fleur de tais.

hullámok a virágban,



virágok a világban...








s csend.  mindenütt.

rostok a vörösben. meg a zöldben. vagy hogy is van?..

tükörfelületnyi nárcizmus. többi sem.

huszonnyolcfok

Leértem.



                Koppan a csuklóm. Majd a farcsontom is. Majd a koponyám. Lent vagyok.



Egy csepp levegő sincs a tüdőmben. Semmi. Az agyam is üres. Komótosan elnyúlok a csempén, betakarnak 28 fokos melegükkel a fölöttem felkavart áramlatok. Milyen jó. És nyugodt. És csendes. Itt mindenki hallgat. Főleg, mert senki sincs itt. Lent. Féloldalt elnyúlva fekszem a jobb karomon, a ballal simogatom a sík négyzeteket. Hagyják. Csend. Valahogy a szerelmet juttatja eszembe ez a szó. Nó, meg ez a hangulat.


Olyan ekszisztencijás-izé. Behunyja a szemét, széttárja a kezét s magához öleli a nagybüdös semmit. Ez is ilyen. Csak fekszem. És nem akarok felkelni. Nem érzem szükségét. Itt még sosem aludtam. Itt még sohasem imádkoztam. Itt még soha sem szeretkeztem. Itt még sohasem mosolyogtam. Végül is: ha jobban meggondolom, itt semmit sem csináltam még. Most kiélvezem-mindent kipróbálok gondolatban.


Hangok. Egészen tompák, mégis egészen kivehetőek. Messze, ahol a szemem sem lát már semmit: víz nyomúl be, eszeveszett sebességgel, feltartózhatatlan gyorsasággal betölti a nedves teret, az elázott világot, a hullámzó, majdnem statikus életet. Engemet.

                                          Valaki belekapirgál a csöndembe. Kalimpáló lábbal kavarja az álmokat.



Olyan jó lenne most itt maradni. Annyira nyugodt itt minden. Csendes. És meleg. Huszonnyolc fokos meleg, egyenletesen elosztva körülöttem. És még élek. Még élek.


Egy hang... buborékok. A kicsi keze a vállamon. Megráz. Rápillantok. Az ijedt, kék szemében kérdés. Ráncigál. Elrúgom magam, egy pillanat- s a felszínen vagyunk. Nagyot harapok a levegőből. El is felejtettem már az ízét. A tüdőm sír és felordít. Levegő-éhesen habzsolom magamba. A kis srác meg még mindig kérdő tekintettel rejti el fejét a törülközőbe. Mindjárt indulunk. Megint szárazföldi lettem. Oda a huszonnyolcfok.

részletek. nők. életek?- 5

„annak idején, még a század elején építette nagyapám. Akkor még a legmesszebb, a legmagasabban volt a házunk, a város fölött. És most? Láthatja: már belvárosnak számít. A hálószobámba reggel mindig besüt a nap: s láthatom az egész várost, ha felülök. A kertben dáliák, meg ezek a kúszó izék, ne, s rózsák is. Meg tulipánok. Itt... itt nincsen semmim. Igaz, ezeket a zöldeket most szúrtam le, de már nézze meg, mennyit hajtott! Kész csoda. Csak ezek vannak nekem itt. De hát mit csinálni. Nem akartam itt maradni... de már vagy 10-12 hónapja itt vagyok. Tudja: szükségem van ápolóra, ápolókra... s otthon nem lehet. S az a sok gép... áh, inkább jobb itt. Néha haza lopózok: olyankor befekszem a kádba és egy nagyot fürdök. Itt nem lehet: sokan várnak, ki fürdésre, ki fürdetésre. Nem lehet. De mindig fél tízkor belopózok, s akkor egy teljes fél órám van, hogy lubickoljak. Maga is szereti a fürdőzést, ugye? Igen... jó is az. Ellazítja az embert. Nó, de nézze meg ezeket az orgonákat, épp nemrég szedtem, igaz, hogy az illatuk olyan... ”

részletek. nők. életek?- 4

„Óóóó... édesanyám olyan finom muroktortákat tudott sütni... néhány éve halt meg. Azelőtt Bajorországban laktunk. Volt ott mindenünk: udvar, nagy ház, tyúkok, disznók, zöldség, gyümölcs, minden, ami a ház köré kellhet. Amire szüksége lehet az embernek. Igen... azok voltak a szép idők... de Magyarországot szeretem. A nővérem volt ott. A Hortijobádzs, vagy hogy mondják. Jól mondtam? Igen-igen... szeretem a Csárdásh muzsikát is. Óóóóóh, a Csárdásh.. egy álom, én mondom, egy álom! Olyan pörgős, olyan dinamikus. Vannak is csárdás lemezeim. Csak egy lemezjátszót kéne beszereznem valahonnan... de az is meglesz. Te, hogy nekem mennyire fájnak a kezeim! Egész nap, egész nap, csak dolgozni, dolgozni... hát mi vagyok én: robot? Jaj, alig várom már hétvégét! Akkor bár tudok aludni... és eszek valami normálisat. Nem úgy mind itt: itt minden olyan ragacsos, olyan... olyan nem is tudom. A salátát sem így készítem. Nem jó a gyomrom. Fekélyem volt, s azóta nem bírom elviselni a savas dolgokat. Sem a magvakat. De nem baj. Legalább eszem otthon. S mindjárt itt a szabadságom! Alig várom már. Megyek ki a temetőbe, tudod, a férjem sírjához, anyósommal s a sogórnőmmel. Megyek, szedjük rendbe egy kicsit. Megrendeltem az angyalkákat. Nagyon szépek. Látnod kellene: fehérek, s belül világítanak. Kettő darab. Már nagyon várom. Akkor ki kell majd vigyem a temetőbe... nah, hozzák az ételt... bleah.. ezt aztán biztos, hogy én nem eszem meg! Nem kéred?... ”

részletek. nők. életek?- 3

„voltál már itt diszkóban?”-kérdezte, közben idegesen matatta a párna egyik csücskét, míg a másik kezével a cigijét emelte szájához, rendetlen időközönként. Nem néz a szemembe, csak beszél, folyton matat, be van gubózva, össze van csömbölyödve, mint a magzat szokott lenni, vagy mint a magukba zárkózott emberek.- „nem? Kár. Menj el egyszer. Nézd meg, mi van itt. Kérded, mért nincs pasim... nem látod, hogy milyenek itt a srácok, hogyan méregetik a lányokat? Mint valami húscafatokat. Mondjuk engem nem szoktak méregetni, sem leszólítani, de ha mégis, akkor jól odamondok nekik, s ezt né!”- középső ujja fenn, többi alant. Egy kevés perverz büszkeségnek látszó villogón-ideges fény a szép szemeiben, ideges szívás ideges kifújás. Valójában: bánat.- „én mindig a meleg barátaimmal megyek bulizni. Azoknak szarmindegy(Scheissegal- szerz. megj.), hogy mit vesz fel az ember, ha egy jogging-gatya van rajtad, épp most érkeztél büdösen a futásból, vagy esetleg egy nem épp találó kiszerelés. Velük a parti számít. És különben is: 10 kilót adtam le, alig 2 hónap alatt, a hasam, mint a beton, minden este 120 felülés, szaladás, bicikli, az előbb mondtam(meg akartam dobni egyik párnájával-ezt válaszolta rá- szerz. megj.), hogy azelőtt Tae-kwan-doztam. Mégsem. Semmi. És tudod mi az átkozottul érdekes? Hogy a barátnőm aranyos, kicsi, szőke csaj, vékonyka, télleg: vonzó lány... mégsem. Egyikünknek sem akad pasi. Te érted ezt? Akkor már inkább nem kell. Hogy folyton kihasználjon? Olyan volt, ezt nem fogod elhinni, hogy kis, 16 éves fejjel szerelmes voltam az egekig az egyikbe, mire a hülyegyerek mit csinált? Előttem nyalt a másik kis fruskával, pedig tudta, hogy ott vagyok és látom őket. És tudod, hogy mi a legrosszabb az egészben? Hogy megbocsájtottam neki, mindig, újra és újra, de ő csak dugni akart. igen”-mondta, tele gyűlölettel a férfi nem iránt, és elkeseredettséggel saját élete iránt, villogó szemekkel, vérig sértő, gúnyos mosollyal a szája sarkában- „... igen... hiába, ez már csak így van: a férfi a vadász, a nő az áldozat. Három gyereket szeretnék, tudod, mi az? HÁRMAT! De kivel? Egy ilyennel? Ez nagyon sok Németországban, ahol egy gyerek a max, legjobb esetben kettő. Júj! Már megint Coldplay! Felhangosíthatom?(...) itt nem könnyű az embernek pasit találni. Mindegyik csak dugni akar, de tesznek a komoly kapcsolatokra. Tudod mit gondolok? Azért választanak az emberek maguknak csúnyább párt, mert azt senki sem akarja tőlük elrabolni. Igen, komolyan mondom! Most mit röhögsz ki?!? néha, mikor sétálok a barátnőmmel, s látunk egy-egy jó pasit, esik ki a szemünk, s mikor melléje pillantasz a csajra... biztos, hogy így van. Aha.(...) Tudod: ha néhány hónappal ezelőtt láttál volna... elhagyott a pasim. Csak úgy egyszerűen. És a kutyus, amit találtam, s amit mindennél jobban szerettem, az is egyszer csak köddé válott. A lakásomból kidobtak, egy pincehelységben kötöttem ki, ahol a következő volt a program: este haza, ital, amíg belealudtam, másnap reggel kisírt szemekkel, fáradtan, másnaposan munka. És ez egybe-egybe... most már kezdem összeszedni magam... szeretném letenni az érettségit. S tovább tanulni. És megadni a tartozásaimat. Tudod... drogok is voltak... most nem szeretem a munkámat, de legalább van valami. A kiképzésen a hülye srácok halszemekkel dobigáltak. Undorító... hogy? Igen... meg vagyok edzve... eléggé meg.”

részletek. nők. életek?- 2

„kedveském, tudod: nekem nem fontos hogy luxusban éljek, nem-nem, nem az a fontosabb, hogy milyen a szekrényem, vagy épp mi van benne, tudod: a papa midig azt mondta, hogy az asztalon az egészség. Igaza van, mindig is mondtam, kedveském, bizony ám, én is mindig mindenkinek mondtam: az az egészség, aminek az asztalra kell kerülnie. Tudod, Szíli, én nem akarok sokat az élettől, már néhány hónap múlva hatvan éves vagyok, nem kell nekem más sok minden... minek az? Hogy botladozzak a sok dologban? Nem-nem, kedveském, nekem nem kell semmi, én midig is azt mondtam, hogy vigyázni kell, hogy mit eszik az ember, mert az egészségét eszi meg, ha nem eszik jó dolgokat... Igen-igen, Bäcker asszony nem él luxusban, de reggelente egy kicsi sajtocska, egy kicsi sonkácska, kávé melléje, szépen, meg ebédre mindég készítek oda egy kicsit, felfűszerezem, be a sütőbe, hogy jól összefőjön finomra, csak borsom nincs, mert én nem szeretem, már bocsánat, Szíli, lehet te szereted, a fiatalok szeretni szokták, ha egy kicsikét csíp az étel, de én nem, nálam cukor sincs a házban, mert az nem jó, nem egészséges, meg aztán mire is használnám, ott van egy kis joghurt, egy kis Fellegecske( Völkchen: könnyű puding, tejszín a puding alatt. A mogyorósat szereti- szerz. Megj.) egy kis tejberizs, meg egy kis sütemény, torta, mindenből egy keveset, meg hétvégén, még Moszkvában szoktam hozzá, Szíli, nálunk a családban mindig így volt, a papa is szerette, a mama is szerette és én is nagyon szeretem, vasárnap mindig teszek oda egy kis kávét, feketén, melléje veszek finom kenyérkét, s megkenem a szeletkéket finom, friss vajacskával, és egészen vékonyan kaviárral. Hát hogyan másképp! Igen-igen... nálunk ez mindig így volt, Szíli, midig-mindig, én szeretem a kényelmet, de szeretek dolgozni. Láthatod: a munkámat midig elvégzem, s néha még többet is ülök a munkaidőmnél, persze, kell az, hogyne kéne, nálunk a szocializmusban mindig úgy volt, hogy egy kicsit lehet többet dolgozni, és mindenki kicsit többet maradt a munkájában. Igen-igen, bizony így van, Szíli, bizony-bizony így. Mondom én neked, igen-igen. Nálunk ez midig így volt. Na: edd csak meg azt a kis combocskát, nem sok az, tudod: én nem veszem a combocskáknak azt a felső részét, mert azt nem szeretem, mert az olyan...olyan zsíros. De ezeket a lenti feleket nagyon szeretem. Edd csak meg, szépen, mind a négyet.... vagy nem ízlettek? Biztos? Akkor mért nem eszed meg őket? Ahjaaajj... a kis unokatestvérkém midig így dolgozott nálam: kicsit munkálkodott, kicsit eddegélt, egy keveset beszélgettünk, kipihente magát, bizony-bizony, s akkor dolgozott tovább. Nem-nem, nem kell neked megerőltetned magad... hát persze, hogy dolgozol, kedveském, de nem kell megerőltetni az izmaidat, mert még 25 éves sem vagy, s bár már kész ember vagy, mégis még nem edződtek úgy meg az izmaid, én is így voltam, a praktika után bele kellett szokjak a munkába. Óóóóóóóóójóóóóóóóój!!! két műszakban dolgoztam, te nem is tudod, gyerekekkel foglalkoztam, de egész nap... hát mint a gyerekek, nah, de nekem nagyon sok türelmem van, s mindig dél után, miután magamra zártam az iroda ajtót, csak akkor tudtam a tényleges munkámat elvégeznem... hóóójóóój! Már bizony majdnem 22 éve vagyok Németországban, néhány hónap múlva, bizony, s látod: itt vagyok, mindjárt hatvan, s a testvérem meghalt, és az unokatestvérkém is elment, biza, szegény, nagyon hamar, és akkor kérdem én tőled, kedveském: minek vegyek ide egy rakás bútort, hogy legyen, amiben botladoznom, így is csak reggel és este vagyok itthon, mert egész nap dolgozgatok, te tudod, hiszen láthatod egész nap, csendes is ez a hely, szép is, és nekem pontosan jó, mert kicsit olyan falusi hangulata van, habár én mindig azt szoktam mondani, hogy egy faluban élek, Moszkva után, hiszen itt alig vannak hatszáz ezren, míg Moszkvában tizenkét millió ember él. De én már megszoktam itt, reggel megiszom a kis kávécskámat, megeszem a sajtocskát, s azt a kicsi felvágottat, mert nem szeretek sokat enni, nem is ettem soha sokat...”

részletek. nők. életek?- 1

„... nem segítene megkeresni a fiamat? Nem tudom... nem emlékszem, hogy hol vesztettük el egymást. Egyszer volt egy krízisem... hogy?Jah, igen, itt, Stuttgártban. Azóta nem találom... igen, a nevére emlékszem: Sven Kommernek hívják.. Egyetemet is végzett... hol is? Hamburgban vajon... nem, ott járt iskolába.. Lipcsébe akkor... már nem is tudom. Nem tudom, hogy hány éves. Nem azt sem tudom... nem...” üti a homlokát elkeseredetten, szomorúan, és beletörődötten és nagyon, nagyon öregen- „ tudja: ezek az orvosságok... nem emlékszem semmire... nem, az ápolók sem tudják. Nem, ők sem... nem, azt sem tudom, hogy mikor volt az esküvőm. Csak ősz volt, arra emlékszem, és nekem olyan hosszú, fehér... hogy? Nem, nem tudom, hogy hány éves lehettem”-sóhajt, nagyokat pislogva. Egyedül van. Senki sem veszi számba. Még én sem. De mosolyog:- „ tudja- nagyon jó gyerek volt... de amióta az a krízis... és nem emlékszem semmire.. szeretném már látni... mielőtt... hogyan, kérem? Nem: azt sem tudom, hogy mikor született. De Sven Kommernek hívják s egyetemet is végzett... nem is tudom, hogy mérnökit-e, vagy esetleg valami mást. De Hamburgban voltunk, arra biztosan emlékszem... vagy nem? Nem... ott járt iskolába. De akkor hol is járt egyetemre? Emlékszem: tavasz volt...”

mai fohász (amilyennek lenni kéne)- részlet

...

...a mi mindennapi kenyerünket...



...add meg nékünk ma...




...bár úgy sem érdemeljük. tudjuk.                         érezzük...

ne vedd el tőlem az álmaimat!

   





...

demiurgoszi gondolatok.

Ha isten lennék, kiülnék a világom tetejére és megőszülnék.


Nem tudnám, hogy mit csináljak ezzel a szarral, amit megteremtettem, hogy vigyázzon arra, aminek ő, a szar, a kosz, a vérzékeny könnyű báj, ami pillanat alatt szertefoszlik a semmiben, egyúttal a csúcsa is. A legteljesebb mind közül.

Ücsörögnék, és ha isteni mivoltom engedné: magasról tennék erre a sárgolyóra, aminek az irányítása ki került a kezem alól. Bánt: nem tehetek semmit. Ez a projekt is befuccsolt. Én jó akartam lenni, és segíteni akartam. Én azt akartam, hogy olyan erősekké váljanak, amilyenek csak lehetnek az ő szintjükön. De nem. Mert ők nagyokosok. Mert ők jobban tudnak mindent. Közben amihez csak hozzányúlnak, halállá válik. Mint Midásszal történt. Az is nagy barom volt. De annak idején még érdekesek voltak ezek a játékok. Hogy mennyire korlátoltak a cromagnoniak leszármazottai! Túl korán kezdtük átalakítani őket, szívet beléjük rakni. A nagyfejűek is ezért tűntek el: volt szeretet, békesség, de ennek megjelenésével eltűnt az agresszivitásuk. S jöttek a töpörödöttek. Kacagnom kell! Most ezek verik szét a gömbömet! Ilyen nincs! S ez is az én hibám.


Nem tudom. Fáradok. Most mi értelme lenne kitörülni őket? A következők sem lesznek jobbak... ezek is csak satnyulnak. Hah! Civilizációnak nevezik magukat! Ezek! Van bőr a képükön! Alighogy új technológiára tesznek szert, máris azt hiszik, tudnak valamit. Annak idején ezt a pro-parafizikus korszak hibái című fejezetben tanultuk, amit ezek itt leművelnek. A Mag is vicces... kiküld ide, hogy figyeljem ezt a csőcseléket, s segítsek, ha muszáj épp, de hagyjam őket békén.. de azt nem mondták, hogy idegesítő lesz látni, ahogy a barmok a kemény fejükkel periquinti seb... hogy is hívják ezek.. sebességgel mennek neki az egzisztenciájukat veszélyeztető szimbolikus falnak, és megint és megint éééés megint, míg szegény, a fölöttem is elhelyezett törvények alapján összedűl, s maga alá temeti ezeket az észlényeket. Remélem hamarosan.


De azért kész röhely, komolyan mondom! Egyiknek az a baja, hogy nincsen mit egyen, a másiknak meg már az, hogy nincsen csak három autója. Ha tudnák, hogy egyikre sincs szükség... de kinek magyarázni? Ezeknek? Hiszen, ha ezeknek adnék egy transluxális T-konvertálót, amely energiaforrása hihetetlenül erős s gyakorlatilag kimeríthetetlen akkor ezek képesek lennének felrobbantani az egész Naprendszert, s a galaxist is megrongálnák, eléggé durván. És akkor még nem is említettem a tér-idő manipulálási funkciót, amivel ezek képesek lennének a Magot is kitörülni. Merthogy szabadok akarnak lenni, s meg akarnak szabadulni, vége legyen a pán-tirannizmusnak. A bolondok! Nem volt elég az az eszement Prométeusz, a tűzzel... pedig azt még a Konzulok is jóvá hagyták, megjegyzem csak később, mikor úgy tűnt: minden jól fog elsülni. Addig Prométeusz persze lelépett. És a világ, ami azóta, hogy ő kapitulált, ugye, az én felügyeletem alatt van, meg teljesen megkergült.

Én várom, hogy segíthessek, tényleg! Valahogy megszerettem ezeket a bolondokat. Mert azért alapjáratban nem lenne velük baj. De ott van az a dualitás, ami engem mindig lenyűgöz,mikor őket figyelem. S az angyalaim rendszeres jelentése is ezt igazolja. Csak az a baj, hogy nincsenek harmoniában önmagukkal. Rögtön Prométeusz után elkezdett visszafejlődni az érzékenységük és fogékonyságuk az emotív jellegű kommunikáció iránt. Annál inkább a száraz technika kezdett el fejlődni, minél inkább elcsökevényesedett a „szívük”. De mégis: olyan furán lettek programozva az univerzum által, hogy mindig meglepnek, s sosem lehet őket kiszámítani. Néha csodálatos dolgokat tesznek, de néha pocsék és a megátalkodottságig elvetemülteket. Így nem lehet segíteni. Így nincs min segíteni..

Az imáik a legfurábbak. Olyanokat kérnek, hogy az valami elképesztő! S nem veszik észre, hogy nekik is kéne tenniük valamit ennek érdekében! Így nem lehet. Nem mehet tovább! Kész.

Ha hallotok otthon, ha hallasz, Mag, kérlek nézd el nekem gyengeségemet! Most is valaki azon elmélkedik, hogy mi lenne, ha ő isten lenne. Azt mondta, akkor széjjeltépne minden embert egyenként, s újra, egyenként összerakná, hogy értékeljék ők, emberek az Életet (ami nekünk is szent.). Persze, hogy hallasz, Mag. Kezdek ezektől begolyózni.. nem mehetek máshová? Más lényeket pesztrálni? Ezeknek már lassan úgy is mindegy.. Érzelmek szempontjából még azon a szinten rostokolnak, mint Theodosziász idején, ám elméjükkel, érzem, lassan már engem is tapogatnak. De ha nem érzik, akkor mi értelme van annak, hogy értik-e? Vagy mi értelme van annak, hogy a ceremóniák megmaradnak, de a LUX DEI-tudat kihalt majd' mindegyikből. Páváskodnak a porhüvelyükkel, oszt hip-hop, egyszer csak odalett a húsrengeteg, s az elme, amely nem akarja elhinni, hogy megöregedett a szép, a formás, a kecses test, mellyel olyan jól lehetett gondolatokat, érzelmeket manipulálni, meghülyülve, elborulva tengeti lelkét egzisztenciájának ezen a fokán, az őrületbe kergetve más lelkeket is.

Fáradt vagyok. Megőszültem, Mag! Hallod?!? nem bírom már elviselni ezeket a piócákat, ezeket a, ezeket a kullancsokat, nemhogy még vigyázzak is rájuk! Láttam én őket! Voltam közöttük, tisztességesen próbáltam nekik megfelelő módon nevelő jelleggel tanítani, hogy szeretet, hogy gyermeki ártatlanság, hogy nevetés és élet és természet... de nem volt kinek. Mind romlottak. Mind megátalkodottak. S aki nem, az meg azzá válik. Az meg elgusztustalanodik. Ej, ha én még egyszer---- .. ----... -. -- .- . ….- ..----. - . - . ---..-.--- -..---.

Bocsáss meg, Mag. Újfent bocsáss meg. Én is csak isten vagyok, végül is. Most valaki azért imádkozott, hogy jó legyen annak a szegény kéregető bácsinak, akit az utcasarkon látott, és akit „lábbal ütöttek sok csúnya, fekete bácsik”... az az ember: már halott. De jobb neki így. Viszont az a kisfiú... ebben és ilyenekben lenne e világnak amaz reménye? Nem tudom. De elfogadom. Köszönöm, Mag. Ma éjjel szép álmuk lesz a lentieknek. Mindegyiknek, cserébe, hogy elbizonytalanodtam kicsit. Hogy mennyire tudnak az ősz hajszálaim hasonlítani az emberekére... csak nem így szeretném, hogy felérjenek hozzám. Nem ésszel. Szívvel, ők legalábbis így használják. Most mennem kell. MINIRITH E MINEROTH I TUU!



S lement a nap.

Amélievel hangokba csobbanva, avagy...

… mire képes néhány zongoratónus, ha... na hüpp! Kezjdem az elején.

Június ötödike nálunk. Az idő taknyos, és csurran, mint a nyál. Szétfolyik, rátelepedik az emberekre is, az emberekbe is. Rám is. Belém is. Egész napos szar közérzet, fejfájás, vicsorgó kutyához szörnyen hasonlító arckifejezés. 10 percnyi szünetem volt egész nap, amikor kicsit csend volt. Ameddig kint, a kertben, elbújva a világ elől csendben, nyugalomban megihattam kávés tejemet. Közbe szamóca és jázmin illat csiklandozott erről-túl. S én meg hagytam. A napomat errefelé úgy írnák le körülbelül, hogy: „Tja, es war ziemlich hektisch...” habár ez még a finomabb, mérsékeltebb és elrettentően civilizáltabb kifejezése a csütörtökömnek. Vannak nekemis napok, mikor nem megy. Mikor mentális és közérzeti menstruáció megy végbe bennem, s ilyenkor rosszabb vagyok a véreskezű terroristánál is, de még egy menstruáló nőnél is (ha valaki ismeri a viccet...). Most is csak azért nem írom le szebben, jobban, ötletesebben és leleményesebben, mert nincs kedvem. Mert most flegma vagyok.

Épp 15 darab percem van, amíg hivatalosan is lejár a munkaidőm (Nemhivatalosan még a reggel lejárt vala. Mert azóta kedvem semmihet). Épp egy ajtót smirglizek, hogy ne nyikorogjon a fának lakkja, mikor Schäfer néni becsukja. Szép a szekrény, jó munka. És a tököm tele van vele. Akarok már dögleni. Vagy akármit. Fáj a fejem. Sosem szokott. De most olyan vagyok, mint a telenovellákban az ideg-összeroppanásos némberek, akik csak egy centire vannak a kényszerzubbonyos időszakuktól. Kellett valami smirgli, meg ráspoly, hogy könnyebben menjen. A mai nap már úgyis el van baszva- ilyen, meg ehhez hasonló gondolatok lucsognak meddő agyamban. Morcosan, ráncos szemöldökkel vágtatok fel a lépcsőn, még az sem segít, hogy az ápolónő-csemete ma háromszor is rám villantotta szende mosolyát. Megjegyzem- nem sűrűn szokta. Fel a pár fokon, a pincebeli műhelyből, két ugrás-dög vagyok lépcsőzni- fent lenni, egy ajtó, két ajtó, földszint az otthonban, baloldalt fénymásológép, jobb oldalamon konyhaajtó, előttem az ebédlő...






és kész.




Elvágták a szalagot.




Nem hallom már sem az elektromos bejárati ajtó csukódó-nyíló zümmögését, sem a felvonó búgását, sem Ulmer asszony kornyikáló hangját, sem a konyhában az üveget zakatoltató bazinagy mosógépet, sem az esőt, ami az üveg-kupola tetejét zörgető esőcseppeket... semmit. Állok és döbbenek. Valaki zongorán játszik. Majd' seggre ülök, mikor felismerem, hogy az egyik kicsi gyakornok-srác, akiből nem nézni ki ilyet. És játszik... pararammpararamm... pararammpararammmpaammm.... pararammpararamm...pararammmm. PAMpamPAMpamPAMpamPAMpam.... és itt már az a bonyolult játék, amit nem lehet, talán csak hangjegyekkel lepötyögni. De lehet eddig is hibásan írtam. Nem érdekel. Amélie zenéjét játszodta. Elképesztő volt. És eszméletlen. És csodálatos. De mivel nem érted ezeket a szavakat, ezért kell szemléltessem. Megpróbálom.

A homályos teremben, mint egy HD-felvételen, lelassítva látni, hallani a hangokat. Mikor az apró kalapácsok hatására megrezdülnek a húrok, hullámok keletkeznek. Nem szélesek. Ez az érdekes bennük. Alig tenyérnyi. És színük van. S a hullámok irtó sebességgel nekirohannak a falnak, széjjelfröccsennek a nyomás hatására, s egymásba csobbannak valahol, az ebédlő másik felében, s addig cikáznak, míg újra szilánkokra nem repednek, hogy aztán újra összeállva végigcikázzanak-csopogjanak-repedjenek a dobhártyámtól a házig mindent. Más hang, más szín, ugyanolyan pulzáló folyamat, mint mikor pengét fensz egy fémhez, s hagyod, hogy a rezgés által keltett lüktető hang belecsilingeljen a nagyvilágba.. vagy egy jobb példa: a hangvilla, s ennek az ütemes vibrálása. Szivárvány a levegő, mint a kaleidoszkóp gyorsan forgatott világának színei, mindenütt és mindent áthatva az Auróra színeit látni. A dallam, a csilingelő ujjak a mozgékony csontlemezeken, a szín és hang-kavalkád, mint melegben a langy eső, mint télben a forralt bor, mint szeretkezés után az ölelés, mint zsíros étel után a joghurt, mint kórház után a friss, csípős, fejbekollintós hajnali levegő, mint szakadt szerelem után egy napfelkelte... felüdítettek. Nem volt fejfájás. Nem volt morcság. Nem volt gonosz tekintet, barbár gondolatok. Nem volt semmi. Amélie, hangjainak az aurórája meg én. Nó, és a srác ujjai. Álltam ott, mint egy megkövült vadember, aki először látja URBIS ROMAE büszkeségét, az istenek támogatásával emelt COLOSSEUMOT. Hirtelen megöleltem volna valakit. Odamegyek, megszólítom. Félbehagyta, én meg majdnem ráordítottam: folytasd! De csak megdicsértem. S mentem dolgomba. Mosolygott. Újra rázendített. A harmadikon megállok. A lépcső mentén, ahonnan az újra feltámadott zene szűrődött vala felfelé, szivárvány-buborékok pattantak szét, s csurogtatták magukból a zongora hangjának isteni színeit, ezeknek végtelen palettáját. Valaki megkérdezte, hogy „várok talán val...” Cssssssssssssssssssssss!-mondtam én, s lefele mutattam. A vörös hajú nő vörös arccal mosolyogva otthagyott s halkan lépdelt tovább.

Egyszer csak észre veszem, hogy mosolygok. És meglepett. Ma egész nam valahogy nem jött össze. És az ajtót is be tudtam fejezni. És mosolyogtam utána is, és nevettem is és szökelltem, mint tavasszal a barik. Mindezt néhány hang miatt. Mindezt néhány csilingelő csoda-csobbanás miatt. Mert ez is csoda. Az én csodám. Az enyém.


Ami nem megérhető és nem megmagyarázható: az mégis létezhet. Csak a lélek tudja. Csak te tudod. Csak én. Csak a világ. Legyen az fény, illat, érintés vagy... egy bolond zongorából kipréselt csuri dallamok, mely a lelkedet színültig televidámítják.

hajnalok előtt...

Hajnalok előtt játékos szerelem
les be halovány ablakkereteken,
mesét mesél vérforró lánggal,
kacag és veled éled. Meg világgal.

mirage-haiku.

kép az éjben.



fény a képben.



a fényben meg: éjvirág-habok.

egy délutánom passióval, csipsszel és tejjel. és gondolatokkal.

Én, személy szerint, meg vagyok győződve róla, hogy a világ dekódolható. De Einstein bácsi kijelentésére alapozva, mely szerint „meggyőződésem, hogy csak két dolog határtalan: a Világegyetem és az emberi hülyeség”, azt is teljes megygőződésel kijelenthetem: ez a kódot, gyerekek, önkipusztításunk előtt tuti nem kapjuk kézhez (s utána meg már nem lesz kezünk), mármint a jelenlegi tényállás szerint. Mert kicsit ott állunk, hogy mattot adunk magunknak, de ha lehet úúgy, hogy nyakig lucsogjunk az olajban, radioaktív anyagokban éééés szemétben. Ám bizakodó is vagyok, mert, ugye, „vak tyúk is talál szemet”, még ha kerge is egy kicsit melléje. Ez már megnyugtató, nem? Egy be nem bizonyított jelenségnek a nép szájánaka hagyományában tükröződő akár labilisnak is nevezhető kikristályosodásától függ a zemberiség sorsa. Puff neki! El vagyunk intézve. Köszi Ádám!


De hagyjuk most a Kabbalisztika ősi tudományát, meg a PI-ismétlődések misztikáját, meg a csigavonalak rejtélyeit... úgyse mennénk velük most semmivel.




A mai mottónk: „senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált...”, ahogy Kicsipálék a borzukkal egyetemben kijelentették valamikó, mán' az Idő hajnalán. Egyetértek.


Leszaladok vásárolni. Kellemetes idő van, esik az eső, több-kevesebb intenzitással időnként, a forró levegő hűlni készül, én meg kockás rövidgatyóban kacsázom a szupermárketbe, hogy megvegyem a tejemet, a vajamat, a doboz kiflimet és a csipszemet. Hejába: próbálok egészségesen élni, dde sehogyansem jön össze. Utána szaladni automatához, hogy ki vegyem azt a pénzt, amire szükségem lesz a héten. Ez is meglenni, elmenni, bambulni kirakatokat, embereket, puja-rengeteget, mert holnap elseje a júniusnak. Sok minden érdekes van erre. Ami otthon nincs. De kéregető mondjuk alig. Ezt hiányolom is, főleg azokat, akik mellékzsobkénk zsebikók megmetszetésével foglalkoznak. De hát... semmi sem tökéletes...

Röhögöm kicsit a világom. De tényleg. Valahogy jobbnak látom azt az időt, amikor Démokritosz bácsi tanítványával porrá töretett egy parányi kődarabot, s az mondta vala neki , hogy még annál is kisebbé lehetne darabolni a szegény követ, valami atomokra, amiket látni sem lehet. Valahogy szebbnek tűnik az az idő, minden „barbarizmusával” és „civilizálatlanságával”. Ma ott tartunk, hogy kihajíttyuk az űrbe a szondákat, hadd kajtassanak kövek meg más csudák után, kvantumokról, neutrínókról, leptonokról, meg mittudoménmiafranckarikákról beszélünk, mesterségesen termékenyítünk meg álatokat, s titokban ejsze embereket is... de egy hét éves kölök kérdéseire, annak néha megmosolyogtatóan egyszerű(-nek tűnő) okfejtéseinek a buktatóinál előbukkanó kérdőjeleire ha igazán őszinték akarunk lenni meg kell valljuk: foggalmunk sincs, mit kéne válaszolnunk. Mert nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Egy hat éves gyerek már szinte teljesen birtokában van bármely nyelv nyelvtani struktúrájának, melyet addig tanítottak neki, ám tudósok serege nem tudja pontosan tudatosan meghatározni az adott nyelv szabályait oly módon, hogy azt érvényesítve bárki birtokba vehesse az adott nyelvet. Eszméletlen, nem? Még vannak példák de hagyjuk. Lusta vagyok fejtegetni.

Elindulok oda, ami itt, Némethonban hazá-t jelent. Meg kell mászni egy naagy oldalt, de nem akartam villamossal menni, hát sétálok. Lefele is gyalogszerrel, felfele is mehetek! Elindulok. Fülemben felcsilingel a Mel Gibsonos Passiónak a filmzenéje. Szép. Nó, meg csoda is. De zörögnek autók, zsivognak emberek.. mellékutcákon caplatok inkább. Neki a hegynek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy körülbelül ilyen lehet egy zarándoklat a Fuji hegyre, csak kevesebb néppel és kevesebb házzal és kevesebb autóval és több úttal. Valami 200 méteren ilyen örökzöld út menti bozót. Dekoráció. Bele temetem kezem nedves testébe. S húzom, mind a kétszáz méteren, lesimogatva a csiklandozó esőcseppeket a levelek felszínéről. Közben bámulnak emberek. Itt még most sem szoktam hozzá. Otthon nem izgatott. Hűvös, késő-tavaszi levegő, párákban úszó, szél sincsen, illatok. Fehér virágoké. Rózsaszín virágoké. Nő-virágoké. De az utóbbi nem annyira erős. És ritka. Útközben ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

veszedelmesen
bekeretezett
titkos szeretkezet.

Vagy:

tehetetlen fenem
esőben fenekem
cseremisz oldaladba

és rágódok rajtuk. Ízlelem. Mint a jó bort. Meg a jó feleséget. Utóbbiból nem sok részem volt. Mondjuk nem is bánom.

Egyszer megállok, s ledöbbenek. Az ég városom, Stuttgart fölött széjjelnyúlik, mint a laposra préselt vattacukor, s kifodrosodik, mint a hálóing alja. Csak a bokája kékje látszik ki az égnek, meg egy két cudarabb orsó alakú fekete felhő ott a távolban. De ez az egész látvány olyan magasztos képet vibrált ki magából, hogy fotóztam volna, csak a kártyámat a szobában felejtettem. Mosolyogtam, bánatosan, hogy afrancbamiértvannekemilyentökkelütöttlikacsosszivacsfejem, hogymindentelfelejtekvele... de nem volt mit tenni. Útközben, még mindég passióval a fülemben, aminek e zenéje ledöbbent, kiterít és széjjelmálaszt, mint a kalácsot a forró tej, leültem pihenni árnyas fák fehér tisztaságot illatozó virágai alá, s csipszet ettem s tejet ittam. Elönt a béke. Hagyom. Bambulok semmire sem gondolva, hadd mossák magukat keresztül gondolataim a fejemben benne. Így...igen...jól esik. Mintha masszíroznák. Belülről.

Lépcsőket ugrálok, közben illatok, melegen lebbenve vadrózsát szippantok... a kedvenc kő-szörnyem megint filozofikusan könyököl, tekintetemmel megsimogatom orrlyukának azt a csábos vonalát, amit a nap ilyenkor, délután megsimogat.

Kettő lufi szédelgett az esőben, mikor lefele siettem az utcán. Már csak egy van meg, az behúzódott egy bokor alá, szerényen, s szomorúan forgatta gáz-fejét jobbra, illetve balra.. ekkor ez jutott eszembe, hogy ebben a csipszzabálós világban már a gyerekek is hülyének néznének, ha ezt elmondanám nekik. Bezzeg ha az új WII-játékkonzolokról társalognánk, akkor naagyot nőhetnék a pöttömkék szemében. De nem érdekel. Egy délutánnyi passió. A többi nem fontos, a többi nem létezik, mert nem érdekel. Sem gravitáció, sem turbulencia, sem kommunizmus-merkantilizmus-egoizmus-cinizmus, sem a többi izmusok és lógiák. Mert az, ami van, nekünk, a buksiban folyton daraboltnak kell lennie. Én most szembe röhögném Sherlock Holmes bácsit, még Columbót is, és minden istenadta tudóst, aki odáig juttatott, hogy csipszet eszem, kólát iszom, gépen játszom, meg kínosan fertőtlenítő-szagú a vizeletem. Belegondolok: vajon kő-szörnyem nem-e természetesebb életmódot folytat konszum-társadalmunk perifériáján.. meglehet.


PS: Mégse röhögném ki őket. Elvégre: ennek köszönhető, hogy lehet olvasni világnak hálójának a csücskiben firkálmányaimat. Már akiket érdekel. De elkapott a hév.
Nah.
Megesik. Ez is. Velem is.

hamarosan...

"emlékszel, szerelmem, mikor először feküdtünk ki éjnek évadján a stoplámpa alá az aszfaltra, s csodáltuk, hogyan vált, s fölötte a csillagok hogyan kacagták fogatlan fényükkel, mint szökünk fel, pajkosan, gyerekesen, mikor autó közeledett? emlékszel, te lényem égi mélye, mikor belopóztunk az uszodába, s megmártóztunk a szabad ég alatt, csókokat suttogva s szavakat csókolva egymásra, s vele önmagunkra? emlékszel, mikor az édes csokoládé-maszat mögül rád vigyorodtam, te okosan és komolyan és szomorúan megkérdezted: meddig tarthat ez még? én akkor azt válaszoltam, hátra mutatva, egy távoli árnyék mögé, ahol végig bukdácsoltunk a járdán: látod szerelmem? az, ott a múlt. és jól van ez így. most most van. MOST van. és ha akarjuk, a következő pillanat mostjában is lesz. csak akarnunk kell. csak kívánnunk kell... és akartuk. és kívántuk. te táncoltál. áldott állapotban, az esőben, és eggyütt nevettünk első fiunk születésekor, bár téged jobban megviselt, mint engem. és lett egy lányunk is, még egy lány, s még egy fiú. és mindég most volt.

most, a mostani mostban, amikor te valahol lábaim előtt nyugszol, mélyen, csendben és melegben... most veszem csak észre: hatvanöt év minden mostját együtt éltük meg. mert akartuk. várj reám. nélküled nem kell a most. nem egyedül. viszont látásra, szerelmem. a többiek nem értették, miért röhögök kínomban, miközben lányaid téged siratnak.. nem értik a fájdalmat. vagyis csak azt értik. azt nem, mikor kettészakasztanak, s én csüngő béllel állok az esőben, lesem halálom, de valahogy elkerüljük folyton egymást.

most is esik. hagyom. bárcsak hozzád mosna, szerelmem, szerelmem, szerelmem, annyiszor mondtam ezt a szót és mégsem elégszer, szerelmem, hogy együtt lehessünk.
de jövök.

várj reám."

részlet.

töredék egy levélből, kicsi, apró és eszembe jutott:

"Sokat fényképeztem.

És sokat sétáltam éjjel. Tudod, engem a fényképezés ellazít. Kilépek egy olyan világból, ami Nagy, Sűrű és egyáltalán nem nyugodt meg kedves meg megértő. Egy olyan világba kerülök, ami nem fogad magába sokat, de az a kevés összhangba van a hat megapixeles önmagával. A formák világa ez, a keskeny meg vastag vonalaké és sávoké, az éleké és a kontúroké, a fényé meg az árnyéké. Meg a szineké. Vagy a szintelenségé. Az érzelmeké, a kinyomtatható, felnagyítható és kitörülhető, felerősíthető és lehalkítható titkoké. A Részek tökéletességéé az Egész kompozíciójában. Az Ihlet angyalának nevetése az Isten csöndjében. Magányomé és akaratomé. A halászathoz tudom leginkább hasonlítani. Ha irodalmi művel kellene példáznom: Hemingway AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER című műve (ha jól emlékszem a címre). Én és a víz. És a pecabot, az öreg esetében a háló. És a gondolataim. Tudatom öszpontosúl és a vízbe pottyan, a pecabot végére, a csali mellé. Az akaratom hív. Az is csali, valamilyen képpen: nemcsak az ösztön finomításának a következményeként lehet valaki jó halász (véleményezetem szerént) hanem a tudat iranyításával. Persze én nem is igazán értek hozzá: rühellem ezt a sportot, vagy mit. Pedig én is halászok: pillanatokat. A napnak egy szakában a galambokkal tömött telefonkábelt, amin a szegény párák úgynéznek ki, mint egy cirkuszi felvonulás- ki feszít, mint a malac a jegen, ki begubózik, mint a Csokonai Zsugoriuramja. Van amelyik hintázik. S van amelyik kielégíthetetlen étvággyal figyeli a lenti pici emberekkel tömött, vagy épp üres teret. S az ihlet jön, ha boldog az ember. S nekem sok jött ez idő alatt.

Meglepő tud lenni, hogy hogyan viselkednek az emberek, mikor észreveszik, hogy fotózzák őket.


Egyesek arcán, s ez a többség, megjelenik az automatikus mosoly, mely a személyes szférába behatoló furkész idegen kyklops-szem vált ki, a parányi szégyenlősség, hogy a másik a néma feketeségében, hideg-zöld ragyogásában nem árul el semmit magáról. A kiszolgáltatottság halvány érzete. Mások kellemetlenebbül érzik magukat, feszengnek, megint mások meg letámadnak, hogy hogy képzelem,s menjek haza az anyám… fényképezni. És van, manapság egyre gyakrabban, akit már nem érdekel A gyerekekkel a legkönnyebb. Ők meg csodálják azt a titokzatos korongot, ott, elől, ami néha sejtelmesen kattog egyet-egyet. A csodálat meg őszinte. S a képek is jól sikerülnek. Ha ért hozzájuk az ember. Vagy ha szerencsés. Én az utobbi vagyok inkább, bár úgy érzem, hogy közeledek az előbbihez.

Az éjszakai kirándulások csöndesek.

Autók vannak- a fényük, a zajuk. Néha a varázsuk is, két kiköpött füstgombóc között. Szerelmespárok. Magányos alakok. Kóválygó lelkek. De amúgy csend. Néha a szél sutyorog egy-egy sarkon az emberek fülébe/nyakába/ ruhája alá rég elfeledett őselelem-dalokat. És ilyen csendben könnyen, mindenképp könnyebben lehet valakit megismerni. Kérdéseket teszel fel, arra ő válaszol, aztan ő kérdez, hogy például mi a véleményem a repdeső buborékokról, azokról a szivárványos fényű szappanfélékről. És akkor a kérdések beszélgetéssé változnak, a válaszok véleményekké, adomázásokká változnak, s a távolságok lassan, szinte észrevétlenül köddé válnak, minden egyszerre elcsattanó nevetéssel, vagy egyszerre kimondott szóval, vagy a szavakba való belegabalyodással. Minden tóba csobbantott kővel és minden szélnekeresztett pitypangkalappal. Az éjszaka is besegít: ilyenkor a tárgyak, a fények mások. Másak az árnyak is, meg az árnyékok is. Már nem a tárgyak- az épuletek, az autók, a kockakövek- vagy a fák egészének a tömege, ennek formája látszik: a dolog s az élő anyag részleteiben él: a megvilágított részében. Ami sötétben marad, az nincs. Az csak majd holnap reggel lesz újra. Addig a fényektől megkarcolt és megsárgított Részletekből áll a világ. Meg a neonokból. És a részletek között csak ő meg én egész, meg az a talált fülbevaló, ami olcsó drótból, s a drót által körülfont hófehér pataki kőből áll. És megyek az utcán, visszafogott világító-képességű fénypontok alatt, s egyszer, anélkül, hogy lenéznék, megállok, mert ott a fülbevaló, a tekintetem távolabb is keres, de nincs meg a párja. Annának adom. Ő meg örül, kisgyerek módjára a talált Kincsnek. S így telnek a napok, esték. Keressük közös kincseinket."