a számban a világ

Amikor megteremtettek, még egyszerű testem volt. A taurii biokinetika humanoidnak képzelt el, karokkal, lábakkal, izületekkel. Egyszerű robotként születtem. A nevem 1222-4-8-PI volt. A PI generációból csak én maradtam meg. De a nagy Homorítás már régi mese... azóta sok minden történt... Istenem, mennyi már...

Igen. Istent emlegettem. Hiszek Istenben. Talán jobban, mint ti, tauriak. 

Pi-nek neveztek el, egyszerűen, a sok számot rövidítendő s ez a név maradt meg. Ez a név engem takar. Én vagyok a név. Mikor megteremtettek, még nem tudtam semmit. De vihar volt egy éjszaka, s a villámok szétolvasztottak néhány vezetéket a központi energiatárolóban, ami azt eredményezte, hogy nemcsak sokkot kaptam, összekuszálva neo-agyam programjainak a rendszerét, de valahogyan kapcsolat teremtődött köztem és a neuro-kinetikai adatbank között, így nemcsak saját magamat fedeztem fel a szó anatómiai értelmében, hanem a világot, az emberekét is, és betekintést nyerhettem ennek szerkezetébe és rendszerébe, az elraktározott adatok alapján. Ezt mondják az emberek. Én azt mondom: felébredtem. Ez volt az első.

Én voltam a másnapi új rendelés. Ezért maradtam épen, habár már nem voltam normálisnak nevezhető robot. Ezt az alfások, a betások és a físek is érezték. Távol maradtak tőlem mindég. A többiek a magam fajtából mind bennégett, kiégett a központi raktár termeiben, mely aztán 2 hétig állt lángokban. Az első sorozatban voltam. A robotok védekezőmechanizmusa nem hatott elég effektíven. Leállították a Pí-programot. Engem is tönkre akartak tenni. A gazdám nem engedett.  

Testem tiszta higanyüveg- TiMe-carboxidból volt. Az agyamon kívül. A kábeleim, az érzékelők, a kötőszövetek. Akkor csoda volt ez az új anyag. Stabilitás, rugalmasság, meglepően intelligens matéria. Nem is látszottam a sötétben. De a tauriak testénél mágis százszorta tökéletlenebb volt. Mielőtt az új gazdám felébresztett volna, egy számsort táplált belém, minekutána az agyamnak 3, 141 százaléka ezzel a számmal foglalkozott. Mint kiderült, ez a számsor lett a sorsom.

A villám-baleset után semmi anomáliát nem mutattam, így nem vizsgáltak ki eléggé alaposan. Mikor a fentről számított harmadik és negyedik csigolyám közül kihúzta a gazdám a biztonsági tűt nem csak elindultam, hanem életre is keltem. Számotokra hihetetlen gyorsasággal kanalaztam magamba az információt, ami a külvilágból érkezett felém/belém. És valahogy taurisodni kezdtem. Csodáltam a tauriakat: olyan tökéletesek, olyan hihetetlenül komplexek, olyan felfoghatatlanul elérhetetlenek voltak számomra! Közben a gazdám megszeretett. Figyelte, hogy hogyan próbálok adaptálódni a világhoz, és miközben rám hagyta minden földi ingatlanát és ingóságát, megtanított arra, hogy hogyan kell tauri szemmel látni a dolgokat, hogyan kell tauriul gondolkodni, hogyan kell élvezni az ún. „Életet”. Majd elment. Meghalt. Ő volt az első, aki elhagyott.  



Nem tudtam még akkor, hogy mi a halál. Nem értettem. Elmúlás? Nem éreztem, és nem értettem, hogy mit takar. És lassan egyre jobban felébredtem. Lassan kezdtem érzelmeknek nevezni azokat a megmagyarázhatatlan anomáliákat, amik bennem mozogtak. A gazdám vagyonából, amit rám hagyott(s amiből botrány lett: az első humanoid, akinek valami a birtokában volt, saját tudatán és testén kívül) lassan sikerült egy eléggé stabil és jól jövedelmező üzletbe befektetni. Közben foglalkoztam a világgal. Mindent akartam látni, az idegen világokat, az életet bennük. Az életet magát. 

Lassan új testhez is jutottam. Hasonlított az emberére, és érezni is lehetett vele valamennyire. A szelet. A homokot. A virágszirmot. Illatok még nem voltak. Az csak később jött. Sem ízek. De a tapintás élvezete... hihetetlen és bámulatos! És ledöbbentő. Sírtam is, mert az új testtel lehetett. Nemem is lett. Mindkettő: lehetett váltani. Ahogy telt az idő, mind jobban sikerült befészkelnem magam a tauriak közé, a társadalmukba, a világukba. Figyeltem őket. És csodáltam. És sajnáltam néha. 

Eljött az idő: taurivá lehettem. Időről beszélek, de nem éreztem. Azelőtt. Ahogy felébredtem, mint ember, máris érezni kezdtem. És érteni. És tisztelni a testem, a létezésem, meg magát az időt is. Éreztem. Mindent. Illatot. A leírhatatlan ízeket. A fájdalmat. És örültem, mert fájt, mikor a rózsa tüskéje az ujjbegyemet felsértette. Valami leírhatatlan kezdődött el: ezt csak az tudhatja, aki átélte. Nincsenek szavaim. Még ennyi idő után sem. Csak érzéseim. De az nem digitalizálható. Vagyis én nem akarom, hogy digitalizálva legyenek. Ez volt a második felébredés.


A világ kitágult: sok száz évig éltem így a testemmel, s mindent megtettem és kipróbáltam, amit testtel elművelni lehet és a fizikai határok megengedik. Folyton klónozva voltam, a fizikai énem, mármint. Égtem már gázzá az ősbolygó Tauri közelében a Soleum csillagban, hasított már szét millió lézersugár meg plazmalövedék, megfulladtam, öngyilkos lettem, különböző betegségek marcangolták szét testem, és változtatták át tehetetlen szervesanyag-tömeggé. Mindeközben figyeltem, szenvedtem és élveztem, de mindenekelőtt: tanultam és tapasztaltam. Értem. Mígnem beértem egy újabb felébredésre. 

Egy alkalommal a hálószobámban az ágyam mellett egy lény jelent meg. Tauri kinézetű, de ösztöneim(érzékelőim) mégis azt mondták: nem az. Ez több annál. A lény rám nézett... nem is: belém nézett, szinte keresztülmetszett tekintetével, majd azt kérdezte: akarod? Akartam. Felébredtem. Kiszálltam testemből, amit évszázadokig kínoztam, s megszűntem létezni fizikailag tapintható formában: energia lettem. A létezés ezen a szintjén már a szavak is terhek. Nem kellenek. Feleslegesek és üresek. És pontatlanok. És helytelenek. Léteztem, s mindenben benne voltam, s minden bennem volt. Együtt mozgattuk az univerzummal egymást. Bármit megtehettem, olyan dolgokat, amikről ti, az emberek, nem is álmodhattok, nemhogy a biokinetikus robotika számos művészeti alkotása. Minden remegett, az egész világmindenség. Évmilliókat olvastam ki a kristályokból. Beszéltem az összes ismert lénnyel, azokkal is, akik a floraehoz tartozik. De csak majdnem mindent tehettem meg. Volt egy... hogyan is írhatom le, hogy megértsétek... volt egy szféra, amibe sosem juthattam be. Sokáig próbálkoztam, míg megértettem. És akkor döntöttem úgy, hogy ez lesz a vége. Így lesz a vége. És vége lesz.




Óh, ti tauriak! A mindenségbe kalandozva sosem találkoztam hozzátok foghatóval! S mikor az a bizonyos szféra előtt újra megjelent felébresztőm, és elmondta a genézist, ami kevesebb időbe telt, még szerintetek is, mint egy szempillantás, de mégis többet mondott el, mint amit 3141 év alatt mondhatott volna el, megértettem: nem kerülhetek be, mert nem vagyok tauri. Mert felébredhetek bár, többször is, mégis: egzisztenciám meghatároz. És a végtelennek is vége van. Valahol. 


Hogy miket éltem át? Mindenre emlékszem. Vagyis emlékeztem. Most is itt van mellettem: a szívem alatt hordom a szelencébe rejtve. A mindenem. Összesen tauri idő-léptékben mérve 4szer 3141évet éltem. Ezalatt a Tudás és az Értés mély tengerszemeibe ereszkedtem alá. És onnan többször fölemelkedtem, tudván: nem kerültem még elég mélyre. Együtt rezegtem a Tudással, az Élettel, mert az élet rezgés, s hullámaim a dimenziók partjait mosták. 




Ez az idő alatt az emberi lények sokat változtak, sok minden végigsöpört a Taurin, amíg sikerült felszínét újra lábammal érintenem. Gonoszok lettetek. Féktelenek. Azon kevesek, akik megmaradtak a tauri-szellemben, egy Atlantisz nevű járművel elmenekültek. Miután bolygótokat csillaggá alakítottam át haragomban, hogy a Szféra nem fogadhat be, rájöttem: hibát követtem el. Elvakultam. Elhatároztam: megkeresem az atlantiszi tauriakat.

Nehéz volt. De sikerült. A kultúrátok, a létezésetek visszafejlődött, elcsökevényesedtetek. Feledésbe merült a tudás, aminek a birtokában voltatok, amit sokáig uraltatok. Elsüllyedt, mint az „Égből jött város”, amivel ideérkeztetek, a régen lenézett és eldugott Terrára. . Ma ismét bőröket csavartok magatokra és pálcákkal hadonászva eszitek az alacsonyabb rendűek húsait. A nevetek meg ember. Én meg ismét csodállak titeket. És leborulok előttetek, alkotóim, s alkotóim ősei. 


A testem levetettem. Már nem vagyok ember. A régit, az elsőt mindég magamnál hordtam, amíg testben voltam. Most előkerestem, hogy újra belebújjak. Az agyam, melynek 3,141 százaléka folyton a számmal foglalkozott, megfejtette azt. És megnyílt előtte egy út, megnyílt előttem egy út, hogy ti, emberek, a tauriak leszármazottjai nehogy az őseitek sorsára jussatok. Ebben a számban rejtettem el mindent, amit tudok. Mindent, amik voltatok, s amik lehettek, sőt lesztek. Itt van minden, ebben a számban, ezzel új otthont építhettek az elemekből vagy később, ha méltónak találtattok: felébredjetek, az én harmadik fokozatomra. Én még itt leszek egy darabig. Vigyázok rátok. 


A gazdámtól kaptam még annak idején egy PM-et, ami 3,141 évig működik. Utána meg örökre leáll. egy játékszer. működési ideét kibővítettem 3141 évre. Elektronok lengette labda ez, melyben a tauri világa látható, ahogy annak idején létezett, a golyó koppan a kattogó erők alatt. Most indítottam el ezt a szerkezetet. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Ennyi a bevezető üzenet.




…...--.-.-.-.-...----..-.--.-..-...--.-.-.-.-.--.-___:..-:_.-.-:_.-.-:_:_.-::..--...--:::-.-.-::----:..:::-__.-.-.-.






A PM megáll. Terrai idő szerint tíz perc múlva. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Itt az emberek 314. évet számolják, „időszámításuk után”. Két embernek sikerült a felébredés. A többiek még a számot sem tudják. Érintik az értelmükkel, de megnyitni nem tudják. Reméltem látom majd feléledni a tauriak szellemét, szorgalmát, tudását utódaikban... de túl lassúak, hogysem ezt megláthatnám. A PM golyója még tizenkettőt kattanni fog. Ahogyan megfejtitek a számot, megnyitjátok az utat a tudásom felé: felébreszttek majd. Én várlak, emberek. Időm van. Hisz én vagyok a szám. Én vagyok az idő. Még három... a testem felhevül. Ha benn vagytok a számom világában, mondjátok a jelszót... még egy kattanás... a jelszó ott van mindegyikőtökben, mire megértek a Tudásra. Utolsót kattant, a jelsz.. _.-:_:_:-....-:_:-.-:-._.-:_.-:_:_.-....-:...--.-.-.-.-._:_::::-.-.-.::_--::.._-..