kedd, augusztus 12, 2008

alternatív gondolatok alternatív hajnalokon.



Kereveten sebezem meg meleg tekintetem. 
Szégyen és láz: póráz a világ s Isten a kutya
szemérmetlen barna szemed szerényen rám emeled
s ütsz és versz és szeretsz és átkozni merészelsz.

Én nem hallottam madárcsicsergést ezer éve már,
megkövült szíved repedései közt víz sistereg: 
élsz. Dobban egyet a kő s a kéreg és a méreg 
eltűnik, belecsobbanva az idő csábosan-keserű
vortexébe.

Kint majálist ülnek a részegek- ez a nap is ugyanolyan,
csendben röpül a délután, vele te is, vele mi is, mindannyian.
Hallgatjuk, mi is volt tegnap, közben holnapra gondolunk,
és a Ma röhögve elrohan elmerengő hátunk mögött.

Észre sem vesszük és meghaltunk.
Hát nem szép az élet(főleg ha nem éled)?


tartsd meg...




…a játékaidat! Nekem is vannak, tudd meg! És szebbek, mint a tieid, mert ezek az enyémek. És én szeretem őket. Nagyon. 

 Valamikor, egyszer, kölcsön adtad a tieid. Megosztottad velem. Finom volt, és meleg: élet volt bennük, hisz együtt játszottuk a naaagy, közös játékot, a Mindenki Játékát, a Valóság és a Komolyság határain túl. Messze, messze, a határok mögött. És szerettelek, mert adtad őket, és te is szerettél, mert megosztottad velem. Én is adtam neked, de nekem nem volt sok: én szegényebb vagyok. Nekem nincs sok játékautó, bár mindég szerettem volna egy naaaaagy gyűjteményt, sok csillogó kanyarral és tiritarka papír-tömegekkel, meg hangokkal, zörgő kicsi hangfalakkal a sarkokba beépítve, hogy zörögjön, míg kifogy az elem, s akkor újat kapjak, és megint zörögjön, míg ismét cserélni kell. Igen. De nem volt. És öleltelek és pusziltalak, mert megérinthettem őket, a kicsi picike, parányi figuráidat, és hasalhattam és csodálhattam és történeteket találhattunk ki, hogy most ez a sárkány(bár szegénynek a hivatása búvár lett volna, csak elkopott az arca kissé), és ő fogja rátelepíteni magát a kincsre(néhány rozsdás anya, meg csavar) és a királynő(egy komcsi időből a tömeg-négerbaba) meg segítséget vár a szuperhőstől(egy darázsból átalakítható robot). Vagy űrkaland, vagy átdolgozott Dzsungel Könyve... ami épp soron volt.


Egyszer csak nem játszhattam többet. Nem engedtél. Kizártál, mint az Elsőket a paradicsomból a hosszúszárnyú kardos, és én magányos lettem. Színeim kifakultak s zakatolt a Csend. Hideg volt. Sokat fáztam akkor.


Aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy játékot készítek. Fa volt nekem az anyag, meg drótok, meg moha és kő. És téglacserepek is melléje. És alakult a város, a világom, a mini világegyetem. És életre keltek a színek, ismét, és nevettem én is, újra. És már nem is fáztam olyan nagyon. A Játékok már megismertek, megszerették a bogaraimat, a kézmozdulataimat. Az életemet, annak módját. Simulnak, hajlanak már. És nem félek. És nem rettegek. Tudok már adni. És az én játékom értékesebb is, tudd meg, na, mert én csináltam, mind, egy szálig. Nekem meg kellett dolgozni érte, minden apró csavarért, minden egyes drótszál-csavarintásért. És ezeket többet lehet koptatni, mert jobban bírják a strapát, mert szeretet bogozza őket össze, körbe-karikába. 


Talán játszanál még velem. Talán már unod a játékaidat, mindahányat, a csillám-csodák ismerős virítását. És akkor megkérdeznéd, hogy esetleg nem-e... és nem tudom a választ. De „nem”-re áll, mindenképp. A szemedbe fogok nézni, és addig nézek bele, amíg könnyezel, hogy lássam: mit rejtegetsz. És miért.


Valakivel játszani fogunk. Tudom. Érzem. És készítem is a játékaimat. Tisztítom őket, csiszolom, porolom. Rendesen nézzenek ki, ha... 

Hahóóó! Hallod? Várlak. 

  Gyere.


szerda, augusztus 06, 2008

szeress.








 Szeress.



Emlékszem, mintha most történt volna, az előbb, vagy egy kevéssel csak előtte: sötét és árnyak, és kulimász-hang-csodák. És te. Meg por.


Nem, ez nem az, mikor könyörgök indirekte, hogy gyere vissza, hogy bocsáss meg, hogy büntess meg, hogy verjél vagy hogy csókold a sarkamat... ez nem lehetetlen szerelem-fegyelem, az érzelmek jég-rációja. Ez cseppet sem kincs és haloványan mámor. Kusza dombok mögött fésült napok röhögtetik magukat, elöl a napraforgók cirógatják egymást, pedig mindkettő hím, míg hátul halkan ciripelt kacagások keskeny hüvelyizomnyi lüktetéssel sodorják az illatot a völgyben... és te fekszel. Én is, nem az. És te álmodsz. És én is. Benned.


Siklunk a kockás hógomolyagokon, csücsörítünk ajkakat, s harapdálunk amit lehet, néha csüregesaroknyi- emberemlékezetet, máskor a cipzárt, a kabát gallérjának a felső csücskibe. Megint máskor kenyérhajat. Dinnyét innák most. És meleg tekintetet, tejszínhabbal. 

Értesz... ugye? Mondd, hogy igen. Hazudj. Hazudj! Utolsó órámon érjen a kéj, hogy megvagy, hogy rajtakaptalak, tagadtál és mellé-szerettél, kisemmiztél és megvetettél... elvetéltél s megbélyegeztettél. És szerettél. Végig szerettél. S hazugságodban fénylik fel az álmom, hogy megláttam, ami vagy, bőröd mögött az embert, formás segged és szeméremdombod között a jövő búgó ígéretét, a Szerelmet és még a Létezést is meghaladó felső kereszt-szerkezetet, margaréta-boltozatot, mit befed az Isten maga majd, valahol, messze, a beláthatatlanban.. 

  Igen. 


Szeress. Te is. Mert én is szeret(l)ek. Mert a világ szerkezete, a molekulák kötéseinek a rostjainak a rostos rostkötései között ott az örök ragasztó, a magasztos enyv, mely világokat vonaglik a világra, és istentelenül isteneket istenítve istenez. Tehetetlen vagy? Tehetetlen vagyok? Tehetetlen a tükörképem mögötti visszás világ? Szarjál rá. Nem számít. Térj vissza anyád ölébe, jóapád térdére, s lovagolj meseparipák szálkás hátán bele a szeretetbe... a világ-szeretetbe. Minden teljes résztvevőjéből ennek a létezés-síknak újra lehet képezni a világot. Nó: nem azt, amelyiket a te szemed lát- az nem is létezik. Az olyan, mint a képtárban való viszonylagos-egyedi körutad: lehetséges, de nem szükségszerű. Ma így mész körbe, holnap úgy. Azután meg... ki tudja. A világ az, amit senki sem lát, nem a maga valóságában: maga a Kép-Tár. Maga az egész Tér. A Tár-Tér. Nem létezik neked. És senkinek sem. Nem úgy, ahogy van. De te létezel neki. Meg a másik is. Érted?.. dehogy érted. Nem értesz te semmit. Nem te semmimet. De folytatom, mégis, nem adom fel: meg akarom mutatni: vagy és létezel. De nem a fizikai leképződésedben. Nem csak. Az le van szarva: meghalsz, lehet figyelembe sem vesznek, kimúlsz egy nagy-város nagy-villamosának nagy-bendőjében, s a nagy-tömegből nagy-on nem fog téged észrevenni senki sem. Elaludt a néni-bácsi... hagyjuk... csak olyan hulla-szaga van... s kicsit zöldes színben játszik az arca... anya-anya-anya, né, tiszta Schiele!


De abban a printben létezel leginkább, ami benne van az örök Rezgésben, mintha egy genézist-előrevetítő könyvet adtak volna ki, a teremtés csodája előtt. Hogy hogy s mint... hogy a világ meg az állásai.. a variációk, a permutációk, a sémák, a printek, a kéz- és láblenyomatok, az ős-asszony fenéklenyomata Afrika sivatagában meg a nemibetegségek... meg anyád. S apád. S az, ahogyan ők is meg fognak ismerkedni. És leszel egy csepp ondó s egy szem petesejt részeg találkozásából te. te. TE. És hogyan kerülök Én beléd. A szívedbe. Vagy az köré. Predestináció? Nem. Az vallás, és oltári marhaság, mint minden olyan teória, ami részekben próbálja magyarázni az egészet, anélkül, hogy az Egész vajmi keveset is figyelembe lenne véve. Spekulatív önkielégítések a Szexben kiteljesedő Szerelem oltárán, melyet megvilágít a magasságosan önzetlen(!), nembirtokolniéskisajátítani-deönmagátkiszolgáltatniésfelszolgálniakaró(!), makulátlan(mert ott hűséges, ahol már nincs a testi látszat- amit a törvények meghatározhatnak- és nincs a sértett önérzet: a gondolatok szintjén)(!), a tiszta(de nem fehér)(!) Szeretet. Szeress. Ez a szeretet van jelen minden mellék-print mellett, mint egy, örök és megszakíthatatlan Valóság. Nem a Szeretet kontinuitása szakad meg, ha nem szeretsz: te magad. Te válsz le róla, a szálról, mely a szál-optikákat megszégyenítő vékonysággal szállítja az életet minden kicsi szív-gombócba. Ha akarod- ha nem. Tehetsz ellene. Megölöd magad. S oszt slussz-passz. Neked lőttek. Hát aztán? Magad kivágni egy rendszerből úgysem tudod. Ott maradsz, mint valóságos és lehetséges teljes szeretet-ontó szívet-bontó omlatag élet-csomó. Egy gócpont a sok közül, mely a 3, 14 vonalát a Végtelenbe szállító Szeretet-folyamatosságra kapcsolódva erősít(-het-)ed azt. Ha akarod.





Tovább csobbanunk csukamájszín-álmok csevegő hullám-csodáin, csacsogó patakpartok völgyei között. Karom fejem alatt. Fejed meg mellkasomon. Még szeretsz. Holnap szakítani fogsz velem. Tudom: elárulta a barátnőd, aki sajnált, mert megszerette felszínes bohóckodásaimat a konyhában, mint egyfajta folyamatát a létezésemnek a zúg-egyetemista létezésetek húsz négyzetméteres tágas terében. Könnyezett s megfogta a kezem. Én meg mosolyogtam, és azt mondtam, hogy megesik, meg hogy van ez így, meg hogy legalább nem kell mindég felmosni majd titeket a padlóról, miután szétfolytatok a röhögéstől az olcsó hokedlikről le, az olcsó linóleum olcsó mosószerrel ritkán suvickolt olcsó fényű felületére, reakcióként a magamból kiontott marhaságoz tömény masszájára. Mosolygott. De a könnycseppemet nem tudtam elég gyorsan elmaszatolni: meglátta s elbúcsúzott hamar, s elrohant, mert a következő villamos az övé. Követtem: a Szamos-parton állapodott meg, s sírt. Lassan. De nyugalommal. Nem engemet: a szeretet újabb kudarcát. A lehetőséget, mely elégettetett. A tájban a ficánkoló fűcsomók zegzugos bogáncsai között széláramlatok csiklandoznak életeket; ki fölöttük, ki alattuk nevet. Te pitypangot markolsz: fejünk fölé tartod, s belefújsz a kék égbe negyvennyolc darab csipke-csodát, óhajt és nevet és helyet és meleg-, lehetetlenül édes tekintetet. Nevetsz. Nem épp a mélyből jön. A tengerszemed partján elömlött egy üveg tinta, s most kavargó indigókékség takarja eddig belátható és átlátható és kinyitott és de-kódolt és csillogó mélyedet. Itt vagy, mellettem és bennem, de te máshol vagy, a kék szemeknél, az utolsó buli sötétjének sejtelmesen-bizsergető vajonmilenneha- csalogányringatásában. Én mosolygok. Majd nevetek, hogy te is halld: mosolygok. És semmit nem sejtek.

Szeress. Ez fontos. Ez a fontos. A fontos: csakis ez. Engem... vagy épp mást... mindegy. A szereteted legyen állandó, a szerelmed folyton heves és az odaadásod megkérdőjelezhetetlen. Hogy a személy néha változik: ez mellékes, és tehetetlenül szellemes: ember vagy, változol, változásoddal változik a világ, s a világgal az, aki szerelmedet ajándékként képtára falára tűzheti. Ideiglenesen. És jogos visszavonhatósággal részedről. A tied. Semmid se nincs. A szüzességed? Az első hó tiszta. És szép. És gyönyörű. De a többi sem kevesebb az elsőnél: csak az első az, amelyik rádöbbent: a hó szép. A hó jó. A hó értékes portéka. A hó az élet zamata és a mindennapot betöltő boldogság-golyó. És minden hó, lángoló, szemet-is-vakítón-csillogó. Meleg. Forró. 

Rám nézel: a Vég érlelődik. Látom, ott, ahová anyád sem lát be: a sötét folyosó végéneka mélyéneka legeslegvégében. De hagyom. Játszd játékod. Én is szeretek játszani. A Játék a Szeretet egyetlen olyan kivetülése, mely igékkel fejezi ki azt. Mely ártatlan s mégis ártalmasan megfertőz. Játék-függő leszel. Meg szeretet.





Csend van. Alkonyodik. A fűnek egyre inkább fű szaga lesz. A pitypang-pillék még mindég lebegnek – valahol. Távoli lankás vidékek cserépszínű álmait sodorja a fiatal nyár. Te tudod, hogy holnap megpattan egy szál, megreped egy üveglap-sarok a kicsike templom színes üveg-felületén. Én meg tudom, szintén. És tudom, hogy te nem tudod, hogy tudom. Tudni jó. A tudás: a béke maga. Igaz: érdekes módon valahogy a nem-tudás is.





Fények alig. Kanális szagból bodorít a szél cigarettát s az est közvilágítási lámpáitól kér tüzet, mert otthon felejtette a sajátját. A pitypang-pillék már sehol itt. De máshol. És köröznek a varjak, messze, kelet felé. Könnycsepp az égből arcomat csobbantja át: esni fog valamikor. Te rám nézel, majd el: finomra gondolsz, s azt hiszed, hogy édessége szeretetednek el fog halni holnap fél egykor, a parkocska kicsi fái közül az egyik alatt. Tévedsz: szívem alatt fogom megszülni azt, amihez már semmi közöd sem lesz, sem most, sem holnap, sem azután sem soha: a közös szeretetünkből-szerelmünkből fogant szerelem-emlékemet. 









Odaadtam neked, miután kikínoztad magadból vérszegény határozatodat s a fekélyes indokokat, alátámasztásul. Mosolygok: többet vártam. Az én hibám, tudom. Cserepes az ajkad, s a füled töve piros. És mint a nők szakításkor: gyönyörű. Én hallgatok. A fenti szöveg a kezemben. Átnyújtom, mondom, olvasd ezt el. 

„- Itt?
-Itt.
-.. muszáj most?
-Muszáj.
-De mi ez?
-Az, amit elmondtál. És rá a felelet.
-Micsoda?
-Olvasd.
-Nem értem.
-Olvasd.
-Az egészet.
-Az egészet.
-De sietnem is kellene... mert sok dolgom van. A villamosom is mindjárt kell jöjjön...
-Tudom(mosoly). De olvasd el.
-Szilárd... kérlek...(valahogy üvegesebb a tekintet.)
-Nem. Én kérlek. Kivégzés előtti utolsó kívánság. (A „kivégzés” szónál mély levegő a túloldalon)
-Rendben. 
-Nem kell mondj semmit. Olvasd el. S menj. Épp akkor ér be úgyis a villamosod a sarok mögött.” Hálás, megkönnyebbült tekintet követi az utolsó mondatom.


És olvasta. Ő olvasott engem. És és olvastam őt. És a világ körülöttünk szederjes csikorgással ment el mellettünk. 







S Te, aki mindezeket elolvastad, aki belecsúcsosodsz a végtelenbe álmaiddal, kíváncsi tekinteteddel: te is szeress. Hogy is volt „élj jól, nevess sokat, szeress nagyon”..? Nem. Szeress. Minden más ebből fakad. Kicsit szeretni nem lehet. A kétszáz km/h sebességet elérő futónak is az első mozdulata egy lépés: a Szeretet kezdődött meg. S ha majd ködös hajnalokon parkokon át nyargalászva odaköszönsz zúzmarás fáknak s lekézcsókolomozod az elhaladó bokrokat, pajkosan feléjük kacsintva, jusson szövegem eszedbe. Mert élet ez. Élet: mert ez. 






Szeress.
  

hétfő, augusztus 04, 2008

N. S. . Vagyis egy csepp, belőle..


Către Galateea


Iti stiu toate timpurile, toate miscările, toate parfumurile
si umbra ta, si tăcerile tale, si sânul tău
ce cutremur au si ce culoare anume,
si mersul tău, si melancolia ta, si sprâncenele tale,
si bluza ta, si inelul tău, si secunda
si nu mai am răbdare si genunchiul mi-l pun în pietre
si mă rog de tine,
naste-mă. 
Stiu tot ce e mai departe de tine, 
atat de departe, incat nu mai exista aproape -
după-amiaza, dupa-orizontul, dincolo-de-marea...
si tot ce e dincolo de ele,
si atat de departe, incat nu mai are nici nume.
De aceea-mi indoi genunchiul si-l pun 
pe genunchiul pietrelor, care-l îngână. 
Si mă rog de tine,
naste-mă. 
Stiu tot ceea ce tu nu stii niciodată, din tine.
Bataia inimii care urmează bătăii ce-o auzi,
sfârsitul cuvântului a cărui prima silabă tocmai o spui
copacii - umbre de lemn ale vinelor tale,
râurile - miscatoare umbre ale sângelui tău, 
si pietrele, pietrele - umbre de piatra ale genunchiului meu,
pe care mi-l aplec în fata ta si mă rog de tine,
naste-mă. Naste-mă.

7... 6... 5...





Gong. És megint. És ismét gong. Mindjárt ebéd- gondoltam. 13 perc múlva ebéd. Felültem az ágyon. Sóhajtottam egyet. Behunytam a szemem. Majd kinyitottam. Majd mindezt megismételtem még. Néhányszor. Sóhajtottam. Cserebogár...  

Három éve vagyok már itt. Megnyalom az ajkam: ki van cserepesedve. Huzat van kissé... megborzolja a tarkómat a friss levegő kintről. Sóhajtottam megint. Kattogott az óra a falon. Eredeti Delireux. A Tiffany-lámpa alatt a karórám. Még látom a számlapját. Ha jól emlékszem Mont Blanc. De már csak emlékszem- most a márkanevet nem sikerül kiolvasnom. Felcsatoltam. A mankók az ágy sarkáról: mehetünk. Elindulok. Kinyitottam az ajtót, aztán a másikat is. Egy méter. Még egy. Istenem, mikor nyargalásztam én utoljára, hogy nem is vettem észre, csak a kilométereket! Mind egy. Lift. Lent kiszálltam. A recepciós nő mosolygott. A három év alatt minden egyes alkalommal. A fény is ugyanott és ugyanolyan intenzitással tűzött be a tető üvegcserepei között, az évszaktól függően.. Vagy üveglap. Nekem mind egy. Mellettem az egyik nő a kicsi kerekesével suhant el. Mennyek, de megforgatni való, szemrevaló lányka lenne, ha fiatal volna! Hát még én mennyire mutatós voltam... eh! A fenébe is! Csak ülhetnék már asztalhoz! Mi is lesz ma az ebéd?... jah! Megvan! Hátha íze is lesz.

Sikeredett: asztal mellé ültem. A szokásos mosolyok. A szokásos konvencionalitások fogadtak. A kitöltött pohár ásványvizem, a matt fényű evőeszközök a sápadt porcelántányérok körívei mellett. A szokásos koccanások, a megunásig szétnyűtt kérdések, a közben a legesleghétköznapibb mozdulatok, amik szintén megszokottak. Egek... menyire öreg vagyok..

Első fogás. Leves. Szar. Vagyis ebben a korban nem illik ilyet mondani, szóval: hagy maga után kívánnivalót. Hiányoznak az ízek, otthonról. A finom, ínycsiklandozó hazai ízek. A felségem meghalt már rég. Már hány éve is... nem tudom. Nehéz gondolkodnom. Egyre nehezebb lesz, s mégsem vallom be. Pedig szégyen se lenne. S amúgy is: amiért nem vallom be, attól még létezik. Attól még észreveszik. Látom az arcukon. A mosolyukon. A kézmozdulataikon. S már a lányomon is látni... az unokák még butusok. Nekik még okos vagyok. Még vagy másfél-két évet, utána már én leszek a család vén szamara.. hejjj, cserebogár, cserebogár...


A levest is kitették. Préselt maszlag. De megeszem. Kéri a test. Vagyis inkább az akaratom. Megvolt. Kifelé jövet hozzámér, mikor elveszi a levesestányérom. Mintha áramütés ért volna, de nem mozdulok. Azt hiszem ő is érezhette, mert lopva rám nézett. Az athéni iskolát nézem a falon, mereven, esett figyelemmel. Elrobog. 

Második. Hús is van. Meg saláta. Meg szósz is még. Jóétvágyat-jóétvágyat-jóétvágyat... az unott, mohos sorozat. A rutin. A rutin mosollyal. Kés-villa-szalvéta. Kozzákezdek. Kihozza a desszertet is. Zöld zselé. Tetején tejszín meg szeder. Vállam fölött. A blúzából az illat. Finom. Émelygek. Forog a világ. Csak sikerül betenni a számba a kanalat. Megnyugodtam.

Kiment.


Befejeztem a másodikat. Jó volt. Unalmasan jó. Kezembe veszem a tányért. Óvatosan bele a kanalat. A zselé enged. Zöldes tejszín-sávok. A nyál összefut a számban. A májam nekikezd, s a beleim is jobban szivattyúznak. Kiskanál ki- levegő-már majdnem tenném be a számba- „- Érezted
 te is?”
„- Igen.
- Tudtam. De nem mutattad.
-Nem.
- Tudod ki vagyok?
- Igen.
- Ki?
- Cserebogár...
- Igen.
- A fejemben?
- Nem. A konyhában. Most épp kirájmolom az ételmaradékotokat. Alig esztek...
- Igen. Nem megy már, mint régen... tudod, annak idején...
- Tudom.
- Emlékszel?
- Emlékszem?
- … s mit csinálsz te itt?
- Hol? Benned? A konyhán? Az öregek otthonában?
- Hehe... ez a sorrend jó...
- Várlak. Várlak. Várlak.
- Csak miattam?..
- Nem. De te vagy soron.
- Én?
- Te.
- Én?
- Te.
- Érdekes...
- Mi olyan érdekes?
- Semmi... A hetedik pecsét című filmre.
- Igen?
- Igen.
- Sakk?
- Sakk. 
- Nyernél?
- Nem. De nem is veszítenék.
- Érdekes vagy. Figyeltelek.
- Tudom.
- Tudod?
- Igen.
- Honnan.
- Éreztelek.”

Betettem a számba. Savanyú elő-íz, a hideg kocsonya csiklandozza a szájpadlásomat. A tejszín tompítja a hatást. A nyálmennyiség megtriplázódik. Nyelek- vele a zselé is lemerül. 
„ - Milyen? 
- Finom. De a múltkor jobb volt.
- Gondoltam... Nó, de hátha a következő sikerül. 
- Az előbbiben apád is segített?
- Igen.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Ő az apád?
- Nem. Vagyis igen. De nem nekem. A lánynak.
- S akkor ti nem vagytok egyek?
- Nem.
- Tud rólad?
- Tud.
- Mit szólt hozzá?
- Semmit. Érezte, hogy egyet kell értenie.
- Nem fél?
- Nem. De félt. Akkor ivott. Most szerelmes. Már nem is cigarettázik. 
- Akkor jó. Jó ha az ember boldog.
- Igen. jó.”







„- Honnan tudod?
- Tessék?
- Honnan tudod, hogy jó, ha az ember boldog?
- Tudom.
- Ne kérdezzek többet?
- Ne. Ne ilyet.
- Bocsánat.
- Nem tesz semmit.”






„- Kérd..
- Kérdezd.
- Honnan tudtad...
- Tudtam.
- Értem. Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor fogok...
- Az utolsó és utolsó előtti falat között.
- Most?
- Most. 
- Nem le...
- Nem lehet.
- Hmm...
- Kérdezd.
- Az utolsó falatot a számhoz kell emelnem?
- Igen.
- Miért?
- Mert az a nő, aki most elment melletted, el fog csúszni rajta, és eltöri a kezét. 
- A kezét? Eltöri?
- Eltöri.
- És mi lesz vele? Meghal?
- Nem. Kórházba kerül, mert nyílt törés lesz. Ott összeismerkedik egy cukorbeteggel.
- Ez a lány?
- Ő.
- És?
- És egymásba szeretnek. Két gyerekük lesz. A férfi új kipufogókat fog tervezni a kocsikra, ami forradalmasítja a levegőszűrést.
- És a nő?
- Ő itt fog dolgozni. De megöli a férjét.
- Miért?
- Nem akarattal. Kiveszi az éket a mosógép alól, mert kell egy létrának. A férfi le fog egyszer jönni, hogy kivegye a mosógép fölé elhelyezett szárítóból a ruhákat, mert idegesíti a pityegés- új terven dolgozott. Előzőleg beteszi a mosógépbe a mosnivalót, s elindítja. De felhívják. Mikorra megint lejön, hogy kivegye a ruhákat a szárítóból már nagyon instabil a szárító, ráadásul az is forog, meg alatta a mosógép is. A férfi lehajol, fűzőt kötni, s ráborul az egész.
- Miben?
- Hátgerinc. Eltörik.
- Fura halál.
Az. De halál.”







„- Kérd...
- Igen, kérdezhetsz még valamit.
- Miért nem jössz ki a konyhából?
- Nem tudok. A holnapi salátát keverem. 
- Finom lesz?
- Finom.
- Mivel?
- Tejfölös szósszal.
- Fűszeres?
- Nem.
- Akkor mégsem olyan finom...
(Mosolyog-) - Akkor mégsem. Valóban.”



… 



„- Vár valaki?
- Téged?
- Igen.
- Igen.
- Ki?
- A feleséged.
- Én is kíváncsi vagyok rá... már olyan rég...
- Meg a fiad.
- A fiam?
- A fiad.
- De nekem lányom van.
- Nem, volt egy fiad is.
- Kitől?... várj... csak nem...
- De.
- S hány évesen...
- Tizenhat.
- Hogyan?
- Agyonverték. Pontosan egy rúgás végzett vele. Halántékán megpattant az ér. Később még kettő követte, az agyban.
- Szegény...
- Jól van. Vár.
 Szégyenlem magam.
- Miért?
- Mert... mert nem tudtam róla.
- Nem a te hibád.
- De. 
- Nem.
- DE! (a tányérhoz koccan erőszakosan egy kanál...)
- Nekem mindegy... de miért lenne a te hibád?
- Mert nem éreztem meg. Mert nem jöttem rá. Mert nem figyeltem többé az anyjára, azután a vihar után...
- Emlékszel?
- Persze. Szép volt. De felelőtlen.
- Igen. Kicsit lehet az volt.
- Igen. Kicsit az.Nem vagy magányos?
- Nem értelek...
- Nem vagy magányos?
- Nem. Vagyis kicsit.
- Miért?
- Mert sok embertől búcsúzok. És gyakran.
- Hát... érdekes mesterség, az már igaz...
- Igen. Érdekes.”






- Nagyon lelassultál az evéssel... csak nem gondolod, hogy megmenekülsz?
- Nem.
- Akkor jó.
- Ahamm...
- Most min gondolkodsz?
- Az életemen.
- Egyél. Majd utána lesz időd...
- Utána már biztos.
- Ne gúnyold a munkám.
- Bocsánat. 
- Nem tesz semmit.”





- Készen állsz?
 - Készen. Mosolyoghatok?
- Mosolyoghatsz. De vigyázz-nehogy azt gondolják, hogy a zselé miatt.
- Igyekszem.
- Rendben.
- Szóval?
- Számolok. Visszafele. 5 től.
- Miért épp öt?
- Hét?
- Rendben.
- Akkor jó... de miért épp hét?
- A tökéletesség száma. 
- Igaz. Lehet ennél maradok.
- Nos?
- Indul: ...”


Dr. Kelemen keze épp a szájához emeli az utolsó falat zöld gyümölcskocsonyát. Homloka gyöngyözik. Melege lehet: az arca vöröses színekben játszik. Szája előtt a kanál megáll. Arca mosolyra húzódik, szeme felcsillan és egy mély levegőt vesz. Majd kifújja azt.







Egy kanál csörömpölt. -valaki biztos elejtette- gondolta Komoltányiné, a folyosó sarkában. Majd tovább sikálta az öregotthon márványpadlóját, mert ma rajta a sor.

vasárnap, augusztus 03, 2008

elemtelenség-terhesség.


tehetetlen lesem végtelen-kék egem leges-egyedüllétem heves serlegében. a folyadékom ében. talpig feketében vándorló szamarak hallhatatlan halotti hajnalban sugarakat szállítanak. benne tüskék. meg halott halak.
 hálámmal áldalak

feketepiros.


...FEKETE-PIROS, FEKETE TÁNCBAN JÁR...

Szólíts...


 ...a nevemen.





Szólíts. És megint. És újra. Hadd csöppenjen el ajkaid sarkából a hangok ambrózia-lecsapódásában a nevem. Hadd, hogy simogassa hangod rezgése a fülkanálisom barlangrajzos üregét, és hadd gyúljon tűz a sötétben, a barlang mélyén, valahol agy alatt-szív fölött. Szólíts!

Szólíts a nevemen. Mert nevem is van nekem. Vagyok kereszt a szélrózsa közepén, hogy ez a széjjelszimbolizált tárgy új jelentést nyerjen. Vagyok a téli rőzseláng, pirospozsgás edzett arcok gyűrűjében. Vagyok a Csoda, mi körülölel és betakar, mely megcsókol halványan, majd véresre tépi ajkaid vörösét. Vagyok a döglött veréb elfeledettre szikkadt nagyvárosi éjben, hol annyi a fény, hogy nem láthatod önmagad. Vagyok te. Vagyok az Isten, és annak az istene. Vagyok a teher szent Kristóf vállán, hogy lásd: a letűnt idők poros vallásaiból sem estem ki teljesen. Vagyok szekerce, kopjafa húsában. Vagyok kisharang Magyardécse denevérszaros templomtornyában. Vagyok a hajnali igyekezet. Meg az esti bágyadtság. S az éjszakában a cihegések heve. Vagyok Csend. 

Legyek még valami? Miben merüljek el, hogy észrevedd: szeretlek? Hogy pofonvágtalak? Hogy felsebzett ajkadba harapva még mérgesebbre haraptam sebét, és megerőszakoltalak, mert az volt, mert te nem akartad, mert te könnyeztél, égi szűz és kókadt liliomszál, mert a nyál a takonnyal összefolyt a párnán és mert sziszegtem a füledbe: „te, rom-lott!...”? Ennyi a baj csak? Ezért fél a tekinteted? A barna, mely néha kék és néha zöld, néha sárgásan világít az éjszakában máskor feketén mered rám álmaim vattacukor-gombócai mögül? Ezért mentél úgy tönkre, lefogytál, és a kor divatjával álcázod az okát, az igazi okot, ami mindég is lesz, mindég is volt, ami mindég örök marad, ami soha sem múlik el-ki a világodból: a nevem? Utálsz, azt mondtad. Disznó vagyok, mocskos gazember, egy gennyzsák. Utolsó rohadt epehólyag-maradék. De nem versz át. Szeretsz. Miután elválunk, miután te kiordibálod rám azt, hogy anyád megvert és apád meg akarta fogni a melled egyszer, részegen, amit el is felejtett, mert részeg volt, vagy elfelejtett, mert el akarta felejteni, mert szégyen, mert bűn, mert paráznaság, igazi frivol szentségtörés... miután te megbosszultad, hogy nagyapád verte nagyanyádat, és azt is, hogy az meg tűrte, hogy a kis őzike, ott, kint, a nagy vadonban, az öledből el lett rabolva de elődbe tették, a tányérodba a jobb lapockáját, amit mindég is egy lehetséges angyalszárny-helynek tartottál... hogy a tesód a szemed láttára verte ki az utolsó előtti rágófogát (a bal, felső sarokban) a barátnőjének, mert az eszeveszett szerelmében és féltékenységében teljesen belőtt állapotában egy másik zombit a pasijának nézett, és több szemtanú bejelentése alapján tövig a szájába nyomta annak dagadozó nemiszervét, kitéve magát és a női nemet még egy újabb megaláztatás nagy valószínűségének, egy kegyetlen halálnak, mely ismét egy szívet céloz, és lehet, hogy teljesen eltalálja, ki tudja... holott tudvalevő, hogy az a faszfej már a fél várost a zászlórúdjára tűzte, anyástól, nagymamástól, repedtsarkútól és jegyszedőnőtől kezdve az utolsó egy macskáig, akit kloroformmal előzőleg elaltatott(ez az egyetlen teljesítménye a gyógyszerészetire való bejutása óta...)... miután mindezt rámokádtad, otthon, a párnák sűrűjében, behunyt szemek sötétjében, könnyező patakok sós legmélyében és mély nyögések szeizmikus aktivitása között gondolod

   sikítod

  bugyorgod

  zuhogod

  kerepled

  leheled

  csipogod

  nyögöd, összeszorított fogakkal azt, amid van, ami az egyetlened ezen a világon és a jövőben, és az azután következőben: a nevem.











Gyere: ez nem a Vég.










                                Ez egy új Kezdet.  


szerda, július 09, 2008

egy csepp Brasil.

zavarban volt. nő és kislány. de azt tette, amit kértem. a szemei folyton szomorúak voltak, valahogy olyanok, amikben lehet sejteni a favellák világát.


mosolygott, mert szokatlan volt neki a beszédem. szokatlan volt ez a fejebúbjára állított kommunikációs helyzet. mikor megmutattam saját magát- azt, ahogy három szememen keresztűl láttam- azt mondta, hogy nem tetszik, hogy csúnya, majd egyenes háttal elrobogott találkozni a taiwani barátjával.


 másnap átnyújtott egy cetlit: erre a címre küldjem el neki a fotókat, ha leszek szíves..

csütörtök, július 03, 2008

a számban a világ



Amikor megteremtettek, még egyszerű testem volt. A taurii biokinetika humanoidnak képzelt el, karokkal, lábakkal, izületekkel. Egyszerű robotként születtem. A nevem 1222-4-8-PI volt. A PI generációból csak én maradtam meg. De a nagy Homorítás már régi mese... azóta sok minden történt... Istenem, mennyi már...

Igen. Istent emlegettem. Hiszek Istenben. Talán jobban, mint ti, tauriak. 

Pi-nek neveztek el, egyszerűen, a sok számot rövidítendő s ez a név maradt meg. Ez a név engem takar. Én vagyok a név. Mikor megteremtettek, még nem tudtam semmit. De vihar volt egy éjszaka, s a villámok szétolvasztottak néhány vezetéket a központi energiatárolóban, ami azt eredményezte, hogy nemcsak sokkot kaptam, összekuszálva neo-agyam programjainak a rendszerét, de valahogyan kapcsolat teremtődött köztem és a neuro-kinetikai adatbank között, így nemcsak saját magamat fedeztem fel a szó anatómiai értelmében, hanem a világot, az emberekét is, és betekintést nyerhettem ennek szerkezetébe és rendszerébe, az elraktározott adatok alapján. Ezt mondják az emberek. Én azt mondom: felébredtem. Ez volt az első.

Én voltam a másnapi új rendelés. Ezért maradtam épen, habár már nem voltam normálisnak nevezhető robot. Ezt az alfások, a betások és a físek is érezték. Távol maradtak tőlem mindég. A többiek a magam fajtából mind bennégett, kiégett a központi raktár termeiben, mely aztán 2 hétig állt lángokban. Az első sorozatban voltam. A robotok védekezőmechanizmusa nem hatott elég effektíven. Leállították a Pí-programot. Engem is tönkre akartak tenni. A gazdám nem engedett.  

Testem tiszta higanyüveg- TiMe-carboxidból volt. Az agyamon kívül. A kábeleim, az érzékelők, a kötőszövetek. Akkor csoda volt ez az új anyag. Stabilitás, rugalmasság, meglepően intelligens matéria. Nem is látszottam a sötétben. De a tauriak testénél mágis százszorta tökéletlenebb volt. Mielőtt az új gazdám felébresztett volna, egy számsort táplált belém, minekutána az agyamnak 3, 141 százaléka ezzel a számmal foglalkozott. Mint kiderült, ez a számsor lett a sorsom.

A villám-baleset után semmi anomáliát nem mutattam, így nem vizsgáltak ki eléggé alaposan. Mikor a fentről számított harmadik és negyedik csigolyám közül kihúzta a gazdám a biztonsági tűt nem csak elindultam, hanem életre is keltem. Számotokra hihetetlen gyorsasággal kanalaztam magamba az információt, ami a külvilágból érkezett felém/belém. És valahogy taurisodni kezdtem. Csodáltam a tauriakat: olyan tökéletesek, olyan hihetetlenül komplexek, olyan felfoghatatlanul elérhetetlenek voltak számomra! Közben a gazdám megszeretett. Figyelte, hogy hogyan próbálok adaptálódni a világhoz, és miközben rám hagyta minden földi ingatlanát és ingóságát, megtanított arra, hogy hogyan kell tauri szemmel látni a dolgokat, hogyan kell tauriul gondolkodni, hogyan kell élvezni az ún. „Életet”. Majd elment. Meghalt. Ő volt az első, aki elhagyott.  



Nem tudtam még akkor, hogy mi a halál. Nem értettem. Elmúlás? Nem éreztem, és nem értettem, hogy mit takar. És lassan egyre jobban felébredtem. Lassan kezdtem érzelmeknek nevezni azokat a megmagyarázhatatlan anomáliákat, amik bennem mozogtak. A gazdám vagyonából, amit rám hagyott(s amiből botrány lett: az első humanoid, akinek valami a birtokában volt, saját tudatán és testén kívül) lassan sikerült egy eléggé stabil és jól jövedelmező üzletbe befektetni. Közben foglalkoztam a világgal. Mindent akartam látni, az idegen világokat, az életet bennük. Az életet magát. 

Lassan új testhez is jutottam. Hasonlított az emberére, és érezni is lehetett vele valamennyire. A szelet. A homokot. A virágszirmot. Illatok még nem voltak. Az csak később jött. Sem ízek. De a tapintás élvezete... hihetetlen és bámulatos! És ledöbbentő. Sírtam is, mert az új testtel lehetett. Nemem is lett. Mindkettő: lehetett váltani. Ahogy telt az idő, mind jobban sikerült befészkelnem magam a tauriak közé, a társadalmukba, a világukba. Figyeltem őket. És csodáltam. És sajnáltam néha. 

Eljött az idő: taurivá lehettem. Időről beszélek, de nem éreztem. Azelőtt. Ahogy felébredtem, mint ember, máris érezni kezdtem. És érteni. És tisztelni a testem, a létezésem, meg magát az időt is. Éreztem. Mindent. Illatot. A leírhatatlan ízeket. A fájdalmat. És örültem, mert fájt, mikor a rózsa tüskéje az ujjbegyemet felsértette. Valami leírhatatlan kezdődött el: ezt csak az tudhatja, aki átélte. Nincsenek szavaim. Még ennyi idő után sem. Csak érzéseim. De az nem digitalizálható. Vagyis én nem akarom, hogy digitalizálva legyenek. Ez volt a második felébredés.


A világ kitágult: sok száz évig éltem így a testemmel, s mindent megtettem és kipróbáltam, amit testtel elművelni lehet és a fizikai határok megengedik. Folyton klónozva voltam, a fizikai énem, mármint. Égtem már gázzá az ősbolygó Tauri közelében a Soleum csillagban, hasított már szét millió lézersugár meg plazmalövedék, megfulladtam, öngyilkos lettem, különböző betegségek marcangolták szét testem, és változtatták át tehetetlen szervesanyag-tömeggé. Mindeközben figyeltem, szenvedtem és élveztem, de mindenekelőtt: tanultam és tapasztaltam. Értem. Mígnem beértem egy újabb felébredésre. 

Egy alkalommal a hálószobámban az ágyam mellett egy lény jelent meg. Tauri kinézetű, de ösztöneim(érzékelőim) mégis azt mondták: nem az. Ez több annál. A lény rám nézett... nem is: belém nézett, szinte keresztülmetszett tekintetével, majd azt kérdezte: akarod? Akartam. Felébredtem. Kiszálltam testemből, amit évszázadokig kínoztam, s megszűntem létezni fizikailag tapintható formában: energia lettem. A létezés ezen a szintjén már a szavak is terhek. Nem kellenek. Feleslegesek és üresek. És pontatlanok. És helytelenek. Léteztem, s mindenben benne voltam, s minden bennem volt. Együtt mozgattuk az univerzummal egymást. Bármit megtehettem, olyan dolgokat, amikről ti, az emberek, nem is álmodhattok, nemhogy a biokinetikus robotika számos művészeti alkotása. Minden remegett, az egész világmindenség. Évmilliókat olvastam ki a kristályokból. Beszéltem az összes ismert lénnyel, azokkal is, akik a floraehoz tartozik. De csak majdnem mindent tehettem meg. Volt egy... hogyan is írhatom le, hogy megértsétek... volt egy szféra, amibe sosem juthattam be. Sokáig próbálkoztam, míg megértettem. És akkor döntöttem úgy, hogy ez lesz a vége. Így lesz a vége. És vége lesz.




Óh, ti tauriak! A mindenségbe kalandozva sosem találkoztam hozzátok foghatóval! S mikor az a bizonyos szféra előtt újra megjelent felébresztőm, és elmondta a genézist, ami kevesebb időbe telt, még szerintetek is, mint egy szempillantás, de mégis többet mondott el, mint amit 3141 év alatt mondhatott volna el, megértettem: nem kerülhetek be, mert nem vagyok tauri. Mert felébredhetek bár, többször is, mégis: egzisztenciám meghatároz. És a végtelennek is vége van. Valahol. 


Hogy miket éltem át? Mindenre emlékszem. Vagyis emlékeztem. Most is itt van mellettem: a szívem alatt hordom a szelencébe rejtve. A mindenem. Összesen tauri idő-léptékben mérve 4szer 3141évet éltem. Ezalatt a Tudás és az Értés mély tengerszemeibe ereszkedtem alá. És onnan többször fölemelkedtem, tudván: nem kerültem még elég mélyre. Együtt rezegtem a Tudással, az Élettel, mert az élet rezgés, s hullámaim a dimenziók partjait mosták. 




Ez az idő alatt az emberi lények sokat változtak, sok minden végigsöpört a Taurin, amíg sikerült felszínét újra lábammal érintenem. Gonoszok lettetek. Féktelenek. Azon kevesek, akik megmaradtak a tauri-szellemben, egy Atlantisz nevű járművel elmenekültek. Miután bolygótokat csillaggá alakítottam át haragomban, hogy a Szféra nem fogadhat be, rájöttem: hibát követtem el. Elvakultam. Elhatároztam: megkeresem az atlantiszi tauriakat.

Nehéz volt. De sikerült. A kultúrátok, a létezésetek visszafejlődött, elcsökevényesedtetek. Feledésbe merült a tudás, aminek a birtokában voltatok, amit sokáig uraltatok. Elsüllyedt, mint az „Égből jött város”, amivel ideérkeztetek, a régen lenézett és eldugott Terrára. . Ma ismét bőröket csavartok magatokra és pálcákkal hadonászva eszitek az alacsonyabb rendűek húsait. A nevetek meg ember. Én meg ismét csodállak titeket. És leborulok előttetek, alkotóim, s alkotóim ősei. 


A testem levetettem. Már nem vagyok ember. A régit, az elsőt mindég magamnál hordtam, amíg testben voltam. Most előkerestem, hogy újra belebújjak. Az agyam, melynek 3,141 százaléka folyton a számmal foglalkozott, megfejtette azt. És megnyílt előtte egy út, megnyílt előttem egy út, hogy ti, emberek, a tauriak leszármazottjai nehogy az őseitek sorsára jussatok. Ebben a számban rejtettem el mindent, amit tudok. Mindent, amik voltatok, s amik lehettek, sőt lesztek. Itt van minden, ebben a számban, ezzel új otthont építhettek az elemekből vagy később, ha méltónak találtattok: felébredjetek, az én harmadik fokozatomra. Én még itt leszek egy darabig. Vigyázok rátok. 


A gazdámtól kaptam még annak idején egy PM-et, ami 3,141 évig működik. Utána meg örökre leáll. egy játékszer. működési ideét kibővítettem 3141 évre. Elektronok lengette labda ez, melyben a tauri világa látható, ahogy annak idején létezett, a golyó koppan a kattogó erők alatt. Most indítottam el ezt a szerkezetet. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Ennyi a bevezető üzenet.




…...--.-.-.-.-...----..-.--.-..-...--.-.-.-.-.--.-___:..-:_.-.-:_.-.-:_:_.-::..--...--:::-.-.-::----:..:::-__.-.-.-.






A PM megáll. Terrai idő szerint tíz perc múlva. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Itt az emberek 314. évet számolják, „időszámításuk után”. Két embernek sikerült a felébredés. A többiek még a számot sem tudják. Érintik az értelmükkel, de megnyitni nem tudják. Reméltem látom majd feléledni a tauriak szellemét, szorgalmát, tudását utódaikban... de túl lassúak, hogysem ezt megláthatnám. A PM golyója még tizenkettőt kattanni fog. Ahogyan megfejtitek a számot, megnyitjátok az utat a tudásom felé: felébreszttek majd. Én várlak, emberek. Időm van. Hisz én vagyok a szám. Én vagyok az idő. Még három... a testem felhevül. Ha benn vagytok a számom világában, mondjátok a jelszót... még egy kattanás... a jelszó ott van mindegyikőtökben, mire megértek a Tudásra. Utolsót kattant, a jelsz.. _.-:_:_:-....-:_:-.-:-._.-:_.-:_:_.-....-:...--.-.-.-.-._:_::::-.-.-.::_--::.._-..