… mire képes néhány zongoratónus, ha... na hüpp! Kezjdem az elején.
Június ötödike nálunk. Az idő taknyos, és csurran, mint a nyál. Szétfolyik, rátelepedik az emberekre is, az emberekbe is. Rám is. Belém is. Egész napos szar közérzet, fejfájás, vicsorgó kutyához szörnyen hasonlító arckifejezés. 10 percnyi szünetem volt egész nap, amikor kicsit csend volt. Ameddig kint, a kertben, elbújva a világ elől csendben, nyugalomban megihattam kávés tejemet. Közbe szamóca és jázmin illat csiklandozott erről-túl. S én meg hagytam. A napomat errefelé úgy írnák le körülbelül, hogy: „Tja, es war ziemlich hektisch...” habár ez még a finomabb, mérsékeltebb és elrettentően civilizáltabb kifejezése a csütörtökömnek. Vannak nekemis napok, mikor nem megy. Mikor mentális és közérzeti menstruáció megy végbe bennem, s ilyenkor rosszabb vagyok a véreskezű terroristánál is, de még egy menstruáló nőnél is (ha valaki ismeri a viccet...). Most is csak azért nem írom le szebben, jobban, ötletesebben és leleményesebben, mert nincs kedvem. Mert most flegma vagyok.
Épp 15 darab percem van, amíg hivatalosan is lejár a munkaidőm (Nemhivatalosan még a reggel lejárt vala. Mert azóta kedvem semmihet). Épp egy ajtót smirglizek, hogy ne nyikorogjon a fának lakkja, mikor Schäfer néni becsukja. Szép a szekrény, jó munka. És a tököm tele van vele. Akarok már dögleni. Vagy akármit. Fáj a fejem. Sosem szokott. De most olyan vagyok, mint a telenovellákban az ideg-összeroppanásos némberek, akik csak egy centire vannak a kényszerzubbonyos időszakuktól. Kellett valami smirgli, meg ráspoly, hogy könnyebben menjen. A mai nap már úgyis el van baszva- ilyen, meg ehhez hasonló gondolatok lucsognak meddő agyamban. Morcosan, ráncos szemöldökkel vágtatok fel a lépcsőn, még az sem segít, hogy az ápolónő-csemete ma háromszor is rám villantotta szende mosolyát. Megjegyzem- nem sűrűn szokta. Fel a pár fokon, a pincebeli műhelyből, két ugrás-dög vagyok lépcsőzni- fent lenni, egy ajtó, két ajtó, földszint az otthonban, baloldalt fénymásológép, jobb oldalamon konyhaajtó, előttem az ebédlő...
és kész.
Elvágták a szalagot.
Nem hallom már sem az elektromos bejárati ajtó csukódó-nyíló zümmögését, sem a felvonó búgását, sem Ulmer asszony kornyikáló hangját, sem a konyhában az üveget zakatoltató bazinagy mosógépet, sem az esőt, ami az üveg-kupola tetejét zörgető esőcseppeket... semmit. Állok és döbbenek. Valaki zongorán játszik. Majd' seggre ülök, mikor felismerem, hogy az egyik kicsi gyakornok-srác, akiből nem nézni ki ilyet. És játszik... pararammpararamm... pararammpararammmpaammm.... pararammpararamm...pararammmm. PAMpamPAMpamPAMpamPAMpam.... és itt már az a bonyolult játék, amit nem lehet, talán csak hangjegyekkel lepötyögni. De lehet eddig is hibásan írtam. Nem érdekel. Amélie zenéjét játszodta. Elképesztő volt. És eszméletlen. És csodálatos. De mivel nem érted ezeket a szavakat, ezért kell szemléltessem. Megpróbálom.
A homályos teremben, mint egy HD-felvételen, lelassítva látni, hallani a hangokat. Mikor az apró kalapácsok hatására megrezdülnek a húrok, hullámok keletkeznek. Nem szélesek. Ez az érdekes bennük. Alig tenyérnyi. És színük van. S a hullámok irtó sebességgel nekirohannak a falnak, széjjelfröccsennek a nyomás hatására, s egymásba csobbannak valahol, az ebédlő másik felében, s addig cikáznak, míg újra szilánkokra nem repednek, hogy aztán újra összeállva végigcikázzanak-csopogjanak-repedjenek a dobhártyámtól a házig mindent. Más hang, más szín, ugyanolyan pulzáló folyamat, mint mikor pengét fensz egy fémhez, s hagyod, hogy a rezgés által keltett lüktető hang belecsilingeljen a nagyvilágba.. vagy egy jobb példa: a hangvilla, s ennek az ütemes vibrálása. Szivárvány a levegő, mint a kaleidoszkóp gyorsan forgatott világának színei, mindenütt és mindent áthatva az Auróra színeit látni. A dallam, a csilingelő ujjak a mozgékony csontlemezeken, a szín és hang-kavalkád, mint melegben a langy eső, mint télben a forralt bor, mint szeretkezés után az ölelés, mint zsíros étel után a joghurt, mint kórház után a friss, csípős, fejbekollintós hajnali levegő, mint szakadt szerelem után egy napfelkelte... felüdítettek. Nem volt fejfájás. Nem volt morcság. Nem volt gonosz tekintet, barbár gondolatok. Nem volt semmi. Amélie, hangjainak az aurórája meg én. Nó, és a srác ujjai. Álltam ott, mint egy megkövült vadember, aki először látja URBIS ROMAE büszkeségét, az istenek támogatásával emelt COLOSSEUMOT. Hirtelen megöleltem volna valakit. Odamegyek, megszólítom. Félbehagyta, én meg majdnem ráordítottam: folytasd! De csak megdicsértem. S mentem dolgomba. Mosolygott. Újra rázendített. A harmadikon megállok. A lépcső mentén, ahonnan az újra feltámadott zene szűrődött vala felfelé, szivárvány-buborékok pattantak szét, s csurogtatták magukból a zongora hangjának isteni színeit, ezeknek végtelen palettáját. Valaki megkérdezte, hogy „várok talán val...” Cssssssssssssssssssssss!-mondtam én, s lefele mutattam. A vörös hajú nő vörös arccal mosolyogva otthagyott s halkan lépdelt tovább.
Egyszer csak észre veszem, hogy mosolygok. És meglepett. Ma egész nam valahogy nem jött össze. És az ajtót is be tudtam fejezni. És mosolyogtam utána is, és nevettem is és szökelltem, mint tavasszal a barik. Mindezt néhány hang miatt. Mindezt néhány csilingelő csoda-csobbanás miatt. Mert ez is csoda. Az én csodám. Az enyém.
Ami nem megérhető és nem megmagyarázható: az mégis létezhet. Csak a lélek tudja. Csak te tudod. Csak én. Csak a világ. Legyen az fény, illat, érintés vagy... egy bolond zongorából kipréselt csuri dallamok, mely a lelkedet színültig televidámítják.
Épp 15 darab percem van, amíg hivatalosan is lejár a munkaidőm (Nemhivatalosan még a reggel lejárt vala. Mert azóta kedvem semmihet). Épp egy ajtót smirglizek, hogy ne nyikorogjon a fának lakkja, mikor Schäfer néni becsukja. Szép a szekrény, jó munka. És a tököm tele van vele. Akarok már dögleni. Vagy akármit. Fáj a fejem. Sosem szokott. De most olyan vagyok, mint a telenovellákban az ideg-összeroppanásos némberek, akik csak egy centire vannak a kényszerzubbonyos időszakuktól. Kellett valami smirgli, meg ráspoly, hogy könnyebben menjen. A mai nap már úgyis el van baszva- ilyen, meg ehhez hasonló gondolatok lucsognak meddő agyamban. Morcosan, ráncos szemöldökkel vágtatok fel a lépcsőn, még az sem segít, hogy az ápolónő-csemete ma háromszor is rám villantotta szende mosolyát. Megjegyzem- nem sűrűn szokta. Fel a pár fokon, a pincebeli műhelyből, két ugrás-dög vagyok lépcsőzni- fent lenni, egy ajtó, két ajtó, földszint az otthonban, baloldalt fénymásológép, jobb oldalamon konyhaajtó, előttem az ebédlő...
és kész.
Elvágták a szalagot.
Nem hallom már sem az elektromos bejárati ajtó csukódó-nyíló zümmögését, sem a felvonó búgását, sem Ulmer asszony kornyikáló hangját, sem a konyhában az üveget zakatoltató bazinagy mosógépet, sem az esőt, ami az üveg-kupola tetejét zörgető esőcseppeket... semmit. Állok és döbbenek. Valaki zongorán játszik. Majd' seggre ülök, mikor felismerem, hogy az egyik kicsi gyakornok-srác, akiből nem nézni ki ilyet. És játszik... pararammpararamm... pararammpararammmpaammm.... pararammpararamm...pararammmm. PAMpamPAMpamPAMpamPAMpam.... és itt már az a bonyolult játék, amit nem lehet, talán csak hangjegyekkel lepötyögni. De lehet eddig is hibásan írtam. Nem érdekel. Amélie zenéjét játszodta. Elképesztő volt. És eszméletlen. És csodálatos. De mivel nem érted ezeket a szavakat, ezért kell szemléltessem. Megpróbálom.
A homályos teremben, mint egy HD-felvételen, lelassítva látni, hallani a hangokat. Mikor az apró kalapácsok hatására megrezdülnek a húrok, hullámok keletkeznek. Nem szélesek. Ez az érdekes bennük. Alig tenyérnyi. És színük van. S a hullámok irtó sebességgel nekirohannak a falnak, széjjelfröccsennek a nyomás hatására, s egymásba csobbannak valahol, az ebédlő másik felében, s addig cikáznak, míg újra szilánkokra nem repednek, hogy aztán újra összeállva végigcikázzanak-csopogjanak-repedjenek a dobhártyámtól a házig mindent. Más hang, más szín, ugyanolyan pulzáló folyamat, mint mikor pengét fensz egy fémhez, s hagyod, hogy a rezgés által keltett lüktető hang belecsilingeljen a nagyvilágba.. vagy egy jobb példa: a hangvilla, s ennek az ütemes vibrálása. Szivárvány a levegő, mint a kaleidoszkóp gyorsan forgatott világának színei, mindenütt és mindent áthatva az Auróra színeit látni. A dallam, a csilingelő ujjak a mozgékony csontlemezeken, a szín és hang-kavalkád, mint melegben a langy eső, mint télben a forralt bor, mint szeretkezés után az ölelés, mint zsíros étel után a joghurt, mint kórház után a friss, csípős, fejbekollintós hajnali levegő, mint szakadt szerelem után egy napfelkelte... felüdítettek. Nem volt fejfájás. Nem volt morcság. Nem volt gonosz tekintet, barbár gondolatok. Nem volt semmi. Amélie, hangjainak az aurórája meg én. Nó, és a srác ujjai. Álltam ott, mint egy megkövült vadember, aki először látja URBIS ROMAE büszkeségét, az istenek támogatásával emelt COLOSSEUMOT. Hirtelen megöleltem volna valakit. Odamegyek, megszólítom. Félbehagyta, én meg majdnem ráordítottam: folytasd! De csak megdicsértem. S mentem dolgomba. Mosolygott. Újra rázendített. A harmadikon megállok. A lépcső mentén, ahonnan az újra feltámadott zene szűrődött vala felfelé, szivárvány-buborékok pattantak szét, s csurogtatták magukból a zongora hangjának isteni színeit, ezeknek végtelen palettáját. Valaki megkérdezte, hogy „várok talán val...” Cssssssssssssssssssssss!-mondtam én, s lefele mutattam. A vörös hajú nő vörös arccal mosolyogva otthagyott s halkan lépdelt tovább.
Egyszer csak észre veszem, hogy mosolygok. És meglepett. Ma egész nam valahogy nem jött össze. És az ajtót is be tudtam fejezni. És mosolyogtam utána is, és nevettem is és szökelltem, mint tavasszal a barik. Mindezt néhány hang miatt. Mindezt néhány csilingelő csoda-csobbanás miatt. Mert ez is csoda. Az én csodám. Az enyém.
Ami nem megérhető és nem megmagyarázható: az mégis létezhet. Csak a lélek tudja. Csak te tudod. Csak én. Csak a világ. Legyen az fény, illat, érintés vagy... egy bolond zongorából kipréselt csuri dallamok, mely a lelkedet színültig televidámítják.
2 megjegyzés:
Imadom a zongorat, de azt hiszem ezt mar mondtam :) szep ez a dal.
második impresszió: sokat írsz és sok a csodád. Ha tényleg vannak, őrízd meg őket és adjal belőle másoknak is.
adjal minden keped szepeplojenek is egy kicsit, hadd maradjanak egy kis va(L)am[el]i[e]vel
Megjegyzés küldése