csütörtök, május 19, 2011

4. tea

- Le tudnád rajzolni az ízét?
- Minek?
- Hát ennek.
- A teának?
- Igen, akár. De bárminek az ízét, egy hangulatnak is.
- Például?
- Például nem tudom: csóknak, vagy a zellernek. Vagy a tejnek. Szaladásnak. Bárminek.
- Nem tudom. Nem értek a szavakhoz.
- Mért kell érts a szavakhoz, rajzról volt szó.
- Igen. Arról.
- S akkor?
- Nem tudok szó nélkül rajzolni. Egyszer elképzelem, hogy mit akarok elmondani arról, amit le szeretnék rajzolni. A váz, az alap-vonalak vannak leghamarabb, azok az ötletből jönnek, de utána rögtön a szavak. velük öltöztetem fel a témám.
- De leghamarabb nem a gondolat van?
- De igen.
- S képben gondolkodsz?
- Nem tudom. Gondolatokban gondolkodom.
- Jó, de nem kell egy szó már ahhoz is, hogy kiválaszd a témád?
- De igen. Igazad van.
- Mért ráncolod a homlokod?
- Összezavarodtam.
- Mmiért?
- Hát, mert ha a szó, mint konkrétabb gondolat van, akkor mégis mi az inspiráció?
- Például az íze. A teájé.
- Vagy a szabadságnak.
- Igen. Vagy a levegőnek.
- Annak hogy?
- Amikor felérsz a felszínre. És fáj a tüdőd belé, úgy nyeled.
- De akkor az illat mi?
- Attól függ. Melyikre gondolsz.
- A tiedre, például. A baleset után.
- Juj, akkor nagyon féltél! Láttam a szemeden. Meg reszkettél is...
- Jó, most nem erről van szó, hanem arról, hogy izzadt voltál, meg kissé büdös a benzintől. De olyan jó volt érezni mindezek mögött a tiedet az illatot. Nagyon megnyugtatott.
- Igen, és szivattalak, hogy mindjárt elájulsz, meg minden.
- Persze, szokás szerint. De nem bántam. Örültem neki. Megnyugtatott.
- Én meg annak örültem, hogy megijedtél. Bedugta a házisárkány száját.
- Milyen házisárkány?
- Ott, a bentit. Tudod, a dög bennem.
- Jaa, a pláza-maca?
- Ja-ja, ő az. -nevetnek.
- Te mit csináltál volna?
- Abban a helyzetben?
- Igen. Ezt nem is kérdeztem soha tőled...
- Nem tudom. Elájulok. Vagy ordítani kezdek.
- Te?
- Én. Később belegondoltam. Hogy te hogy reagáltad le, meg hogy mit csináltál, és hogy mennyire tudtál figyelni a részletekre, meg minden. Én lehet nem tudtam volna. A pánik lehet odavág.
- Lehet. De így is elég laza voltál.
- Igen, de más, ha veled történik, és más, ha mással. Aki fontos. Mit csináltál volna, ha nagyobb lett volna a baj?
- Nem tudom.
- S ha meghalok?
- Most muszáj ezt?
- Igen. Fontos.
- Nem tudom. Nem gondoltam bele sohasem.
- S ha most belegondolnál?
- Több dolog is eszembe jut?
- Igen? Mik?
- Hát hogy lehet, hogy összeroskadok. Meg ilyen öngyilkos hajlamaim volnának. Vagy mit tudom én.
- Neked? Ugyan...
- Igen, nekem.
- S mi még?
- Hogy egy-kettőre túlteszem magam rajtad, és összejövök mással.
- Ezt már szeretem, ez már jobban hangzik.
- Igen, de magamat ismerve ez évekbe is telhet.
- Lehet.
- Meg olyasmi, hogy alkoholista lennék, vagy vudu-papnövendék...
- Micsoda?
- Vudu-papnövendék. Hogy zombit csináljak belőled és felélesszelek.
- Elment az eszed, husi, felzabálnálak tetőtől talpig!
- Jaj, igaz. Ez eszembe se jutott.
- Na látod. Mire is mennél nélkülem...
- Hát nem sokra. Vagy sokra. Nem tudom, nem áll szándékomban kideríteni.
- Menj, te kis formális...





- Rosszul esett a másodiknak a gondolata?
- Milyen másodiknak?
- Hogy túl teszem magam rajtad, meg becsajozok s boldogan élek s minden.
- Igen. Kicsit. Önző vagyok, tudod.
- Igen, mind azok vagyunk...
- De nem jutnék eszedbe szerinted? Soha?
- De, valószínűleg.
- Miért?
- Mert te volnál az első, aki a szemem láttára halsz meg. Vagy a kezeim között.
- Ne légy segg.
- Nem, komolyan. Ez azért nyomós dolog volna. Meg aztán hirtelen, nem vártul szakad szét ez az egész, ami van.
- Közöttünk?
- Hát... meg ami van bennem, általad.
- S mi az?
- Nem tudom. Egy olyan én, akit sokat kerestem. S akit szeretek.
- Látod, milyen jó hatással vagyok rád?
- Igen. Látom. De most már hallgass el.
- Na te! Miért?
- Mert megnő a májad és én meg meg talállak harapni.
- Hm... kellene kezdenem valamit azokkal a fogakkal...
- Például végig kéne puszilgassad őket?
- Például. Mondjuk én valami harapófogósabbra gondoltam...
- Nana. Vigyázz magadra.
- Azt hiszed, hogy félek tőled?
- Igen.
- De nem félek.
- De féljél.
- Miért?
- Mert ha nem, akkor megharaplak.
- Úristen, micsoda terrorban élek!
- Szegény fejed. Ne kommentáld a rendszert.
- S még ez is... cenzúra?
- Az. Töltsek?
- Igen. Legalább ennyit... S megmasszírozol?
- Nesze neked, diktatúra... mell-masszázs?
- Szeretnéd. De itt nem most. Hátat kérek szépen, szépen-szépen!
- Na. ezt szürcsöld be, s utána.

3. tea

- Tegnap felhívott anyám.
- És? minden rendben?
- Nem. Nagyapa nincs jól.
- Erőre kap, hátha.
- Hát nem tudom...
- Jól vagy?
- Igen, csak aggódom.
- Miért?
- Hát mert mi van akkor, ha nagyapa... ha rosszabbul lesz?
- Ha meghal?
- Igen, de nem szeretem ezt a szót.
- Szerintem szép szó.
- Ugyan, mi a szép benne?
- Az, hogy ugyanazt jelenti azóta, hogy megszületett.
- De nem vicc, akkor mit fogok csinálni?
- Mikor?
- Ha meghal, akkor. Ki lesznek akadva mind.
- Akkor te ott leszel. És erős leszel. Mint amilyen amúgy is vagy.
- Ó, de ezt csak te gondolod, hogy én erős vagyok. Dehogy vagyok én erős.
- Pedig az vagy.
- Honnan veszed, mégis? Hm?
- Onnan, hogy elviselsz, már néhány hónapja. Engem is, meg másokat is.
- De hát engem is elviselnek. Mások is, meg te is.
- Igaz. Félsz? Tényleg?
- Igen. Egyre inkább. Kérsz még?
- Igen, kicsit. Kösz.
- Még van, ha kérsz.
- Pontosan mitől félsz?
- Pontosan mitől félek... az űrtől, hogy kiürül valami, amit aztán nem lehet sem befoltozni, sem újra kitölteni. Meg attól is, hogy előjönnek majd az emlékek. És talán felnőttebb leszek - kicsit.
- Felnőttebb? De hisz már így is az vagy. Úgy gondolkodsz, úgy cselekszel. Így tetszel.
- Jó, de mi van, ha mégsem?
- Akkor ennek előbb vagy utóbb ki kell derülnie. S szerintem jobb előbb, mint utóbb. Kevésbé fáj.
- S nagyapa?
- Hát, nekem azt mondták, hogy a halál nem pont, hanem egy vessző. A mondat nem itt fejeződik be. Valahogy hiszek ebben a mondásban. Értelmét látom, igaz, nem látom még át ezt az egészet.
- Meglehet. Még soha sem haltam meg.

szerda, május 18, 2011

2. tea

- Te mikor néztél utoljára felhőket?
- Én? Most.
- Jó, de ezelőtt.
- Ezelőtt nem tudom.
- Hogy lehet az ilyet nem tudni?
- Úgy, hogy nem tudom az ilyet észben tartani?
- Miért?
- Mert a felhők olyanok, mint az öblítőszer.
- Miért?
-Hát... mert ha rossz napod van, vagy idegesítenek az emberek csak fel kell nézni az égre, oszt minden rendben. A nagy kék, meg a sok kicsi fehér benne kimosnak, levezetnek, illatos gondolatokkal töltenek meg és máris új vagy, nem zavar a sok mocsok.
- De hogy lehet nem emlékezni egy ilyesmire?
- A takarításra nem szoktak emlékezni az emberek. Sem a tisztaságra. Csak a kosz, meg a bűz, meg az ilyenek maradnak meg, az ilyenekre figyelünk fel. A többit csak érezni lehet, ha figyelni tudunk, odabent.
- Értem.
- És te?
- Én? hogy én mikor néztem?
- Igen.
- Tegnap.
- Hol?
- A parkban.
- Kivel?
- Csak egy barátnővel, nem kell féltékenykedni.
- Én nem féltékenykedem. De biztos?


Mindketten nevetnek.


- Ő nincs jól. De úgy nincs jól, hogy mindig ugyanazokat a hülyeségeket követi el. S akkor jön és elvárja, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Pedig tudja. És miután elmondják neki, akkor bólogat és megfogadja, hogy eztán másképp lesz, minden másképp. S akkor megint könnyelműen feltálalja magát a fél világnak. És ő beszélt és csak beszélt, s egy idő után kifeküdtem, míg ő fűszálakat tépdesve ecsetelte, hogy ez a mostani probléma mennyire komoly és hogy mitől teljesen más, mint az összes többi és hogy kétségbe van esve, meg minden és én csak néztem a fellegeket.
- S mit láttál bennük?
- Csendet.
- Milyen csendet.
- Olyan csendet, mint amilyennel az elalvás pillanatában lehet találkozni. Hogy bele tudsz merülni.
- Ez szép.
- Igen. Szép.

1. tea



- Ízlik?
- Igen. Miből van?
- Csalán, meg citromfű. Citromfüvet alig lehet kapni. És van benne egy kis gyömbér is, meg egy csipetnyi ginkó-levél.
- Ejha. Akkor nem csoda, hogy finom.
- Biztos nem kérsz bele tejet?
- Biztos?
- Ezt most mért így mondtad?
- Hát... emlékszel a múltkorira? A roiboos-vaníliásra, amit hoztál?
- Igen, persze. Nem ízlett?
- Nem, dehogy... csak tejjel nem volt a legfinomabb...
- De hisz azt mondtad, hogy olyan, mint a puding!
- Igen... csakhogy én nem szeretem a pudingot... sőt, utálom a pudingot.


Egy pillanatig csend volt, a fiú lesütött szemmel matatott valamit a fűben, a lány hiába próbálta meg felvenni vele a szemkontaktust, hogy megdorgálja, legalább szemmel, egy kicsit, így helyette nevetésben tört ki.


- Te tisztára lökött vagy! S csak miattam ittad meg azt a nagy bögre puding ízű teát?
- Hát... igen. Nagyjából.
- Legalább... -nevet, tele torokból- legalább nem lettél rosszul tőle?
- Ment a hasam, este. De ennyi.
- Jaaj, te ki lüke! – mondta anyáskodó hangsúllyal, majd megcsókolta- de tudod, hogy simán eldobhattad volna, igaz?
- Jó, de hogy néz az ki?
- S akkor inkább benyelted. Szóval azért korgott úgy a hasad, mert csikart... -nevetett tovább, már hanyatt dűlve a fűben.
- Jóna. Hagyjuk most ezt.
- Pedig pudingot is hoztam. -mondja a lány, újra felnevetve.
- Mi? most?
- Aha? Kéérsz?
- Nemkösz. Ezt már nem fogom legyömöszölni a torkomon...
- Csak cukkolni akartalak.
- Ne cukkolj, mert megharaplak!
- Nem hoztam, mert én sem szeretem. Csak a tejes teát. Azt viszont nagyon. Nemhiszem.
- Mit?
- Hogy megharapsz?
- Oh, valóban- kérdi a srác, majd kissé estlenül ráugrik a lányra, melléje esik, amiből megint nagy kacagás lesz.- Hát... nem megy ez nekem.
- Na,- hívja kacarászva a lány- gyere ide, ne félj, nem bántalak.
- Biztos?
- Egészen biztos?
- Szörnyen nagyon tuti biztos.
- Akkor jövök.

vasárnap, május 15, 2011

14. bennem.

.. egy pillanatnyi mozgó kép van, mikor ugrál egy ágyon és a levegőbe emelkedik és a lenyugvó nap fényében az idő egy ideg-impulzusnyi időre mintha lassítani szeretné tempóját. a teste spontán, makulátlan, tökéletlenül pontos, a fény áttetszővé teszi, látszanak a belei, a szíve, a méhe, a gerince és a bordái, a tüdőlebenyekkel, míg a vöröses árnyalatban hullámzó hajkoronája a felkavart por által mattá változtatott fényben mintha a világba akarna bele-kúszni, a világ kétes-kényes felülete alá.

ilyen pillanatokban hiányzik (értsd: nincs jelen) minden, ami felesleges: kép-keret, kontraszt és a dolgok élessége. a tegnapra, mára, holnapra vonatkozó vitázó gondolatok. az ujjaim, ajkaim, nyelve(-i-)m, füleim s egyáltalán: az agyamnak a nagyobb része, a felesleges. ami marad az a kép és a szem, meg a kettőt valamennyire összekötő agy-szelet. nincs testem (s ha volna is: nem lenne mit kezdenem vele), nincs lelkem (ilyenkor van az a kényelmetlen érzésem, hogy nem is volt), nincs semmim, amit magamnak mondhatnék, ezért mindenem ez a pillanatnyi mozgó kép. ezért ez a mindenem.

a vöröses hajzuhatag alól elővillanó meleg, zöld tekintete, mely lepelként burkolja testem, lelkem, mindenem, írként gyógyítja mindennapjaim korlátolt bajait, a zajokat és a csendet, a mély torokköszörüléseket, a felgyülemlő flegmát a torkomban, a vérem és a gondolataim sűrű iszapját, az ösztöneim által generált állatot, az éhséget, a kéj szomjúságát, a test bűbájos korcs nyavalyáit, a zörgő órákban a sistergő perceket s a bennük pillogó örökkévalóságokat mind.

azt hiszem ennyi az élet: egy ugráló lány, akit a levegőbe emelve felold a fény, s a tisztasága átitatja a tisztátalan (értsd: zavaros) agyat (agyakat).

az élet, mint kiteljesedés egy tettben.

ennél többek úgysem lehetünk. 

13. bennem.

.. van egy könyv. megpróbálom elmagyarázni, merthogy ezt most nem lehet olyan könnyen elintézni, hogy van, vagy nincs.

van egy könyv. régi a könyv, kortárs a tartalom, amilyeneket én szeretek. van, borítója, meg lapjai és be is vannak kötve, meg minden ilyesmi. kicsit... rendhagyó mégis, mert átlátszóak a lapjai. a betűk, a lapok olyanok egymáson, mintha egy vastag üvegdarabba lennének sávonként beleírva az oldalak. nem lehet elolvasni. bármit tettem a könyv lapjai közé, minden átlátszóvá válik (papírlap, toll, kés, fémlap, bőrdarab, kéz, indigó.). kitépni őket meg nem lehet (meg aztán: ki merne elkövetni ilyen barbárságot.). a borító is torzít, mert úgy reflektál mindent, mint a prizma, s a lapokkal fölötte ez a prizma-hatás felerősödik olyannyira, hogy néhány sor kibetűzős kínlódás után káprázik a szemem, hogy szédülök bele. soha sem tudtam elolvasni a könyvet (igaz, csak nemrég találtam rá, valami romok alatt) és talán soha nem is fogom tudni elolvasni. s minél többet kínlódok vele, minél több időt szánok arra, hogy felfedjem tartalmát annál inkább meg vagyok győződve, hogy fontos az, ami a könyvben van. hogy nem véletlenül került hozzám (amúgy sem hiszek a véletlenekben) és hogy az, amit tartalmaz annyira meg tudná változtatni az életem, hogy... nem is tudom pontosan, de biztos nagyon.

azt hiszem, hogy te vagy a könyvben.

néha, mikor lapozom a tört, prizmás fényben meg-megvillan egy arc-él, egy-egy rejtett mosoly a lapok felületén. olyankor tudom, hogy az az oldal, ha el tudnám olvasni: most csodákra volna képes. mint egy dzsinn, vagy valami. gondoltam arra is, hogy felgyújtom s akkor nem idegeskedek többet vele. nyugodt leszek és slussz. de rá kellett jönnöm ilyenkor, hogy igazából attól vagyok nyugodt, hogy kezemben tarthatom és a lapjait bámulhatom anélkül, hogy érthetném, hogy mi van benne, hogy mit tartok a kezemben (egy könyvet, téged, egy könyvet, ami te vagy, téged, aki egy könyv vagy, egy könyves tégedet, vagy egy tégedes könyvet, vagy ennek a tovább torzított, agyleterhelő változatát, változatait).

12. bennem.

.. egy szoba van.



fehér és tágas. mondjuk nem vakulok meg benne a fényességtől, de ablakai relatív nagyok és egy kicsikét dél-nyugatra néznek. nem nagy szám, mondom, de egészen olcsón tettem szert rá... mindegy.

szóval itt élek. jó itt. vagyis: nem rossz. az nem ugyanaz és mindegynek sem mindegy. de akkor már inkább így fogalmazok: itt élek (és slussz.).

egész jól elvagyok. tényleg. igaz, hogy egyedül vagyok, de egész jó így is, minden van itt, amit használok, amire szükségem szokott lenni. van só, például, sóból sokat eszem, meg ecetből is. meg van gyertya is, csak azt nem nagyon szoktam használni, amikor fürdök, meg amikor éjjel áramszünet van, leginkább olyankor. vagy vannak evőeszközeim, azokat is szoktam használni. jó evőeszközökkel enni. jobb, mint szabad kézzel. vagyis úgy is jó, csak mondjuk máshol, máskor. nyáron, például, kint a zöldben. de nem itt akarok kikötni, hanem ott, hogy sok hasznos dolog van a szobámban. s ezért mondtam, hogy jól elvagyok.

a levegőnek fura illata van. olyan állott, kicsit. vagy nem tudom... szerintem azért állott, mert sohasem szellőztetek. nem szabad. nem szabad az ablakot kinyitni. nem egészséges. a sok fény is megárthat, ugye, s akkor ez itt, ez a fény, ami van bent, ez pont jó.

a fal amúgy fehér, de vannak itt bent is fák, meg éjjeli lámpák, meg virágágyások, meg sétáló emberek, meg kiskutyák. még rendőr is van, de ő csak ritkán jelenik meg és rövid időre. épp csak a rend kedvéért. tudom, hogy egyik sem olyan, mint a kinti, de azt csinálok velük, amit akarok.

kint is szépek a fények. meg a levegő sem lehet épp olyan rossz, hisz mindenki belélegzi. s vannak, akik mosolyognak is, kint. én rég nem mosolyogtam már. de mondjuk ez logikus, mer nem feltétlenül akarok, meg aztán: minek is, egyedül, mosolyogni.

jó itt, mosoly nélkül is. jól érzem magam...

akár ki is mehetnék, sétálni, vagy mit tudom én... kipróbálni, hogy milyen a levegő, meg a fények, mint régen. nem lehet olyan rossz, végülis másoknak is jó... csak épp annyi bajom van vele, hogy az, ott, kint: az ott már a valóság. és ahhoz nekem semmi közöm...

hétfő, május 09, 2011

11. bennem.

.. ott egy egész labirintus, amiben épp kóválygok.

csodálatos egy alkotás ez a titok-rendszer, tizenkétezer hektárnyi területen fekszik (körül-belül, de nem mértem fel, csak szemmel. s így azt is írhattam volna, hogy amíg a szem ellát, vagy belenyúl a horizontba, de az ilyen kijelentések olyan bizonytalanoknak tűnnek. a nagy meg már elég elcsépelt jelző.), (körül-belül) huszonegy méter magas falaival, rejtett járataival és évszakjaival, különböző tájegységekre jellemző légnyomással és légnedvességgel, stb. egyedülálló a maga nemében. az egész épület-együttes csak egy személyre és csak egy személynek volt tervezve. három próbát kell kiállni, csak hogy eljuthass a bejáratához.

nem nagy szám, amúgy. csak egyedül van az ember. van néhány sötét sarok benne. azok segítenek, hogy megtaláld az utat a centrum felé. persze csak ha kiálltad a próbákat. olyan, mint egy kaland-játék, csak sokkal, de sokkal komolyabb.

a centrumban van egy forrás. azt mondják, ha a forrásból iszik az ember, akkor fény lesz belőle. olyat is hallottam, hogy minden tudásnak birtokában lesz, csak épp nem kell meghalnia, majd sem. ezek azonban lehet, hogy csak mendemondák. egyszer róla álmodtam, a forrásról. előtte térdeltem és imádkoztam és a forrás beszélt hozzám. visszahívott, hogy újra beszélhessen. meg kellett tanulnom a nyelvet. meg kellett tanulnom önmagamat. az ezidáig létezőt.

néha hallani a csobogását a víznek. azt mondják a tisztáson, ahol a forrás van mindenki örökkön él. mert emberek élnek ott, a víz őrei.

az ég köt már csak a világhoz és azt sem látom mindig, mert a sötét sarkak mély barlangokba visznek, ahol titkokat lehet megtudni. önmagamról (önmagadról). hogy mire odaérek fel legyek (legyél) nőve a víz hatalmához. visszafordulni nem szabad, ha visszafordulsz (visszafordulok): már nem találhatod meg az utat sem vissza, a kapu felé, sem előre, a forrás felé (és én sem).

egyedül vagyok és érzem: hamarosan meg fog bomlani a tudatom. de talán ez kell ahhoz, hogy jó nyomra leljek. hogy felébredjek és ihassak a vízből. s hogy vigyek belőle, neki.

10. bennem.

.. egy fa volt. szép volt a fa. nem volt sem magas, sem alacsony. átlagosnak is lehetne mondani, ha létezik olyasmi -féle fa. a teste gyötört volt, a fa teste maga a szenvedés. göcsös ágait, csavart, hajolt koronáját, zömök testét, feszes ágtöveit nézve az ember megnyugszik: valahogy érzi, hogy még nem ismert igazi szenvedést (az ember). a fa teste, mint mondtam: maga a szenvedés. de a levelei, bár nem buja a koronája: csodaszépek. nagy, férfitenyérnél is nagyobb felülete dúsan erezett és a viaszos fény a méregzöld leveleken életről, egészséges, felszín alatti, dús életről tanúskodnak. a levelek hol karéjozottak, hol fogazottak, hol sima a szélük. hol tojásdad alakúak, hol kísértetiesen hasonlítanak a juharfa oly karakteres leveléhez. tűlevelek is elősejlenek, itt meg ott, ha megmozgatja az ágakat a szél. a fának változatos levelei vannak. a koronája rendhagyó. hézagosnak tűnhet, mint az idősebbek fején a hajkorona, ugyanakkor tökéletes: éppen annyi levele van, amennyire szüksége van, éppen akkora, amekkorának igénye van lenni. a testében a fájdalom a levelei miatt van. megszenvedte a sokszínűséget. nem mintha muszáj volna, de szenvedés nélkül más fák is arra könnyelmű következtetésre jutnának esetleg, hogy ők is szeretnének sokszínűek lenni, csak úgy (mert megtehetik, ugye). így kérge megkeményedett, rugalmassága is oda. a kép azonban, az összkép a fájdalmat sugárzó testtel és a boldog élet idealizált képét (is akár) eszünkbe juttató levél-hálózattal szemünk elé tárul maga az idealizált (akár) boldogság.

másik érdekes tulajdonsága, hogy szeret fantáziálni. mert igazából nem is volt körülötte semmi csak szél, homok és fellegek (néha), amúgy nap (az meg folyton). ezért is mondom, hogy szerény, mert nem nőtt nagyobbra, mint amekkorára nőtt. mondjuk lehet, hogy nem is tud, a megkérgesedett teste miatt. szeret fantáziálni. hogy repül, hogy tengerfenéken él, hogy az űrben bolyong, hogy nyakába veszi a világot és mennyi érdekes dolgot láthat akkor... aztán egyszer csak eltűntek a gyökerei. köddé váltak. gyökér nélkül nem fa a fa. akkor valami más (csak épp nehéz beazonosítani, hogy mi az istencsudája). egyszer csak azon vette észre magát, hogy fúj a szél a törzse tövénél és hogy hideget érez. mint az ember mezítláb. és mikor végigkutatta magát akkor vette csak észre, hogy nincsenek gyökerei. lehet nem hirtelen tűntek el, csak későre figyelt fel rá. nehéz elképzelnünk, hogy mennyi időbe telik egy fának végigkutatni magát. fázott és nem tudta mire vélni a dolgot. tanácstalanul állt ott, gyökerek nélkül, és nem tudta, hogy most mit kezdjen magával. a szabadság kétségbeejtő tud lenni (néha). s míg ott lebegett egy helyben, felkerekedett a déli szél (vagy az északi, mindegy) és elkezdte fújni. és mozogni kezdett a fa, elindulni, mindegy, hogy merre, miközben meglepte egy furcsa érzés: a helyből való elmozdulásé. csak úgy nyelték a pórusai a furcsa, idegen ízű levegőt, napfényt, s érezte: itt is olyan minden, de valahogy mégsem ugyanaz: ezeket a fákat, a virágokat, a mezőket már nem ismeri és minden olyan üdítően új volt számára. sokáig mozgott, a szél beleszeretett és vitte, hurcolta, rángatta, óvatosan görgette magával, magában. a mozgás új fikciókat szült benne s a benne megfogant fikciók rendre belebújtak a valóságba: az elképzelt tenger sós szelét egyszer csak a kérgén érezhette. az elképzelt, egek fölé tornyosuló hegyek között érezhette a levélbizsergető, hűs levegőt. repülni szeretett volna és szerelmes szele csak miatta egyesült egy hurrikánnal, hogy megérezze a szédítő centrifugális lebegés leveleket hangosan rezegtető erejét. sokáig, nagyon sokáig vitte a szél a gördülő fát. közben sohasem volt éhes, sohasem fázott, sohasem kért mást, mint amije éppen volt. elégedett volt, fa-életével, meg a rendhagyó fa-élményeivel. valós és valótlan, valószínű és biztos világában önmagával.

egy napon azt érezte, hogy nem jó ez így. mégiscsak fa, ejnye-bejnye. meg irgum-burgum. meg aztapiculáját. s milyen fa az a fa(-szerűség), amelyiknek nincsen gyökere (ugye, hogy semmilyen). azonban nem szeretett volna megállni többet. nem neki való a kötött élet, mondta, közben érezni vélte, hogy valami csiklandozza a törzsének az alját. meg aztán ott volt a szél is, az északi vagy a déli (mindegy). megszerették egymást. fájna, hogyha csak néha érezhetné, amint a leveleit rezegteti. szorongani kezdett, hogy akkor most mi lesz. „rendes fa lesz”-e, ami ugye gyökeres változást igényel, avagy nem lesz fa, de akkor valahogy soha sem lesz... egész. pedig még szele is van neki. meg sok-sok fantáziája.

egyik reggel furán ébredt (belealudt a csillagokban való gyönyörködésbe- mindig már szögből nézve nem ugyanazok, főleg egy fának). furán ébredt, szóval, mert nem érezte a homokszemeket. bizsergést érzett. nagyon fújt a szél és nem értette miért. végigkutatta, már megint (már ez is valószínűleg több napot vehetett igénybe), magát és akkor vette észre meglepődve, hogy kinőttek a gyökerei. a hajszálerek helyén sok kis szárnyacska lett. úgy nézett ki, mintha lent is, fent is koronája lett volna, csak az egyik ritmikusan remegett, hófehérben, a másik meg élvezte a napsütést. és táplálta a lentieket. magasan lebegett. s miközben szerelmes szelével táncoltak az égen bevillant (sic!) egy kósza gondolat, hogy lehet, hogy nem is voltak gyökerei. mert hogy ő úgy tudta, hogy vannak, de vajon voltak-e tényleg, gondolta. mert megnézni sohasem nézte. csak tudta. s mikor észrevette, hogy nincsenek: elmozdult. vagy először elmozdult s utána vette észre... végül is mindegy, most már úgy sem számít sokat. megváltozott és örült neki. gyönyörű volt az elgyötört teste, amint tovarepült a fellegek között (amik néha vannak).

9. bennem.

.. nincsenek hangok. de tényleg. néha kifekszem az ágyamra, fejem lelóg a széléről, a hajam (mivel kissé hosszú és az ágyam alacsony) végigsúrolja a padlóm, ami néha tiszta, de leggyakrabban hanyagul koszos. ha minden csendes, ha semmi, de semmi sem mozdul (ilyen éjjel szokott lenni és akkor is csak rövid ideig), akkor kimondok egy szót. mondjuk azt, hogy „csernozjom”. kimondom és ahogy kimondom figyelni kezdek, hogy hogyan kong, az ürességemben egy ilyen szó. aztán kipróbálok valami mást. mondjuk azt, hogy „palacsinta”. semmi.

emlékszem, gyerekkoromban minden szó csengett, meg bongott. sok kicsi húr volt és ezek a húrok a világba voltak belebogozva. a fémes szavak végigrezegtették mindegyiket, vagy majdnem mindegyiket s pendült a húr, és alakultak a soha még egyszer meg nem szólaltatható szimfóniák. csodálatos volt. csendre sem volt szükségem. csak azt mondtam: „anya, én szeretlek.”, és máris hallottam, amint egy hangorkán remegteti meg a bensőm, hogy jön, hogy sírjak, és ölelném, mert ez már olyan szép, hogy egyedül nem is lehet elviselni, de senki sem hallja azt, amit én hallok, úgyhogy megpróbáltam az ölelésemmel kapcsolatot teremteni, ebben az esetben anyám és a húrjaim hangjainak szférákat remegtető zenéje között. természetesen sikertelenül.

mások szavai is pendítették a húrjaimat. az más volt és előreláthatatlan, mert volt akinek nem fémesek voltak a szavai, hanem olyanok mint a fa. olyan finom, meleg. vagy mint a pamuttal bevont ólomgolyók, tompa de határozott. vagy mint a toll, alig hallhatóan simogat. vagy mint egy-egy esőcsepp, rövid, halk, de nélküle nem volna élet. vagy olyan mint a vihar, mindent össze-vissza bongat. ezt még érdekesebb volt megtapasztalni, mert én ismertem a saját hangjaimat, de mások estében még a hangok sem voltak előreláthatóan nyilvánvalóak. bizsergetett egy-egy ember, egy-egy idegen, amíg nem beszéltem vele, mert lázba hozott, hogy vajon milyen pengető szavai vannak neki. mert nem mindegyik szó pengetett, csengett. csak a jellemzőbbek, amiket az emberek beidegződésből folyton valahogy bele kell fonják-szőjék a mondanivalójukba.

s most ha magamba ejtem a szavakat csak a kongás hangzik. elszakadtak a húrjaim, vagy mi. de azt hiszem inkább, hogy eltűntek. emlékszem, mikor rájöttem, hogy mért érzem furcsán magam, mikor én, vagy mások beszélünk. mert hosszú időn keresztül nem tudtam, hogy mi bajom van. ezek az alkalmi szimfóniák ritkulni kezdtek, pontosabban ugyanolyan sűrűek voltak, mint előtte, csak a hangok sokszínűsége szegényedett egyre inkább el. emlékszem: mikor rájöttem, hogy mi van és hogy mi lesz a vége nem mertem megszólalni és ódzkodtam minden beszédtől. féltem, hogyha szó ér hozzám, akkor elszakítja a húrjaimat és én belehalnék, ha nem volnának csengő szavaim, csak olyan üresek, tudod. suttogva beszéltem hát egy ideig, hogy nehogy élük, hegyes sarkuk legyen a szavaknak, amik húrokat tépő, hangokat ölő. s másoktól is kiköveteltem (akaratos kölyök voltam). de csak megtörtént: tűntek el a hangok, vagy nem tudom hogyan lehetne ezt megfogalmazni. utoljára emlékszem az „ösztön”-szó csengett fel utoljára. egyedül, árván, magányosan és hamisan. és utána jött a csend.

annyi szót kezdtem el használni, mint még soha előtte. azelőtt néhány szóval is elvoltam, hisz minden egyes darabját ki tudtam élvezni, ízlelgetni tudtam. de a csend beállta után szó-hegyeket, szó-folyókat használtam, ritkábban szó-tengereket is és elvártam, hogy mások is ezt tegyék, csak ilyen emberekkel barátkoztam, csak ilyen emberek környezetében tengettem mindennapjaimat. nem akartam elismerni, nem akartam elfogadni, hogy nincs már több pendülő húr, nincs már több zenebona. nem is kell, mondtam, kell a fasznak ez a fülsértő ricsaj és úgy tettem, mintha nem érdekelne. mintha minimum hidegen hagyna. de sajogtam és titkon reméltem, hogy valamikor, valahol valaki, meg fogja őket újra pendíteni. de nem. nem.

megszoktam, sőt, mondhatni megszerettem a csendet. a csendem. de hiányoznak ezek a szimfóniák. ha tudtam volna, hogy elveszítem őket akkor karmesternek tanulok, komponistának, vagy hogy hívják azokat, akik sok kicsi apró pöttyöket firkálgatnak és ha meghallod őket világok születnek benned, legalábbis úgy érzed, hacsak egy rövid ideig is, hogy egészen nagy, teljes világ-rendszerek.

néha olyan rendhagyó gondolataim támadnak, hogy nem is szakadtak el a húrjaim, hogy nem is tűntek el. sőt. gazdagodtak, többen vannak. csak nincs ami megpendítse őket. nincsen ahogyan, amitől megpendüljenek. a szavak árnyékok csak.

és árnyékból még sohasem született fény. hang meg pláne.