Szólíts...

 ...a nevemen.





Szólíts. És megint. És újra. Hadd csöppenjen el ajkaid sarkából a hangok ambrózia-lecsapódásában a nevem. Hadd, hogy simogassa hangod rezgése a fülkanálisom barlangrajzos üregét, és hadd gyúljon tűz a sötétben, a barlang mélyén, valahol agy alatt-szív fölött. Szólíts!

Szólíts a nevemen. Mert nevem is van nekem. Vagyok kereszt a szélrózsa közepén, hogy ez a széjjelszimbolizált tárgy új jelentést nyerjen. Vagyok a téli rőzseláng, pirospozsgás edzett arcok gyűrűjében. Vagyok a Csoda, mi körülölel és betakar, mely megcsókol halványan, majd véresre tépi ajkaid vörösét. Vagyok a döglött veréb elfeledettre szikkadt nagyvárosi éjben, hol annyi a fény, hogy nem láthatod önmagad. Vagyok te. Vagyok az Isten, és annak az istene. Vagyok a teher szent Kristóf vállán, hogy lásd: a letűnt idők poros vallásaiból sem estem ki teljesen. Vagyok szekerce, kopjafa húsában. Vagyok kisharang Magyardécse denevérszaros templomtornyában. Vagyok a hajnali igyekezet. Meg az esti bágyadtság. S az éjszakában a cihegések heve. Vagyok Csend. 

Legyek még valami? Miben merüljek el, hogy észrevedd: szeretlek? Hogy pofonvágtalak? Hogy felsebzett ajkadba harapva még mérgesebbre haraptam sebét, és megerőszakoltalak, mert az volt, mert te nem akartad, mert te könnyeztél, égi szűz és kókadt liliomszál, mert a nyál a takonnyal összefolyt a párnán és mert sziszegtem a füledbe: „te, rom-lott!...”? Ennyi a baj csak? Ezért fél a tekinteted? A barna, mely néha kék és néha zöld, néha sárgásan világít az éjszakában máskor feketén mered rám álmaim vattacukor-gombócai mögül? Ezért mentél úgy tönkre, lefogytál, és a kor divatjával álcázod az okát, az igazi okot, ami mindég is lesz, mindég is volt, ami mindég örök marad, ami soha sem múlik el-ki a világodból: a nevem? Utálsz, azt mondtad. Disznó vagyok, mocskos gazember, egy gennyzsák. Utolsó rohadt epehólyag-maradék. De nem versz át. Szeretsz. Miután elválunk, miután te kiordibálod rám azt, hogy anyád megvert és apád meg akarta fogni a melled egyszer, részegen, amit el is felejtett, mert részeg volt, vagy elfelejtett, mert el akarta felejteni, mert szégyen, mert bűn, mert paráznaság, igazi frivol szentségtörés... miután te megbosszultad, hogy nagyapád verte nagyanyádat, és azt is, hogy az meg tűrte, hogy a kis őzike, ott, kint, a nagy vadonban, az öledből el lett rabolva de elődbe tették, a tányérodba a jobb lapockáját, amit mindég is egy lehetséges angyalszárny-helynek tartottál... hogy a tesód a szemed láttára verte ki az utolsó előtti rágófogát (a bal, felső sarokban) a barátnőjének, mert az eszeveszett szerelmében és féltékenységében teljesen belőtt állapotában egy másik zombit a pasijának nézett, és több szemtanú bejelentése alapján tövig a szájába nyomta annak dagadozó nemiszervét, kitéve magát és a női nemet még egy újabb megaláztatás nagy valószínűségének, egy kegyetlen halálnak, mely ismét egy szívet céloz, és lehet, hogy teljesen eltalálja, ki tudja... holott tudvalevő, hogy az a faszfej már a fél várost a zászlórúdjára tűzte, anyástól, nagymamástól, repedtsarkútól és jegyszedőnőtől kezdve az utolsó egy macskáig, akit kloroformmal előzőleg elaltatott(ez az egyetlen teljesítménye a gyógyszerészetire való bejutása óta...)... miután mindezt rámokádtad, otthon, a párnák sűrűjében, behunyt szemek sötétjében, könnyező patakok sós legmélyében és mély nyögések szeizmikus aktivitása között gondolod

   sikítod

  bugyorgod

  zuhogod

  kerepled

  leheled

  csipogod

  nyögöd, összeszorított fogakkal azt, amid van, ami az egyetlened ezen a világon és a jövőben, és az azután következőben: a nevem.











Gyere: ez nem a Vég.










                                Ez egy új Kezdet.