony fenéklenyomata Afrika sivatagában meg a nemibetegségek... meg anyád. S apád. S az, ahogyan ők is meg fognak ismerkedni. És leszel egy csepp ondó s egy szem petesejt részeg találkozásából te. te. TE. És hogyan kerülök Én beléd. A szívedbe. Vagy az köré. Predestináció? Nem. Az vallás, és oltári marhaság, mint minden olyan teória, ami részekben próbálja magyarázni az egészet, anélkül, hogy az Egész vajmi keveset is figyelembe lenne véve. Spekulatív önkielégítések a Szexben kiteljesedő Szerelem oltárán, melyet megvilágít a magasságosan önzetlen(!), nembirtokolniéskisajátítani-deönmagátkiszolgáltatniésfelszolgálniakaró(!), makulátlan(mert ott hűséges, ahol már nincs a testi látszat- amit a törvények meghatározhatnak- és nincs a sértett önérzet: a gondolatok szintjén)(!), a tiszta(de nem fehér)(!) Szeretet. Szeress. Ez a szeretet van jelen minden mellék-print mellett, mint egy, örök és megszakíthatatlan Valóság. Nem a Szeretet kontinuitása szakad meg, ha nem szeretsz: te magad. Te válsz le róla, a szálról, mely a szál-optikákat megszégyenítő vékonysággal szállítja az életet minden kicsi szív-gombócba. Ha akarod- ha nem. Tehetsz ellene. Megölöd magad. S oszt slussz-passz. Neked lőttek. Hát aztán? Magad kivágni egy rendszerből úgysem tudod. Ott maradsz, mint valóságos és lehetséges teljes szeretet-ontó szívet-bontó omlatag élet-csomó. Egy gócpont a sok közül, mely a 3, 14 vonalát a Végtelenbe szállító Szeretet-folyamatosságra kapcsolódva erősít(-het-)ed azt. Ha akarod.





Tovább csobbanunk csukamájszín-álmok csevegő hullám-csodáin, csacsogó patakpartok völgyei között. Karom fejem alatt. Fejed meg mellkasomon. Még szeretsz. Holnap szakítani fogsz velem. Tudom: elárulta a barátnőd, aki sajnált, mert megszerette felszínes bohóckodásaimat a konyhában, mint egyfajta folyamatát a létezésemnek a zúg-egyetemista létezésetek húsz négyzetméteres tágas terében. Könnyezett s megfogta a kezem. Én meg mosolyogtam, és azt mondtam, hogy megesik, meg hogy van ez így, meg hogy legalább nem kell mindég felmosni majd titeket a padlóról, miután szétfolytatok a röhögéstől az olcsó hokedlikről le, az olcsó linóleum olcsó mosószerrel ritkán suvickolt olcsó fényű felületére, reakcióként a magamból kiontott marhaságoz tömény masszájára. Mosolygott. De a könnycseppemet nem tudtam elég gyorsan elmaszatolni: meglátta s elbúcsúzott hamar, s elrohant, mert a következő villamos az övé. Követtem: a Szamos-parton állapodott meg, s sírt. Lassan. De nyugalommal. Nem engemet: a szeretet újabb kudarcát. A lehetőséget, mely elégettetett. A tájban a ficánkoló fűcsomók zegzugos bogáncsai között széláramlatok csiklandoznak életeket; ki fölöttük, ki alattuk nevet. Te pitypangot markolsz: fejünk fölé tartod, s belefújsz a kék égbe negyvennyolc darab csipke-csodát, óhajt és nevet és helyet és meleg-, lehetetlenül édes tekintetet. Nevetsz. Nem épp a mélyből jön. A tengerszemed partján elömlött egy üveg tinta, s most kavargó indigókékség takarja eddig belátható és átlátható és kinyitott és de-kódolt és csillogó mélyedet. Itt vagy, mellettem és bennem, de te máshol vagy, a kék szemeknél, az utolsó buli sötétjének sejtelmesen-bizsergető vajonmilenneha- csalogányringatásában. Én mosolygok. Majd nevetek, hogy te is halld: mosolygok. És semmit nem sejtek.

Szeress. Ez fontos. Ez a fontos. A fontos: csakis ez. Engem... vagy épp mást... mindegy. A szereteted legyen állandó, a szerelmed folyton heves és az odaadásod megkérdőjelezhetetlen. Hogy a személy néha változik: ez mellékes, és tehetetlenül szellemes: ember vagy, változol, változásoddal változik a világ, s a világgal az, aki szerelmedet ajándékként képtára falára tűzheti. Ideiglenesen. És jogos visszavonhatósággal részedről. A tied. Semmid se nincs. A szüzességed? Az első hó tiszta. És szép. És gyönyörű. De a többi sem kevesebb az elsőnél: csak az első az, amelyik rádöbbent: a hó szép. A hó jó. A hó értékes portéka. A hó az élet zamata és a mindennapot betöltő boldogság-golyó. És minden hó, lángoló, szemet-is-vakítón-csillogó. Meleg. Forró. 

Rám nézel: a Vég érlelődik. Látom, ott, ahová anyád sem lát be: a sötét folyosó végéneka mélyéneka legeslegvégében. De hagyom. Játszd játékod. Én is szeretek játszani. A Játék a Szeretet egyetlen olyan kivetülése, mely igékkel fejezi ki azt. Mely ártatlan s mégis ártalmasan megfertőz. Játék-függő leszel. Meg szeretet.





Csend van. Alkonyodik. A fűnek egyre inkább fű szaga lesz. A pitypang-pillék még mindég lebegnek – valahol. Távoli lankás vidékek cserépszínű álmait sodorja a fiatal nyár. Te tudod, hogy holnap megpattan egy szál, megreped egy üveglap-sarok a kicsike templom színes üveg-felületén. Én meg tudom, szintén. És tudom, hogy te nem tudod, hogy tudom. Tudni jó. A tudás: a béke maga. Igaz: érdekes módon valahogy a nem-tudás is.





Fények alig. Kanális szagból bodorít a szél cigarettát s az est közvilágítási lámpáitól kér tüzet, mert otthon felejtette a sajátját. A pitypang-pillék már sehol itt. De máshol. És köröznek a varjak, messze, kelet felé. Könnycsepp az égből arcomat csobbantja át: esni fog valamikor. Te rám nézel, majd el: finomra gondolsz, s azt hiszed, hogy édessége szeretetednek el fog halni holnap fél egykor, a parkocska kicsi fái közül az egyik alatt. Tévedsz: szívem alatt fogom megszülni azt, amihez már semmi közöd sem lesz, sem most, sem holnap, sem azután sem soha: a közös szeretetünkből-szerelmünkből fogant szerelem-emlékemet. 









Odaadtam neked, miután kikínoztad magadból vérszegény határozatodat s a fekélyes indokokat, alátámasztásul. Mosolygok: többet vártam. Az én hibám, tudom. Cserepes az ajkad, s a füled töve piros. És mint a nők szakításkor: gyönyörű. Én hallgatok. A fenti szöveg a kezemben. Átnyújtom, mondom, olvasd ezt el. 

„- Itt?
-Itt.
-.. muszáj most?
-Muszáj.
-De mi ez?
-Az, amit elmondtál. És rá a felelet.
-Micsoda?
-Olvasd.
-Nem értem.
-Olvasd.
-Az egészet.
-Az egészet.
-De sietnem is kellene... mert sok dolgom van. A villamosom is mindjárt kell jöjjön...
-Tudom(mosoly). De olvasd el.
-Szilárd... kérlek...(valahogy üvegesebb a tekintet.)
-Nem. Én kérlek. Kivégzés előtti utolsó kívánság. (A „kivégzés” szónál mély levegő a túloldalon)
-Rendben. 
-Nem kell mondj semmit. Olvasd el. S menj. Épp akkor ér be úgyis a villamosod a sarok mögött.” Hálás, megkönnyebbült tekintet követi az utolsó mondatom.


És olvasta. Ő olvasott engem. És és olvastam őt. És a világ körülöttünk szederjes csikorgással ment el mellettünk. 







S Te, aki mindezeket elolvastad, aki belecsúcsosodsz a végtelenbe álmaiddal, kíváncsi tekinteteddel: te is szeress. Hogy is volt „élj jól, nevess sokat, szeress nagyon”..? Nem. Szeress. Minden más ebből fakad. Kicsit szeretni nem lehet. A kétszáz km/h sebességet elérő futónak is az első mozdulata egy lépés: a Szeretet kezdődött meg. S ha majd ködös hajnalokon parkokon át nyargalászva odaköszönsz zúzmarás fáknak s lekézcsókolomozod az elhaladó bokrokat, pajkosan feléjük kacsintva, jusson szövegem eszedbe. Mert élet ez. Élet: mert ez. 






Szeress.
  

3 megjegyzés:

Vera Linn írta...

huh

p. kiscsuri írta...

hm. mit jelent ez? vagy találjam ki? és mosolyogjak neki?

Vera Linn írta...

igen, mosolyogj neki :)