Eső az úton.

Az úgy volt, hogy esett. Hosszan. Lassan. És megállíthatatlanul. Cseppek az ablakon folytak, folytak csak, sussantak el, messze, messze, a busz után is tovább nyúlva, bele a meztelen végtelenség nikotinos ködébe. Abba. 

Lehetetlen nem visszanézni. Lehetetlen nem gondolkodni. Esővel kezdődött. Emlékszem. Akkor Prága, akkor minden más. Akkor a Kezdet. Itt. Most itt Vég. Suhanunk. Tudom merre. A végcélt tudom. Vagy nem. Ahogy akarom. 


Lehetetlen nem gondolkodni, mondom. Hazudok. Megint. Nem gondolkodom. Akkor üldöztem az emlékeimet. Szadista élvezettel akartam, hogy emlékezzek, akartam, hogy ne múljon el. Semmi sem. Semmi pillanat, semmi illat, susogás, zaj, szenny, mocsok.. nevető hajnalok és a majdnem-érett szőlő kíváncsi illata. A tehetetlen terhesség mindazzal kapcsolatban, amit Jövőként titulálunk, egy évnyi súly, ott, bent, lent, fent- akárholis. Egy évnyi folytonos homokóra-szem pergése könnyebbít meg most. Aztán fordul a homokóra- Játszd újra, Sam! 

Most az emlékek üldöznek. Vagyis- már nem igazán üldözés az. Leülünk egymásmellé, és olyan társalgás-formát próbálunk eljátszani. Elég jól megy. Idáig. 


Nem félek. Vagyis nem. Csak ott vannak a mikszáthi fekete foltok, a BAD SECTORok, amik kérdőjellel vannak körülkerítve. Csepeg az éj. Most épp kéken-sárgán. 


Fények. Oi Va Voi-zene. Szeretem a fényeket. Megnyugtatnak, most már. Ellazít a motorremegés, az ablakok lüktető rázkódása, a kanyarok periodikus hullámzása. A csend-hegyek, mindenhol. Paprikaillat. Igen. Illat. Most az

  az

  az.

Manele az U-Bahnban. És még ez is csak nevetséges volt. Vagy talán vicces. Susogott akkor is. Csak a sin- nem a kerék. Lágyan ringatott akkor is a Jelen. A most csodáját csak karcolta az otthoni „specifikum”. ROMANIKUM, vagy minek hívják az ilyeneket. Mű-macera. Nép-etetés, alapfokon. De az is kell. Ugye? Vagy nem? Szerintem létfontosságú. Mer mérce. Null-pont. Azaz minuszegy.


Lehetetlen a suttogó csend szavai mögé látni. Már megint valami lehetetlen. Még egy. Lehetetlen a kerekeken az elfröccsenő vízcseppeket szabad szemmel megszámolni, számba-venni. A hajnal fényénél számot adni az épp szárba szökött nap elkövetendő dolgok biztos és pontos meghatározásáról- mintha alkonyat lenne, nem hajnal. S mintha amaz eljövendő múlt időben létezne már. 

Zörgő erdő, csengő, rengő.
Surran az éjben álom, pengő,
zabolázza vágyad, megtréfál ő,
nevet, játszik véled. Megbabonáz ő. 

Zsugorodik mércém, vágyón vásik,
csicsereg az élet, és bújócskát is játszik
sugorodik élmény, ármány, átok;
tekereg az éj is- én vigyázok rátok.

Recsegek a télben, fényben, éjben,
nyikorog a vaj is halk pengeélen,
sutyorog a kávé csészében, kannában.
Nevetek. Guggolok hajnal árnyékában. 

Nesze neked almás- ordít a rétes,
szétloccsantja magát, híre-neve kétes.
Vajkiflik lucsognak előtted a rácson:
tejen élnél már csak, meg ízes kalácson.

Susogj tés's fénnyel, nyalábbal az égben,
vöröses oszlopok, talpig feketében;
surranó kis átkok kacéron már várnak-
nyomort kiáltnak és romantikát hánynak.


Sistereg a platton a fekete hajnal,
vajas kenyérrel költ s emelt kalappal.
Szemed közé néz a napsugár is éppen,
fekete oszlopok talpig vörös égben.

Újra és megint. Halott rokon szavak.
Nevetve patkolnak csatot a hajnak,
véres-sötét álmok oszolnak már széjjel
ne félj, angyalod vigyáz rád, csak nézz fel!

Pislogó ajkakon zöld fogkefe siklik,
fogak fehérjén vörös hab kinyílik.
Víz zubog le mélybe, tölcsér újra készen
papír tekereg le s eltűnik mélyében..


Béke. Szememben, szívemben, hátamon,
nevetek a fényben, tükörben álmodom
a messzi, kisded-forma zamatos kis álmot. 
Simítom pokrócom - melegege szétmállott .