szombat, január 16, 2010

Elmélkedés. Spirál után.

Vannak játékok, amik halálosak és vannak más, még halálosabb halálos játékok. Vannak gondolatok, melyek komolyak és vannak más, eltérő komoly gondolatok. Vannak igazak és vannak igazak, mások mint az előbbi igazak. Alapjában véve a játékk, ha jó:mind halálos, az igazi gondolatok meg csak komolyak lehetnek; az igaz meg csak igaz, bár a látószög sokat alakít ezen igazságok érzékelhető megalapozottságán. És, persze, van szerelem. De lehet hogy nincs. Akkor meg szerelemtelenség van. Ami kissé hasonlít a szerelemhez(asszem). Csak több az őszinteség benne. 
 
Észrevettem, hogy mikor teljesen jól érzem magam, mikor elengedem magam és azt hiszem, hogy mindenki boldog körülöttem, mert én is boldog vagyok, vagy mert ez épp egy olyan legyünkboldogok-nap, amikor mindenkinek, még nekem is boldognak kell lenni- akkor nagyképű vagyok, színpadias és arrogáns. Útálatos, a magam módján-az ú direkt maradt hosszú. Mikor azt hiszem, hogy igazán jót teszek, hogy talán mégsem kell folyton rossznak lennem, és megy ez már önfegyelem nélkül is, megy ez a szorítózabla nélkül- előjön a faszfej énem. Nem, kedves olvasó, nem önsajnálat ez, inkább olyan számadásféle, ami írásban is megjelenik, valószínűleg az én elképedésemre-is. Nem, nem akarok nagyképű, arrogáns, fellengző lenni. Amikor akarok- akkor mindig okkal vagyok az és úgy érzem, hogy olyankor irányítani is tudom ezt az egész játékot, hisz ugyan mi más volna az egész. De mikor nem ez a célom, mikor... asszem ezt, itt be kell rekesztenem. Ezt a gondolatmenetet. Kezdek undorodni magamtól.
A múltról gondolkoztam, meg azon, hogy létezik-e valahol egy másik jelen, ahol jól dönt az ember. Vagy rosszul. Ám meggyőződésem: sem rossz, sem jó döntés nem létezik, mert a jó-rossz döntések összefolynak úgy a múltban, mint a jelenben és megszülik önnön magunkat. És az ezt követő még újabb önmagunkat. Aztán meg a legújabbat, hogy még újabb kövesse azután. Folyton szülünk, ez az egész világ valahogy olyan, mint egy groteszk szülészet, ahol vége-hossza nincs a méhlepényeknek, a köldökzsinóroknak és a frissen kipottyantott frissen gőgicsélő éneknek. De mégis érdekel a fenti kérdés. Nem bánok semmit, amit tettem, még ha a társadalom konvencióit néha iszonyatosan tökön méltóztattam legyinteni. Ez a firkálmány sem azért született, mert bánok valamit, vagy mert meg szeretnék változni, olyan nagyon. Hanem mint gondolat. Szárba szökkent, így mutatta meg magát előttem és ez: írást kívánt. Spirál. Nem tudom, hogy hol van a kezdete valaminek is. A kezdet azért fontos, mert valamilyen módon magában hordja a vég jeleit is. Ahogy a vég egy új kezdetét sejteti, talán nem is olyan nagyon sejtelmes módon. Néha lassúnak érzem magam, csak pörögnek az események, és nem tudom már, hogy akkor kezdődik valami, mikor két ember érezni kezd valamit egymás iránt, vagy még azelőtt, mielőtt megismerték volna egymást. Félelmetes, ahogyan a dolgok hosszú sora összefolyik, egymásra olvad, elemeire bomlik és újjá szerveződik, csupán azért, mert egy új esemény hat az azelőtti rendszerre, ami miatt az egész azelőtti rendszer fogja magát és nagy alázatosan összeomlik. Igen. Nem tudom hol van kezdet. Hol van vég. Van e vég? És kezdet? És ha nincs- mi van akkor? Olyan szörnyen összetett az ember? Éppen ennyire? És éppen annyira? Miért? Miért ne, végül is? És ha változni akar? És ha nem akar változni? És ha változni akar mert kell? És ha esetleg változni nem akar, pedig kell, vagy talán mikor változni akar, de erre bizony semmi, de semmi szükség?..
Nézi a tükör előtt és... szóval nézi magát. Nincsen sok minden, ami megnyugtatná az arcvonásain. A szemein kívül. Azok megnyugtatják. Mert látja bennük: igen, ébren van. Néha. És olyankor: igen, bizony ez a valóság. Ez a reális állapot. Igen. A kritikust megkritizálták. És mi tagadás: ez fáj neki. Persze. Nem is az egójának- a létezésének fáj. Mert másképp kéne létezzen, ezek szerint. Másképp, érti vajon, hogy mit jelent ez? A másképp azt jelenti: nem úgy, mint azelőtt. Olyan furcsa régi leveleket bújni, és belepillantani abba, hogy milyennek is láttak régebb engem. Önmagukat az emberek. Önmagam én. Keserű. Meg édes is, kissé, tele elnéző mosollyal, vagy pajkos hunyorítással. Zömében zúzmarás hegycsúcson érzem magam, és egyedül, olyankor. Noha alátámasztják valamennyire hivatalos, mások által is megindokolt módon, hogy én, a hím nemű, x nevű egyed akkor is léteztem, mikor az a bizonyos levél íródott: mégsem rólam szól. Valakiről. Most hirtelen nem értette, hogy mit zagyvál itt össze. De hát- végül is mindegy. Nem az írás logikai korrektsége a legfontosabb(bár sokan nemígy gondolják), hanem az a tömény mondanivaló, ami lehet nagyon komplex, lehet nagyon egyszerű is, ám mindenképp kell adjon valamit annak, aki aztán értelmezi az elmondott mondanivalót. Szerintem. El kell érjen, és változtatnia kell. Ennyi. A többi, merő dekoráció.
Tanácstalanul kószálva a városban egyre inkább megtanul figyelni az ember. Aztán mintát észlel, amit több embernél is felfedez. Általában hasonlítanak egymásra ezek a hasonló viselkedés-mintával rendelkező emberek. A furfangos az a minta, ami egymástól eltérő emberek társaságában is ugyanúgy megmutatja magát, láttatja azt, hogy igen, én itt is élek. Vagy belénk sulykolt viselkedés-minta ez... vagy nem tudom, hogy mi. Az utóbbihoz tartozik a szerelem, a szeretet is. A gyűlölet, bár talán helyenként indokolt tud lenni, mindegyik. Ilyen minta kéne legyen az írásom is. Ilyen eltérő emberkékre is ható, elemi minta. De mikor ezt leírom, rögtön az jut eszembe, hogy: fuckeztnemlehetmegcsinálniteállaaaat!! Persze, le-legyintem magam, uggyan, nem láttál még engem, kisszivem, alkotás-szülés közben... kutyafasza Demiürgosz! Ezalatt rágom a körmöm. Szégyellem magam. És félek, hogy kiderül: kiderült. Mert akkor már röhöghetnek, akkor már széjjel lehet szedni, kérem szépen: nekem már mindegy lesz. Én már akkor halott leszek. Nem lesz író. Csak ember. Ami, már elnézést: nekem édeskevés.
Szóval, összegezve a fenti lecsót: író vagyok. Azaz: annak tartom magam, mert végigmentem az útvonalon(elmélkedés az egzisztenciámról, következtetés levonása- azértvagyok író mert...- és végül az ellene-ellenem, íróságom ellen-szóló érvek tüzetes-tüzes elemzése, mely után még mindig kedvem van tetszelegni ezen titulussal- értsd: más dr. Ádámfalvi Géza, vagy ing. Etelkási Kozma Magdolna, esetleg prof. dr. Péterfi Emília Andor, míg én író Kiscsuri Pinduri. Na. Így valahogy.) már csak egy aprócska kis lépés van hátra. Ez a életem nagy részét ki fogja tölteni. És, jobb esetben, ebbe fogok meghalni. Szóval abba, hogy bizonyítsam, hogy író vagyok. Emberségemből táplálkozok. Rossz tulajdonságaimból, meg persze a jókból, egyaránt. Ezért lehetek az, aki elbassza, és ugyanakkor az is, aki leírja, hogy elbaszta, hogy te, okosészseniálisOlvasó: ne baszd el.
Ha nem sikerül, az én kudarcom, az én kudarca, függöny le, slussz. Ha igen(és ebben nem egy ember dönt, de nem is egy generáció) akkor szarügy, mert nem érhetem meg, hogy babérkoszorúval körberángassanak agorákon meg egyéb ilyen muris helyeken, miközben százezrek visszhangozzák dicső nevem, valahogy így: Pindurííííííííí....íííííí.... Kiscsuríííííí...íííí... Na. És ebből maradok én ki. Jobbik esetben. De bár nem pazaroltam tintát, lapot, kB-okat hiába.
dedikálva: főleg magamnak. Emlékeztetésül.
meg névtelennek. Puffneki.
meg neked, Olvasó. Hogy keseredet plasztik- ambróziám enyhítse. Vagy keserítse. Ha túl sok  édes volna szájadban.

Spirál

Most jó így. Egyedül... egyedül.  
Figyelem az embereket. Nem az olyanokat, mint én. A normálisakat. Az egészségeket. Olyan komorak. Szomorúak. Folyton gondolkoznak. Agyalnak, valamin. Az, aki mosolyog, és látszik, sugárzik róla a vidámság: az vagy öreg, vagy gyerek, vagy felettébb naiv teremtés. Bohócorr mögé bújtam egy ideig. Az olyan minimál-álarc. Semmit sem takar, csak torzít. Átváltoztat, úgy, hogy minden a régiben marad, csak épp az orr dimenzióját megnövelve nevetségessé tesz. A nevetségesség nevetést kéne kiváltson. De nem. Nemtörődömség. Inkább.
Fenyőfa. Virága. Magja. Spirál.
Nem, nem igazán filozófia. Egyszerűen csak gondolkodás. Habár akár az is lehet(ne).
Emberek.
Nem tudom magam közéjük sorolni. Mint a szuperhősök, akiknek 2 életük van. Csak én nem vagyok szuperhős. Én csak több életet élek. De azt legalább őszintén.
Olyan, mintha a lelkem látható lenne. A párom. A másik énem, aki pont olyan, mint én, csak épp kiegészít. Ott jó, ahol én rossz. Ott szorgalmas, ahol én trehány. Vele végigmenni az utcán, vagy elüldögélni a parkban: pihenés. Feltöltődés. Mosolygunk egymásra, mert értjük egymást. Világos a világ. Szabályok, egyik a másikba, egyik a másikból. És mindez az őszinteség miatt. Mert merjük.  Mert mást nem is tehetünk. És nekünk jó így.
Engem senki sem tisztel. És senki sem szeret. Csak ő. Játszunk. És a játék világa kitölti ezt a másikat, amit valóságnak neveznek a normálisok. Értelme lesz mindennek. Átérezhető rendszerek sokasága, olyan, mint egy gép: nem értem a rendszerét, a fogaskerekek forgási sorrendjét- de érzem, hogy ez valami fontos dolog. Valami korszakalkotó kütyü. Ami eddig nem volt: most meg máris nélkülözhetetlen. Nos: ez eddig is volt. És tudatosan-tudattalanul is ugyanolyan: nélkülözhetetlen.
A fájdalom köt minket össze. Fáj a fejem, mikor érkezik és kábultan észlelem, ahogy élesen lüktet ugyanott, mikor elmegy. Amikor velem van: mindenre érzékenyebb vagyok. A fény, ha süt a nap, a világot ragyogó színűre festi, olyannyira, hogy utána hosszú órákig fáj a fejem. Az illatok erősek és mintha szúrnának, a hangok élesen kalapálnak a fejemben. Minden tapintás szinte fájdalom. Épp, hogy nem kezdek ordítani, mikor hozzáérek valamihez. Ő rám néz és simogatja a homlokom. Mosolyog. Ettől rendszerint megnyugszom. Átölel, alszunk, szeretkezünk, játszunk, banális dolgokat osztunk órák hosszát... aztán rám néz, néha könnyezik. És elhagy. Olyankor megint a lüktetés, a fájdalom, a hasogató zsibogás. Gyógyszereket adtak. Mikor beszedtem őket: csend lett. Nyugalom. Normális lettem. Csakhogy én ilyen világban nem akarok normális lenni. Én igenis dilis, gyogyós, hülye, gyagya akarok lenni. Nekem ez nem standard, ez a 21. századi normalitás. Meg ő is eltűnt. Többé nem jött. És már csak egy dolog fájt: a fogam, néha. Hiányzott. Olyan jól nem értett engem senki sem. Nem törődött velem senki sem. Vele nevettem, bár fájt minden agysejtem, fájt a létezésem, és egy kicsit talán a világ is fájt. Így most csend van. Na és?
Szomorú voltam. Mert mi a szerelem? Hát ez. Csak én nem hazudok. Így nem is baszhatom el. Nincs lehetőségem hazudni. Sem átverni őt. Mert az ő szomorúsága: az enyém is. A halála az enyém is. Békéje, szerelme az enyém is. Ilyen személy mellett akarok élni. Szarok a világra. Ő is szarik rám, csak épp diplomatikusan, úgy, hogy közben mosolyog. Nem érdekel a hazugság. Nem érdekeltek. Ő érdekel. ő...
Spirál. Forog. Körbe. Eszméletlenül gyönyörű. Mint az életem, ha lehet ilyen két ellentétes dolgot profánul egymásra hasonlítani. Megszületik, szél, pörget-pörget-pörget, földetérik, kihajtik, és kifenyősödik. Új élet. Egyben a mag halála. S a spirál, az tökéletes. Minden az. Az ember a legkevésbé, bár ő is, tökéletlenségében, úgy-ahogy: az. Én tökéletesebb vagyok, mint egy ember. Engem köt a világhoz- nem az emberéhez, a rendes világhoz- a fájdalom. A szeretet-szerelem. A függés. A párom iránt. Önmagam iránt. Tisztább vagyok, mint ti.
Most nincs itt. Egyedül vagyok. Tudom, hogy öltözetem hanyag, hogy nincsenek barátaim és nem adok a külsőségekre. Nem akarok adni. Felvállalom. Ezt az életemet is őszintén élem. Ám van egy másik is. Ott ketten vagyunk. Ő van. És én vagyok. És mi vagyunk egymásnak. Még ha szerintetek ez skizofrénia. Ez az életem is őszinte. Csak nem értheti rajtunk kívül senki. És ez a baj. Ezért a kiközösítés. Nem baj. Hamarosan megérkezik. Jön. Kezd lüktetni a fejem.
És megint boldog vagyok.
Érkezik.

péntek, december 04, 2009

Fekete






A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.




Fekete.
Fekete. Fekete.
Feketén közlekednek a járművek.
Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.


fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.




Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.


Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.


Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.




Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.


Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.


Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.


Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.


Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.


Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.






Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.


Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.


Feketeség.
Fekete.
Fekete.
Fekete, fekete, fekete.




Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.


Feketén dobolva
feketén dobogva
feketén feketét kavargatok
fekete felhők mögött
feketén ragyognak
ébenfekete halálnapok.


Fekete teste,
fekete versbe
feketére égve. Elhallgatok.
fekete levesbe
feketére festve
táncolnak a fekete gondolatok.


Fekete ünnepek
fekete szemek.
Feneketlen kútban
fekete szellemek
testtelen vágyak felett
fekete fellegek.
Feketén felnevet
a sötét mennyezet
feketén mosolyogva
mondom neki én is:
meg fogsz halni.




Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.
Majd köddé feketéllnek.






Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)


kedd, november 24, 2009

Életek éneke




Már maga az a tény, hogy a lány derekát meg kell fogjad...
tehát a tapintás az ujjakon keresztül... ott már átviszel érzéseket.
Nem beszélve arról, hogy a páros tánc közben azért az ember
kommunikál. Nemcsak úgy, hogy az ujjaival, hanem hogy
közösen csinálsz valamit, megcsinálsz valamit...
érzéseket vált ki.”
Életek Éneke1


Zenészek vagyunk és mind, mind belehalunk.
De amíg élünk, addig szóljon.


Talán nem is olyan rég volt az, mikor az ember közelebb volt- mihez is? Én úgy nevezném: eredendő önmagához. Vályogból a háza, kenderből a ruhája, bőrből a bocskora, csizmája. Kínnal, keservesen, hogy a már létező kliséisztikusságra én is tegyek egy lapáttal, szóval: kínnal, keservesen, ám mégis: az asztalán hús volt a hús, kenyér a kenyér, a tojás sárgája valódi, hamisítatlan sárga volt, aranyló sárga, mint az öregapám megmaradt pár foga vagy a máléliszt. A kolbász kolbász vala, a moslék moslék vala. A nap végén az izmokban a hamisítatlan munka utáni izomfájdalom. A kakas idegesítően csergett hajnalban, még fel sem kellett húzni, tölteni sem kellett, legfeljebb málészemmel; a kasza sem kért benzint, csak rendenként, azaz minden lehúzott rend után egy falás fenkövet. Gúnyolódok. Igen. Meg irigykedek.



Aztán ott volt a tér.


Az a tér, ami nem munka volt. Kicsi volt a tér, ugyan biza kicsike, legnagyobb részét az alvás tölté ki, de mégsem volt olyan kicsi, hogy ne fért volna bele egy kis mulatság.
Mulat-ság.





Gyerekként, falusi parasztgyerekként ott tébláboltam én is. Forogtak. Pörögtek. Csapkodtak, mint a kakasok. Dobigálták a szoknyásokat, jobbra, aztán balra, jobbra megint. Por volt a levegőben. Izzadság. Meleg. Pálinka szag és zsíros ételek illata kavargott a levegőben, néhol valamilyen illatszer is felsejlett, de inkább zavaró volt, mint kellemes: nem illett a környezetébe. Igen, tánc.


Táncnak hívják.


Annak idején az volt a tánc. Az is. Mert már ott settenkedett azért a Guns n' Roses, a Neoton és a Hungária is. És arra is táncolni lehetett, aztat is annak híták. Igen, tudom. A por nem kellemes. Irritáló. A többi szag is kellemetlen, kényelmetlen, nem is lehet illat, ugyanbiza mit képzelek. Izzadt népek? Na persze- csak egy Tankcsapda-koncertre kell elmenni, ott ugyanis aztán van Izzadság. És ezzel be is volna dugva a szám. Néptánc: letudva.


Pedig nem. Nem. Az emberek arca árulta el, hogy nem. Néztem őket. Ugyanazokat az arcokat nézem most is, lakodalmakban, temetéseken. Ritkábban, de talán éppen azért figyelmesebben. Az arcok megtörtek. Az arcok használtak. Kihasználtak, elhasználtak. Ráncosak, egyre ráncosabbak; komorabbak, egyre komorabbak. Gyakrabban néznek a lábuk elé, mint előre, gyakrabban elfele, mint a másik szemébe. Az élet, most, falun: más. Nem minősítem- az arcok megteszik helyettem. Pontozzák a színvonalat. Ezek az arcok sokat láttak már, mindenfélét. Évgyűrűk ezek. Jelenlétükkel tüntetnek. Az az államelnök lenne valamirevalónak mondható, akinek sikerülne kiretusálni néhányat ezek közül a kemény kritikusok közül.





Amire elnökök és izmusok nem képesek: megteszi azt néhány hegedű, brácsa, bőgő. Megteszik azt a rezgő húrok által megidézett múltbéli emlékek tucatjai. Megszólal a királynő, bütykös kezek facsarják a húrokat, az öreg vonó strapabíró, még nem adja fel. Az arcok elkezdenek lassan simulni, a tekintetek a távolba révednek, vagy inkább mindenki magába, oda, be, egy kicsit. A bátrabbak, a türelmetlenek elkezdik, előbb csak lassan, kimérten. Méltósággal. Csak felkeltünk egy rövidet lejteni, semmi akció, csak nyugodtan. Nem akarok leizzadni. Születik a por, kezd megjelenni. Muzsikás por ez, nemes az anyaga: cipők százai ritmusra tapodták finom szeműre a behordott sarat. Sűrűsödik a levegő is, nehézkessé válik, megtelepszi a tüdőt hamarosan. Fülled a levegő. Pedig nyitva az ablak. Több is már. Mégis. A nehéz levegő, a poros ki-pára meg burkot fon a kultúrotthon termében. Buborék. A fiatalok, a merészebb idősebb korosztály is felbátorodva teszik magukévá a szabad teret. Az öreg nénik fejének egyre nagyobb a vigyorgó kilengése, a taták meg egyre darabosabb könnycseppet pottyantnak örömükben. Zene.


Zene.
Tánc.
Ritmus.
Minta.


Minta a mozgásban. Akusztikus díszítések keresztül-kasul fonják a falak közé szorult emberek közé szorult levegőt. Zene. Ritmus. Tánc. Nincs por. Nem érzem, nem látom. Nem érzékelem. Nincs már veríték. Ki figyel már arra. Tenyerem egy nyurga derékon, jobbra billen, balra, jobbra megint, balra ki, forgás, pörgés, kidobós, hát mögött vissza, át a kézből a másikba, susog a szoknya, bár hangját nem hallani. Szédülök. Jó érzés. Burok a burokban. Nincsenek arcok. Mint a körhintán, ha nem nézel semmit, ha nem forgatod a fejed, együtt hagyod mozogni a testeddel. A lány mosolyog. Facsaró víz. Érzem. Nedves a háta. Ő is szédül. Ő is szereti. Egy kis cifrázás erről, forogunk egyet, aztán mostmá túl is valamit, had essen ki a szeme annak, aki néz! Most aprózzuk, most forgunk, most én forgok körülötte, őt meg pörgetem veszettül. Minek is híjják ezt... eufória?


Zene, meg a belőle fakadó eszméletlen, alig felmérhető erő. Sült hús illatától meg töltött káposztáétól terhes a levegő. Meg portól. Meg a táncban párolgó testektől, a nótázók leheletétől. A pálinkától. Így, összesítve: a boldogságtól. Az emlékektől. A fiatalságtól.


Zenészek.




A pap, a tanító és a rendőr-csendőr után a legtiszteltebb tagjai a rurális közösségnek. A helyi rocksztárok ők, ha szabad az autentikus terminusz technikuszokhoz nyúlnom. Minden szem a kezére. A táncolóknak a lábuk a szexepiljük, a zenészeknek a keze, s mindkettőnek az átszellemültség az arcán. Idolok. Példaképek. H.m.cs.2-k, vagy kisistenek- mindegy, hogy minek nevezzük őket. A lényeg ugyanaz. Markukban a tömeg. Kezükben a közönség. Nem a fejet irányítják ők(az a tanító meg a pap dolga- így is gond van a két prímással az egy fejben, hát még ha a zenészek is ide akarnának befurakodni... bizony felettébb tumultus lenne!), az nem érdekli őket: a lábra hatnak, a fülre. A szívre meg a tüdőre. Az ember elevenjére, ha lehet így fogalmazni. Onnan aztán lehet mozgatni az egész embert. S mozog is az szívesen, ránctalanul, megbabonázva. Elevenebben, mint valaha.


Emlékek.


Mert nem „mai”. Mert nem „eleven”. Nem élő. Nem élő?
Élő. Haldoklik. Szuszog még. A film is mutatja. És néha isteneset dobban a szíve.








Epilógus: nem tudok néptáncolni.


Csak kínozom. Valamikor abbamaradt a képzésem. Azóta sem kezdődött újra. De érzem. Valahányszor elkerítve, mintegy állatkertben látom a színpadon a pattogó csizmákat-cipőket, a dobbantó istennyilla-lépéseket: reszketek. Tapot a talpam, sietne ő is felzárkózni, szeretne beszállni. Lépkedne ő is. Vele nincs is gond. Bátorságommal van. Nem akarom magam röhögtetni. A többivel együtt inkább úgy döntök, hogy kizárom magam a játékból. És senyvedek, mikor az unokatestvérem a nővérével egy-másfél órát ropják, megállás nélkül ismétlik, váltogatják a lépéseket, kihasználva teljes repertoárjukat. Nézni kész élvezet. Csinálni- talán már nem is tudom.













1Életek Éneke(2008), 90 perces színes dokumentumfilm. Rendezte: Bereczky Csaba. Hivatalos weboldala: http://www.eletekeneke.hu/hu/index.html (2009-11-24)
2Helyi menő csávó
A fotók átmunkált képek a filmből.

péntek, november 06, 2009

hangulat. smsben.

"játszótér.
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"

hétfő, október 19, 2009

A szomszéd lány:.

Néz. Aztán azt se.

Hallgat. Mozgása maga a csend. Mikor csapkod, akkor is. Csak akkor a csend zajosabb változata. Néha játszik. Öccsével. Vagy öccsével és az unokaöccsével. Vigyáz rájuk. Kicsik. Elevenek meg csintalanok. Neveli őket. Nincs türelme. Kamasz.

Néz. Aztán azt se. Feje, tekintete a földet kémleli. Talán a föld komplex szerkezetét szemlélheti, Gaia néni millió apró csodáját, mit lábaink előtt szórt szét és most nézi a lány, hogy tanulja, hogy értse, hogy lejegyezze aztán megjegyezze a talaj-menti világok még soha fel nem fedezett titkait- írhatnám, de valószínűleg csak úgy szokta meg. Jelleméből fakad. Nem a szemeivel figyel. Azaz a szemeivel is, de az átlagnál mérsékeltebben.

Hallgat és néz. Indirekt néz. Úgy néz, hogy ne lássam, hogy néz. Néha olvas. Máskor meg csak szemmel tartja a lurkókat. Sohasem nevet. Minek azt, kérdezné, legalábbis szerintem. Néha elfeledkezik arról, hogy a szabadban van, hogy bárki megláthatja. Olyankor üdébb lesz az arca. Mosoly villan át. A teste, mely kamasz teste: kitelik, nővé válik a mozdulatban, nőként rugaszkodik el a földtől, pattan a levegőbe, ugorja át a lépcsőfokokat, hogy egyenesen a legfelsőn landoljon és a mozdulat alatt az idomai teljessé lesznek, tökéletessé, haja előrelibben, szemét takarja, részben arcát is, a kinyújtott kéz vonala a hajlított háton a kinyújtva elrugaszkodott láb fejében ér véget. Mellei megvillannak, feneke gömb, bár a ruhái nem arra voltak készítve, hogy ilyeneket ki-, illetve megmutassanak- aztán kamasz lesz. Megint. Nemmosolygós. Nembeszédes. Nézős.

Nem tudja, hogy néz. Talán azt se, hogy hallgat. És talán azt sem igazán, hogy én nézem, néha. Mikor tehetem. Láttam felnőni. Mindig nézett. Az ajkait néha összepréseli, néz, elnéz, néz megint. Pirul. Igaz, csak ritkán. Kamasz.


Világa csendben gazdag. Talán még szél se fú benne. A királyfi a fehér lovon- bármilyen alakban is jelenjen meg, mind ugyanaz, szerintem, férfi szerint- nem dalol, nem dúdol benne, még zümmögni sem mer. Nem kell. Nézések világa. Hallgatások világa. Egy kamasz lányé.

Munka után

Csellengve lép az éjszakában,
lámpák alatt, ködös félhomályban
számolja ujjait.
Fél.

Zománcozott gömbök fölötte.
Jelennek meg, majd tűnnek el, megint.
Spirálban fúj a szél. Hordoz falevelet.
Az összes ujja megvan. Mosolyog. Legyint.

Játék. Kezében piros, gömb alakú szivacs gurigál.
Színes kabátja lyukas. És úgy van jól.
Fél. Felröpül az orr a levegőbe, lepottyan, fel, megint.
Lágyulnak az álmok.

Néha mintha lebegne. A köd miatt van.
A butykos csilingel a zsebében. Fél. Fázik.
Fáradt. Vörös a szeme. Meg kék. Meg szürke.
Kopott.
Köpött.
Festékes nyála szétfolyik a kövön.

szombat, október 03, 2009

Talpig fehérben, feketében:.

Felhő lábakon rohan a hajnal
szembekacagom és ezer bajjal
karon öltve táncolok az égben
talpig fehérben,
talpig feketében.

Nevető szemekkel simulok a naphoz
a bolond szélhez a kongó haranghoz
dörzsölöm a testem. Szív a kézben.
talpig fehérben,
talpig feketében.

Csillogó párák pajkos mezejében
csurranó felleg-pázsit tocsogó levében
hajam-tekintetem lobog.

Fülledt éjszakák szomorú jegében
könnyesen nevetek, bohócorrom ében.
Ölelve világot, szeretem egészben:
talpig fehérben,
talpig feketében.

Levél a palackban.

Tánccal kezdődött minden. Tánccal kezdődik megint. Megszülettem. Te is megszülettél. Már az anyaméhben egy ritmusra pörögtünk. Emlékszel? Emlékezz. Mert.

Mert születhet egy ölelkezés kettő tekintetben,
Születhet álom egy rácsos veremben, ahova
Csak néha és halványan pislognak be sovány csillagok.

Igen: nélküled nem vagyok. Nélküled nincsenek fények,
Nincs kósza tekintet, mi a világba téved véletlenül
És benne fölfedezne egy másikat, minek a teste csak
Oly kevéssé tér el övétől mint borsószem
Borsószemétől s mégis teljesen és egyedien más. Egyik
A valóság, a másik annak délibábos, fejenálló képe.
A valóságból merítkező pőre látomás.

máskülönben: te sem vagy nélkülem. tudd meg. velem
vannak csak kattogó éjszakák, amit annyi színes
Ábránd jár át meg át, velem vannak csak játék-
napok és kacagás-évek. nélkülem csodáid körötted
nem élnek. velem vannak csak percek, nappalok, mikor
az óramutató csak alig-alig mozog, mikor hetek telnek el s egy
perc sem éri utol a közös történelmünk sivatagnyi porát.
csak együtt láthatunk Esthajnalcsillagot meg Aurórát.

Ha te talpig fehérben állsz el-megkeseredten én feketén
mosolygok rád: gyere, mi van, mi fáj. A te sötéted
pihentet engem mikor hajt a szemvakító muszáj.

Talpig fehéren, talpig feketében.

Valahol vagyunk, mind a ketten. Valahol sírunk:. Majd
nevetünk megint. Elért hozzád üvegem ez üzenetben.
Várj. Jövök. S táncolunk megint.

kedd, szeptember 15, 2009

ARKHÉ:.


Amikor Dr. Demiurgosz levezette a kísérletek utolsó fázisát megvárta, míg a fúziós kamrában a állapotok stabilizálódnak. Kinyitotta a kamra ajtaját, és a kiáramló nemesgázak gyors párájától férkőzve visszahúzódott egy pillanatig, majd egy eszközzel, mellyel energiamezőt lehetett képezni kisebb tárgyak körül (így anélkül lehetett mozgatni azokat, hogy hozzáérjenek) kiemelte az arkhét a kamrából. Az arkhé acélkéken pulzált, gömb alakú volt és fényes. Ide-oda mozgott az energiamező buborékában, de látszott, hogy jól érzi magát. Egy izzadságcsepp pottyant a doktor arcáról a földre, és a hang meg a becsapódás hatására az arckhé felülete megremegett és mintha le akart volna szállni az izzadságcsepp felszínét megérinteni, de aztán belenyugodott, hogy az energiamező nem engedi.

"Végre.", mondta és miután elhelyezte agy arányos acélhengerben, melynen négy ablakocska volt az acélhengert beletette egy kis fali szekrénykébe, mely miután becsukta az ajtaját el is tűnt a falban, mintha ott se lett volna. A doktor leült az íróasztala mögé. Érezte: nagyon fáradt. Kimerült. Érezte, hogy késő van, hogy olyan nagyon sok mindenhez késő van már. Évek munkája. Évtizedek munkája. Jó emberek hite, erős emberek akarata, ezek kitartásának agyümölcse az arkhé. Érezte, ahogy az izmai lazítani kezdenek és érezte, ahogy ennek következtében ő szétfolyik a székben. A szekrényt nézte, ott, ahol eltűnt. "Az arkhé, végre... olyan sok ideje már. Végre. Most már mindjárt kész. Már csak néhány perc választ el. Mindjárt elkezdődhet." Hátradőlt. A szék anyaga ropogott amikor hátradőlt a székben. Behunyta a szemét. Sóhajtott egyet...


"Amióta mi, emberek megtanultunk beszélni, megosztani egymással a gondolatainkat, elképzeléseinket és régen a nem is oly ritka érzelmeinket a világ változásnak indult. Az idő folyamán megtanultuk olyan szélsőséges körülmények között is megóvni fajunkat a kipusztulástól, magától a fenyegetések széles skálájától, hogy prosperált a fajunk és egyre többen lettünk, egyre több helyen és egyre jobban szorulva. Az exponenciális növekedés szabálya szerint hemzsegett a Föld az "korona" mindenféle példányától. Egy idő után megtanultak életben tartani olyan gyengébb elemeket, melyek amúgy Gaia törvényei szerint kipusztultak volna. Megtanulták megörízni magukat és gyilkolni magukat. A mocskukat kiterjesztették a környezetükre is, holott az nem kért belőle. A világot az ember képviselte és a képviselő magasan tett a képviseltre. Húst hússal táplált, vért vérrel kevert és mindezek megbosszulták önmagukat. Betegségek indultak el, járványok. Vírusok telepei lepték el a Földet, tetemhegyeket hagyva maguk után. Az emberek nem értették: miért történik velük a Rossz? Hisz ők sosem ártanának senkinek.. hisz ők "ártatlanok";. A vírusokat élőlények követték: növények sokasága csak egy dolog miatt kezdett létezni: hogy emberek pusztuljanak miatta. Állatok színes palettájának válott célpontjává az ember. De mindet legyőzte. Kidolgozott egy olyan védelmi rendszert, mely sikeresen elhárít minden külső kártékony hatást rá, az Emberre. De a belsővel nem számolt: megtébolyodott az ember, istennek kezdte el képzelni magát, mindenhatónak, egy Föld-feletti lénynek. Katasztrófák következtek. Egymás ellen kezdtek harcolni az emberek, mert már nem volt külső ellenség. És egymás öldökléséből művészetet hoztak létre. A Manhattan-tervvel kezdődött. De ott volt legalább egy Oppenheimer. Később eltűntek az Oppenheimerek, és borzalom kezdett úrrá lenni a világon. 

De most már minden rendben. Az arkhé több száz évi munka gyümölcse. Az arkhé képes arra, amire mi nem vagyunk: új világot teremteni. Az embert egy új szintre emelni. Egy magasabb szintre. A szakbarbár világnak itt vége lesz- az új ember nem csak részleteiben fogja látni a világot, hanem összefüggéseiben is. Nem csak gondolkodni fog, de érezni is. Az érzékei kitágulnak, mélyebbre nyúlnak a világba és kihangsúlyozottabban, mint a mostaniaké. És minden egyensúlyban lesz. Mert minden emberben benne lesz az arkhé. 

Kettőt választ ki. Hét év múlva. Hét év alatt már minden kész lesz egy új világ létrejöttéhez. Aztán már mindegyik emberben lesz egy. Sosem sérülnek, mert tiszta energia mind. Egy addig fog élni, amíg az ember él. Mint agy add-on az emberekhez. Csak a lélek után az eddigi legtökéletesebb. Mennyire fáradt vagyok... "

A doktor felkelt a székéből, kitörülte szeméből a nedvet, majd nyújtózkodott egyet. A levegőbe belelendítette a kezét, egy képernyő jelent meg, azon egy fura, torzonborz kinézetű alak. A doktor bólintott, a képernyő eltűnt. Sóhajtott, majd elgondolkodva oda ment az egyik falhoz. A fal gyorsan leszkennelte a retináját majd megnyilt előtte. A falban egy üreg volt, az üregben egy fekete háromszögben egy vörös szem szimbóluma. Ránézett a szimbólumra, víz gyöngyözött homlokán, behunyta a szemét és megnyomta a gombot. Mikor kivette a kezét az üregből a fal visszanyerte régi alakját. Letérdelt és sírni kezdett. A világ százötven nagyvárosában száz ötven fajta betegséget tartalmazó fiola törött el és gázzal sűrítve a metropolisok különböző gócpontjain lett a levegőbe fújva. 

Elkezdődött.