vasárnap, június 01, 2008

egy délutánom passióval, csipsszel és tejjel. és gondolatokkal.




Én, személy szerint, meg vagyok győződve róla, hogy a világ dekódolható. De Einstein bácsi kijelentésére alapozva, mely szerint „meggyőződésem, hogy csak két dolog határtalan: a Világegyetem és az emberi hülyeség”, azt is teljes megygőződésel kijelenthetem: ez a kódot, gyerekek, önkipusztításunk előtt tuti nem kapjuk kézhez (s utána meg már nem lesz kezünk), mármint a jelenlegi tényállás szerint. Mert kicsit ott állunk, hogy mattot adunk magunknak, de ha lehet úúgy, hogy nyakig lucsogjunk az olajban, radioaktív anyagokban éééés szemétben. Ám bizakodó is vagyok, mert, ugye, „vak tyúk is talál szemet”, még ha kerge is egy kicsit melléje. Ez már megnyugtató, nem? Egy be nem bizonyított jelenségnek a nép szájánaka hagyományában tükröződő akár labilisnak is nevezhető kikristályosodásától függ a zemberiség sorsa. Puff neki! El vagyunk intézve. Köszi Ádám!


De hagyjuk most a Kabbalisztika ősi tudományát, meg a PI-ismétlődések misztikáját, meg a csigavonalak rejtélyeit... úgyse mennénk velük most semmivel.




A mai mottónk: „senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált...”, ahogy Kicsipálék a borzukkal egyetemben kijelentették valamikó, mán' az Idő hajnalán. Egyetértek.


Leszaladok vásárolni. Kellemetes idő van, esik az eső, több-kevesebb intenzitással időnként, a forró levegő hűlni készül, én meg kockás rövidgatyóban kacsázom a szupermárketbe, hogy megvegyem a tejemet, a vajamat, a doboz kiflimet és a csipszemet. Hejába: próbálok egészségesen élni, dde sehogyansem jön össze. Utána szaladni automatához, hogy ki vegyem azt a pénzt, amire szükségem lesz a héten. Ez is meglenni, elmenni, bambulni kirakatokat, embereket, puja-rengeteget, mert holnap elseje a júniusnak. Sok minden érdekes van erre. Ami otthon nincs. De kéregető mondjuk alig. Ezt hiányolom is, főleg azokat, akik mellékzsobkénk zsebikók megmetszetésével foglalkoznak. De hát... semmi sem tökéletes...

Röhögöm kicsit a világom. De tényleg. Valahogy jobbnak látom azt az időt, amikor Démokritosz bácsi tanítványával porrá töretett egy parányi kődarabot, s az mondta vala neki , hogy még annál is kisebbé lehetne darabolni a szegény követ, valami atomokra, amiket látni sem lehet. Valahogy szebbnek tűnik az az idő, minden „barbarizmusával” és „civilizálatlanságával”. Ma ott tartunk, hogy kihajíttyuk az űrbe a szondákat, hadd kajtassanak kövek meg más csudák után, kvantumokról, neutrínókról, leptonokról, meg mittudoménmiafranckarikákról beszélünk, mesterségesen termékenyítünk meg álatokat, s titokban ejsze embereket is... de egy hét éves kölök kérdéseire, annak néha megmosolyogtatóan egyszerű(-nek tűnő) okfejtéseinek a buktatóinál előbukkanó kérdőjeleire ha igazán őszinték akarunk lenni meg kell valljuk: foggalmunk sincs, mit kéne válaszolnunk. Mert nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Egy hat éves gyerek már szinte teljesen birtokában van bármely nyelv nyelvtani struktúrájának, melyet addig tanítottak neki, ám tudósok serege nem tudja pontosan tudatosan meghatározni az adott nyelv szabályait oly módon, hogy azt érvényesítve bárki birtokba vehesse az adott nyelvet. Eszméletlen, nem? Még vannak példák de hagyjuk. Lusta vagyok fejtegetni.

Elindulok oda, ami itt, Némethonban hazá-t jelent. Meg kell mászni egy naagy oldalt, de nem akartam villamossal menni, hát sétálok. Lefele is gyalogszerrel, felfele is mehetek! Elindulok. Fülemben felcsilingel a Mel Gibsonos Passiónak a filmzenéje. Szép. Nó, meg csoda is. De zörögnek autók, zsivognak emberek.. mellékutcákon caplatok inkább. Neki a hegynek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy körülbelül ilyen lehet egy zarándoklat a Fuji hegyre, csak kevesebb néppel és kevesebb házzal és kevesebb autóval és több úttal. Valami 200 méteren ilyen örökzöld út menti bozót. Dekoráció. Bele temetem kezem nedves testébe. S húzom, mind a kétszáz méteren, lesimogatva a csiklandozó esőcseppeket a levelek felszínéről. Közben bámulnak emberek. Itt még most sem szoktam hozzá. Otthon nem izgatott. Hűvös, késő-tavaszi levegő, párákban úszó, szél sincsen, illatok. Fehér virágoké. Rózsaszín virágoké. Nő-virágoké. De az utóbbi nem annyira erős. És ritka. Útközben ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

veszedelmesen
bekeretezett
titkos szeretkezet.



Vagy:

tehetetlen fenem
esőben fenekem
cseremisz oldaladba

és rágódok rajtuk. Ízlelem. Mint a jó bort. Meg a jó feleséget. Utóbbiból nem sok részem volt. Mondjuk nem is bánom.

Egyszer megállok, s ledöbbenek. Az ég városom, Stuttgart fölött széjjelnyúlik, mint a laposra préselt vattacukor, s kifodrosodik, mint a hálóing alja. Csak a bokája kékje látszik ki az égnek, meg egy két cudarabb orsó alakú fekete felhő ott a távolban. De ez az egész látvány olyan magasztos képet vibrált ki magából, hogy fotóztam volna, csak a kártyámat a szobában felejtettem. Mosolyogtam, bánatosan, hogy afrancbamiértvannekemilyentökkelütöttlikacsosszivacsfejem, hogymindentelfelejtekvele... de nem volt mit tenni. Útközben, még mindég passióval a fülemben, aminek e zenéje ledöbbent, kiterít és széjjelmálaszt, mint a kalácsot a forró tej, leültem pihenni árnyas fák fehér tisztaságot illatozó virágai alá, s csipszet ettem s tejet ittam. Elönt a béke. Hagyom. Bambulok semmire sem gondolva, hadd mossák magukat keresztül gondolataim a fejemben benne. Így...igen...jól esik. Mintha masszíroznák. Belülről.

Lépcsőket ugrálok, közben illatok, melegen lebbenve vadrózsát szippantok... a kedvenc kő-szörnyem megint filozofikusan könyököl, tekintetemmel megsimogatom orrlyukának azt a csábos vonalát, amit a nap ilyenkor, délután megsimogat.

Kettő lufi szédelgett az esőben, mikor lefele siettem az utcán. Már csak egy van meg, az behúzódott egy bokor alá, szerényen, s szomorúan forgatta gáz-fejét jobbra, illetve balra.. ekkor ez jutott eszembe, hogy ebben a csipszzabálós világban már a gyerekek is hülyének néznének, ha ezt elmondanám nekik. Bezzeg ha az új WII-játékkonzolokról társalognánk, akkor naagyot nőhetnék a pöttömkék szemében. De nem érdekel. Egy délutánnyi passió. A többi nem fontos, a többi nem létezik, mert nem érdekel. Sem gravitáció, sem turbulencia, sem kommunizmus-merkantilizmus-egoizmus-cinizmus, sem a többi izmusok és lógiák. Mert az, ami van, nekünk, a buksiban folyton daraboltnak kell lennie. Én most szembe röhögném Sherlock Holmes bácsit, még Columbót is, és minden istenadta tudóst, aki odáig juttatott, hogy csipszet eszem, kólát iszom, gépen játszom, meg kínosan fertőtlenítő-szagú a vizeletem. Belegondolok: vajon kő-szörnyem nem-e természetesebb életmódot folytat konszum-társadalmunk perifériáján.. meglehet.


PS: Mégse röhögném ki őket. Elvégre: ennek köszönhető, hogy lehet olvasni világnak hálójának a csücskiben firkálmányaimat. Már akiket érdekel. De elkapott a hév.
Nah.
Megesik. Ez is. Velem is.


6 megjegyzés:

kéz léna írta...

annyi minden van benne, hogy elkezdeni sem lehet. Lehet azért, mert filológus vagy, lehet azért, mert messze, lehet még egy csomó dologért. Mégis valami méltóságtelyeset nyujtott. mint amikor az, hogy falhozvágtam Raszkolnyikovot.
A vizuális memóriámat is furcsa módon csiklandozta. már nem felejtem el az utat felfele.

kéz léna írta...

ooooo nah. úúúgy szeretem ezt a bejegyzésedet és senki nem ír hozzá semmit. Elhatároztam, hogy benyomok tízet. ez lenni a második. Még jövök. A harmadikban a fotot fogom dícsérni, de még nem. Csak a 3-ban..

kéz léna írta...

olyan szép az a fotó.. Az az ürge ott rajta.... Kutyi.

kéz léna írta...

oooh te. hat mindig mas kep marad meg... be vagiiii

kéz léna írta...

öt. ez a betutipus miatt van.

kéz léna írta...

Ez meg az amugy is hatter miatt. oooh milyen szep az a z ut felfele..