hétfő, augusztus 04, 2008

7... 6... 5...





Gong. És megint. És ismét gong. Mindjárt ebéd- gondoltam. 13 perc múlva ebéd. Felültem az ágyon. Sóhajtottam egyet. Behunytam a szemem. Majd kinyitottam. Majd mindezt megismételtem még. Néhányszor. Sóhajtottam. Cserebogár...  

Három éve vagyok már itt. Megnyalom az ajkam: ki van cserepesedve. Huzat van kissé... megborzolja a tarkómat a friss levegő kintről. Sóhajtottam megint. Kattogott az óra a falon. Eredeti Delireux. A Tiffany-lámpa alatt a karórám. Még látom a számlapját. Ha jól emlékszem Mont Blanc. De már csak emlékszem- most a márkanevet nem sikerül kiolvasnom. Felcsatoltam. A mankók az ágy sarkáról: mehetünk. Elindulok. Kinyitottam az ajtót, aztán a másikat is. Egy méter. Még egy. Istenem, mikor nyargalásztam én utoljára, hogy nem is vettem észre, csak a kilométereket! Mind egy. Lift. Lent kiszálltam. A recepciós nő mosolygott. A három év alatt minden egyes alkalommal. A fény is ugyanott és ugyanolyan intenzitással tűzött be a tető üvegcserepei között, az évszaktól függően.. Vagy üveglap. Nekem mind egy. Mellettem az egyik nő a kicsi kerekesével suhant el. Mennyek, de megforgatni való, szemrevaló lányka lenne, ha fiatal volna! Hát még én mennyire mutatós voltam... eh! A fenébe is! Csak ülhetnék már asztalhoz! Mi is lesz ma az ebéd?... jah! Megvan! Hátha íze is lesz.

Sikeredett: asztal mellé ültem. A szokásos mosolyok. A szokásos konvencionalitások fogadtak. A kitöltött pohár ásványvizem, a matt fényű evőeszközök a sápadt porcelántányérok körívei mellett. A szokásos koccanások, a megunásig szétnyűtt kérdések, a közben a legesleghétköznapibb mozdulatok, amik szintén megszokottak. Egek... menyire öreg vagyok..

Első fogás. Leves. Szar. Vagyis ebben a korban nem illik ilyet mondani, szóval: hagy maga után kívánnivalót. Hiányoznak az ízek, otthonról. A finom, ínycsiklandozó hazai ízek. A felségem meghalt már rég. Már hány éve is... nem tudom. Nehéz gondolkodnom. Egyre nehezebb lesz, s mégsem vallom be. Pedig szégyen se lenne. S amúgy is: amiért nem vallom be, attól még létezik. Attól még észreveszik. Látom az arcukon. A mosolyukon. A kézmozdulataikon. S már a lányomon is látni... az unokák még butusok. Nekik még okos vagyok. Még vagy másfél-két évet, utána már én leszek a család vén szamara.. hejjj, cserebogár, cserebogár...


A levest is kitették. Préselt maszlag. De megeszem. Kéri a test. Vagyis inkább az akaratom. Megvolt. Kifelé jövet hozzámér, mikor elveszi a levesestányérom. Mintha áramütés ért volna, de nem mozdulok. Azt hiszem ő is érezhette, mert lopva rám nézett. Az athéni iskolát nézem a falon, mereven, esett figyelemmel. Elrobog. 

Második. Hús is van. Meg saláta. Meg szósz is még. Jóétvágyat-jóétvágyat-jóétvágyat... az unott, mohos sorozat. A rutin. A rutin mosollyal. Kés-villa-szalvéta. Kozzákezdek. Kihozza a desszertet is. Zöld zselé. Tetején tejszín meg szeder. Vállam fölött. A blúzából az illat. Finom. Émelygek. Forog a világ. Csak sikerül betenni a számba a kanalat. Megnyugodtam.

Kiment.


Befejeztem a másodikat. Jó volt. Unalmasan jó. Kezembe veszem a tányért. Óvatosan bele a kanalat. A zselé enged. Zöldes tejszín-sávok. A nyál összefut a számban. A májam nekikezd, s a beleim is jobban szivattyúznak. Kiskanál ki- levegő-már majdnem tenném be a számba- „- Érezted
 te is?”
„- Igen.
- Tudtam. De nem mutattad.
-Nem.
- Tudod ki vagyok?
- Igen.
- Ki?
- Cserebogár...
- Igen.
- A fejemben?
- Nem. A konyhában. Most épp kirájmolom az ételmaradékotokat. Alig esztek...
- Igen. Nem megy már, mint régen... tudod, annak idején...
- Tudom.
- Emlékszel?
- Emlékszem?
- … s mit csinálsz te itt?
- Hol? Benned? A konyhán? Az öregek otthonában?
- Hehe... ez a sorrend jó...
- Várlak. Várlak. Várlak.
- Csak miattam?..
- Nem. De te vagy soron.
- Én?
- Te.
- Én?
- Te.
- Érdekes...
- Mi olyan érdekes?
- Semmi... A hetedik pecsét című filmre.
- Igen?
- Igen.
- Sakk?
- Sakk. 
- Nyernél?
- Nem. De nem is veszítenék.
- Érdekes vagy. Figyeltelek.
- Tudom.
- Tudod?
- Igen.
- Honnan.
- Éreztelek.”

Betettem a számba. Savanyú elő-íz, a hideg kocsonya csiklandozza a szájpadlásomat. A tejszín tompítja a hatást. A nyálmennyiség megtriplázódik. Nyelek- vele a zselé is lemerül. 
„ - Milyen? 
- Finom. De a múltkor jobb volt.
- Gondoltam... Nó, de hátha a következő sikerül. 
- Az előbbiben apád is segített?
- Igen.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Ő az apád?
- Nem. Vagyis igen. De nem nekem. A lánynak.
- S akkor ti nem vagytok egyek?
- Nem.
- Tud rólad?
- Tud.
- Mit szólt hozzá?
- Semmit. Érezte, hogy egyet kell értenie.
- Nem fél?
- Nem. De félt. Akkor ivott. Most szerelmes. Már nem is cigarettázik. 
- Akkor jó. Jó ha az ember boldog.
- Igen. jó.”







„- Honnan tudod?
- Tessék?
- Honnan tudod, hogy jó, ha az ember boldog?
- Tudom.
- Ne kérdezzek többet?
- Ne. Ne ilyet.
- Bocsánat.
- Nem tesz semmit.”






„- Kérd..
- Kérdezd.
- Honnan tudtad...
- Tudtam.
- Értem. Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor fogok...
- Az utolsó és utolsó előtti falat között.
- Most?
- Most. 
- Nem le...
- Nem lehet.
- Hmm...
- Kérdezd.
- Az utolsó falatot a számhoz kell emelnem?
- Igen.
- Miért?
- Mert az a nő, aki most elment melletted, el fog csúszni rajta, és eltöri a kezét. 
- A kezét? Eltöri?
- Eltöri.
- És mi lesz vele? Meghal?
- Nem. Kórházba kerül, mert nyílt törés lesz. Ott összeismerkedik egy cukorbeteggel.
- Ez a lány?
- Ő.
- És?
- És egymásba szeretnek. Két gyerekük lesz. A férfi új kipufogókat fog tervezni a kocsikra, ami forradalmasítja a levegőszűrést.
- És a nő?
- Ő itt fog dolgozni. De megöli a férjét.
- Miért?
- Nem akarattal. Kiveszi az éket a mosógép alól, mert kell egy létrának. A férfi le fog egyszer jönni, hogy kivegye a mosógép fölé elhelyezett szárítóból a ruhákat, mert idegesíti a pityegés- új terven dolgozott. Előzőleg beteszi a mosógépbe a mosnivalót, s elindítja. De felhívják. Mikorra megint lejön, hogy kivegye a ruhákat a szárítóból már nagyon instabil a szárító, ráadásul az is forog, meg alatta a mosógép is. A férfi lehajol, fűzőt kötni, s ráborul az egész.
- Miben?
- Hátgerinc. Eltörik.
- Fura halál.
Az. De halál.”







„- Kérd...
- Igen, kérdezhetsz még valamit.
- Miért nem jössz ki a konyhából?
- Nem tudok. A holnapi salátát keverem. 
- Finom lesz?
- Finom.
- Mivel?
- Tejfölös szósszal.
- Fűszeres?
- Nem.
- Akkor mégsem olyan finom...
(Mosolyog-) - Akkor mégsem. Valóban.”



… 



„- Vár valaki?
- Téged?
- Igen.
- Igen.
- Ki?
- A feleséged.
- Én is kíváncsi vagyok rá... már olyan rég...
- Meg a fiad.
- A fiam?
- A fiad.
- De nekem lányom van.
- Nem, volt egy fiad is.
- Kitől?... várj... csak nem...
- De.
- S hány évesen...
- Tizenhat.
- Hogyan?
- Agyonverték. Pontosan egy rúgás végzett vele. Halántékán megpattant az ér. Később még kettő követte, az agyban.
- Szegény...
- Jól van. Vár.
 Szégyenlem magam.
- Miért?
- Mert... mert nem tudtam róla.
- Nem a te hibád.
- De. 
- Nem.
- DE! (a tányérhoz koccan erőszakosan egy kanál...)
- Nekem mindegy... de miért lenne a te hibád?
- Mert nem éreztem meg. Mert nem jöttem rá. Mert nem figyeltem többé az anyjára, azután a vihar után...
- Emlékszel?
- Persze. Szép volt. De felelőtlen.
- Igen. Kicsit lehet az volt.
- Igen. Kicsit az.Nem vagy magányos?
- Nem értelek...
- Nem vagy magányos?
- Nem. Vagyis kicsit.
- Miért?
- Mert sok embertől búcsúzok. És gyakran.
- Hát... érdekes mesterség, az már igaz...
- Igen. Érdekes.”






- Nagyon lelassultál az evéssel... csak nem gondolod, hogy megmenekülsz?
- Nem.
- Akkor jó.
- Ahamm...
- Most min gondolkodsz?
- Az életemen.
- Egyél. Majd utána lesz időd...
- Utána már biztos.
- Ne gúnyold a munkám.
- Bocsánat. 
- Nem tesz semmit.”





- Készen állsz?
 - Készen. Mosolyoghatok?
- Mosolyoghatsz. De vigyázz-nehogy azt gondolják, hogy a zselé miatt.
- Igyekszem.
- Rendben.
- Szóval?
- Számolok. Visszafele. 5 től.
- Miért épp öt?
- Hét?
- Rendben.
- Akkor jó... de miért épp hét?
- A tökéletesség száma. 
- Igaz. Lehet ennél maradok.
- Nos?
- Indul: ...”


Dr. Kelemen keze épp a szájához emeli az utolsó falat zöld gyümölcskocsonyát. Homloka gyöngyözik. Melege lehet: az arca vöröses színekben játszik. Szája előtt a kanál megáll. Arca mosolyra húzódik, szeme felcsillan és egy mély levegőt vesz. Majd kifújja azt.







Egy kanál csörömpölt. -valaki biztos elejtette- gondolta Komoltányiné, a folyosó sarkában. Majd tovább sikálta az öregotthon márványpadlóját, mert ma rajta a sor.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

köszönöm szépen

Vera Linn írta...

torold fel a zselet, mielott valaki megcsuszik rajta ... vagy nem, inkabb tedd vissza az eket ... vagy azt sem ... azt hiszem tokeletes igy

p. kiscsuri írta...

igen? szerinted is? komolyan?:D. igen.

Vera Linn írta...

:) komolyan