Víz. Megint.

Rák vagyok. Nem nagy kunszt. Tudom. Sokan vagyunk még így. De víz. S nem muszáj érteni.


Befekszem a kádba. Félig kell legyen. És meleg. Forró. Az izmaim csak így lazulnak el. Várok, míg teljesen elzsibbadnak. Várok, míg alig mozgathatom az izomzatomat. És akkor elkezdem. A lábfej. Mozog. Nem akar. De én akarom. És engedelmeskedik. Engedelmeskednek. Fáj. Amikor a rostok újra meg újra megerőszakolják magukat. Miattam. Az... az akaratom miatt. És edződnek. Nagyon edződnek. Mikor kiszállok, mintha kilométereket úsztam volna. Fáj mindenem.

De még fekszem. Figyelem a tükrét vizemnek. Valahogy szinte egy szinten van a szemem a tükrével. Minden mozgásomra reagál. Mindenre... mint az echó. Csak nem visszajátsza. Torzítja. Megtöri. Homorú és domború szilánkokra boncol mindent. Átlényegíti. Már nem csak az ami. Az ami már vizes. Kapcsolatba lépett a természet és maga az élet egyik legérdekesebb, leg elementárisabb és leg nélkülözhetetlenebb csodájával. Élet nincs. Levegő sincs. Számomra semmi sincs. Nélküle.

Most füleim víz alatt. Mindent hallok. Kint autók hussannak tova, a szomszéd szobában a lány mossa a fogát. Fölöttem, valahol lehúznak egy vécét. Ajtó csapódik valahol. Énekel valaki, valamit. Csorog a víz, a csövek kígyó-belsejében csavarog tova. Szinte nekem is vizelni kell... közben megnyílnak ujjbegyem kapui, s elráncosodnak az apró recék, parányi barázdák, Kandinsky-féle pazar három dimenziós hullám – hallucinációt hagyva maga után. Behunyva a szemem.

Ilyenkor olyan gondolataim vannak, mint éjszaka. Pontosabban: olyan szabad gondolatok lehetnek a buksi fejemben, mint éjszaka, álom közben, mikor valahogy nem én irányítom magamat, hanem a tudatalatti magam irányít engem, a gyerek tudatosat. Mozog a sűrű szürke massza. És sehogy nem függnek össze. Azaz az elején nem. Fel-felvillannak, csobognak a fejemben a kinti forró vízzel, majd lassan teljesen kigyulladnak. Elkezdenek forogni az elme végtelen galaxisai peremén, a ragyogó szeretet-Shebalba mandala-virágának a lótusz-centruma felé közelítve. Valahogy úgy képzelem ezt a mozgást, mint Rilke híres párducának ketrecbeli tudat-hipnotizáló köreit, melyek folyton egy pont körül járnak, így csigáznak folyton a messzeségbe, a rácsokkal elhatárolt élettér pereméig s onnan vissza, lassan, mígnem a hipnotikus fi-vonal teljesen elkábítja a fekete szépség tudatát, ösztönét... és egyszer csak összeérnek egy pontban. Egyetlenegyben. És olynakor csoda történik. Apróak. És az enyémek. De mégsem mondom: te ezt nem értheted! De. Hogyne. Csak akarnod kell. Olyankor ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

nevetve vetek meg mindenféle lángot,
vérszegény holdam ezüstszem-felleget integet.
letörök szívemből mindnek aki bántott
halkan
mosolyogva
szívemből szilánkot
lila virágot
csillogó méz-fánkot
ártatlan kék álmot,
mesét, benne vánkost
azon lábost
abban mármost
valami rágóst
...

és csendet
fejemben meg rendet
kezembe egy lelket
hogy melegítsem.
hogy felelevenítsem.

tekintetem belemered-
egy feneketlen fekete heg
zöldes korongomnak
legedes közepében.
a szemed felereszt,
mögüle a keskeny ereszt
ezer dzsinn lengeti-csepegteti
szeplős vállamra
szeplős nyakamra
szeplős arcom szeplős ajakára.

hiába: ideért a hideg máma.



a holnap azonban meleg lesz,
benne
vegyesen hegyesengömbölyded
hegyiszerelemmel.

Meg ilyenek. Csukér, tudom, de nem tehetek róla. Csak átfolynak a képekhangokilllalalalalaaaatok, s szavak csapódnak ki belőlük. Vagyis belőle: ebből az átfolyásból. Most valamiért Dr. Masaru Emoto bácsi jut vala eszembe( szöveg tőle magyarul , kicsike filmecske a csodáiról ) aki végre megmutatta a hittelen majomivadéknak, hogy a víz is él. És beszél. És tud. Mindent.


Elbóbiskoltam. A számba becsörgedezik halk erekben a víz. Felébredek. Szomorú vagyok. De már el is múlott. Nevetek. Vagyis látszólag csak mosolygok: az arc nem olyan aktív, ha nincs kinek kifejezni. Önmagamnak nem kell mimika. Én tudom úgyis, mi megy végbe a vakolat alatt. Pihen ő is. Legalább ilyenkor. Illata van bőrömnek. Szeretem. Nem sokan rajtam kívül, azt hiszem. Vagyis értsd jól: nincs, aki rajtam kívül szeretné a bőrömet, mikor én egyedül, a kádban kuksolok. Most jut eszembe: nem sokan láttak meztelenül. Ez a tény elgondolkodtat. Közben kimászok. Törülközök meg. Mosok fogat. Rázok hajat. Villantok egy mosoLJt magamnak, mintegy megnyugtatásképpen: nyugi, szivi, még mindég szüvet dögelesztő vagy, nemkő izgulni, biza. Kattan a zár, berobog a külvilág a zajjal.        Oda a vízi idill.          Nem baj.                  Holnap találkozunk ismét.