Miért mondanám, hogy nem hiszek,
ha egyszer igazán hiszek?
A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.
Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad.
Szívedben vörösen pirkad.
Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?
Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.
Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.
Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet.
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.
Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.
Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?
Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.
A mosoly oltja szomjad.
Érintésed mindig ad majd enned.
