ingyenreklám..

bátorkodom egy kis részlettel meglepni titeket. még lehet tetszeni is fog.. kiváncsi vagyok. nos?



"Szóval itt vagyok, már megint. Igenigen, ide jutottam, naplót írok. Nyugi, te, aki én vagyok, nem te vagy az első. Az első elégett, mikor el kellett égnie. Mikor változnom kellett. Mikor az újabb változá-sokk kora megérkezett. Mikor kiléptem egyik koromból, s belezuhantam a másikba. Nyakig. Most ebből kecmeredek ki. Próbálok kikecmeredni, mármint. Te is, aki én vagyok, te is egy próbálkozás lennél.

Most nem érdekel, hogy élvezed, hogy értékeled, vagy hogy épp teszel rája, hogy én miket firkálok belém. Beléd. Vagy akárhova. Értetted? jó. Akkor ezt is megbeszéltük.

Nem kezdem el leírni magam. Nincs értelme. Kit érdekel, hogy magas vagyok, vagy alacsony, hogy fiú, vagy lány.. és ha mindkettő vagyok? Akkor mi van? Megbotránkozol? Az sem érdekel. Tedd azt. Fafej vagy, csökönyös, konzervatív, nyámnyila kis behúzottfarkú, csapzottfülü nyúl. Burkolt agyú hagyomány-őrző(a hülyeségek és betokosodások hagyományát, mármint..). De te bajod. Akkor tedd le a könyvet. Mert könyv ez, mindegy, hogy taknyosan fekszem egy novemberi napon az ágyba s úgy kezdem meg a szövegem. Könyv. Egy lehetőségé. Ez az én megvalósult lehetőségeimé. De ne legyél úgy oda az egyediségeddel: neked is megadatott. És ugyanaz a lehetőség. Ugyanazt (is) tehetted volna, amit én. Eddig. És ezután. És még mindig megteheted. De másképpen fog hatni már, mert te is más vagy már, és mert a fenti mondatokat már olvastad: soha sem lehetsz már olyan, mint én. De azért még próbálkozhatsz. Mert mintha látnám: olvasod magad, s azt mondod majd: hogy nekem, azaz neked milyen könnyű, bezzeg lennél csak a helyedben, én meg a tiedben, mindjárt másképp állna a szénánk. Tévedsz. Nekem nem könnyű. És neked sem. Nem is nehéz, egyikünknek sem. Mert amit kapsz, azt mindenestül kapod. Példázom: kapsz egy autót. Milyen mázlista vagy, ugye, egy egész autót kaptál, de ezzel kaptál útadót vele, kaptál heti 3-4 tankolást is, elromló ablaktörlőt, letörött tükröket, összesározott bőrülést, megkarcolt karosszériát, minden ilyesmit. És akkor a szerencsés, balek fejed szétrobban néhányszor, és folyton ideges leszel, mert ver az Isten, s a sors, s a mittudoménhogymégmi, mert szegényfejeddel minden rossz megesik. Persze. Szeretnéd a húsit, de a vele járó vérből, köszönöm szépen, nem kérek, mi? Nem könnyű. És nem nehéz. Csak a tiéd. Meg az enyém. Vagy „és” az enyém.

Nevem és. É. S. És ennyi legyen elég. És túl foglak élni. Mindent. És mindenkit. És mindegyiket.  Mindegyiket, egyenként, egytől-egyig, s ráadásul úgy, hogy nem fogok kikészülni, Nem fogom feladni, nem esem depresszióba, nem vágom fel az ereimet, legfeljebb a másét. Ez vicc volt. Szeretem a vért- ki nem szereti? Test-vér. Egyik legszebb szavunk is csordultig tele van vele. Meg az egyik leg viccesebb szavunk is: csiga-vér. De nem tudnék vért ontani. Nem tudnék ölni. Csak szavakkal. És garantálom, ígérem és fogadom: TE már halott leszel, mire végig olvastad ezt a zöld borítós könyvet. S ha szerencséd van: újra megszületsz. Mint új ember. Ha nem? Hát... ahogy akarod.

Bevezetőm morbid kissé. Kétség sem fér hozzá. Meg zavaros is, tele hibákkal, minden félével. Látod: ezt is tudom. De mikor átfordítasz a következő oldalamra: elértem a célom. És te megtörtél már, akkor. Enyém vagy már.




  Hölgyeim éés Uraim! Medames et Monsigneurs! Kezdődjék hát a műsor: függönyt fel!

                                                                                                                                                  É. S."

még valami...

Csergő-pergő, halkan lengő
csicsergő, csábosan elmerengő
tehetetlenségi állapotában szenvedő dió
gurigázik lefele lépcsőn.
Keskeny testének húsa kipattan héjából.
Keserű. Fekete. De jó.. 

elfeledett bejegyzések: azt mondták...

(nincs kép. ami megelelő lenne. ehez a bejegyzéshez. szíves elnézésteket kérném...)

ma azt mondták: gonosz vagyok. vagyis csak egyvalaki mondta. rám nézett, és azt mondta, hogy gonosz vagyok. én meg csak tovább ültem a napsütés-áztatta fagyos nappal parkjában. világok fájtak bennem. azt hiszem..

De-konstruktiv.

Terhesen feléledt de-konstruktív énem
lengve a hálón
merengve-várón
negéden elérem. Negéden megérem.

A hangaszálak gyászharang-hangja
heherészve lázong
nevetgélve tátong
csicseri madarak oldott csicsergés-csapja.


De-konstruktív énem hasra esett mára
figyeli sas szárnyát
rág száraz pogácsát
lehetetlen látomást lehel ki szája.

elfeledett bejegyzések: köd van.

köd van.

Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..

elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?

Betonszatír

Szőlőindák pajkos rejtekében,

rejtélyes venyigék kéj-leple alatt

beléd hatolok. Tested szememmel megidézem

te blokkos nimfa, te sudár alak.

Szőröm égnek áll, szarvam is mered;

falloszom pőrén testednek integet

s aszfalt-világtól elbújt szodomita világ

ontja ízes, vad nektárok borát.

Buja bájaid lágy fénnyel oltva

szűk sugárban pergeti mézét a nap-

testednek lankás tájait ki-be dorongolja

egy betonszatír, egy szörnyű alak.

Akármi.

Miért mondanám, hogy nem hiszek, 
ha egyszer igazán hiszek?

A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.

Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad. 
Szívedben vörösen pirkad.

Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?

Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.

Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.

Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet. 
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.

Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál 
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.

Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong 
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog 
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?

Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.

 

                                          A mosoly oltja szomjad.

                                         Érintésed mindig ad majd enned.