hamarosan...

"emlékszel, szerelmem, mikor először feküdtünk ki éjnek évadján a stoplámpa alá az aszfaltra, s csodáltuk, hogyan vált, s fölötte a csillagok hogyan kacagták fogatlan fényükkel, mint szökünk fel, pajkosan, gyerekesen, mikor autó közeledett? emlékszel, te lényem égi mélye, mikor belopóztunk az uszodába, s megmártóztunk a szabad ég alatt, csókokat suttogva s szavakat csókolva egymásra, s vele önmagunkra? emlékszel, mikor az édes csokoládé-maszat mögül rád vigyorodtam, te okosan és komolyan és szomorúan megkérdezted: meddig tarthat ez még? én akkor azt válaszoltam, hátra mutatva, egy távoli árnyék mögé, ahol végig bukdácsoltunk a járdán: látod szerelmem? az, ott a múlt. és jól van ez így. most most van. MOST van. és ha akarjuk, a következő pillanat mostjában is lesz. csak akarnunk kell. csak kívánnunk kell... és akartuk. és kívántuk. te táncoltál. áldott állapotban, az esőben, és eggyütt nevettünk első fiunk születésekor, bár téged jobban megviselt, mint engem. és lett egy lányunk is, még egy lány, s még egy fiú. és mindég most volt.

most, a mostani mostban, amikor te valahol lábaim előtt nyugszol, mélyen, csendben és melegben... most veszem csak észre: hatvanöt év minden mostját együtt éltük meg. mert akartuk. várj reám. nélküled nem kell a most. nem egyedül. viszont látásra, szerelmem. a többiek nem értették, miért röhögök kínomban, miközben lányaid téged siratnak.. nem értik a fájdalmat. vagyis csak azt értik. azt nem, mikor kettészakasztanak, s én csüngő béllel állok az esőben, lesem halálom, de valahogy elkerüljük folyton egymást.

most is esik. hagyom. bárcsak hozzád mosna, szerelmem, szerelmem, szerelmem, annyiszor mondtam ezt a szót és mégsem elégszer, szerelmem, hogy együtt lehessünk.
de jövök.

várj reám."