hajnalok előtt...

Hajnalok előtt játékos szerelem
les be halovány ablakkereteken,
mesét mesél vérforró lánggal,
kacag és veled éled. Meg világgal.

mirage-haiku.

kép az éjben.



fény a képben.



a fényben meg: éjvirág-habok.

egy délutánom passióval, csipsszel és tejjel. és gondolatokkal.

Én, személy szerint, meg vagyok győződve róla, hogy a világ dekódolható. De Einstein bácsi kijelentésére alapozva, mely szerint „meggyőződésem, hogy csak két dolog határtalan: a Világegyetem és az emberi hülyeség”, azt is teljes megygőződésel kijelenthetem: ez a kódot, gyerekek, önkipusztításunk előtt tuti nem kapjuk kézhez (s utána meg már nem lesz kezünk), mármint a jelenlegi tényállás szerint. Mert kicsit ott állunk, hogy mattot adunk magunknak, de ha lehet úúgy, hogy nyakig lucsogjunk az olajban, radioaktív anyagokban éééés szemétben. Ám bizakodó is vagyok, mert, ugye, „vak tyúk is talál szemet”, még ha kerge is egy kicsit melléje. Ez már megnyugtató, nem? Egy be nem bizonyított jelenségnek a nép szájánaka hagyományában tükröződő akár labilisnak is nevezhető kikristályosodásától függ a zemberiség sorsa. Puff neki! El vagyunk intézve. Köszi Ádám!


De hagyjuk most a Kabbalisztika ősi tudományát, meg a PI-ismétlődések misztikáját, meg a csigavonalak rejtélyeit... úgyse mennénk velük most semmivel.




A mai mottónk: „senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált...”, ahogy Kicsipálék a borzukkal egyetemben kijelentették valamikó, mán' az Idő hajnalán. Egyetértek.


Leszaladok vásárolni. Kellemetes idő van, esik az eső, több-kevesebb intenzitással időnként, a forró levegő hűlni készül, én meg kockás rövidgatyóban kacsázom a szupermárketbe, hogy megvegyem a tejemet, a vajamat, a doboz kiflimet és a csipszemet. Hejába: próbálok egészségesen élni, dde sehogyansem jön össze. Utána szaladni automatához, hogy ki vegyem azt a pénzt, amire szükségem lesz a héten. Ez is meglenni, elmenni, bambulni kirakatokat, embereket, puja-rengeteget, mert holnap elseje a júniusnak. Sok minden érdekes van erre. Ami otthon nincs. De kéregető mondjuk alig. Ezt hiányolom is, főleg azokat, akik mellékzsobkénk zsebikók megmetszetésével foglalkoznak. De hát... semmi sem tökéletes...

Röhögöm kicsit a világom. De tényleg. Valahogy jobbnak látom azt az időt, amikor Démokritosz bácsi tanítványával porrá töretett egy parányi kődarabot, s az mondta vala neki , hogy még annál is kisebbé lehetne darabolni a szegény követ, valami atomokra, amiket látni sem lehet. Valahogy szebbnek tűnik az az idő, minden „barbarizmusával” és „civilizálatlanságával”. Ma ott tartunk, hogy kihajíttyuk az űrbe a szondákat, hadd kajtassanak kövek meg más csudák után, kvantumokról, neutrínókról, leptonokról, meg mittudoménmiafranckarikákról beszélünk, mesterségesen termékenyítünk meg álatokat, s titokban ejsze embereket is... de egy hét éves kölök kérdéseire, annak néha megmosolyogtatóan egyszerű(-nek tűnő) okfejtéseinek a buktatóinál előbukkanó kérdőjeleire ha igazán őszinték akarunk lenni meg kell valljuk: foggalmunk sincs, mit kéne válaszolnunk. Mert nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Egy hat éves gyerek már szinte teljesen birtokában van bármely nyelv nyelvtani struktúrájának, melyet addig tanítottak neki, ám tudósok serege nem tudja pontosan tudatosan meghatározni az adott nyelv szabályait oly módon, hogy azt érvényesítve bárki birtokba vehesse az adott nyelvet. Eszméletlen, nem? Még vannak példák de hagyjuk. Lusta vagyok fejtegetni.

Elindulok oda, ami itt, Némethonban hazá-t jelent. Meg kell mászni egy naagy oldalt, de nem akartam villamossal menni, hát sétálok. Lefele is gyalogszerrel, felfele is mehetek! Elindulok. Fülemben felcsilingel a Mel Gibsonos Passiónak a filmzenéje. Szép. Nó, meg csoda is. De zörögnek autók, zsivognak emberek.. mellékutcákon caplatok inkább. Neki a hegynek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy körülbelül ilyen lehet egy zarándoklat a Fuji hegyre, csak kevesebb néppel és kevesebb házzal és kevesebb autóval és több úttal. Valami 200 méteren ilyen örökzöld út menti bozót. Dekoráció. Bele temetem kezem nedves testébe. S húzom, mind a kétszáz méteren, lesimogatva a csiklandozó esőcseppeket a levelek felszínéről. Közben bámulnak emberek. Itt még most sem szoktam hozzá. Otthon nem izgatott. Hűvös, késő-tavaszi levegő, párákban úszó, szél sincsen, illatok. Fehér virágoké. Rózsaszín virágoké. Nő-virágoké. De az utóbbi nem annyira erős. És ritka. Útközben ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

veszedelmesen
bekeretezett
titkos szeretkezet.

Vagy:

tehetetlen fenem
esőben fenekem
cseremisz oldaladba

és rágódok rajtuk. Ízlelem. Mint a jó bort. Meg a jó feleséget. Utóbbiból nem sok részem volt. Mondjuk nem is bánom.

Egyszer megállok, s ledöbbenek. Az ég városom, Stuttgart fölött széjjelnyúlik, mint a laposra préselt vattacukor, s kifodrosodik, mint a hálóing alja. Csak a bokája kékje látszik ki az égnek, meg egy két cudarabb orsó alakú fekete felhő ott a távolban. De ez az egész látvány olyan magasztos képet vibrált ki magából, hogy fotóztam volna, csak a kártyámat a szobában felejtettem. Mosolyogtam, bánatosan, hogy afrancbamiértvannekemilyentökkelütöttlikacsosszivacsfejem, hogymindentelfelejtekvele... de nem volt mit tenni. Útközben, még mindég passióval a fülemben, aminek e zenéje ledöbbent, kiterít és széjjelmálaszt, mint a kalácsot a forró tej, leültem pihenni árnyas fák fehér tisztaságot illatozó virágai alá, s csipszet ettem s tejet ittam. Elönt a béke. Hagyom. Bambulok semmire sem gondolva, hadd mossák magukat keresztül gondolataim a fejemben benne. Így...igen...jól esik. Mintha masszíroznák. Belülről.

Lépcsőket ugrálok, közben illatok, melegen lebbenve vadrózsát szippantok... a kedvenc kő-szörnyem megint filozofikusan könyököl, tekintetemmel megsimogatom orrlyukának azt a csábos vonalát, amit a nap ilyenkor, délután megsimogat.

Kettő lufi szédelgett az esőben, mikor lefele siettem az utcán. Már csak egy van meg, az behúzódott egy bokor alá, szerényen, s szomorúan forgatta gáz-fejét jobbra, illetve balra.. ekkor ez jutott eszembe, hogy ebben a csipszzabálós világban már a gyerekek is hülyének néznének, ha ezt elmondanám nekik. Bezzeg ha az új WII-játékkonzolokról társalognánk, akkor naagyot nőhetnék a pöttömkék szemében. De nem érdekel. Egy délutánnyi passió. A többi nem fontos, a többi nem létezik, mert nem érdekel. Sem gravitáció, sem turbulencia, sem kommunizmus-merkantilizmus-egoizmus-cinizmus, sem a többi izmusok és lógiák. Mert az, ami van, nekünk, a buksiban folyton daraboltnak kell lennie. Én most szembe röhögném Sherlock Holmes bácsit, még Columbót is, és minden istenadta tudóst, aki odáig juttatott, hogy csipszet eszem, kólát iszom, gépen játszom, meg kínosan fertőtlenítő-szagú a vizeletem. Belegondolok: vajon kő-szörnyem nem-e természetesebb életmódot folytat konszum-társadalmunk perifériáján.. meglehet.


PS: Mégse röhögném ki őket. Elvégre: ennek köszönhető, hogy lehet olvasni világnak hálójának a csücskiben firkálmányaimat. Már akiket érdekel. De elkapott a hév.
Nah.
Megesik. Ez is. Velem is.

hamarosan...

"emlékszel, szerelmem, mikor először feküdtünk ki éjnek évadján a stoplámpa alá az aszfaltra, s csodáltuk, hogyan vált, s fölötte a csillagok hogyan kacagták fogatlan fényükkel, mint szökünk fel, pajkosan, gyerekesen, mikor autó közeledett? emlékszel, te lényem égi mélye, mikor belopóztunk az uszodába, s megmártóztunk a szabad ég alatt, csókokat suttogva s szavakat csókolva egymásra, s vele önmagunkra? emlékszel, mikor az édes csokoládé-maszat mögül rád vigyorodtam, te okosan és komolyan és szomorúan megkérdezted: meddig tarthat ez még? én akkor azt válaszoltam, hátra mutatva, egy távoli árnyék mögé, ahol végig bukdácsoltunk a járdán: látod szerelmem? az, ott a múlt. és jól van ez így. most most van. MOST van. és ha akarjuk, a következő pillanat mostjában is lesz. csak akarnunk kell. csak kívánnunk kell... és akartuk. és kívántuk. te táncoltál. áldott állapotban, az esőben, és eggyütt nevettünk első fiunk születésekor, bár téged jobban megviselt, mint engem. és lett egy lányunk is, még egy lány, s még egy fiú. és mindég most volt.

most, a mostani mostban, amikor te valahol lábaim előtt nyugszol, mélyen, csendben és melegben... most veszem csak észre: hatvanöt év minden mostját együtt éltük meg. mert akartuk. várj reám. nélküled nem kell a most. nem egyedül. viszont látásra, szerelmem. a többiek nem értették, miért röhögök kínomban, miközben lányaid téged siratnak.. nem értik a fájdalmat. vagyis csak azt értik. azt nem, mikor kettészakasztanak, s én csüngő béllel állok az esőben, lesem halálom, de valahogy elkerüljük folyton egymást.

most is esik. hagyom. bárcsak hozzád mosna, szerelmem, szerelmem, szerelmem, annyiszor mondtam ezt a szót és mégsem elégszer, szerelmem, hogy együtt lehessünk.
de jövök.

várj reám."

részlet.

töredék egy levélből, kicsi, apró és eszembe jutott:

"Sokat fényképeztem.

És sokat sétáltam éjjel. Tudod, engem a fényképezés ellazít. Kilépek egy olyan világból, ami Nagy, Sűrű és egyáltalán nem nyugodt meg kedves meg megértő. Egy olyan világba kerülök, ami nem fogad magába sokat, de az a kevés összhangba van a hat megapixeles önmagával. A formák világa ez, a keskeny meg vastag vonalaké és sávoké, az éleké és a kontúroké, a fényé meg az árnyéké. Meg a szineké. Vagy a szintelenségé. Az érzelmeké, a kinyomtatható, felnagyítható és kitörülhető, felerősíthető és lehalkítható titkoké. A Részek tökéletességéé az Egész kompozíciójában. Az Ihlet angyalának nevetése az Isten csöndjében. Magányomé és akaratomé. A halászathoz tudom leginkább hasonlítani. Ha irodalmi művel kellene példáznom: Hemingway AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER című műve (ha jól emlékszem a címre). Én és a víz. És a pecabot, az öreg esetében a háló. És a gondolataim. Tudatom öszpontosúl és a vízbe pottyan, a pecabot végére, a csali mellé. Az akaratom hív. Az is csali, valamilyen képpen: nemcsak az ösztön finomításának a következményeként lehet valaki jó halász (véleményezetem szerént) hanem a tudat iranyításával. Persze én nem is igazán értek hozzá: rühellem ezt a sportot, vagy mit. Pedig én is halászok: pillanatokat. A napnak egy szakában a galambokkal tömött telefonkábelt, amin a szegény párák úgynéznek ki, mint egy cirkuszi felvonulás- ki feszít, mint a malac a jegen, ki begubózik, mint a Csokonai Zsugoriuramja. Van amelyik hintázik. S van amelyik kielégíthetetlen étvággyal figyeli a lenti pici emberekkel tömött, vagy épp üres teret. S az ihlet jön, ha boldog az ember. S nekem sok jött ez idő alatt.

Meglepő tud lenni, hogy hogyan viselkednek az emberek, mikor észreveszik, hogy fotózzák őket.


Egyesek arcán, s ez a többség, megjelenik az automatikus mosoly, mely a személyes szférába behatoló furkész idegen kyklops-szem vált ki, a parányi szégyenlősség, hogy a másik a néma feketeségében, hideg-zöld ragyogásában nem árul el semmit magáról. A kiszolgáltatottság halvány érzete. Mások kellemetlenebbül érzik magukat, feszengnek, megint mások meg letámadnak, hogy hogy képzelem,s menjek haza az anyám… fényképezni. És van, manapság egyre gyakrabban, akit már nem érdekel A gyerekekkel a legkönnyebb. Ők meg csodálják azt a titokzatos korongot, ott, elől, ami néha sejtelmesen kattog egyet-egyet. A csodálat meg őszinte. S a képek is jól sikerülnek. Ha ért hozzájuk az ember. Vagy ha szerencsés. Én az utobbi vagyok inkább, bár úgy érzem, hogy közeledek az előbbihez.

Az éjszakai kirándulások csöndesek.

Autók vannak- a fényük, a zajuk. Néha a varázsuk is, két kiköpött füstgombóc között. Szerelmespárok. Magányos alakok. Kóválygó lelkek. De amúgy csend. Néha a szél sutyorog egy-egy sarkon az emberek fülébe/nyakába/ ruhája alá rég elfeledett őselelem-dalokat. És ilyen csendben könnyen, mindenképp könnyebben lehet valakit megismerni. Kérdéseket teszel fel, arra ő válaszol, aztan ő kérdez, hogy például mi a véleményem a repdeső buborékokról, azokról a szivárványos fényű szappanfélékről. És akkor a kérdések beszélgetéssé változnak, a válaszok véleményekké, adomázásokká változnak, s a távolságok lassan, szinte észrevétlenül köddé válnak, minden egyszerre elcsattanó nevetéssel, vagy egyszerre kimondott szóval, vagy a szavakba való belegabalyodással. Minden tóba csobbantott kővel és minden szélnekeresztett pitypangkalappal. Az éjszaka is besegít: ilyenkor a tárgyak, a fények mások. Másak az árnyak is, meg az árnyékok is. Már nem a tárgyak- az épuletek, az autók, a kockakövek- vagy a fák egészének a tömege, ennek formája látszik: a dolog s az élő anyag részleteiben él: a megvilágított részében. Ami sötétben marad, az nincs. Az csak majd holnap reggel lesz újra. Addig a fényektől megkarcolt és megsárgított Részletekből áll a világ. Meg a neonokból. És a részletek között csak ő meg én egész, meg az a talált fülbevaló, ami olcsó drótból, s a drót által körülfont hófehér pataki kőből áll. És megyek az utcán, visszafogott világító-képességű fénypontok alatt, s egyszer, anélkül, hogy lenéznék, megállok, mert ott a fülbevaló, a tekintetem távolabb is keres, de nincs meg a párja. Annának adom. Ő meg örül, kisgyerek módjára a talált Kincsnek. S így telnek a napok, esték. Keressük közös kincseinket."

Víz. Megint.

Rák vagyok. Nem nagy kunszt. Tudom. Sokan vagyunk még így. De víz. S nem muszáj érteni.


Befekszem a kádba. Félig kell legyen. És meleg. Forró. Az izmaim csak így lazulnak el. Várok, míg teljesen elzsibbadnak. Várok, míg alig mozgathatom az izomzatomat. És akkor elkezdem. A lábfej. Mozog. Nem akar. De én akarom. És engedelmeskedik. Engedelmeskednek. Fáj. Amikor a rostok újra meg újra megerőszakolják magukat. Miattam. Az... az akaratom miatt. És edződnek. Nagyon edződnek. Mikor kiszállok, mintha kilométereket úsztam volna. Fáj mindenem.

De még fekszem. Figyelem a tükrét vizemnek. Valahogy szinte egy szinten van a szemem a tükrével. Minden mozgásomra reagál. Mindenre... mint az echó. Csak nem visszajátsza. Torzítja. Megtöri. Homorú és domború szilánkokra boncol mindent. Átlényegíti. Már nem csak az ami. Az ami már vizes. Kapcsolatba lépett a természet és maga az élet egyik legérdekesebb, leg elementárisabb és leg nélkülözhetetlenebb csodájával. Élet nincs. Levegő sincs. Számomra semmi sincs. Nélküle.

Most füleim víz alatt. Mindent hallok. Kint autók hussannak tova, a szomszéd szobában a lány mossa a fogát. Fölöttem, valahol lehúznak egy vécét. Ajtó csapódik valahol. Énekel valaki, valamit. Csorog a víz, a csövek kígyó-belsejében csavarog tova. Szinte nekem is vizelni kell... közben megnyílnak ujjbegyem kapui, s elráncosodnak az apró recék, parányi barázdák, Kandinsky-féle pazar három dimenziós hullám – hallucinációt hagyva maga után. Behunyva a szemem.

Ilyenkor olyan gondolataim vannak, mint éjszaka. Pontosabban: olyan szabad gondolatok lehetnek a buksi fejemben, mint éjszaka, álom közben, mikor valahogy nem én irányítom magamat, hanem a tudatalatti magam irányít engem, a gyerek tudatosat. Mozog a sűrű szürke massza. És sehogy nem függnek össze. Azaz az elején nem. Fel-felvillannak, csobognak a fejemben a kinti forró vízzel, majd lassan teljesen kigyulladnak. Elkezdenek forogni az elme végtelen galaxisai peremén, a ragyogó szeretet-Shebalba mandala-virágának a lótusz-centruma felé közelítve. Valahogy úgy képzelem ezt a mozgást, mint Rilke híres párducának ketrecbeli tudat-hipnotizáló köreit, melyek folyton egy pont körül járnak, így csigáznak folyton a messzeségbe, a rácsokkal elhatárolt élettér pereméig s onnan vissza, lassan, mígnem a hipnotikus fi-vonal teljesen elkábítja a fekete szépség tudatát, ösztönét... és egyszer csak összeérnek egy pontban. Egyetlenegyben. És olynakor csoda történik. Apróak. És az enyémek. De mégsem mondom: te ezt nem értheted! De. Hogyne. Csak akarnod kell. Olyankor ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

nevetve vetek meg mindenféle lángot,
vérszegény holdam ezüstszem-felleget integet.
letörök szívemből mindnek aki bántott
halkan
mosolyogva
szívemből szilánkot
lila virágot
csillogó méz-fánkot
ártatlan kék álmot,
mesét, benne vánkost
azon lábost
abban mármost
valami rágóst
...

és csendet
fejemben meg rendet
kezembe egy lelket
hogy melegítsem.
hogy felelevenítsem.

tekintetem belemered-
egy feneketlen fekete heg
zöldes korongomnak
legedes közepében.
a szemed felereszt,
mögüle a keskeny ereszt
ezer dzsinn lengeti-csepegteti
szeplős vállamra
szeplős nyakamra
szeplős arcom szeplős ajakára.

hiába: ideért a hideg máma.



a holnap azonban meleg lesz,
benne
vegyesen hegyesengömbölyded
hegyiszerelemmel.

Meg ilyenek. Csukér, tudom, de nem tehetek róla. Csak átfolynak a képekhangokilllalalalalaaaatok, s szavak csapódnak ki belőlük. Vagyis belőle: ebből az átfolyásból. Most valamiért Dr. Masaru Emoto bácsi jut vala eszembe( szöveg tőle magyarul , kicsike filmecske a csodáiról ) aki végre megmutatta a hittelen majomivadéknak, hogy a víz is él. És beszél. És tud. Mindent.


Elbóbiskoltam. A számba becsörgedezik halk erekben a víz. Felébredek. Szomorú vagyok. De már el is múlott. Nevetek. Vagyis látszólag csak mosolygok: az arc nem olyan aktív, ha nincs kinek kifejezni. Önmagamnak nem kell mimika. Én tudom úgyis, mi megy végbe a vakolat alatt. Pihen ő is. Legalább ilyenkor. Illata van bőrömnek. Szeretem. Nem sokan rajtam kívül, azt hiszem. Vagyis értsd jól: nincs, aki rajtam kívül szeretné a bőrömet, mikor én egyedül, a kádban kuksolok. Most jut eszembe: nem sokan láttak meztelenül. Ez a tény elgondolkodtat. Közben kimászok. Törülközök meg. Mosok fogat. Rázok hajat. Villantok egy mosoLJt magamnak, mintegy megnyugtatásképpen: nyugi, szivi, még mindég szüvet dögelesztő vagy, nemkő izgulni, biza. Kattan a zár, berobog a külvilág a zajjal.        Oda a vízi idill.          Nem baj.                  Holnap találkozunk ismét.

cseppek.

mikor éjjel a koratavasz-csendben kikukkolsz a hűvös éjszakába, megláthatod, ahogyan a szemed előtt a sok kis karc felsérti a ködneka fényéneka csuromsárga bőrét, s fekete tintaként issza bele magát a világ bőrébe. belém is. csak árnyék formájába...





mikor az embernek a fiának a szemeit ilyen látvány fogadja, reggel, hajnalban, koránkorán... akkor az ember fiánakaszeméneka túlsó felén lévő szinapsziskák valami ilyet sütnek ki, a kicsi elektromosan aranyos szikrácskáikkal, hoooogy... vágyak tornya. a vágyaimnak a tornya. avágyak tornyának a valamennyireis elérhatő fizikai lecsapódása. a mi világunkra. az én világomra.




rondó


 csendemben az álmom. álmomban a vágyam. vágyamban az otthonom. az otthonomban én. bennem a csendem.
.

Tükörképedben a vízben egy álom...

Néha kinyitom. Olyankor mellbimbómat látom, bal combom külső oldalán a szőreimet s a fenekem bal oldalának világosabb sávját. De nem nyitom ki. Nem. Nem. Nem akarom. Nem kell. Csak hagyom, hogy folyjon a forróság végig a gerincemem. A farcsontomról lecsöppenjen. Már nem tud. Bele ömlik a nagy forróságba. Telik a kád. Nyelem a forró levegőt, a hevített vizemet, s élvezem a cseppek játékát, amint legurigáznak a halántékomon a szemem sarkáig, s innen tovább, az arcomon le. Mintha könny lenne. Csak melegebb. És szárazabb. és... nemis belőlem van. De most úgyse lenne könnyem, szóval jól jön.

Gondolataim, amik kavarognak. Amik megint eltépték a gigászi láncaik, amit a napi rutin és a többé-kevésbé tudatos(ított) mentális aktivitások egy savanyúkáposzás hordófedővel tudatalattimba visszaszorítanak(s amelyből, hogy jobban hangzodjék, ugye, gigászi láncok lettek végülis) lepréselnek és nyomorgatnak. És csivitelve nyargalásznak elmém szürke vizében. Képek, amik megtörténtek, s amik nem, de valahogy az utóbbiak mintha egy cseppet valósághűbbek lennének azért, gondolom, mondom magamnak, mielőtt újabb gondolat csobbanna belém. Forró a víz. Alig van levegő. Fáznék, ha nem kábítottam volna el az idegeket a hátam közepén a hő-sugárral. Zene a fejem.. zene a fejem.

Tervek. És fájdalmak. És bágyadtság. Lármás bágyadtság. Szellemek figyelnek e tükörből. Tudom. De nem zavar. Nem is látom őket. De ott vannak. Tudom.

Végignyalom az ajkam. Édes, de nem tudom, hogy mitől. Mosolygok. Belül is áztat valami. Az is édes. Csak kicsit fáj. Élvezem az életet. Élvezem az életem. Mindég dönteni kell, s ha már döntök: mindég jól döntök. De ugyanakkor éppen ezért mindég van áldozat. Most épp az sajog.

Párnakönyves görbületemből kinyújtózom. A hullámok az oldalamat. A vízen tükör. Fölötte, rajta és benne:én. Meg egy álom. Ahogy behunyom a szemem. És felkelek. És meztelenül ki a folyosóra, onnan ki, a ház elé, az utcára, a villamosra fel, a Pályaudvaron ki, s be a központba. És senki sem lát. Senki. De mindenki érez. Pedig a szárnyaimat levetettem.

Fagyit nyalok. Benézek a kirakatablakokon, játszok a széltáncoltatta újságlapokkal... megiszom egy kávét is, szépen, civilizáltan. Csak éppen ruha nélkül. Nyelek nagyokat a vanília-fellegekből, amik a cukrászdák réseiből előpárolognak. És hirtelen mindenki látna. És mosolyognának. És egymásra tekintenének, sejtető tekintettel. És ők is lemeztelenítődnének.

Felébredek. Valaki matat. Ki kéne már szállni innen.

mese. ez is.

Pegéa: de karpotolhatsz valami mas mesevel, mielott lefekszem, mondj egy esti meset
Marton Szilard: voltegyszer, hol nem volt, még cserteszen is túl, de már a ciblesen innen,
Pegéa::)
Marton Szilard: volt egy srác, aki hegyeshegy tetején egyszer, a vasilealexandris csillagég alatt majdnem megcsókolta első szerelmét, aki szemberöhögte őt, mikor a fiucska, alig negyedikes buksival, bevallotta érzelmeit.
Marton Szilard: de a mese nem itt kezdődik
Marton Szilard: itt egy másik mese vége van.
Marton Szilard: a mese elvárásokról szól,
Marton Szilard: s emberi esendőségnek az intenzív jelenlétéről, itt közöttünk, emberek között.
Marton Szilard: a fiucska, aki nem volt buta ám, sőt rendelkezett e ritmusnak olyantán érzékével, mely által hosszú verseket tudott vala megtanulni, s amit, biztos forrásból tudom: most már nem tud.
Marton Szilard: a fiucska szavalni kezdett.
Marton Szilard: s mint Vejnenmöjnen, mikor megpengette a lantját, előtte is szívek nyiltak meg. sikere volt.
Marton Szilard: és hordozták házról-házra
Marton Szilard: versenyről-versenyre
Marton Szilard: évről-évre
Marton Szilard: .
Marton Szilard: neki meg jól esett.
Marton Szilard: törődtek vele.
Marton Szilard: falu szélén nőtt fel, a játszótársai, a húgán kívűl két fogyatékos gyerek volt.
Marton Szilard: nem volt magányos, de soha sem sok emberrel körülvéve.
Marton Szilard: jól esett neki a tömeg.
Pegéa: most erzem megint azt, hogy MORE
Marton Szilard: ám egy szép nap, a napocska eldugta a fejét. fellegek jöttek.
Marton Szilard: esőt hoztak,
Marton Szilard: szívhideget
Marton Szilard: és bánatot.
Marton Szilard: a gyerek...
Marton Szilard: a gyerek egyre csendesebb lett.
Marton Szilard: mosolygott, persze, hogyne mosolygott volna:
Marton Szilard: már nagyon kis korában felfedezte éles szemeivel, amit anyjától örökölt, hogy a felnőttek ritkán mosolyognak. s szint'sohasem szívből.
Marton Szilard: ki tudta szűrni azt az arcot, aki eltakarta búját, bánatát, s
Marton Szilard: megtanulta utánozni azt.
Marton Szilard: ezetúl vézna muszkliai mellett az arcát is tanulmányozta, mind többet-többet
Marton Szilard: s mind jobban-jobban.
Marton Szilard: a szemeire hadd térjek ki még, kicsim, habár látom, hogy álmos vagy...
Pegéa::)
Marton Szilard: a szemei a szülei.
Marton Szilard: apjának a tiszta kékje,
Marton Szilard: anyjának a zöldes sötétje
Marton Szilard: összeölelkeztek a tekintetében.
Marton Szilard::)
Marton Szilard: s valahol a kettő között megállapodtak
Marton Szilard: szerette nézni őket.
Marton Szilard: és a másokét is.
Marton Szilard: felfedezni.
Marton Szilard: de csak jóóóóóval később jön rá arra, amit végülis azelőtt is tudott: azok szinte sohasem hazudhatnak.
Marton Szilard: a fellegek sosem mentek
Marton Szilard: néhol felsercent a nap korongja. egy kalászhajú lány képében.
Marton Szilard: ő volt az első.
Marton Szilard: s ő értette csak sokáig a pöttöm legénykét,
Marton Szilard: bár sokan nyüzsögtek körülötte s ő is sok körül nyüzsgött vala abban az időben.
Marton Szilard: nem tudom, hogy ismered, bogaram, hogy mi az az elit...azok olyan különleges bácsik meg nénik, akik mások, mint mi vagyunk, legalábbis másként néznek ki, de nem mások, csak mások akarnak lenni, érted? na: ő, a fiucska
Marton Szilard: is közéjük tartozott kicsit
Marton Szilard: .
Marton Szilard: de amíg közel került a szavaival, a hangjával a Sokhoz, addig eltávolodott a Kevéstől. akik fontosak lettek volna számára.
Marton Szilard: és akkor elkezdődött. beborult teljesen.
Marton Szilard: mert elkezdte hinni, hogy ő nem csak egyszerűen valaki, hanem ő egyenesen A VALAKI,
Marton Szilard: akinek minden jár
Marton Szilard: aki ügyes
Marton Szilard: okos
Marton Szilard: és akit dicsérni kell
Marton Szilard: és aki fontos
Marton Szilard: nél-kü-löz-he-tet-len
Marton Szilard: aki mondent tud.
Marton Szilard: és akit:... akit mondenki szeret.
Marton Szilard: a fellegek nem engedték át a fényt. s a saját sötétjében nem látott szegény, bizony-biza.
Marton Szilard: és magányos volt.
Marton Szilard: jaj, kicsi szivem, ne legyél soha olyan magányos, mint ő volt..
Marton Szilard: mintha észre sem vették volna őt az emberek.
Marton Szilard: mintha nem is létezett volna.
Marton Szilard: mintha valami undorító maszlag(apaaaaaaaaaa, miaza maszlaaaaaaaaaaaaaaaaaag?!?!????)lett volna, amit csak elsöpörni lehet. és kell.
Marton Szilard: nem értette
Marton Szilard: annyira sötét volt benne, hogy fel nem foghatta: miért történik ez vele.
Marton Szilard: először csak az egyik tűnt ellenségesnek
Marton Szilard: őt rögtön ki is zárta. nem szerette már. csúnya dolgokat mondott róla. s látszott, hogy úgy is gondolja.
Marton Szilard: de jött nem sokára még egy.
Marton Szilard: és még egy
Marton Szilard: és még egy.
Marton Szilard: s látta, hogy néha összenéznek a szülei, a tiszta kék és a zöldsötét, s szeretettelteli szomorúsággal sóhajtanak, mikor gondolják:
Marton Szilard: nem hallja.
Marton Szilard: hallotta.
Marton Szilard: látta.
Marton Szilard: és nem értette.
Marton Szilard: mint egy olyan fránya álom, tudóód, az amelyik annyira meg tud ilyenszteni, emlékszel, a multkor is.. de csak viccel. nem kell félni tőle. csak ilyen ijesztősen viccel.
Marton Szilard: sokáig szineződött a lelke.
Marton Szilard: ott, benn, tudod...óóóóóóóótótótótóótótóótttttnekedííííís! látod? igen póóóntosan ott van!
Marton Szilard: aggy egy puszit. másképp nem fojtatom.
Pegéa: kiss
Marton Szilard: köszönöm. akkor most mehetünk tovább.
Pegéa: habar egy napsugaras mosolyt szivesebben
Pegéa::)
Marton Szilard: egyszercsak valahogy a fellegek elvékonyodtak. s betűzött hirtelen egy fénysugár.
Marton Szilard: s a kicsi fiú megérteni látszott, felfogni, hogy mi is van vele
Marton Szilard: körülötte
Marton Szilard: benne
Marton Szilard: s hogy miért is voltak, vannak azok a felhők ott, messze-fenn, fölötte.
Marton Szilard: MIATTA.
Marton Szilard: akkor nagyon megijedett vala.
Marton Szilard: és nekikezdett gondolkodni
Marton Szilard: törte a fejét veszettül, kiülve a ház tetejére
Marton Szilard: kedvenc fáinak lobjai között,
Marton Szilard: elmerűlve a bürök-rengetegben
Marton Szilard: vagy épp a forró lépcsőkre ülve ki.
Marton Szilard: és figyelt.
Marton Szilard: és figyelt mindent és mindenkit, még jobban, még érzékenyebben, mint azelőtt valaha is. és nem tetszett, amit látott.
Marton Szilard: a tekintetek nem mosolyogtak rája. a tekintetek haragudtak. és gúnyoltak.
Marton Szilard: és akkor bánatában azt mondta: nemtanulok.
Marton Szilard: és nem tanult
Pegéa: pafff
Marton Szilard: vagyis deee, tanúlt, csak nem olyan jól, mint azelőtt.
Marton Szilard: nem akart.
Marton Szilard: számára a jó jegyek egyenlőek voltak a magánnyal.
Marton Szilard: az egyedülléttel.
Marton Szilard: és próbált barátkozni.
Marton Szilard: próbálta visszaszelidíteni magához az elvadított embereket.
Marton Szilard: de ők nem akartak visszaszelidűlni. ők: köszöntékszépen, nagyon jól elvoltak.
Pegéa::(
Marton Szilard: lógatták egymást az orrával a fiucska. de jó idő igérkezett újra.
Marton Szilard: meleg és nap.
Marton Szilard: mert el kellett menjen otthonról. az anyja felpakolta a negyvenlitres, hamuba sült pogácsával telegyömöszölt tarisznyát
Marton Szilard: s elindult a nagyvilágba.
Marton Szilard: egy várban kötött ki, amit kincsesnek neveztek csak az emberek.
Marton Szilard: úgy, maguk között.
Marton Szilard: itt egy olyan mesternél lett kisinas, aki nyelvekkel folglalkozott, s
Marton Szilard: Apáczaicserejánoselméletilíceumnak hívták.
Pegéa::)
Marton Szilard: az volt a jó, hogy senki sem volt otthonról ennél a mesternél.
Marton Szilard: előlről kellett kezdenie.
Marton Szilard: ijesztően hangzik, tudom. meg is volt ő is naagyon ijedve
Marton Szilard: de talpraesett legényke volt ám a mienk!
Marton Szilard: s a két szempár, a tisztakék, s a zöldsötét otthonról is elkisérték őt ide, itt is vigyáztak rá, egyengették útját
Marton Szilard: .
Marton Szilard: négy évet szolgált itt a gyerkőc.
Marton Szilard: és nem felejtette el: a negyedik év égén, mikor magaköré tekintett: embereket látott ott. és ezeknek a tekintetüket.
Marton Szilard: és mosolyogtak.
Marton Szilard: és simogatták
Marton Szilard: és ölelték
Marton Szilard: és nevettek: nem rajta-
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: .
Marton Szilard: és benne.
Marton Szilard: de az övé is megváltozott.
Marton Szilard: szelídebb lett.
Marton Szilard: nemvetősebb.
Marton Szilard: és kicsit: hamis
Marton Szilard: .
Pegéa::D
Marton Szilard: tovább ment(egy-két utcával)hogy a szerencséjét újra próba alá vesse.
Marton Szilard: itt két évet szolgált. sokat tanult azalatt.
Marton Szilard: a meleg tekintetek itt is megtalálták.
Marton Szilard: és ő is, melegével, eme tekinteteket.
Marton Szilard: azóta néha vannak felhők csak.
Marton Szilard: de kicsik
Marton Szilard: és olyan naívan aranyosak.
Marton Szilard: olyan pufik
Marton Szilard: sosem ülnek.
Marton Szilard: a szél, a szeretet, folyton tovább tereli a nyáját.
Marton Szilard: sokat tanult azóta.
Marton Szilard: nagyon sokat.
Marton Szilard: nóde: itt a vége, fusselvéle. ennyi volt. sokáig él. de meghalni is meg fog. szeretné. mésképp nem is tudna élni igazán, ha nem tudná biztosan ezt.

Csönd

Lehuppantam a deszkára. Ez újra egy olyan márunalmasanmegintaszépről szóló kicsike firka-maradék lesz, úgyhogy ne törd magad, aranybogár, csak ha olyan állapotban vagy, hogy kibírod az ilyeneket aczéélidegekkel.

 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen. Valahol négy óra felé lehetett az idő fölöttünk. A szél is csak halkan. Érdekes: egy idő után senki nem jött, csak magunk voltunk, pedig egy ideig léptünk egymás lábujjára. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp balra nézne, tuti, hogy nem tudná kicenzúrázni tekintete a Szent László katedrálist, aminek a csipkékkel lyukasra dekorált tetején a kereszt olyan elalélóan tunnyadt, hogy Dali biztosan inspirációs-mindennapihoz jutott volna, a maga perverz egoszexuális módján. S a fény, amely hamarosan lenyugoszik, de megvár, ameddig vidám és eszeveszett-gyerekes vargabetűket leírva alatta, szentségesen-öreg lábainál kötünk ki, hogy elvarázsoljon engem, minket, de őt nem annyira, mert egy kutya kötötte le a figyelmét. Egy „jaaaaj, de éééééédes”- németjuhász. Kinekis voltak ilyen festményei... várj... hogyis volt: a Notre-Dame hajnalban, a Notre-Dame délben, a Notre-Dame alkonyatkor.. mindegy. Most is kellett volna készíteni egy ilyen századfordulós-csodaremekművet. Csak álltam ott, bandzsítottam egészen bambán, s azon gondolkodtam, hogy kamerám hijján(mármint ha nem lenne ott, mert ott volt azért, bár, szegényke, eléggé lemerülő-félben..) milyen jelzőket loccsantanék a méz-arany szolisz-máz dizájnerek százát kicsúfoló non-természetes ragyogására. Mögöttem Szűz Mária aranyló szobra, mögötte az egyáltalán nem aranyló hold-nyaláb. S később meg az egyik kupola hagymaoldalán a lecsúszdázó napsugarak De megint ugrottam egy nagyot.


 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt, a villámhárító hegyéig spriccelve fel sugarait. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen, tudjátok. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp jobbra nézne most, akkor zöldet látott volna ennek a hosszú nyakú embernek a szeme, Zelengaj, Jelenovac, Vrovec lejtőit borító erdő városra ráboruló csücskeit. Ezt a térképről néztem ki, nem kell nagyon elhűlni, hogy szilárdgyerek ugyanbiza mit is tud! És a lassú napot is. És elnyúlni van kedvem. El is nyúltam tisztességesen. Próbáltam bepréselni fejem a rácsok közé, de túl nagyra sikeredett(a fejem): meg kellett elégedjek a tarkóm kívül-lengetésével. Pedig fejjel lefele néztem volna a várost. S fagyit is ettem volna. Vagy vattacukrot. Mint kölyökként, hajdanán, de ezt is tudod. Ő mellettem. Néha fotózás közben lecsúszik a felsője a válláról. Olyankor megérinteném. Érdekes. Háttal fekszek a világnak. Előttem egy megzöldült bádogtető, de réz. Árnyékok az ólommal, vagy lehet csak 70 éves gipsszel odafogott nem új ablakszemek előtt, bennük, mögött. Madár száll el felettem. Nem szart le: jó előjel.. de ezt csak most gondolom hozzá. Akkor észre sem vettem, azt hiszem. Egy esernyő akadt fenn a hófogón, azt fotózza.

 Nézem a napot. Szép, igaz nem látom, de ha hunyorítok: kicsit el Shebalbasodik a világ. Hagyom. Egész nap járt a szám. Tegnap is. És holnap is fog, asszem. Most legalább hallgatok. Írás közben eszembe jutnak a borzok: „beszél, aki keres; hallgat, aki talál...” és valóban. Fejemben az ok. Itt nem lényeges. A gondolataim, amik tizenkétezerszázmillióezeröt elektronként szokás szerint kavarognak paraszt agyamban, most lassú péppé, lusta masszává merevednek. Létezem.


Csak létezem.

Elég nekem ennyi. Behunyom szemem. A napot így sem rekeszthetem ki: keresztülvetül a szemhéjam cigarettapapír-hártyáján, s melege pórusaimon keresztül tovább ívódik belém, s kicsit én is eltúlvilágiasodok, ott, bent valahol, magamban. Nagy energia ez: bele is alszom. Ő játszik velem: fotóz. Soha, senki nem fotózott ennyit. Engem. Nevetségesen festek, mikor ráborulok a deszkára, s embrió-pózban alszom tovább. Alattam soksok méter, és semmi nem tölti ki, csak a napocska által izzított levegő. A szél is csak halkan. Olyan üres vagyok most, így, szövegen kívül, mint az ősszel, mikor elkezdődött otthon az egyetemem s én nem kezdődtem vele. Vagy mikor bejöttem, s becsuktam az ajtót, ez a hétvége után, amiről végül is most írok. Vagy most vasárnap, mikor az évfolyamom ballagott el, s én ültem a gépem előtt, infómorzsákra várva, hogy hogyan ballagnak, amúgy elég aktívan, otthon mások. Valamelyik részem velük kezdődött, ott maradt, elballagott velük. Talán az volt a jobbik, s most szarban hagyta a többieket. Van ez így. Éreztem az illatát. Halványan, pedig a szél is csak halkan. Lehet a nap miatt. Talán ő is magába itta a nagy részét. Nem lehet enyém a világ csak egy sűrített kivonata belőle. Az esszencia.

Pedig. Ott van folyton az a redvás Pedig. Pedig nem kellene, hogy ott legyen. Nem itt. Nem most. Nehéz dönteni. S ha mégis rávisz a lelked, akkor jönnek a pedigek. A kurva hétszázát! De legalább csend van. A szél is csak halkan. Néha azért a haját megmozgatja, felemeli kissé, muchás ívet rittyent nekik egy pillanatig. Azért többesszám, mert tincsek. De ezt se látom. Elképzelem. Pedig olcsóbb lenne rápillantani. De nem. Jobb így. Ja, igen, még ez is: a csigaházasdi. Vagy a teknőc-játék. Huzzukcsak be nyakunk, meert az, ugye, biztonságos. Nem érhet baj, sem ilyenek. Sem az ilyenekhez hasonlító ilyenek. Biztonságos rejtekünkben hízzuk ki magunkat páncélunkból, s oszt csodálkozik az agyunk, de veszettül ám, hogy hirtelen miért lett az egész testünkből céltábla. De főleg azon, hogy mért rogyunk össze, mi testrészek, a nyilak alatt. Megint szürreális rónákon bicsaklok előre. Nem lesz ez így jó nekem.

„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Ő? Nem tudom. Nem emlékszem már, fiam. Régen volt. Azt sem tudom, hogy hol készült az a kép...”

Mi a különbség az előbbi és a most következő párbeszédrészlet között, meg tudná valaki mondani?


„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Jaaaj, kicsim, hát tényleg nem tudod, hogy ki az a néni ott? Teeeeee, te füllentesz ám! Nem? NEEEEM? Teee.. kis ravasz. Igen. Úgy van. Látod? Felismerted: anya az.”

 No? Tudja-e valaki? Senki? Hümm.. Gondoltam. Én sem tudnám pontosan megmondani... de valahol az idő legkisebb egységei között kell keresni. Valahol olvastam, hogy tudósok kiderítették: végtére is nincs szabad akarat. Az emberben már azelőtt vagy tíz másodperccel ott rejtezik a döntés/elhatározás, mielőtt tudatosulna benne a dolog. Viccesek lehettek a kísérletek.. de nem is erről akarok beszélni. De miről is akartam.. nem fontos.. csak zselédzik a massza a fejemben, s a gondolataim, keményen betépve a nap és a szél és a fellegek és a világtalan, behunytszemes világ hatására, össze vissza zötyögnek, egész kellemetes súlytalansági állapotot utánzó tükör-állapotban.

Jó itt feküdni. Létezni csak a város felett, lenézni a zágrábi világra, beleszippantani levegőjébe, csókolózni illataival, ízlelni a szagokat, az életet, s a felesleges széndioxid-kibocsájtás ihol es elkerülhetetlen jelenségének halványan ragyogó délibábját, ott messze... már nem fotóz. Csak néz valahova ő is, messze. Lehet ugyanoda. Egy helyre nézünk. Talán nem. Ez sem fontos, végül is, nem?


Jönnek. Megint hallom a toronyba vezető lépcső megviselt porcikáinak edzett ropogását. Ennyi neked, Csend. Most megint gondolkodhatok! De ez sem baj. Összeszedelőzködünk. Indulunk lassan lefele. A többiek már fent. Baktatunk a sötét torony – alagútan keresztül a katedrális fényeibe bele. Vargabetűkben, mint írtam. A sikátorok ragyogó csodáitól kísérve. Meg a gondolatoktól. S játéktól. S valami sütitől, amit magával hozott, hogy megegyük. Illatokat halásztunk a levegőben, s mikor beleakadt a horgunk, akkor nagyot szippantva a másikat is magunkkal rántottuk.

Ilyen is az élet. Ilyen is lehet.



Most megint morzsákat lesek. És létezem. Csak. Elég az most nekem. S mint a főnixem: én is újraéledek majd, néhány hónap múlva. Lesem a tornyot, itt előttem. Benne sokkis emberke tesz-vesz, tehet-vehet mostan. És várok. És érzek, és írok. Mert elmondani ritkán. Érted?

Valami Csönd volt odafenn. S az a fajta intimitás, ami csak azok között lehet, akik szokva vannak. Egymással. A világgal. És azt hiszem: valahol a boldogsággal.