Könnyen meglehet, hogy nem értesz. Meg is értem: én sem mindig értelek téged. Szóval egál. De gyere: lássuk: miért lehet erről szó. Ne fárasszál megint az emberi egyediséggel. Mert télleg fárasztó. Nem ez a lényeg. Érdekes: az állatok tökéletesen meg tudják érteni egymást. Nem fura ez egy kicsit? Nem érdekes?
Talán igazad van. De biztosan túl sok szavunk van? Vagy biztosan túl kevés? Én mondjuk inkább azt kérdezném most: van-e egyáltalán megfelelő szavunk? Mármint dolgok kifejezésére. Meg ideák. Meg cselekvések, történések, létezések leírására. Pl.: „jár”. Ugye: érthető, világos, el is képzelted, hogy... várjunkcsak- mit is képzeltél el? Pontosan! Mert én mást képzeltem el. Most mosolygok. Megint. Látod: túl általános. A bicegés is. Nekem most a kis Bice-Boca jut eszembe. A kincskereső kisködmönből, tudod. Neked is? De nem csak ez: a bicegő asztal, esetleg szék, a billegő számítógép-képernyő, meg a folyton elboruló fotótartó, kiömlő tej, kisbabakori énem, anyám melle, s a rég elfelejtett anyatej körül keringő régész-gondolatok... neked is mindez eszedbe jutott? Kétlem. Az igazság az, hogy ezt a nyelvet kommunikációra találták ki. Nem pedig megértésre.
Nem muszáj egyetértened: nincs kedvem vitatkozni. Nem is azért mondom, hogy meggyőzzelek. De ez a véleményem. És előnyöm veled szemben az, hogy te olvasod az én véleményem, nem pedig én a tiédet. És nem tudsz hozzá (-m) fűzni, vagy csak erősen korlátozva. Néha írok: néha annyi mindent el szeretnék mondani, csakis úgy, csakis egyszerűen, ahogy van, ahogy én érzem, vagy értem, vagy szagolom, vagy ízlelem- és nem lehet. Mert a nyelv, kérlekszépen, a képembe nyomja a szinonima-listáját, oszt a fejem fáj tőle, annyira sok van, és annyira kifejezéstelenek, vagyis nem is kifejezéstelenek, csak fogyatékosak: nem az én mondandómat akarják és hivatottak elmondani. Ám ha mégis megelégszem valamelyikükkel, akkor körül kell írjam, körülményesen, összetetten, többszörösen összetetten, kényszeredetten nyújtanom kell mondandóm, míg vagy elkezdik megérteni azt, amit mondani akarok-szeretnék, vagy tettetik magukat, hogy értik-forma, csak ne kínozzam őket tovább a körülírás leírásaival; vagy belezavarodok, de úgy, hogy elmém félig már megzavarodva kiutat talál a saját maga keltette útveszejtőből, illetőleg bágyadtan hagyja a fenébe az egészet, mert nem éri meg ennyit baszkódni egy csepp megértésért. És valóban: megéri-e?
Néha meg szavak sincsenek. Ez a legfurább. Ilyenkor olyan érdekes. Mintha beszéd közben elmenne a hangom. Vagy hirtelen amnéziám lesz, lapszusz kerülget, s én meg bambán bámulom a semmit, valahol a másik háta mögött, az a személy mögött, akivel épp társalogtam- mert nem tudom befejezni. Új szót kitalálni? Badarság-ez egy csomó időbe telik. És energiába. S ha meg történetesen sikerem is volna, mert az új, ropogósan-friss szó szerintem megfelel annak a dolognak a kifejezésére, melyet nekem kifejezni muszáj, akkor még meg kell győzni a plebs miserabilist, hogy nekem igenis jó a szavam, azt használni lehet, csak tessék, nyugodtan, kéremszépen, parancsolj, igen. Csurom ideg lenne ez a meló. Már inkább betonkeverőnek elkeveredni egy építőtelepre.. ám: akkor mit lehet tenni? Tudom a választ? Te tudod? Mert azért még vannak lehetőségek. Például egy régi szóhoz új értelmet társítunk. De ezt is el kell magyarázni. Szegény Foucault – ezért olyan nehéz őt megérteni, még a magyarázataival is, az általa használt más-értelmű szavak kimerítő szótárával, merthogy nélküle aztán lehetetlen zöld ágra vergődni gondolatai kapcsán... de nem is fontos mindig a megértés, mondhatnád: minek idegesítem magam, s vele téged is?! Hisz nem is biztos, hogy az emberek meg akarják/szeretnék egymást igazán érteni. Valóban. Meg kell-e értenünk egymást? Meg lehet-e értenünk egymást? Én mindig a szemekre figyelek, ilyenkor. Ha valakivel beszélgetek, mármint. Vagy az ajakra.. csak azok elcsábítják az embert. Elbódítják a világot, amit a szavak által próbálok építgetni, s langyos csókok párás ígéretével próbálják összedönteni épületeimet. És néha sikerül is nekik. Ez a nagyon furcsa. De nem ez a lényeg. Viszont meggyőződésem, hogy a testi kontaktus segít a megértésben. Szavak is kellenek- de magukra csak nem elegek. Nem mondanak sokat. Semmiképp sem annyit, mint a szavakon túli fizikai megnyilvánulások, rejtett, vagy kevésbé rejtett üzenet-formák. Persze van olyan, hogy végigcsiklandoz a szoknyám alatt a hideg, mikor rám néz azokkal a mély-zöld szemeivel, és közben meg épp azt részletezi, hogy milyen volt a 320 köbcentis KTM-jével a kiruccanása a hegyekbe... de ez nem ide tartozik. Igazán nem ide.
Szavak. Folyton csak szavak. Dömdödöm. Most nem csuklottam, csak Lázár Ervin mesealakja jutott eszembe.. tudod-az, amelyik mindig csak azt mondja, hogy dömdödöm. De valahogy mégis úgy, annyira árnyaltan, hogy mindenki érti, hogy mit akar. Igaz: csak egyedek tehetnek így, csak ők élhetnek ilyen nyelvi luxusban- elmondani az érthetetlennel a mindenséget- de mégis. Mégis meg kell kérdenem: kell-e nekünk 120 ezer magyar szó? Vagy mennyi is van- még nem tanultuk. De mégis, ha el lehet intézni egy szóval: akkor miért fárasztjuk magunkat? S ha nem elég: akkor mennyi elég? Én megértem, hogy kínai nyelv, s 4.000 jel(vagy mennyi)... de szóból mennyi? És mindenki hogyan ismerheti meg? És ha nem értenek úgy sem? Jaaaaaaaaajjj....
Fő a fejem. Rotyog. Kicsit. Mert gondolkodok. Neked nem? Persze: könnyű neked- te olvasol, te csak az én gondolataimat matatod végig... tapogatod, s élvezed, hogy neked nem kell gondolkodnod. Még.
Mit mondjak egy lánynak, ha akarom, hogy felfigyeljen rám? „Szeretlek”? „Figyelj rám”? „Dömdödöm”? Mit? Mert valamit mondanom kell. Még a James Bond-féle filmekben is először van a duma, utána a smár. Szöveg nélkül nem lehet. De hol a nyavalyában van a megfelelő szöveg? A pontosan találó? Az, aminek a mondanivalója szervesen eggyé olvad, és kifejez egy fél világot vele. Vagy egy fele királyságot. Királykisasszonyostul, lovastul, mindenestül. Ami átad, nem csak közöl, ami kiszolgáltat, nem csak felmutat. Ami beléd hatol, ahelyett, hogy körbebolyongana, folyton, újra, megint.
Kell egy új világ. Egy közlési forma, ami más, gazdagabb, mint ez a ronggyá likasztott, szeles (anya)nyelv. Mert üres, és félő, hogy egyszer csak úgy jár, mint a lufi: kilukad. Oszt ülünk majd, egymással szemben egy másikkal, a Másikkal és idegenebbek leszünk a teremtő Istennél. Nézünk, csodálunk, gondolunk, álmodunk, alkotunk- de mint tükör-kalitkában a fény: önmagunk sokszorosítjuk, önmagunk ragyogjuk be, ragyoghatjuk be- mert lehetetlen(?) lesz kiöklendeznünk a fényt bentről. És lehetetlen lesz felfognunk, megismernünk azt. Önnön fényünkbe rokkanunk, majd pusztulunk bele.
Tegnap a lakótársam mályva színekben ragyogott, álmában. Mikor kérdeztem, hogy mit álmodott: csak mosolygott. Mondta: nem tudja szavakkal leírni. És én annyira el tudtam hinni, hogy vele mosolyogtam. Meg a felkelő nappal. Hármasban.
