szombat, május 07, 2011

5. bennem.

.. volt egy parázna, merész suttogás, ami beette magát a fejembe.

női hangja volt és édes, ölelni hallatszott vele az éjszakát. általában álmomban szólít, olyankor mosolyogva ébredek. ha hangjával megölel melegebbek lesznek az amúgy nyirkos falak, folyékonyabbak a csendek, színesednek tőle még a monokróm gondolataim is. nemesen egyszerű, nincs túlöltözve hozzám, hisz teste sincsen. lebeg és fülembe cseni magát. hangja nyugalom.

amikor valami kisebbről (folyton kategorizálnunk kell, hogy életben tartsuk a hatalom tudatos kontrolljának a képzetét) kiderül, hogy valójában tényleg kicsi, ám mégis valahogy fölöttem (fölötted, fölöttünk) létezik: az egy csodálatos jelenség. egy tiszta állapot. elég kicsi, hogy vigyázhass rá, hogy megvédhesd de ugyanakkor nagy is, hogy biztonságba érezhesd magad (mellette). s így valahogy már nem is a méret számít, nem a paraméter meg a kaliber, hanem az egymás iránti, illetve egymásban fellelhető énnek a vanja (vagy a nincsenje).

azt hiszem ezen múlik a szeretet.
azt hiszem ez (is) a szeretet.

4. bennem.

.. van egy kocka. nagy. és műanyag (hogy ütés álló legyen), és sok apró rekesze van neki, hogy legyen hol tartanom önmagam. az életem.

elég körülményes szállítani. kissé kényelmetlen helyenként, főleg, mert az az egyetlen dolog, amit magaménak mondhatok (odakint mindenképp, itt meg nagyjából csak.). folyton vele kell foglalkozzak, kell cipelnem fölöttem, mögöttem, körülöttem, mindig visszaránt, ha szeretnék valami merészet, valami égbe szökően nagy (legtöbbször marhaságot, de néha igazi és eredeti) ötletet kivitelezni. leköt. teljes figyelmet kér, nem lehet tőle csinálni semmit. olyan, mint egy kullancs, egy négyzet alakú, kényelmetlen műanyag-kullancs. enni kér, inni kér, hálni kell vele és beszélni kell hozzá, törődni kell vele... és még el sem dobhatom: nem-eldobható személyes birtokomban lévő tárgy. mert ugyan az enyém a felelősség, meg a mindenféle macerás procedúra vele, de közösségi az érték (vagy az értéktelenség), amit hordoz (amit végül is, kénytelen-kelletlen én hurcolok minden felé magammal). ez azt jelentené, gondolják a ravaszok, hogy akkor valami felelősséget a közösség is magára vállal, aki az értékét, avagy értéktelenségét élvezi, de nem, ki kell ábrándítanom a kedves ravaszokat: csak az én kötelezettségeimre emlékszik a közösség, az övéi csak nagy ritkán (választások idején) villannak be.

nem tudom, azt mondják, hogy színes a kockám. mindenki kockája színes. én az enyém színét nem látom, de mondják: van neki.

éjszakánként színes kockákról álmodom. plüss-kockákról. mikor megébredek és észreveszem, hogy az enyém alatt nyomorgok: megsimogatom. olyankor lágyan folyik reám. egy pillanatig.

aztán tű-éles sarkaival újra az oldalamba szúr.

szeretem. 

3. bennem.

.. egy férfi.
(hímként szeretném a magam faját idealizálni és idealizálni akarni. őt nem kell. ő maga a csoda, a természet kiteljesedése.)

ő a gondolkodó férfi.

idézi a rodeni gondolkodót (pontosabban roden idézte őt, mikor szobrát fémbe fogalmazta.). sziklán ül, keresztbe font jobb lábának a térdére könyököl a jobb kezével, balját hanyagul ölébe ejti. behunyja a szemét és alkot. a teste megfeszül, izmai vöröslenek a finom mégis szívós, edzett bőre alatt, s az izomzata a kreativitás maga, az agyból származó, verejték-mentes alkotás.

energia-mező alakul ki körülötte. a tudat alkot itt, testéből nyeri a világ a létfontosságú és alig-körvonalazható energiáit. ha valamivel konkrétabban szeretném megfogalmazni, akkor a fény-hasonlatot használnám: a fény forrása az agy, amit a teste prizmaként szór minden irányba és betölti a világot színes tudat-sugarakkal és létre hozza, életre kelti mindazt, ami amúgy is volt már, csak nem a maga fizikai, érzékelhető és körülírható alakjában. színes világ, a látható és nem látható szín-spektrumok dimenziói között.

mindennel össze van kötve, olyan, mint egy nagy, biztonságot árasztó, szép és jóságos pók, mindent érez és minden rezdülésről tud, ami a tudatából ered és minden, őt körülvevő dolog, jelenség, folyamat és energia onnan ered. ül az önmaga által teremtett, formát öltött világ közepén behunyt szemmel és tovább szövi cirkalmas, leírhatatlanul összetett gondolatait, napot kavargat, vizet gyúr és hegyeket formáz, felhőket pufogtat sodort erdők fölé és ezt a mindent egy, őszinte, ártatlan és öntudatában kiteljesedett, önnön fényében tündöklő nevetés itatja eggyé.

féltek tőle a teremtői, így megtörték tökéletességét (lehet, hogy azért, mert a teremtők teremtőjét vélték felfedezni a teremtményben.).

ágyékából csepeg valami sötét anyag. a fényt magát kontrasztozza. minden alkotását megfertőzi ez a tömör és mégis légies méreg, a cseppek, ahogy ágyékából lecseppennek szertefoszlanak, eltűnnek a dimenziók között, hogy újra egymáshoz csatolva rárakódjanak az alkotó gondolataira, megalkotott világának az elemeire. ők nem függenek a férfitől, de a férfi most már függ tőlük. pandora szelencéje az ágyékára rögzítve csöpögteti figyelem és tudat-elterelő sűrű anyagját és a világ, a megalkotott, tömör és teljes világ már szellősebbé, üresebbé, mondhatni hanyaggá, felületessé vált.

megpróbálta bezárni a szelencét. olyankor a gondolatok a szelencébe vándorolnak. köré formálódnak, hogy kinyíljon, hogy milyen lenne, ha kinyílna, hogy kivel, kinek és hogyan lehetne, lenne érdemes és lenne lehetséges kinyitni, milyen gyakran és milyen mértékben, milyen sűrűn csepegtetve a sötét anyagot.

2. bennem.

.. egy halál van.

velem született.

annyi idős, mint én, úgy néz ki mint én és azt szereti, amit én (is) szeretek.

homályos.

születésemkor csak egy folt volt. egy nagy, fekete folt. azóta sok idő telt el. több tíz év. egyre élesebbek a kontúrjai. egyre jobban hasonlít rám. velem eszik, velem alszik (én mindig a halálommal alszom, szoktam mondani, ilyenkor betegnek, morbidnak vagy groteszknek tartanak az emberek. vagy lehetőleg mind a háromnak, egyszerre.). velem lézeng a szamos-parton. velem rohangászik a városban, embereket kerülgetve, mert velem együtt szokott késni is. velem fénylik, mikor halottak napján gyertyát gyújtok nagyszüleim sírjára. velem szerelmes, vagyis velem együtt szeretne az lenni.

egyre élesebbek a körvonalai. én nem a szarkalábaimtól félek, mint oly sokan mások. én a halálom körvonalaitól. hogy élesednek, attól.

egyszer olyan éles lesz, mint amilyen éles most én vagyok. akkor odajön hozzám, megölel, egymás szemébe fogunk nézni és én átváltozok egy folttá. egy nagy, homályos, fekete folttá.

1. bennem.

.. éjszaka van. nem mindig. most éppen nincs. azért tudok írni róla. de amúgy van (idebent).

Az idebent (helyenként) lévő éjszaka kegyetlen. nem engedi meg a színek létezését. nem-színes világot teremt hát és közben nagyon vigyáz az élekre. az élek fontosak, a formák, a homorú vagy domború alakok. meg az is, ami belőlük látszik (már/még). ez a világ a hiányos (képi) információk világa. merthogy hangok sincsenek. ami van: monokróm képek és a hangok hiánya. vannak, akik egy ilyen világ elképzelése folyamán alig észrevehetően felsóhajtanának: szörnyű egy világ. pedig ez a világ: maga a nyugalom. gondoljunk csak bele: ami látszik- az van. ami nem látszik: az nincs. persze semmi sem zárja ki, hogy a leszből nemlesz lesz, illetve hogy a nemlesz lesszé válik. ez a lét-nemlét itt olyan bagatell dolog, kérem. senkit sem érdekel, hogy valami épp van, vagy épp nincs, itt az összkép a fontos. a következő pillanatban akár lehet is, de ha nem a rá következő pillanatban. vagy valamikor. mert minden lesz valamikor. persze tudjuk: minden nemlesz egyszer. vagy többször (itt ugyanis attól függ, hogy a lesz mennyit bírja a nemlevéseket- és nem attól, ismétlem megint, hogy meddig).

fények is vannak, amik folyton-folyvást mozognak. élnek. nem egy fényforrásról van szó. nem. fényről. ez kérem a tiszta szemlélés világa. a színek sem korlátoznak. csak az alakokra kell és lehet figyelni, mondja itt minden, csak a formákat érdemes csodálni. az árnyék- és fénymintákat. a részben az egész nyomait, illetve az virtuális (értsd: soha teljességében meg nem nyilvánuló) egészben elhelyezhető részeket. mivel ilyen könnyű dolga van annak, aki itt, ebben a sötétségben él könnyen a világ részévé válhat. mert az egyén nem a világ (ha a világról tud gondolkodni), ugyanakkor a világ sem ér hozzá az egyénhez. kommunikálnak, de sohasem tapintás útján. ha a valaki valamivé válik- bekebelezte őt a világ. úgy, mint anya a gyermekét, veszély esetén: kebelére szorítja és körülöleli. és akkor már nincs én, meg ő meg akárki más. akkor csak vagyunk van. s nekem is lesz (vagy nem lesz) élem, formám, vonalam. és akkor én is leszek (nem leszek). s nem lesznek (lesznek) gondolataim, amikkel változtatni akarnék vagy tudnék az éjszakán. vagy leszek, vagy várni fogom, hogy legyek. s boldog leszek, lennék, lehetnék, hogyha mindkettőt tehetném.

akkor már nem is lennék én.
akkor (már) nem is lennék.
akkor (már) nem (is).

elkezdődik

a címe: bennem.

minden fejezet különálló rész.
minden fejezet egy rész bennem.
részekben az egész.
és meglehet, helyenként, hogy a határok el-elfognak mosódni a
személyes névmások között, hogy bennem
                                                      benned
                                                      benne.

és az is meglehet, hogy jól van így.


csütörtök, április 14, 2011

vihar előtt

(olvasónak indoklás-forma)

vihar előtt a csendek,
elszenderedett, méla gondolatok.
légynyomás és fájó izületek.
széltelen csendben fény-sivatagok.

vihar készül,
             jön,
                   megint.

te

lehet,hogy hab,
vagy cukrozott tejen egy méla, andalgó árnyék,
vagy karácsony, vagy húsvét, vagy tavasz íze bár.
ez vagy te.
röviden: ajándék.

csütörtök, március 24, 2011

Tavasz.


Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.
Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

hétfő, március 21, 2011

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)