huszonnyolcfok

Leértem.



                Koppan a csuklóm. Majd a farcsontom is. Majd a koponyám. Lent vagyok.



Egy csepp levegő sincs a tüdőmben. Semmi. Az agyam is üres. Komótosan elnyúlok a csempén, betakarnak 28 fokos melegükkel a fölöttem felkavart áramlatok. Milyen jó. És nyugodt. És csendes. Itt mindenki hallgat. Főleg, mert senki sincs itt. Lent. Féloldalt elnyúlva fekszem a jobb karomon, a ballal simogatom a sík négyzeteket. Hagyják. Csend. Valahogy a szerelmet juttatja eszembe ez a szó. Nó, meg ez a hangulat.


Olyan ekszisztencijás-izé. Behunyja a szemét, széttárja a kezét s magához öleli a nagybüdös semmit. Ez is ilyen. Csak fekszem. És nem akarok felkelni. Nem érzem szükségét. Itt még sosem aludtam. Itt még sohasem imádkoztam. Itt még soha sem szeretkeztem. Itt még sohasem mosolyogtam. Végül is: ha jobban meggondolom, itt semmit sem csináltam még. Most kiélvezem-mindent kipróbálok gondolatban.


Hangok. Egészen tompák, mégis egészen kivehetőek. Messze, ahol a szemem sem lát már semmit: víz nyomúl be, eszeveszett sebességgel, feltartózhatatlan gyorsasággal betölti a nedves teret, az elázott világot, a hullámzó, majdnem statikus életet. Engemet.

                                          Valaki belekapirgál a csöndembe. Kalimpáló lábbal kavarja az álmokat.



Olyan jó lenne most itt maradni. Annyira nyugodt itt minden. Csendes. És meleg. Huszonnyolc fokos meleg, egyenletesen elosztva körülöttem. És még élek. Még élek.


Egy hang... buborékok. A kicsi keze a vállamon. Megráz. Rápillantok. Az ijedt, kék szemében kérdés. Ráncigál. Elrúgom magam, egy pillanat- s a felszínen vagyunk. Nagyot harapok a levegőből. El is felejtettem már az ízét. A tüdőm sír és felordít. Levegő-éhesen habzsolom magamba. A kis srác meg még mindig kérdő tekintettel rejti el fejét a törülközőbe. Mindjárt indulunk. Megint szárazföldi lettem. Oda a huszonnyolcfok.