részlet.

töredék egy levélből, kicsi, apró és eszembe jutott:

"Sokat fényképeztem.

És sokat sétáltam éjjel. Tudod, engem a fényképezés ellazít. Kilépek egy olyan világból, ami Nagy, Sűrű és egyáltalán nem nyugodt meg kedves meg megértő. Egy olyan világba kerülök, ami nem fogad magába sokat, de az a kevés összhangba van a hat megapixeles önmagával. A formák világa ez, a keskeny meg vastag vonalaké és sávoké, az éleké és a kontúroké, a fényé meg az árnyéké. Meg a szineké. Vagy a szintelenségé. Az érzelmeké, a kinyomtatható, felnagyítható és kitörülhető, felerősíthető és lehalkítható titkoké. A Részek tökéletességéé az Egész kompozíciójában. Az Ihlet angyalának nevetése az Isten csöndjében. Magányomé és akaratomé. A halászathoz tudom leginkább hasonlítani. Ha irodalmi művel kellene példáznom: Hemingway AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER című műve (ha jól emlékszem a címre). Én és a víz. És a pecabot, az öreg esetében a háló. És a gondolataim. Tudatom öszpontosúl és a vízbe pottyan, a pecabot végére, a csali mellé. Az akaratom hív. Az is csali, valamilyen képpen: nemcsak az ösztön finomításának a következményeként lehet valaki jó halász (véleményezetem szerént) hanem a tudat iranyításával. Persze én nem is igazán értek hozzá: rühellem ezt a sportot, vagy mit. Pedig én is halászok: pillanatokat. A napnak egy szakában a galambokkal tömött telefonkábelt, amin a szegény párák úgynéznek ki, mint egy cirkuszi felvonulás- ki feszít, mint a malac a jegen, ki begubózik, mint a Csokonai Zsugoriuramja. Van amelyik hintázik. S van amelyik kielégíthetetlen étvággyal figyeli a lenti pici emberekkel tömött, vagy épp üres teret. S az ihlet jön, ha boldog az ember. S nekem sok jött ez idő alatt.

Meglepő tud lenni, hogy hogyan viselkednek az emberek, mikor észreveszik, hogy fotózzák őket.


Egyesek arcán, s ez a többség, megjelenik az automatikus mosoly, mely a személyes szférába behatoló furkész idegen kyklops-szem vált ki, a parányi szégyenlősség, hogy a másik a néma feketeségében, hideg-zöld ragyogásában nem árul el semmit magáról. A kiszolgáltatottság halvány érzete. Mások kellemetlenebbül érzik magukat, feszengnek, megint mások meg letámadnak, hogy hogy képzelem,s menjek haza az anyám… fényképezni. És van, manapság egyre gyakrabban, akit már nem érdekel A gyerekekkel a legkönnyebb. Ők meg csodálják azt a titokzatos korongot, ott, elől, ami néha sejtelmesen kattog egyet-egyet. A csodálat meg őszinte. S a képek is jól sikerülnek. Ha ért hozzájuk az ember. Vagy ha szerencsés. Én az utobbi vagyok inkább, bár úgy érzem, hogy közeledek az előbbihez.

Az éjszakai kirándulások csöndesek.

Autók vannak- a fényük, a zajuk. Néha a varázsuk is, két kiköpött füstgombóc között. Szerelmespárok. Magányos alakok. Kóválygó lelkek. De amúgy csend. Néha a szél sutyorog egy-egy sarkon az emberek fülébe/nyakába/ ruhája alá rég elfeledett őselelem-dalokat. És ilyen csendben könnyen, mindenképp könnyebben lehet valakit megismerni. Kérdéseket teszel fel, arra ő válaszol, aztan ő kérdez, hogy például mi a véleményem a repdeső buborékokról, azokról a szivárványos fényű szappanfélékről. És akkor a kérdések beszélgetéssé változnak, a válaszok véleményekké, adomázásokká változnak, s a távolságok lassan, szinte észrevétlenül köddé válnak, minden egyszerre elcsattanó nevetéssel, vagy egyszerre kimondott szóval, vagy a szavakba való belegabalyodással. Minden tóba csobbantott kővel és minden szélnekeresztett pitypangkalappal. Az éjszaka is besegít: ilyenkor a tárgyak, a fények mások. Másak az árnyak is, meg az árnyékok is. Már nem a tárgyak- az épuletek, az autók, a kockakövek- vagy a fák egészének a tömege, ennek formája látszik: a dolog s az élő anyag részleteiben él: a megvilágított részében. Ami sötétben marad, az nincs. Az csak majd holnap reggel lesz újra. Addig a fényektől megkarcolt és megsárgított Részletekből áll a világ. Meg a neonokból. És a részletek között csak ő meg én egész, meg az a talált fülbevaló, ami olcsó drótból, s a drót által körülfont hófehér pataki kőből áll. És megyek az utcán, visszafogott világító-képességű fénypontok alatt, s egyszer, anélkül, hogy lenéznék, megállok, mert ott a fülbevaló, a tekintetem távolabb is keres, de nincs meg a párja. Annának adom. Ő meg örül, kisgyerek módjára a talált Kincsnek. S így telnek a napok, esték. Keressük közös kincseinket."