godolat-ok(?)

tekintetem belemered a messzeségbe. már egy jó ideje nem élek itt veletek, emberek. elköltöztem. nem vettétek észre, tudom. nem is baj az. nem is bánt az. nem biza. csak érdekes innen figyelni. mindazt ami vagyok, azon keresztül, ami voltam. 

egyenetlen felületek tükröződéseibe, tekintetek üveg alakú kerek tükörvilágába, meg fellegekbe, fejjel lefelé. ez az új otthonom. meg-megcsillanok egy csorba felületen átragyogok egy közlekedési tükrön át egy be nem fejezett és meg nem értett szobor sikamlós, kopasz homlokára. igen: itt az új helyem.

hogyan mutathatsz utat valakinek, mikor a magadét sem ismerheted igazán? hogyan foghatod meg neki a kezét, ha a te kezedet sem fogja senki? hogyan nevethetsz valakinek, ha nem nevet senki sem rád és hogyan nyujthatsz egy vállat akkor, mikor ez az anatómiai csoda bizonyos érzelmi szín-kavalkádok tűző lézersugarában lét-fontosságúvá válik-mikor az én fejem sem nyugodik. biz'Isten egyen sem? és főleg: félek. nó-tessék. itt van. most leírtam. nem hasogat, nem is zubog, nem öblös, nem szikár, nem karcol és nem sikít. csak van. van. van. és kicsi vákuumként él. ott, olyannagyonbennem. 

nem tudok másra gondolni, csak a szépre. baj az? naív vagyok? mi az? mi is az a naívitás? "te úgy viselkedsz, mintha naív lennél, mert mindig boldog vagy és sosem látod, azt, ami valóban van, azt a sok átkozott szart... neked fogalmad sincs az életről..". nekem nincs? kinek van? kinek van jobban? kinek a leges legkevésbé? "nézd: már kérdeztem, magamtól is, hogy naív vagyok-e, mert régebben nagyon féltem, hogy valaki esetleg annak fog találni... de nem tudtam válaszolni. annyit azonban ki sikerült deríteni magamról, hogyha a boldogság, az életöröm valamint a Szép jelenléte abben a silány világban egyenlő a naívsággal... akkor én önklnt vallom magamat, AKAROM magamat naívnak vallani.."

tekintetemmel fura szalagokat húzok levegőkbe, az aszfalt tüzelő felületére, a fák árnyékának hűvös magasába. rajzolom a... határokat? kapukat? tükörfelületeket? valamit rajzolok. lábam a főben, irtó jól esik, miközben azt boncolgatom, részben hangosan, részben önmagamnak, hogy a világ, ez a világ a felszín alatt fekélyesebb, mint az a világ. de az a világ rosszabb minőségű zomáccal burkoltatott. 

csepeg el a nyár. már utolsó cseppjeit csurgatja a szertelen szeleburdi. tűz a nap és didergek melegében. jövök már. ki a tükrök mögül és egekből le. mert itt a helyem. köztetek. nálatok.