gondolatok egy Vég határán. gondolatok egy Kezdet határán

 Tejet iszom. Lassulnak a mozdulataim. És valahogy az időjárás is... hangulatok. 

Telik. 


Még van. Még van. Kevés. 


Tejet iszok, meztelen lábbal gázolok fűbe, néha, esténként és belenézek naplementékbe. Valahogy tükrében látom a várost. A másikat. Turista szemmel. Kicsit idegenül, kívülről. Vége. Lassan. Tudom. Érzem. Ha ott lenne az az óra a falon, amelyik ketyegett és már nincsen ott- akkor jobban látnám. Folyton. Ketyegve zakatolna, zsongna, zörögne, elzörögné, hogy bizony egy év, bizony berekesztett kapcsolatok, bizony otthon és bizony ön-száműzetés, emlékek netovábbja, csepegő álmok folyékony, mézédes színei; hogy világ, hogy sok-sok ember, hogy sok-sok gondolat, feles(?)-leges mosoly(ok), száműzött nevetések(is). Hogy templomtalan, otthontalan és társtalan érzések. Ilyen sokat zakatolna fülembe. De nincsen már- ajándék lett belőle. Mint belőlem is néhanapján. Aztán ki lettem bontva, és vissza lettem csomagolva, még a garancijja lejárta előtt. Nem zavar, nem azért. Ez nekem csak jó. Tanulok. Látok. Fejlődök. És keseredek. Kicsit. Minden alkalommal. 

Tejet iszok. A kávém valahogy elvesztette a kezdeti aromáját- elnyűtt könyvek a szemétbe valók. Nemde? A tej még őríz valamit magában. Valamit, ami ártatlan. Gyerekkorom, azt hiszem. A mindennapi mellett a tehén, vagy épp bivalytejet. Elbújok a labirintusok betonzugainak a legedes-mélyébe, pókok fedeznek ezeréves hálókkal, és a fénytelen folyosóvég betakar. Érti ő- menekülőnek jót tesz a sötét. Betakar. Elrejt. És valami olyat nyújt, amit a fénynek sosem fog módjában állnia. Reményt a fényre. Ott. Bent. 

És megint, hogy el ne felejtsd: egy év. 365 nap. 8760 óra. 525600 perc. És ennyi percben 31536000 másodperc. Mindezekből mínusz 2 hét(14 nap, 336 óra, 20160 perc, 1209600 másodperc), ami Karácsony és Szilveszter, ésésés: otthon. Nem hittem volna, hogy kibírom. De sok mindent ne hittem volna. És néha, mikor az ember egyedül van, és eszébe bevillan az a dolog, amit keres, de valahogy nem tudott megtalálni.. és akkor nevet, kacag, tapsikol egyedül. A szobájában. És olyankor fiatalodik. Mert visszakap valamit. Egy szeletet elajándékozott önmagából. 


Ajándékaimat nem bánom. Valahogy azonban visszaszivárog mégis valami hozzám. 


Tej, árnyék, csepp örömök, halvány magányos vágta a város tükröződött felületén. Ennyi maradt csak. Vagy mégsem? 


Még kevés. Még egy csepp csak. Minden szép volt itt, minden a javamat szolgálta- csak ez melankolikus órája az éjnek. Ilyenkor árnyékok vannak, nem fény-remények. Az mindjárt van. Mikor bal lábam levegőbe emelkedik- és Stuttgárt felületét nem érinti többé.

Aludni fogok. Villámok és mennydörgés. Csendek és szorongások. Kultúrsokk- félelem. És számlák. És berekesztett kapcsolatok. És elhullatott gondolatok. És emlékek, az ismerős utcák délutáni árnyékaiban settenkedve.

 Jövök.


Várjatok.




Tejjel, öleléssel, mosolyokkal, szájaitok sarkaiban, illatokkal a levegőtökben, nappal, éjjel, csendben, zajban, álmosan és szerelembe bódultan: várjatok. 

  Szükségem lesz rá.