:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

hajnal

Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

Káfé

lámpák fényében vérmes csillagok 

merednek lapokra 

merednek betűkre 



fekete-fehér játék, csendben, igen 



gondolat-homályban tanuló magányban 

libben az illatod 

csobog a zamatod  



orrokba, torkokra, reszkető lapokra, igen 



idegen vagy itt bent 

fekete magányod mégis keresi 

aki gémberedett már, aki szereti 

keserű tested bársonyos ízét 

a kávébabét mag a vízét 



misztikus sötéted nyugalmat ad neki.  

játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

péntek délután

Zsibongó-zajgó gyereksereg,
Keszkenő-sárga, suhog a bálba,
tengernyi gyöngyöt néznek
tengernyi tengerkék szemek.

Zöld selyeming csillogó ráncába
Gitárhúr rezgése itta bele magát.
 libbenő fűzöld füldíszek mágiája
izzítja gyerekszemek sziporka porát.

Csend. Vagy mégsem. Talán csend homálya,
Álmos, hétvégi narancssárga pára,
halovány zöldben egy tündéri alak
kék szünetet hint- fürtjei omlanak,
                                             majd halkan álommá válanak.


  08/11/28

karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

kettő.

Minden. A Minden. Nem is tudnám felfogni, ha nem lenne mellette a Semmi. Az a nagy, tudod, amelyik néha benned is felbukkan. Mert nemcsak bennem.






Minden hajnalnak két szeme van. Kettő. Az egyik langyos, hűs, csendes. Nem éles. Tompa. Mindene a lágyság, s a törtség. A csend. Az álom. A másik forró, csicsereg és siettetés, éber, mert ébren tart. És éles. Nem tompa. Néha vakító, máskor csak alig-alig villan át a tikkasztó vízgőzökön.
Az örök múlt s a mindenható jövő.






Minden víznek két csillogása van. Az egyik megtörik, a másik téged tör meg. Az egyik recsegve feszíti önnön anyagát a Paszkálok alatt, míg a másik alázatosan körülfon mindent és mindenkit, s gyilkos ösztönnel fojtogat. Egyik hűt, a másik izzaszt Serkentenek. Lágyítanak. Vannak. Nélkülük nincs H2O.





Minden csíknak két vége van. És olyan sok csík van a világon! Egy egész világ csupa-csík! Rajta a kegyelet zakatol, mint a teremtés linearitásának csonkaidő-vonala. Rajta táncol a Halál az Élettel. S a Halál, a tánc végén, ami tangó, mindég forró csókkal teríti le Életét. Majd mosolyog, új Életet kér fel, hopp, egy fordulat, s máris új Élet után néz.


Minden csemegeuborkának van egy ante- s van egy poszt-. Mikor virág. Mikor buksi tök(uborka)mag még, s hederíteni is alig a világra. S mikor összepréselve bambulja bele magát az üvegen túli világba, holland címkével a feje fölött, egy harmadosztályú áruházban, mustármaggal s babérral besavanyítva. Mindkét állapot csudás. Mert mindkettő új. S egyik sem tart addig, hogy megunja az ember. Vagy az uborka.






Minden csókot kettő levegő veszi körül. Egyik egy mély és sűrű szippantás, ami felüdíti a garatot, hűsíti a szájpadlást s erőt ad a nyelvnek. Másikba belecsattan, s még belenyúlik a nyál-fonállal együtt az édesség s a sóhaj s az elégetett kalóriák enyhén perzselt verejték-aromájú utóíze, ami új csókot vált ki, megládd, hamarosan... mindjárt... mindjárt... most.









S minden embernek, szerelmem, két árnyéka van. Az egyik csöndes, kicsi, hallgatag. Mosolyog csak, sosem nevet. Suttog, s olyankor orgazmust lehel beléd. Élettere a félhomály, meséje a végtelen Holddal a lemenő Nap utolsó, s a felkelő Nap első sugarai. A szerelem. Az utálat. S a kettőt kitöltő heves szenvedély, mint egyfajta láng. Kék láng. Ritkán meleg. De égetni tud. Nagyon.

És van még egy, aki főleg a vattacukor árnyékába szokott kapaszkodni. Ami beleborzol komoly hajazatodba, szél alakjába, hogy tőle, kedves, olyan ártatlan és gyermeteg leszel. Ő a csók is. S a szeretkezés talán. Ha nem munka vagy színjáték. Ha játék. Csak játék. Ő a lufit is szereti. Főleg az áttetszőeket. Olyankor magához ölel, egyik kezével engem, másikkal a lufim léha árnyékát, s egy jobb árnyék-világról álmodik, hol árnyékből több van, mint testből, s a legtöbb a vattacukoré meg a lufié közöttük. Mosolyog is. De nem mindég látni. Csak mikor az arc sötétjén egy fűszál leng, horizontálisan majdnem végig. Ilyenkor pajkos: szeretem. Ő is láng. De ő sosem éget. Legfeljebb boldogság-pírt az arcokra. Ő zöld. Neki csak hője van.












S látod, kis butusom: minden EGY – nek KETTŐ – je van. Ami végül is HÁROM. De mégis EGY. Mimás is lehetne, ha nem EGY. Benne a KETTŐ, ami HÁROM. Mi: te meg én. De mi. Érted, ugye? Csókolj meg. Újra elment egy Hold. Ismét egy Hajnal jön.







Minden ablak kettő világ között van. Egy kinti és egy benti. Egyik varázs másik álom. Néha átok és rémálom. Ahogy akarom. S a tükörképek, a torz jelek jegyek: még hány világ van vajon a HÁROM világán kívül az üvegbe beöntve, feltöltve, mind egy cseppig beleolvasztva. Vajon hány?..


A nap égeti a szemem. Megint nem aludtam. Semmit.

pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..

édesanyámnak..

... akinek elfelejtettem a születésnapját. Már megint.







Van valami az anyákban, ami lenyűgöz. Nem tudom mi az. S nem csak az emberi anyákban. Ott vannak az állatok. Kötődnek, ápolnak, tanítanak, védnek, rendbe rakják buksidat.. egy egész állam. Egy egész világismeret. Valami biztos ebben a világban. Valami stabil és alap. Valami állandó, a test efemeritásától vajmi kevéssé befolyásolva.

És az én anyám: ember. érdekes, mint mindegyik anya. De nem tudom leírni. Nem tudom úgy, hogy megértenéd: fontos. Úgy tartom: valami bonyolultat csak egyszerűen és tömörítve lehet „elmagyarázni”.. vagy sehogy. Minél jobban bonyolítod, minél inkább belegabalyodsz a lassan ideje-múlt szavak sokezer-éves hálójába: annál inkább jobban észrevehető – vagy nem azt mondod, amit akarsz/szeretnél/ami szándékodban lenne... vagy tisztára becsavarodtál.

Röviden mondok köszönetet. Hogy él. Hogy élek. S hogy még hugim is szuszog. Hogy ojjan finomakat tud főzni. Hogy megvert, mikor kellett. S megölelt s puszilt is mikor kellett. A könnyeit. Mindahányat. A csalódásait, bennem, az életben, s a folyton erőrekapó reményét és hitét, amivel ha hegyeket nem is mozgat, de fontosabb dolgokat bír mozgásra: minket. A családját.

Nem nagy kunszt szülőnek lenni.. komolyan. Csak tudni kell jól csinálni. És csak ennyi a bökkenő: csináld jól, baszd meg, ha már kölyök kellett a nyakadra! Mikor hozzáfogtunk a didaktikához meg a pedagógiához: kicsit félni kezdtem. Vajon menni fog nekem a tanárkodás? Mert laza nagyon odaállni a porontyok elé, s azt mondani, na, kölök, akkó ezt csinállld s osztán így csináld.. amíg vissza nem kérdez. Mert akkor a Metamorfózis lép érvénybe: a Lócis. Te összemész, s a világod hirtelen szabályok és rendszer nélkül marad: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, amit ojjan bonyolultul összeraktál magadban? Hisz az, ugye, buta, meg még nincsmegérve, megmég nincsenek tapasztalatai, meg ilyenek. Vajon? Nem lehet, mondjuk, hogy együtt fejlődünk? Hogy ő tanít engem, én meg őt?.. az ilyenekbe bele is lehet zavarodni. De én azt mondtam neki, édesanyámnak: „Azé nem tudom, hogy hogyan sikeredett belőlünk ilyen embereket faragni. De gratulálni akarok: sikerült. Már csak arra vagyok kíváncsi: NEKEM összejön-e majd?..”. mosolygott. Tudom, hogy ő is velem tanúlt. Velem gyakorolt, hogy ott voltam az én óráimon, ő meg az övéin, s mindketten bekaptuk a kefét, ha nem tanúltuk meg a leckéinket.

Köszönöm, hogy szeret. Bár ez nagy marhaság: olyan, mintha egy normális szexuális étvággyal rendelkező férfinak levágnánk a nemiszervét, s adnánk neki egy 1OO-ast, hogy na, haver, akkó remélem egálban vagyunk! Aprópénz. De én azért megteszem. A többit úgyis tudja. Remélem tudja.

Megint elfelejtettem. Mindig elfelejtem. A bajom az, hogy a szeretteimnek nem tudom, egyszerűen nem tudom a szülinapját. Szégyenletes, meg ilyenek. Elismerem. A húgomét tudom csak. De anyám az, aki figyel az ilyesmire. Diszkréten figyelmezteti a népet, hogy nó, most mamusnak van szülinapja. Vagy apucinak. Vagy húginak, nekem. S ugyanolyan diszkréten hallgat a sajátjáról. Várja a csodát. Erre fel: pofára esés. Csalódás.


Talán egyszer majd elolvassa. Hisz ez az én legtitkosabb nyilvános-naplóm. Amihez senkinek sincs joga, s mégis.


Köszönöm, mami. Jövőre hátha.. most már én is kíváncsi vagyok.. és remélek.

csigaháázzzz. . .

az ember véges. az Isten az Istenből benne(többet úgysem bírnánk meg, mint amennyi van bennünk. így gondolom) azonban határtalanul határtalan. és egyszerűen kimeríthetetlen. meglátásom szerint egy egészséges ember még akkor is tudna nevetni és játszani, ha egy sötét szobában kellene tengesse fanyarú életét, s nincs fény ott, s nincsen tükör se, nincs semmi, csak ő egyedül. persze én nem próbáltam még, nem beszélhetek tehát tapasztalatból. meglátásom szerint egy egészséges embernek soha sem muszáj szomorúnak lennie. de azért mégis sokan szomorkodnak. talán mert szomorúak akarnak lenni. vagy unják a folytonos boldogságot. vagy elfelejtik Istent. vagy önmagukat. vagy nem tudom:"]. de mindenképp el kell ismernem, hogy ahhoz, hogy teóriám ne sántítson, meg kellene határoznom az egészséges embert és a szomorúságot. meg a boldogságot. meg annyi mindent, hogy főhetne a fejem tőle, úgyhogy rátok bízom inkább, hogy egyetértetek velem, vagy sem, kimentvén magam a további bonyodalmak szövevénye alól. csak még annyit, hihi: azért kimeríthetetlen ez a csodálatos energiaforrás, ami minden non-fizikait magába foglal, ami egy emberi lényben megtalálható és fellelhető, mert automatikusan önmagukat aktiváló energia-feltöltő állomások vannak szétszórva a világban, amik arra hivatottak, hogy a "szintet" mindég tartsák. sőt, hogy nagyobbat mondjak: A ZEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEGÉSZ VILÁÁÁÁÁÁÁG EGY NAGY PEKÓÓÓÓÓÓÓ, hihi. mert bármikor, mikor a szinted(az életerő- és vidámságszinted) csökkenő-forma, megjelenik valami körülötted, egy szinte alig észrevehető valami, ami azelőtt is ott volt, megvolt, talán ismerted is, de most új tartalommal lett ellátva. egy esély, hogy megtaláld a középpontod. azt, ami tényleg vagy. samitől eegy picikét eltévelyedtél vala. mert ha önmagad vagy, nem lehetsz boldogtalan. ugye?... hahóóóóóóóóóóóóóó... van ott valakiiiiiiiiiii...kiiiiiii...kiiiii...kiii. senki. megint senki. mindig csak senki. megigérték, hogy a gumiszobába visznek, ott legalább nincs visszhang. s nincs fény. s nincs tükör. 

csak én vagyok.

csak én.

ahhán: csoda

csoda.

megint valami, amit nem tudunk meghatározni. azért nem írom azt, hogy nem lehet, mert meggyőződésem, hogy lehet. csak mi, parány emberkék parányi lelkekkel, még nem tudjuk. mmég nem sikerült. namármost nekem is bonyolult. ezért meg sem próbálom meghatározni, hogy mi a csuda aza csoda. példázni fogom.

nemtudom, hogy bele tudjátok-e képzelni magatokat szerepekbe... például a tanárodéba. vagy a diákodéba. vagy az anyádéba, apádéba. persze, most azt mondod, hogy naná, mégszéppp, hogy bele, s tuti nem úgy csinálnám, mint a fater, mer az olyan hülyén egyengette az életét... én meg azt mondom: állj. hallgass ember s gondolkodj. bele tudod-e helyezni magad, tényleg? s ha töprengsz, meglátod majd, a válasz sikítani fog a füledbe: nem... mert lehetetlen. persze azért meg kell próbálni. a középkori-irodalom tanárom most röhögne, mert ennek az ellenkezőjét próbáltam megerősíteni, legalábbis ő ezt értette, mert ezt akarta érteni. de meg lehet kísérelni, ha számba veszed a lehető legkisebb részletekig, hogy mi is mehet abban az emberben végbe, mit érez, hall, mi fáj neki, mire gondol, s mi a gondja.. s ezt, persze, mind tudatosan, hogy a lehető legeffektívebben tudj figyelni arra, amit el szeretnél érni: szerepcsere.. s itt jön a csoda. mert itt... de inkább bemutatom. 

vasárnap, márc. 17-nek estéjén zárnom kellett a munkahelyemen, az öregekotthonban. egészen könnyű munka, csak a szennyes zsákok rontanak a csend, az épület nyugodt hatásának esztétikai benyomásán. minden zajtalan és tompa. minden matt. és noha minden meg van világítva, semmi sincs igazából. ellenőrzöd a különböző ajtókat-ablakokat, hogy be vannak-e csukva, hogy minden úgy van-e hagyva, ahogy lennie kell, s közben persze az esti csípős szelet csodálod a negyedik emeleti erély magasságából, mosolyogva, hogy összeborzolja a már amúgy is kócos hajad. a cipőd kopogásán kívül más nemigen hallatszik, mint az ápolók halk duruzsolása, egy-egy szobából kiszűrődő elhaló sikoly vagy halk kacaj... az álom lelkiismeret szerint osztogat... s te elmélyülve zümmögsz egy számot, ami csak úgy felbukkant emlékeid tengerszemének felszínén... mikor jön a csoda. egy nő játszik zongorán. a színpadon, gyakorlásképpen a nemsokára bekövetkező koncertre. valami lírai dolog zakatol az ujjai alatt, ahogy fel-felgyorsulva elsüti a félhangokat a fehérek mellett... s a sötét térben egy szürke árny jár valami elképesztő táncot. persze, szemeim nem látják elsőre... kell nézni, hunyorítani kell egy darabig. s berobbant szívembe a csoda. Frau Kommer, a kópé és pajkos, de sajnos kissé szenilis idős hippi-hölgy járja éjszakai búcsú-táncát. lassan elszíntelenedett barnás szeme a falon túli eget nézi, miközben fűző nélküli fehér cipellőjében lengén és ütemre járja a táncot. az itt oly sokat hibáztatott biológiai folyamat következtében meggörbült hátát a lehető legjobban kihúzza, megfeszíti, s lágy mosolyával a valamikor valószínűleg irtó kívánatos száján(ami most a vonzerejéről, dússágáról és pirosságáról lemondva általában cinikus mosolyra húzódva tengeti életét), ropja a köröket, kecses kézmozdulatoktól kísérve, egyedül, titokban, az éjszakában.

bele tudtam helyezni magam az ő helyébe. mi több: benne voltam a helyzetében. szemeim és gondolataim vele táncoltak, libbentek és forogtak, s örömöm, mint a lágyan lejtő keze, körülölelt engem. betegség, fáradtság, kétség, másra való utaltság... és mégis: mint a mesében- alkonyatkor átváltozik Frau Kommer egy elfelejtett kor elfelejtett kislányává, aki járja rég elfeledett, ám emlékeiben halványan fel-felbukkanó táncát, hogy életre kelthesse azt, ami a legfontosabb az ember múltjában - az emlékeit. szégyelltem magam. illetéktelen behatoló voltam valami titkos és rejtett szertartásban, ami a múlt megidézése s amit talán majd én is művelni fogok, ha megérem, hogy felnőjek a feladathoz. talán el is pirultam. talán. gyorsan és tapintatosan, lehajtott fejjel, de mosolyogva lépkedtem tovébb, tettetve magam, hogy semmit sem vettem eszre a megtörténtekből. mesét láttam. és átélhettem. teljesen. EZ a Csoda. ez IS a Csoda.