szerda, szeptember 10, 2008

godolat-ok(?)


tekintetem belemered a messzeségbe. már egy jó ideje nem élek itt veletek, emberek. elköltöztem. nem vettétek észre, tudom. nem is baj az. nem is bánt az. nem biza. csak érdekes innen figyelni. mindazt ami vagyok, azon keresztül, ami voltam. 

egyenetlen felületek tükröződéseibe, tekintetek üveg alakú kerek tükörvilágába, meg fellegekbe, fejjel lefelé. ez az új otthonom. meg-megcsillanok egy csorba felületen átragyogok egy közlekedési tükrön át egy be nem fejezett és meg nem értett szobor sikamlós, kopasz homlokára. igen: itt az új helyem.

hogyan mutathatsz utat valakinek, mikor a magadét sem ismerheted igazán? hogyan foghatod meg neki a kezét, ha a te kezedet sem fogja senki? hogyan nevethetsz valakinek, ha nem nevet senki sem rád és hogyan nyujthatsz egy vállat akkor, mikor ez az anatómiai csoda bizonyos érzelmi szín-kavalkádok tűző lézersugarában lét-fontosságúvá válik-mikor az én fejem sem nyugodik. biz'Isten egyen sem? és főleg: félek. nó-tessék. itt van. most leírtam. nem hasogat, nem is zubog, nem öblös, nem szikár, nem karcol és nem sikít. csak van. van. van. és kicsi vákuumként él. ott, olyannagyonbennem. 

nem tudok másra gondolni, csak a szépre. baj az? naív vagyok? mi az? mi is az a naívitás? "te úgy viselkedsz, mintha naív lennél, mert mindig boldog vagy és sosem látod, azt, ami valóban van, azt a sok átkozott szart... neked fogalmad sincs az életről..". nekem nincs? kinek van? kinek van jobban? kinek a leges legkevésbé? "nézd: már kérdeztem, magamtól is, hogy naív vagyok-e, mert régebben nagyon féltem, hogy valaki esetleg annak fog találni... de nem tudtam válaszolni. annyit azonban ki sikerült deríteni magamról, hogyha a boldogság, az életöröm valamint a Szép jelenléte abben a silány világban egyenlő a naívsággal... akkor én önklnt vallom magamat, AKAROM magamat naívnak vallani.."

tekintetemmel fura szalagokat húzok levegőkbe, az aszfalt tüzelő felületére, a fák árnyékának hűvös magasába. rajzolom a... határokat? kapukat? tükörfelületeket? valamit rajzolok. lábam a főben, irtó jól esik, miközben azt boncolgatom, részben hangosan, részben önmagamnak, hogy a világ, ez a világ a felszín alatt fekélyesebb, mint az a világ. de az a világ rosszabb minőségű zomáccal burkoltatott. 

csepeg el a nyár. már utolsó cseppjeit csurgatja a szertelen szeleburdi. tűz a nap és didergek melegében. jövök már. ki a tükrök mögül és egekből le. mert itt a helyem. köztetek. nálatok. 

kedd, szeptember 02, 2008

gondolatok egy Vég határán. gondolatok egy Kezdet határán






 Tejet iszom. Lassulnak a mozdulataim. És valahogy az időjárás is... hangulatok. 

Telik. 


Még van. Még van. Kevés. 


Tejet iszok, meztelen lábbal gázolok fűbe, néha, esténként és belenézek naplementékbe. Valahogy tükrében látom a várost. A másikat. Turista szemmel. Kicsit idegenül, kívülről. Vége. Lassan. Tudom. Érzem. Ha ott lenne az az óra a falon, amelyik ketyegett és már nincsen ott- akkor jobban látnám. Folyton. Ketyegve zakatolna, zsongna, zörögne, elzörögné, hogy bizony egy év, bizony berekesztett kapcsolatok, bizony otthon és bizony ön-száműzetés, emlékek netovábbja, csepegő álmok folyékony, mézédes színei; hogy világ, hogy sok-sok ember, hogy sok-sok gondolat, feles(?)-leges mosoly(ok), száműzött nevetések(is). Hogy templomtalan, otthontalan és társtalan érzések. Ilyen sokat zakatolna fülembe. De nincsen már- ajándék lett belőle. Mint belőlem is néhanapján. Aztán ki lettem bontva, és vissza lettem csomagolva, még a garancijja lejárta előtt. Nem zavar, nem azért. Ez nekem csak jó. Tanulok. Látok. Fejlődök. És keseredek. Kicsit. Minden alkalommal. 

Tejet iszok. A kávém valahogy elvesztette a kezdeti aromáját- elnyűtt könyvek a szemétbe valók. Nemde? A tej még őríz valamit magában. Valamit, ami ártatlan. Gyerekkorom, azt hiszem. A mindennapi mellett a tehén, vagy épp bivalytejet. Elbújok a labirintusok betonzugainak a legedes-mélyébe, pókok fedeznek ezeréves hálókkal, és a fénytelen folyosóvég betakar. Érti ő- menekülőnek jót tesz a sötét. Betakar. Elrejt. És valami olyat nyújt, amit a fénynek sosem fog módjában állnia. Reményt a fényre. Ott. Bent. 

És megint, hogy el ne felejtsd: egy év. 365 nap. 8760 óra. 525600 perc. És ennyi percben 31536000 másodperc. Mindezekből mínusz 2 hét(14 nap, 336 óra, 20160 perc, 1209600 másodperc), ami Karácsony és Szilveszter, ésésés: otthon. Nem hittem volna, hogy kibírom. De sok mindent ne hittem volna. És néha, mikor az ember egyedül van, és eszébe bevillan az a dolog, amit keres, de valahogy nem tudott megtalálni.. és akkor nevet, kacag, tapsikol egyedül. A szobájában. És olyankor fiatalodik. Mert visszakap valamit. Egy szeletet elajándékozott önmagából. 


Ajándékaimat nem bánom. Valahogy azonban visszaszivárog mégis valami hozzám. 


Tej, árnyék, csepp örömök, halvány magányos vágta a város tükröződött felületén. Ennyi maradt csak. Vagy mégsem? 


Még kevés. Még egy csepp csak. Minden szép volt itt, minden a javamat szolgálta- csak ez melankolikus órája az éjnek. Ilyenkor árnyékok vannak, nem fény-remények. Az mindjárt van. Mikor bal lábam levegőbe emelkedik- és Stuttgárt felületét nem érinti többé.

Aludni fogok. Villámok és mennydörgés. Csendek és szorongások. Kultúrsokk- félelem. És számlák. És berekesztett kapcsolatok. És elhullatott gondolatok. És emlékek, az ismerős utcák délutáni árnyékaiban settenkedve.

 Jövök.


Várjatok.




Tejjel, öleléssel, mosolyokkal, szájaitok sarkaiban, illatokkal a levegőtökben, nappal, éjjel, csendben, zajban, álmosan és szerelembe bódultan: várjatok. 

  Szükségem lesz rá.

hétfő, augusztus 25, 2008

arhívum. 3.


Óda(?) a törött képhez




És eltöretettél. A sors beteljesedett.


Emlékszem,mikor pici voltam,s rohangásztam körben a házban,
Levertelek téged, szeleburdin, égve a gyermeki lázban,
S nem vettelek észre. Csak boldogan röppentem tova,
S elrabolt ottonról az élet, ez a fura, véres, komor iskola.

Elfeledtelek. S annyi éven át
Te ott feküdtél s vártad, hogy fölvegyelek.
Üvegcserepeid csak szorták a napot
S csörömpölésed még viszhangozták a termek.

Most csönd van. Por. Halál. Éjszaka.
Én sétálok a meztelen szobákon át,
S keresem boldog gyermekkorom 
Dinamikus, megértő és napfényes otthonát.

Te még ugyanott fekszel.
Eltörve, a telefonasztal alatt.
Szemeidben a magány csöndje.
Rajtad kivűl mindenhez por tapad.

Minden halott.Csak te élsz még.
Élénken figyelem formád, alakod...
S felidézem azt, mikor eltörtelek,
Felidézem azt az átkozott napot.

Kavarognak az emlékek.
Szemem előtt a mult bár mindent eltakar,
Zubognak, csipnek, fájnak és égnek.
Én dúdolgatok a halott képárnyakkal.

Mi lett volna, ha nem törlek össze, 
Ha nem halsz meg, ily hirtelen?
Hozzádérek, s kibuggyan a vérem
A még mindég siró üvegcserepen.

Csöpp...egy csepp...Egy bűn a sokból...
Csöpp...itt még egy, s folyik is tova.
Ő meg néz. Vádlón. Keseredten.
Szédülök...pörög a szoba!

A vérből arcok lesznek.
Életem kisérő álarcai.
Halottként sűrűn körbevesznek.
Suttrogásuk a mélyből hallani...
S én, szédülve bár, reszketve, izzadva
A képhez kapok önkivületemben.
De az elúszik az időben...de hova?
Köddé válik a végtelenben.
S itthagy engem. Végleg itthagy engem.

Reggel van. Megvirradott.
A ház, a szobák ugyanazok.
Ugyanúgy poros, ugyanúgy aszott.
Keresem őt. Nincs. Tényleg elhagyott.

Vér. Vércsepp. Vércseppek mindenütt.
Nesztelen mállanak a dohos falak.
Későre jár. Valahol omlik a füst,
S délre húznak a siró madarak.

Későre jár. Én is elmegyek.
Elhivnak az újabb szamárpadok;
A sötét folyók és széditő hegyek.
De nevednek árnya bagyadtan a lelkemhez fagyott.




Multunkból fakad a jövő. Az élet megállithatatlan;
Bár sokszor szeretnénk eltűnni a néma, álmos alkonyatban.


  kedd, 2006. május 9.



arhívum. 2.


Celan halálfúgájára



csak iszod csak iszod a fekete tejet
s mig te iszod lelkem megremeg

mosolyog Sulamith bár foszlik a a teste
ő a tied s te örökkön övé
éned ágait a per 
a halálig lenyeste
de akkor is aszott hulla keze
mindörökre tiéd

folyik a tej ömlik reggelente
meg délben meg éjjel meg este
mindig
de a lelked ugyanolyan szabad
marad
lassan felszáll a folytó gáz között
és keresi a bágyadt napsugarat

egy örökkévalóság azt a tejet inni
nem tudom csak érzékelem
de jó a létet a néma régi
istenre bizni
s vigyazni azt ami még megmaradt

vigyázni a barna szemedből
a gáz ködén át lassan kihúnyó
lángsugarat







péntek, 2006. március 10.


arhívum. 1. a évszakhoz is talál. talán.


GESZTENYE





Levéleső pereg sugarakon szállva,
hangtalanul oldódik az öreg, meleg nyár.
Tétovázik még, vig mosolyra várva,
majd elsusog a fűszagú sugárbatár.

Érzem a kezed. A hangod. A szemed.
Érzem testednek dobogó léthullámait.
Érzem a mosolyt. A szemedből ered.
Érzem vágyodó lényed vágyodó álmait.

Potyog a gesztenye. Friss teste lebeg,
majd koppan nagyot, s egészen megremeg...
majd ragyog a nap szikrái között.
Az égi mosoly már köré is költözött.

Az illat is álmatag: ólmosan párolog a nap,
s perzselt a fű, s a világ is hallgatag.
De madár azért énekel még. Ennyi elég.
Már kész is az őszi illat-táj-kép.



Még minden zöld, napos és nevet,
még úgy tűnik: átölel a nyár;
de a lombperemen a barna keret
már a mosolytalan, száraz őszre vár.  

  2006.10.05, 00:23
 

kedd, augusztus 19, 2008

hajal előtt. éjfél után. magány közben.


Csöpögnek néha az álmok: cukorka az éj és én halk élvezettel szopogatom. Beleemlékezek az ízekbe, ők súgnak szerelmet minden ízlelőbimbóm füle mögé, közben az égen sápadt holddal táncot rop egy felhő. Altokumulusnak nevezte magát. De szerintem csak nagyképűsködik.
Halkan surran a lombok közt a Nyár, Emlékeket locsogtat szét fölöttünk. Az Alvók fölött. Az Álmodók fölött. Azok meg hulahoppos pörgéssel sikongatnak akrobata mutatványokat a Csendesek kisagyába, amitől izzad a test és lejön a takaró, semmit markol erőszakkal a kéz és sikolt a száj, hogy "nem!NEM!nem!" vagy "igen!IGEN!igen!". Amitől párát karcol a lehelet a plafonok pókhálós sarkaiba.
Torony a város fölött, karcsú, szexi és fallisztikus benyomást keltő, mégis(?) kellemes nézni. És rádborúl és betakar beton testével és vörös jelzőfényei felhevítik az érzelmeidet, amitől csöpögnek néha az álmok és még az éj is cukorka, bizony, és én akkor halk élvezettel szopogatom...

hétfő, augusztus 18, 2008

tükrében a város.















Seholország közepében

annakisa legszélén

tükörözi magát városom s

meg-meg csúszik a fény élén.


Tehetetlen csempészné be

magát a csér Napsugár:

millió ablaka tündérkék szemébe

ezernyi árny-alak haláltáncit jár.















kedd, augusztus 12, 2008

alternatív gondolatok alternatív hajnalokon.



Kereveten sebezem meg meleg tekintetem. 
Szégyen és láz: póráz a világ s Isten a kutya
szemérmetlen barna szemed szerényen rám emeled
s ütsz és versz és szeretsz és átkozni merészelsz.

Én nem hallottam madárcsicsergést ezer éve már,
megkövült szíved repedései közt víz sistereg: 
élsz. Dobban egyet a kő s a kéreg és a méreg 
eltűnik, belecsobbanva az idő csábosan-keserű
vortexébe.

Kint majálist ülnek a részegek- ez a nap is ugyanolyan,
csendben röpül a délután, vele te is, vele mi is, mindannyian.
Hallgatjuk, mi is volt tegnap, közben holnapra gondolunk,
és a Ma röhögve elrohan elmerengő hátunk mögött.

Észre sem vesszük és meghaltunk.
Hát nem szép az élet(főleg ha nem éled)?


tartsd meg...




…a játékaidat! Nekem is vannak, tudd meg! És szebbek, mint a tieid, mert ezek az enyémek. És én szeretem őket. Nagyon. 

 Valamikor, egyszer, kölcsön adtad a tieid. Megosztottad velem. Finom volt, és meleg: élet volt bennük, hisz együtt játszottuk a naaagy, közös játékot, a Mindenki Játékát, a Valóság és a Komolyság határain túl. Messze, messze, a határok mögött. És szerettelek, mert adtad őket, és te is szerettél, mert megosztottad velem. Én is adtam neked, de nekem nem volt sok: én szegényebb vagyok. Nekem nincs sok játékautó, bár mindég szerettem volna egy naaaaagy gyűjteményt, sok csillogó kanyarral és tiritarka papír-tömegekkel, meg hangokkal, zörgő kicsi hangfalakkal a sarkokba beépítve, hogy zörögjön, míg kifogy az elem, s akkor újat kapjak, és megint zörögjön, míg ismét cserélni kell. Igen. De nem volt. És öleltelek és pusziltalak, mert megérinthettem őket, a kicsi picike, parányi figuráidat, és hasalhattam és csodálhattam és történeteket találhattunk ki, hogy most ez a sárkány(bár szegénynek a hivatása búvár lett volna, csak elkopott az arca kissé), és ő fogja rátelepíteni magát a kincsre(néhány rozsdás anya, meg csavar) és a királynő(egy komcsi időből a tömeg-négerbaba) meg segítséget vár a szuperhőstől(egy darázsból átalakítható robot). Vagy űrkaland, vagy átdolgozott Dzsungel Könyve... ami épp soron volt.


Egyszer csak nem játszhattam többet. Nem engedtél. Kizártál, mint az Elsőket a paradicsomból a hosszúszárnyú kardos, és én magányos lettem. Színeim kifakultak s zakatolt a Csend. Hideg volt. Sokat fáztam akkor.


Aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy játékot készítek. Fa volt nekem az anyag, meg drótok, meg moha és kő. És téglacserepek is melléje. És alakult a város, a világom, a mini világegyetem. És életre keltek a színek, ismét, és nevettem én is, újra. És már nem is fáztam olyan nagyon. A Játékok már megismertek, megszerették a bogaraimat, a kézmozdulataimat. Az életemet, annak módját. Simulnak, hajlanak már. És nem félek. És nem rettegek. Tudok már adni. És az én játékom értékesebb is, tudd meg, na, mert én csináltam, mind, egy szálig. Nekem meg kellett dolgozni érte, minden apró csavarért, minden egyes drótszál-csavarintásért. És ezeket többet lehet koptatni, mert jobban bírják a strapát, mert szeretet bogozza őket össze, körbe-karikába. 


Talán játszanál még velem. Talán már unod a játékaidat, mindahányat, a csillám-csodák ismerős virítását. És akkor megkérdeznéd, hogy esetleg nem-e... és nem tudom a választ. De „nem”-re áll, mindenképp. A szemedbe fogok nézni, és addig nézek bele, amíg könnyezel, hogy lássam: mit rejtegetsz. És miért.


Valakivel játszani fogunk. Tudom. Érzem. És készítem is a játékaimat. Tisztítom őket, csiszolom, porolom. Rendesen nézzenek ki, ha... 

Hahóóó! Hallod? Várlak. 

  Gyere.


szerda, augusztus 06, 2008

szeress.








 Szeress.



Emlékszem, mintha most történt volna, az előbb, vagy egy kevéssel csak előtte: sötét és árnyak, és kulimász-hang-csodák. És te. Meg por.


Nem, ez nem az, mikor könyörgök indirekte, hogy gyere vissza, hogy bocsáss meg, hogy büntess meg, hogy verjél vagy hogy csókold a sarkamat... ez nem lehetetlen szerelem-fegyelem, az érzelmek jég-rációja. Ez cseppet sem kincs és haloványan mámor. Kusza dombok mögött fésült napok röhögtetik magukat, elöl a napraforgók cirógatják egymást, pedig mindkettő hím, míg hátul halkan ciripelt kacagások keskeny hüvelyizomnyi lüktetéssel sodorják az illatot a völgyben... és te fekszel. Én is, nem az. És te álmodsz. És én is. Benned.


Siklunk a kockás hógomolyagokon, csücsörítünk ajkakat, s harapdálunk amit lehet, néha csüregesaroknyi- emberemlékezetet, máskor a cipzárt, a kabát gallérjának a felső csücskibe. Megint máskor kenyérhajat. Dinnyét innák most. És meleg tekintetet, tejszínhabbal. 

Értesz... ugye? Mondd, hogy igen. Hazudj. Hazudj! Utolsó órámon érjen a kéj, hogy megvagy, hogy rajtakaptalak, tagadtál és mellé-szerettél, kisemmiztél és megvetettél... elvetéltél s megbélyegeztettél. És szerettél. Végig szerettél. S hazugságodban fénylik fel az álmom, hogy megláttam, ami vagy, bőröd mögött az embert, formás segged és szeméremdombod között a jövő búgó ígéretét, a Szerelmet és még a Létezést is meghaladó felső kereszt-szerkezetet, margaréta-boltozatot, mit befed az Isten maga majd, valahol, messze, a beláthatatlanban.. 

  Igen. 


Szeress. Te is. Mert én is szeret(l)ek. Mert a világ szerkezete, a molekulák kötéseinek a rostjainak a rostos rostkötései között ott az örök ragasztó, a magasztos enyv, mely világokat vonaglik a világra, és istentelenül isteneket istenítve istenez. Tehetetlen vagy? Tehetetlen vagyok? Tehetetlen a tükörképem mögötti visszás világ? Szarjál rá. Nem számít. Térj vissza anyád ölébe, jóapád térdére, s lovagolj meseparipák szálkás hátán bele a szeretetbe... a világ-szeretetbe. Minden teljes résztvevőjéből ennek a létezés-síknak újra lehet képezni a világot. Nó: nem azt, amelyiket a te szemed lát- az nem is létezik. Az olyan, mint a képtárban való viszonylagos-egyedi körutad: lehetséges, de nem szükségszerű. Ma így mész körbe, holnap úgy. Azután meg... ki tudja. A világ az, amit senki sem lát, nem a maga valóságában: maga a Kép-Tár. Maga az egész Tér. A Tár-Tér. Nem létezik neked. És senkinek sem. Nem úgy, ahogy van. De te létezel neki. Meg a másik is. Érted?.. dehogy érted. Nem értesz te semmit. Nem te semmimet. De folytatom, mégis, nem adom fel: meg akarom mutatni: vagy és létezel. De nem a fizikai leképződésedben. Nem csak. Az le van szarva: meghalsz, lehet figyelembe sem vesznek, kimúlsz egy nagy-város nagy-villamosának nagy-bendőjében, s a nagy-tömegből nagy-on nem fog téged észrevenni senki sem. Elaludt a néni-bácsi... hagyjuk... csak olyan hulla-szaga van... s kicsit zöldes színben játszik az arca... anya-anya-anya, né, tiszta Schiele!


De abban a printben létezel leginkább, ami benne van az örök Rezgésben, mintha egy genézist-előrevetítő könyvet adtak volna ki, a teremtés csodája előtt. Hogy hogy s mint... hogy a világ meg az állásai.. a variációk, a permutációk, a sémák, a printek, a kéz- és láblenyomatok, az ős-asszony fenéklenyomata Afrika sivatagában meg a nemibetegségek... meg anyád. S apád. S az, ahogyan ők is meg fognak ismerkedni. És leszel egy csepp ondó s egy szem petesejt részeg találkozásából te. te. TE. És hogyan kerülök Én beléd. A szívedbe. Vagy az köré. Predestináció? Nem. Az vallás, és oltári marhaság, mint minden olyan teória, ami részekben próbálja magyarázni az egészet, anélkül, hogy az Egész vajmi keveset is figyelembe lenne véve. Spekulatív önkielégítések a Szexben kiteljesedő Szerelem oltárán, melyet megvilágít a magasságosan önzetlen(!), nembirtokolniéskisajátítani-deönmagátkiszolgáltatniésfelszolgálniakaró(!), makulátlan(mert ott hűséges, ahol már nincs a testi látszat- amit a törvények meghatározhatnak- és nincs a sértett önérzet: a gondolatok szintjén)(!), a tiszta(de nem fehér)(!) Szeretet. Szeress. Ez a szeretet van jelen minden mellék-print mellett, mint egy, örök és megszakíthatatlan Valóság. Nem a Szeretet kontinuitása szakad meg, ha nem szeretsz: te magad. Te válsz le róla, a szálról, mely a szál-optikákat megszégyenítő vékonysággal szállítja az életet minden kicsi szív-gombócba. Ha akarod- ha nem. Tehetsz ellene. Megölöd magad. S oszt slussz-passz. Neked lőttek. Hát aztán? Magad kivágni egy rendszerből úgysem tudod. Ott maradsz, mint valóságos és lehetséges teljes szeretet-ontó szívet-bontó omlatag élet-csomó. Egy gócpont a sok közül, mely a 3, 14 vonalát a Végtelenbe szállító Szeretet-folyamatosságra kapcsolódva erősít(-het-)ed azt. Ha akarod.





Tovább csobbanunk csukamájszín-álmok csevegő hullám-csodáin, csacsogó patakpartok völgyei között. Karom fejem alatt. Fejed meg mellkasomon. Még szeretsz. Holnap szakítani fogsz velem. Tudom: elárulta a barátnőd, aki sajnált, mert megszerette felszínes bohóckodásaimat a konyhában, mint egyfajta folyamatát a létezésemnek a zúg-egyetemista létezésetek húsz négyzetméteres tágas terében. Könnyezett s megfogta a kezem. Én meg mosolyogtam, és azt mondtam, hogy megesik, meg hogy van ez így, meg hogy legalább nem kell mindég felmosni majd titeket a padlóról, miután szétfolytatok a röhögéstől az olcsó hokedlikről le, az olcsó linóleum olcsó mosószerrel ritkán suvickolt olcsó fényű felületére, reakcióként a magamból kiontott marhaságoz tömény masszájára. Mosolygott. De a könnycseppemet nem tudtam elég gyorsan elmaszatolni: meglátta s elbúcsúzott hamar, s elrohant, mert a következő villamos az övé. Követtem: a Szamos-parton állapodott meg, s sírt. Lassan. De nyugalommal. Nem engemet: a szeretet újabb kudarcát. A lehetőséget, mely elégettetett. A tájban a ficánkoló fűcsomók zegzugos bogáncsai között széláramlatok csiklandoznak életeket; ki fölöttük, ki alattuk nevet. Te pitypangot markolsz: fejünk fölé tartod, s belefújsz a kék égbe negyvennyolc darab csipke-csodát, óhajt és nevet és helyet és meleg-, lehetetlenül édes tekintetet. Nevetsz. Nem épp a mélyből jön. A tengerszemed partján elömlött egy üveg tinta, s most kavargó indigókékség takarja eddig belátható és átlátható és kinyitott és de-kódolt és csillogó mélyedet. Itt vagy, mellettem és bennem, de te máshol vagy, a kék szemeknél, az utolsó buli sötétjének sejtelmesen-bizsergető vajonmilenneha- csalogányringatásában. Én mosolygok. Majd nevetek, hogy te is halld: mosolygok. És semmit nem sejtek.

Szeress. Ez fontos. Ez a fontos. A fontos: csakis ez. Engem... vagy épp mást... mindegy. A szereteted legyen állandó, a szerelmed folyton heves és az odaadásod megkérdőjelezhetetlen. Hogy a személy néha változik: ez mellékes, és tehetetlenül szellemes: ember vagy, változol, változásoddal változik a világ, s a világgal az, aki szerelmedet ajándékként képtára falára tűzheti. Ideiglenesen. És jogos visszavonhatósággal részedről. A tied. Semmid se nincs. A szüzességed? Az első hó tiszta. És szép. És gyönyörű. De a többi sem kevesebb az elsőnél: csak az első az, amelyik rádöbbent: a hó szép. A hó jó. A hó értékes portéka. A hó az élet zamata és a mindennapot betöltő boldogság-golyó. És minden hó, lángoló, szemet-is-vakítón-csillogó. Meleg. Forró. 

Rám nézel: a Vég érlelődik. Látom, ott, ahová anyád sem lát be: a sötét folyosó végéneka mélyéneka legeslegvégében. De hagyom. Játszd játékod. Én is szeretek játszani. A Játék a Szeretet egyetlen olyan kivetülése, mely igékkel fejezi ki azt. Mely ártatlan s mégis ártalmasan megfertőz. Játék-függő leszel. Meg szeretet.





Csend van. Alkonyodik. A fűnek egyre inkább fű szaga lesz. A pitypang-pillék még mindég lebegnek – valahol. Távoli lankás vidékek cserépszínű álmait sodorja a fiatal nyár. Te tudod, hogy holnap megpattan egy szál, megreped egy üveglap-sarok a kicsike templom színes üveg-felületén. Én meg tudom, szintén. És tudom, hogy te nem tudod, hogy tudom. Tudni jó. A tudás: a béke maga. Igaz: érdekes módon valahogy a nem-tudás is.





Fények alig. Kanális szagból bodorít a szél cigarettát s az est közvilágítási lámpáitól kér tüzet, mert otthon felejtette a sajátját. A pitypang-pillék már sehol itt. De máshol. És köröznek a varjak, messze, kelet felé. Könnycsepp az égből arcomat csobbantja át: esni fog valamikor. Te rám nézel, majd el: finomra gondolsz, s azt hiszed, hogy édessége szeretetednek el fog halni holnap fél egykor, a parkocska kicsi fái közül az egyik alatt. Tévedsz: szívem alatt fogom megszülni azt, amihez már semmi közöd sem lesz, sem most, sem holnap, sem azután sem soha: a közös szeretetünkből-szerelmünkből fogant szerelem-emlékemet. 









Odaadtam neked, miután kikínoztad magadból vérszegény határozatodat s a fekélyes indokokat, alátámasztásul. Mosolygok: többet vártam. Az én hibám, tudom. Cserepes az ajkad, s a füled töve piros. És mint a nők szakításkor: gyönyörű. Én hallgatok. A fenti szöveg a kezemben. Átnyújtom, mondom, olvasd ezt el. 

„- Itt?
-Itt.
-.. muszáj most?
-Muszáj.
-De mi ez?
-Az, amit elmondtál. És rá a felelet.
-Micsoda?
-Olvasd.
-Nem értem.
-Olvasd.
-Az egészet.
-Az egészet.
-De sietnem is kellene... mert sok dolgom van. A villamosom is mindjárt kell jöjjön...
-Tudom(mosoly). De olvasd el.
-Szilárd... kérlek...(valahogy üvegesebb a tekintet.)
-Nem. Én kérlek. Kivégzés előtti utolsó kívánság. (A „kivégzés” szónál mély levegő a túloldalon)
-Rendben. 
-Nem kell mondj semmit. Olvasd el. S menj. Épp akkor ér be úgyis a villamosod a sarok mögött.” Hálás, megkönnyebbült tekintet követi az utolsó mondatom.


És olvasta. Ő olvasott engem. És és olvastam őt. És a világ körülöttünk szederjes csikorgással ment el mellettünk. 







S Te, aki mindezeket elolvastad, aki belecsúcsosodsz a végtelenbe álmaiddal, kíváncsi tekinteteddel: te is szeress. Hogy is volt „élj jól, nevess sokat, szeress nagyon”..? Nem. Szeress. Minden más ebből fakad. Kicsit szeretni nem lehet. A kétszáz km/h sebességet elérő futónak is az első mozdulata egy lépés: a Szeretet kezdődött meg. S ha majd ködös hajnalokon parkokon át nyargalászva odaköszönsz zúzmarás fáknak s lekézcsókolomozod az elhaladó bokrokat, pajkosan feléjük kacsintva, jusson szövegem eszedbe. Mert élet ez. Élet: mert ez. 






Szeress.