kedd, szeptember 01, 2009

Vers.








A kislány az arcát az ablakhoz nyomta. A vékony, pókhálónyi jégréteg felolvadt, a matt üveg látni engedte a nedves felületén túli hideg tájakat.




Hajnalodott. A nap nemrég bújt elő valahonnan, a világ csak két-három pillanattal ezelőtt lett teleszórva fénnyel. Színes volt a fény és meleg. A hideg levegőt szinte meghazudtolta. Az ál-melegben didergett mindenki és a jeges tájat nyári fényáradat csiszolta végig. Nyomában szél karmolászta a hórétegek békésen egyenletes csillogásától égetett cukorszerű felületét. Karamell a reggel. 




Anya aludt. A néni is a szembe lévő széken. A férje is, mellette. Valakinek a nagyszülei. Talán többnek is. Több unokának a nagyapája és a nagymamája. A lány is csendben szunyókált, a fejére csúszó kapucni szinte teljesen eltakarta az arcát. A vele szembeülő, a lány vörös hajzuhatagát bámuló férfi is bóbiskolt. Csend volt.




Olyan igazi vonatos csend volt. A monoton kattogás, a zötyögések, a fények ismétlődő megszakítása egy-egy pózna árnyéka által, a jégvirágos matt üveg a változó színekben pompázó felülettel: mind-mind a maga ismétlődésében hallgatott.




Milyen szép ez. Milyen szép ez, mennyire szokatlan.




- Anya alszik. Néni alszik. Bácsi alszik. Leány alszik. Fiú alszik. A zaj is alszik.




Az arca egy pillanatig az ablakhoz tapadt, majd nedvesen levált róla. Azonnal ömleni kezdett be a fény, sértette a szemet, a gondolatokat, de új gondolatokat szült. Színeset és zajosat.




- Én most verset írok. Író leszek. Versetíró. Írok verset a ablakra. Kerek verset írok. Kereket- azzal kezével egy hevenyészett kört karcolt a virágos jégfüggönybe.
Anya megébredt.




- Mit csinálsz ott? Mi lesz abból?
- Vers.
- Milyen vers?
- Azt nem tudom... vers lesz.
Kezét játékosan rátapasztotta az üveg felületére, így a kör köré egy halvány kicsi kéz sziluettjét olvasztotta.
- Aha. Értem. Vers.
- És akkor most ide jön a szerelem.
- Hova?
- Az ember mellé.
- Hol van ember?
- Hát itt- a körre mutatott.
- Az nem ember. Az karika. Mondd szépen: ka-ri-ka!
- Az ember!- mondta kicsit hangosabban és összehúzta a szemöldökét. A szerelem egy vonalból állt és két pontból. A vonal két oldalán foglaltak helyet. A kör mellé került ez a figura.
- Rendben, akkor ember. És mi lesz még a versedben?
- Leszmég, leszmég... leszmég napocska!- ezzel valami fura kriksz-krakszot rittyentett a halvány kéz alá. Szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Az a nap?
- Igen. Nap.
- De a nap nem olyan! Gyere, rajzolok neked egy napot, jó? Szeretnéd?
- Nem! -azzal az előrenyúló kézre ütött. - nem rajzolsz napot! Ez nap! Ez jó!
- Felőlem. Csináld ahogy tetszik!




A kis kezek még rajzoltak, és kapartak és pontoztak, a pici zöld szemek nem vették észre, hogy a vonalak megfagynak, és elhomályosodnak, a kis kezek csak rajzolták a vonalakat, kaparták a kriksz-krakszokat, olvasztották a pontokat.




A végén egy 10x20 cm-es mű született. Egy idő után megunta. Abbahagyta a versírást. Néhány állomás után le is szállott az anyukájával. Délre leolvadt az ablak. Estére újra befagyott. 


















köszönet Gnek:)

Csend van. Sötét van.








Ez a sötét: sötét. A csend- igazi csend. Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel.

Menj fel egy domb tetejére, éjjel. Lámpával. Egyedül. Kapcsold le a lámpát. Maradj mozdulatlan. Figyelj. Csend van? Sötét van? Nincs csend. Nincs sötét. Árnyak vannak. Meg színek. És formák. Alakok. Csillagok vannak. Vagy hold. Vagy felhők. Zajok. Mocorgások. Szelek a fák közt. Minden zajong. Semmi sem sötét.

Majdnem semmi.

Arról a csendről beszélek, amely bármikor és bárhol megtalálhat. Bárkinek a társaságában. És rögtön kisajátít. Elszigetel mindentől. Amikor csak én vagyok... meg én. Semmi más. Csak magamat hallom. Csak magamat látom. Csak én vagyok- minden sötét. Csak én.

Nem tart soká. Nem tart kevés ideig sem. Tart. Van, megjelenik. Eltűnik. Nyomot hagy.

Magammal szembesít ez a csend. Nem rossz. Nem jó. Őszinte. Tükör. Tökéletesen engem mutat. És csak engem.








Csend van. Sötét van.
Nincs szélessége. Nincs hossza. Mélysége sincs neki. Van és léte áthatolhatatlan. Megkérdőjelezhetetlen.


Ebbe a sötét csendbe, csendes sötétbe csobban bele egy csepp. A zaj fényt szül és a fény zajokat hoz magával. Színes zajok, hangos fények. A térnek tér-jellege lesz. Minden van már: szélesség, hosszúság, mélység; sűrűség nyomás; fényerősség, fénymilyenség- amit csak mérni szeretnél. Amit csak mérni lehet. A sötétet nem lehet mérni. A csendet sem.

A csobbanás színeket szült. A színek levegő-folyadékként, gomolygó ködként csókolták egymást, és a csókokból új színek születtek. Új zajokkal. Új formákkal. Új mérhetőségekkel, mint árnyalat, decibel- magasság, hertz-kiterjedés, ilyesforma dolgok.

A színek összeölelkeztek és köröket róttak. A hangok egymás lényébe vágva zajoskodtak. Az árnyalatok áriájában a zajok árnyaltsága vibrált- és fordítva. Csendnek nyoma sem volt. Sem sötétnek.

A kavalkád gondolatot szült. A gondolat gondolatokat. A gondolatok még több gondolatokat. Sokat. A gondolatokból képek lettek, tele imbolygó alakok színes alakjával, mozgással és álló mozdulatlansággal. A gondolatokból hangok lettek, rögzült mintái agyunknak, melyek még sosem illettek ennyire tökéletesen egymáshoz, ennyire kiegészítően egymásba. A gondolatokból illatok lettek, színesek. Hangosak. Egyesek hangoskodóak. Mások halkan vibráltak sárgán. Egymásba gyűrűzött minden, ami megszületett. Érintések születtek a gondolatokból, vágyak, akaratok, álmok, áldások, mélységes mélységek, melyeket bevilágított a szín, a hang, a gondolatok világos világa. A csendtelen zajoké.

A világ kiszélesedett. A képek, amiket láttam: dimenziókra bomlottak, a dimenziók más dimenziókba szaladtak tova, halk zajban vibrált a minden. Minden volt a mindenben és új mindenek születtek. A képek amiket láttam hangokat hoztak magukkal, a hangok cipelték maguk után a más érzékek által rögzített emlékek, majd-képek és még kitudjamiknek a hosszú, felmérhetetlenül gazdag négydimenziós halmazát. Lucsogott minden a térben, és én is lucsogtam, a térrel együtt. Térben. Térből.

A kezem a fotel karján görcsbe rándult, a pupillám talán eszméletlenül nagyra tágulhatott, bogár volt a szemem és a szememben voltam én.

Én voltam a szemem.

Képek előttem, fölöttem, körülöttem, mögöttem és a lábaim alatt. Mindenben a mindenem, énemben önmagam. És csak én.

Leesett kezemből. Koppant a földön, a kattanás törte meg. Elvesztettem önmagam.

A képek elhaltak. A hangok a képekkel mentek és vele eltávozott minden, ami érzék. A színek utolsó gyűrűiben eltűnt a hangok utolsó gyűrűje is és mindent körülvett újra a csend. Meg a sötét.

Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel. A sötéttel.


Ha valami eléri a maximumát- önmaga negatívjába fordul át.

Nem sokáig. Nem is kevés ideig. Mégis: mély nyomot hagyott bennem.




Megláttam önmagam.









köszönet Gnek:)

szerda, augusztus 05, 2009

Mindennapok tortáján a hab:.



Mindennapok tortáján a hab:.


Keskeny fűszálak  falak tövében.
Gondolatok, hosszában s széltében,
kezetlen mosolyok és igen
éber ölelések, akár.

Egy tányérkán gőzölgő
diós sütemény,
melléje kávé. Keserűn.
Feketén.

Sötét pincében
nedves körték éle
anyám szemében egy
nevetés zöld fénye:.

Íz a számban,
illat a levegőben,
a létezés maga.

Talpig fehérben és
talpig feketében
a napok árnyéka
közt vidáman oson-
és megpihen, igen,
a boldogság, lábát lógatva
egy kerten, egy padon, egy
zörgő, ócska villamoson.

vasárnap, augusztus 02, 2009

halk időszerkezet:.

kétlábonjáró altató



A kezedben van a hatalom.
A pipacs vöröslő fénye
a állandó vonzalom
a magány kongó ima-kerékje.

Fényes egek, ég-szerkezetek
mezeje alatt egy elmaszatolt táj.
Tudod: nem is biztos, hogy a mában
muszáj legyen minden, ami fáj.
Az égen a csillagok közt remeg
a hitek hidegen lüktető lidércfénye
mohón ciripelő vad tücsökrengeteg
lent-fent az impozáns éji béke.

Fűzfákat fúj a szél. A szomorú lomb
kacsintva villantja a lepel-eget elé
addig egy kéz... a szoknyán pattan a gomb
s világít elősejlő öled matt fényképe.

Az éjszaka mozog.
A csillagok mind megbolondultak.
Zörög az erdő. Táncol a domb.
S mi nevetünk, mi, a nyomorultak.

Hajnal is lesz.
Egyszer.
Talán.
Majd.


Most aludj.
Pihend ki a bajt.
A holnap, meglásd:
fájni fog. Megint.

nyugalom, semmi pánik, csak vakációt kaptak a gondolataim. mint általában ilyenkor: leisszák megukat, teleszívják magukat szivacs módjára a világgal-

aztán kicsordulnak belőlem. idővel. tehát mégis oka van a hallgatásnak.
;)

szerda, június 24, 2009

teremtés:.

habzik a vér a fejem fölött,
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat

.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.



A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.


Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.

Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.

- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...

Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?

Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.

Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.


És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.

Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.

- És most?

Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.

- És most?

Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.

A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.

Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.

hétfő, június 22, 2009

alkony:.

Igen, utaztam. Végre. Izzadt voltam. A hónaljam környékén kis, nedves folt ütött át pólómon, ingemen. Csillogott az arcbőröm az izzadságtól. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nem elaludni. Borostás arcomat ritmikus időközönként megsimogatva próbáltam éberséget színlelni, a napszemüveg mögött azonban gyakran hosszabb ideig csukva volt a szemem. Egy két literes üvegből néha-néha vizet kortyolgatva ébreszgettem magam. Büdös voltam. Az utazás kellemetlen szaga keveredett a csomagjaim súlya által kipréselt izzadságommal. Kicsit szégyelltem is, de hát mit tehet az ember ha utazik- próbáltam távol állani az emberektől.

Dobolt az üveg testén. Az meg tűrte. Közben kint alig változott a táj: bokor, fa, alagút, mező, domb, ház, még egy ház, bokor, fa, alagút... ez is álmosító, nem? Keskeny helyen sok ember. Mind álmos, mind törődött. Mind büdös. Meleg van. Ahol meleg van, ott izzadtság is van. Kevés hely van. Sok a sóhaj. Sok a csend. És még a napból is sok van. A fokok szaporodnak a folyóson. Kint matt a felület. Hátul még látszik ez-az, egy bokor, egy fa, egy alagút: a szokásos. Igen. Egy lány. Messze utazik. Moldovába. Feltette csomagját, fogta a zacskó csipszét, a két félliternyi teáját(egyik zöld volt, a másik barackos), az olvasnivalóját, a telefonját és lehuppan a székbe, ölébe veszi a fentieket, majd háromszor keresztet vet és elkezd olvasni. Csodálkoztam. A csodálkozás felébreszti az embert. Felébredt. Akkor istenen kezdett el gondolkozni. Isten istenségéről. Meg ilyesféléről. Izzadt, még mindég. Szétnézett. A szomszéd fülke zárva volt. Leengedte az ablakot, hátha attól felébred. Kifele nézett, meg befele is. Végül is ez a gondolat, ez a gondolkodás, nem? Alagút jött. A fehér csík fel-le futkározott, mint egy játékosabb veréb, vagy mi. Egyszer csak alagutastól eltűnt. És akkor.

Először csak nézni kezdtem. Nem láttam még, csak néztem. Olyan lágyan volt fényes, hogy nem zavarta a szememet, de ébresztett mégis. És akkor csak megláttam.

És akkor csak meglátta. Az ég, a ficánkoló, pajkos kábelek tekervényesen sikló játéka mögött. Az volt az. Egy nagy felhő állott ott, barokk-cirádás teste mint egy festmény. A nap valahol mögötte, festett tarajat neki, a hasát is színes csíkokkal díszítette volt, az meg hálásan gomolygott a napnak. Körülöttük pajzán fényesség. A napot nem látta, de a felhő mögül sok száz fénynyaláb nyúlott bele e felhő fölötti sötétebb magasságokba, míg az elröpülő madarak fénylő teste meg-megvillant a felhő alatti területeken. Nézte a kerengő bolondokat, nézte és irigyelte őket, mind egy szálig, nekitámasztotta két kezét az ablaknak és úgy irigyelte őket. Tehetetlenségében teljesen felébredt. Éberen irigyelte tovább őket. Valami gyorsan hátra lökte. Egy forgószél pofátlankodott be a folyósora, letépte róla az összes izzadt, mocskos, bűzlő ruhát, meztelen testére tollakat szórt, feketévé varázsolva kihajította őt a rohanó gépezetből s feldobta a magasan álló, nappal szeretkező felhő elé. Félelme mérhetetlen volt, csak tériszonya merte félelmét túlszárnyalni. A felhő mögül elővillant egy pillanatra az extázisban égő, vörös nap, majd zuhanni kezdett. Nagyra tátotta fekete csőrét és ordítva károgott. A szellő röhögte. Ő meg csak zuhant. Félelmében kitárta a szárnyait és a farktollait, és akkor az áramlat alája kapva a magasba röpítette. A szíve hangosan dobogott. Félt, de már nyugodt volt, a rémületet elfújta a szél. Szállt, magasan, rávigyorgott a felhőre, teleszívta a hólyagját levegővel és csak repült, repült, túlrepült még a tarajos felhőn is, még a többi, nemrég még irigyelt bolond madáron is, tovább, csak mind tovább, bele a napba, és kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta legyező-farkát és a szárnya acéllemezként feszült az áramlatok között és csak suhant, sebesen, eszeveszett gyorsasággal, szinte láthatatlanul, bele a buja napba, bele a melegen kavargó testébe, bele a vörösségébe, bele abba a nyugalmat ígérő fényességbe... behunyta szemeit, már fájt ez a boldogság. Már fájt ez a sebesség. Már fájt minden. Ő csak repült, repült, feszülő vitorlaként, feketén sikló lopakodóként hasította az eget. A kalauz kérte a jegyet. Előhalászta a pénztárcáját, beletúrt, kiszedte belőle a jegyet. Megmutatta. A kalauz tovább ment. Megtörülte gyöngyöző homlokát. Ő is. Majd sóhajtott egyet. Meg kéne írjam. Csak zuhanjak le a végén. Manapság nem bukik a hepiendre. Senki.

a lány:.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a kapaszkodóra, bámulta a kinti rohanó világot. Félelmetes, ahogyan szaladt tova a világ, egymást kergették füzek és hársok, remegett minden levelük, a füvek még talán gyorsabban is rohantak volna, csak ne lettek volna olyan sokan. A felhők velük igyekeztek, csak ők lassabban, méltóságosabban, felhőhöz méltóan. A madarak forradalmárok voltak. Lázadtak a pimaszok: néha mindnél jobban siettek előre, aztán meg hátra fele is mentek, majd megálltak a levegőben az ebadták, és nem akartak tovább mozogni. Álltak, megmerevedve a magasságos egekben, a nagy, megfagyott semmibe kapaszkodva. De a fák rohantak. És néha a házak is. Könyököltek a fák közé, mire azok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiből majdnem csetepaté lett. De nem lett mégsem, mert nem volt idő rá: rohanni kellett. Még az este is valahogy hamarabb akart megjönni. Csak a felhők méltósága tartotta vissza, merthát nem engedheti meg magának, hogy siessen, ha egy egyszerű, vándor bárányfelhő sem siet... úgyhogy igyekezett módjával igyekezni.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a fogózkodóra, száznegyven fokban meghajlott teste a fenekében csúcsosodott és a feneke a szememben. Természetesen megbarnult, finom, csillogó bőrét csókolta minden napsugár. Kék szeme a távolba meredt, abba a messzi semmibe, ami nem rohan. Még a felhőkön is túl van, a közelnél is láthatatlanabb. A pupillája aprócska volt, mert a távol maga a nap. Jobb kezével simogatta a bal könyökét, meg a rögtön fölötte lévő területet. Látszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. A hófehér, pántos topja alig takart valamit. A mellbimbói át akarták szúrni az anyagot. Simogatta a könyökét, meg a fölötte lévő területet. Kilátszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. Lábujját mozgatta a barna saruban, mérsékelten rövid barna, kockás szoknyája illemet tudóan meg-meglibbent a szemérmes szélben. Én meg mindezt néztem.

A lány nem nézett rám. Pedig éreztem, hogy figyel engem. Hogy szól hozzám.

Figyeltem minden pórusát. Az orrcimpája meg-megremegett. Hosszú szempillái természetes bőségükben és ritmikus időközönként bele-belesepertek a levegőbe, illatos kékszem-forgószelet kavarva a kreolan ragyogó arc előtt. Az arca nem mozgott. Az ajkak mozogtak. Szépek. Teltek. Kívántam. Kívánom. Néha picit megnyíltak: olyankor sok-sok levegő szaladt be a tüdőkbe, és a mellbimbók tényleg majdnem átszúrták az anyagot. Ilyenkor sóhajtottam. A levegő kiment, a köldök és tájéka megint eltűnt kicsit. A láb másként fonódott. Igen...

Egyszer megérintette az ablakot. Az ablak belepárásodott zavartságában. Kissé meg is hajlott. A finoman kreol, szép ujjak a tenyér fele világosodtak. Rátapadtak az ablakra. Az meg hullámzani kezdett. Néztem. Az ujjak hozzáragadtak az ablak üveg-felületéhez. Kint rohant minden. Az ablak hullámzott. Még akkor is hullázott, mikor az ujjak egyenként lassan, fényesen elválva eltávolították a kezet az ablak felületéről. A mozgást valami melegen kavargó fény kísérte. És mintha kint már nem is rohant volna semmi. Sóhajtott. Akkor lettem figyelmes rá. Sóhajtott. Minden rohant kint.
A tükörképét vettem észre. A háta mögötti fülkék ablakaiban. Ebből a szögből egybefolytak az alkonyi fényben. A tükörképe a fenekét mutatta. A zsenge test ezen fejlett, telt részét. Megláttam a hátát is, azt is, ami kilátszott és azt is, ami a fehér anyag alatt várta a csodát. Láttam a könyökét is, a bal könyökét, ahogy el-eltűnik a jobbkeze ujjainak a simogatása alatt. Láttam a lábát is, meg a combjából illedelmesen kivillanó, picike részt is. A szoknya itt is meg-meglibbent, persze csak mérsékelten. Az ablak már itt sem hullámzott, de a kint itt is rohant. És akkor az egyik fülke megnyílt, egy gyerek futott ki, talán fiú volt, vagy lány, esetleg: még nem jelentkeztek a jegyek. És kiszaladt, a lány ránézett, mosolygott, aztán rám nézett, nem mosolygott már, csak visszafordult az ablak felé. Újra a messzit nézte. Az anyuka kijött és bevitte a gyereket. A visszacsusszanó ajtó tükrében újra megláttam a lányt. Megfordult a tükörben és rám nézett. Könnyes volt a szeme. A pupillája kitágult. Már nem a napot nézte, ami a messzi, hanem engem. A kék gyűrű égett, egyenesen engem égetett, bennem égett. A könny leért az arccsontjáig, onnan a hanyagul göndör fürtökön tovább. Az egyik a földre cseppent. A másik a nyakára. Én mindkettőt megcsókoltam volna most. Engem nézett. Az arc, ez a nem-mozgó arc, ez a szobor, ez a beszélő némaság valahogy fájt. De már nem féltem. Kinyújtotta a kezét. És én a szemét néztem, de mindent láttam: a szoknya, a fehér top ráncainak a mozgása, a bőre fényének csillogó intenzitás-váltása, a libbenő haj-spirálok, a köldök és környéke, a kint rohanó ordító, zakatoló mindenség, a mellbimbók, ahogy engem a szemekkel együtt célba vesznek... mind-mind egyszerre értek el agyamba. Még egy könny elcseppent. De nem esett le: lebegett a levegőben, mint a kinti pofátlan madársereg. De a madarakkal ellentétben ez szent volt. És csak nézett rám, és nyújtotta a kezét és könnyezett és nézett rám, és ajkai megnyíltak, levegő áradt rajtuk keresztül a tüdejébe és kifele jövet tágra nyíltak az ajkak, szavakat formáltak, és én megijedtem, hogy egy tükörképet bámulok, miközben ő, a lány valóban rám néz és kezét nyújtja és könnyezik és szólna hozzám és esetleg azt hiheti, hogy én nem őt figyelem, hanem valahova elkalandozott a tekintetem ezért hirtelen ránéztem, rá, az igazira, levéve a tükörképéről a szemem és a lány ott állott, a kapaszkodóra könyökölve, elfordított fejjel, lágyan lengő, csillogó fürtökkel, remegő fényű bőrrel, száznegyven fokos szögben és a könyökét simogatva nézett valamerre, messze. Sóhajtott. Hangos volt. Kint minden szaladt, gyúródott a messzeségbe. Lehajtottam a fejem. Elengedtem a kapaszkodót, zsebre dugott kézzel vissza ültem a helyemre. Sóhajtottam. Mennyire megváltoztam. És ő is... Majd behúztam a fülkeajtót. Kint, a folyóson egy lecseppenő könnygolyó törte meg a csendet s visszhangzott percekig. Senki sem vette észre.

szerda, május 27, 2009

Phantomym-ősz

csend.
képek a képben.
gondolatok. gondolatzuhatagok.
aztán csend.
neonfátyol lassan tovaleng.

zörög a köd. gurul arra, tovább,
Szögesdrót-szerkezetek keskeny keze
Tangózó pókháló-kötéltánc
Nagy románc
Vérző végzet egy kádban.
ládákban idő, óra.
„Hajlunk a szépre, az égi jóra”
Frászt.


télnek fehérjében a hollók is szürkék már.
és csak köd. és csak fáj.
hangtalanul ködbe múlik a táj.