GESZTENYE
Levéleső pereg sugarakon szállva,
hangtalanul oldódik az öreg, meleg nyár.
Tétovázik még, vig mosolyra várva,
majd elsusog a fűszagú sugárbatár.
Érzem a kezed. A hangod. A szemed.
Érzem testednek dobogó léthullámait.
Érzem a mosolyt. A szemedből ered.
Érzem vágyodó lényed vágyodó álmait.
Potyog a gesztenye. Friss teste lebeg,
majd koppan nagyot, s egészen megremeg...
majd ragyog a nap szikrái között.
Az égi mosoly már köré is költözött.
Az illat is álmatag: ólmosan párolog a nap,
s perzselt a fű, s a világ is hallgatag.
De madár azért énekel még. Ennyi elég.
Már kész is az őszi illat-táj-kép.
Még minden zöld, napos és nevet,
még úgy tűnik: átölel a nyár;
de a lombperemen a barna keret
már a mosolytalan, száraz őszre vár.
2006.10.05, 00:23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése