hullámok a virágban,
virágok a világban...
s csend. mindenütt.
péntek, június 20, 2008
szerda, június 18, 2008
huszonnyolcfok
Leértem.
Koppan a csuklóm. Majd a farcsontom is. Majd a koponyám. Lent vagyok.
Egy csepp levegő sincs a tüdőmben. Semmi. Az agyam is üres. Komótosan elnyúlok a csempén, betakarnak 28 fokos melegükkel a fölöttem felkavart áramlatok. Milyen jó. És nyugodt. És csendes. Itt mindenki hallgat. Főleg, mert senki sincs itt. Lent. Féloldalt elnyúlva fekszem a jobb karomon, a ballal simogatom a sík négyzeteket. Hagyják. Csend. Valahogy a szerelmet juttatja eszembe ez a szó. Nó, meg ez a hangulat.
Olyan ekszisztencijás-izé. Behunyja a szemét, széttárja a kezét s magához öleli a nagybüdös semmit. Ez is ilyen. Csak fekszem. És nem akarok felkelni. Nem érzem szükségét. Itt még sosem aludtam. Itt még sohasem imádkoztam. Itt még soha sem szeretkeztem. Itt még sohasem mosolyogtam. Végül is: ha jobban meggondolom, itt semmit sem csináltam még. Most kiélvezem-mindent kipróbálok gondolatban.
Hangok. Egészen tompák, mégis egészen kivehetőek. Messze, ahol a szemem sem lát már semmit: víz nyomúl be, eszeveszett sebességgel, feltartózhatatlan gyorsasággal betölti a nedves teret, az elázott világot, a hullámzó, majdnem statikus életet. Engemet.
Valaki belekapirgál a csöndembe. Kalimpáló lábbal kavarja az álmokat.
Olyan jó lenne most itt maradni. Annyira nyugodt itt minden. Csendes. És meleg. Huszonnyolc fokos meleg, egyenletesen elosztva körülöttem. És még élek. Még élek.
Egy hang... buborékok. A kicsi keze a vállamon. Megráz. Rápillantok. Az ijedt, kék szemében kérdés. Ráncigál. Elrúgom magam, egy pillanat- s a felszínen vagyunk. Nagyot harapok a levegőből. El is felejtettem már az ízét. A tüdőm sír és felordít. Levegő-éhesen habzsolom magamba. A kis srác meg még mindig kérdő tekintettel rejti el fejét a törülközőbe. Mindjárt indulunk. Megint szárazföldi lettem. Oda a huszonnyolcfok.
részletek. nők. életek?- 5
„annak idején, még a század elején építette nagyapám. Akkor még a legmesszebb, a legmagasabban volt a házunk, a város fölött. És most? Láthatja: már belvárosnak számít. A hálószobámba reggel mindig besüt a nap: s láthatom az egész várost, ha felülök. A kertben dáliák, meg ezek a kúszó izék, ne, s rózsák is. Meg tulipánok. Itt... itt nincsen semmim. Igaz, ezeket a zöldeket most szúrtam le, de már nézze meg, mennyit hajtott! Kész csoda. Csak ezek vannak nekem itt. De hát mit csinálni. Nem akartam itt maradni... de már vagy 10-12 hónapja itt vagyok. Tudja: szükségem van ápolóra, ápolókra... s otthon nem lehet. S az a sok gép... áh, inkább jobb itt. Néha haza lopózok: olyankor befekszem a kádba és egy nagyot fürdök. Itt nem lehet: sokan várnak, ki fürdésre, ki fürdetésre. Nem lehet. De mindig fél tízkor belopózok, s akkor egy teljes fél órám van, hogy lubickoljak. Maga is szereti a fürdőzést, ugye? Igen... jó is az. Ellazítja az embert. Nó, de nézze meg ezeket az orgonákat, épp nemrég szedtem, igaz, hogy az illatuk olyan... ”
kedd, június 17, 2008
részletek. nők. életek?- 4
„Óóóó... édesanyám olyan finom muroktortákat tudott sütni... néhány éve halt meg. Azelőtt Bajorországban laktunk. Volt ott mindenünk: udvar, nagy ház, tyúkok, disznók, zöldség, gyümölcs, minden, ami a ház köré kellhet. Amire szüksége lehet az embernek. Igen... azok voltak a szép idők... de Magyarországot szeretem. A nővérem volt ott. A Hortijobádzs, vagy hogy mondják. Jól mondtam? Igen-igen... szeretem a Csárdásh muzsikát is. Óóóóóh, a Csárdásh.. egy álom, én mondom, egy álom! Olyan pörgős, olyan dinamikus. Vannak is csárdás lemezeim. Csak egy lemezjátszót kéne beszereznem valahonnan... de az is meglesz. Te, hogy nekem mennyire fájnak a kezeim! Egész nap, egész nap, csak dolgozni, dolgozni... hát mi vagyok én: robot? Jaj, alig várom már hétvégét! Akkor bár tudok aludni... és eszek valami normálisat. Nem úgy mind itt: itt minden olyan ragacsos, olyan... olyan nem is tudom. A salátát sem így készítem. Nem jó a gyomrom. Fekélyem volt, s azóta nem bírom elviselni a savas dolgokat. Sem a magvakat. De nem baj. Legalább eszem otthon. S mindjárt itt a szabadságom! Alig várom már. Megyek ki a temetőbe, tudod, a férjem sírjához, anyósommal s a sogórnőmmel. Megyek, szedjük rendbe egy kicsit. Megrendeltem az angyalkákat. Nagyon szépek. Látnod kellene: fehérek, s belül világítanak. Kettő darab. Már nagyon várom. Akkor ki kell majd vigyem a temetőbe... nah, hozzák az ételt... bleah.. ezt aztán biztos, hogy én nem eszem meg! Nem kéred?... ”
részletek. nők. életek?- 3
„voltál már itt diszkóban?”-kérdezte, közben idegesen matatta a párna egyik csücskét, míg a másik kezével a cigijét emelte szájához, rendetlen időközönként. Nem néz a szemembe, csak beszél, folyton matat, be van gubózva, össze van csömbölyödve, mint a magzat szokott lenni, vagy mint a magukba zárkózott emberek.- „nem? Kár. Menj el egyszer. Nézd meg, mi van itt. Kérded, mért nincs pasim... nem látod, hogy milyenek itt a srácok, hogyan méregetik a lányokat? Mint valami húscafatokat. Mondjuk engem nem szoktak méregetni, sem leszólítani, de ha mégis, akkor jól odamondok nekik, s ezt né!”- középső ujja fenn, többi alant. Egy kevés perverz büszkeségnek látszó villogón-ideges fény a szép szemeiben, ideges szívás ideges kifújás. Valójában: bánat.- „én mindig a meleg barátaimmal megyek bulizni. Azoknak szarmindegy(Scheissegal- szerz. megj.), hogy mit vesz fel az ember, ha egy jogging-gatya van rajtad, épp most érkeztél büdösen a futásból, vagy esetleg egy nem épp találó kiszerelés. Velük a parti számít. És különben is: 10 kilót adtam le, alig 2 hónap alatt, a hasam, mint a beton, minden este 120 felülés, szaladás, bicikli, az előbb mondtam(meg akartam dobni egyik párnájával-ezt válaszolta rá- szerz. megj.), hogy azelőtt Tae-kwan-doztam. Mégsem. Semmi. És tudod mi az átkozottul érdekes? Hogy a barátnőm aranyos, kicsi, szőke csaj, vékonyka, télleg: vonzó lány... mégsem. Egyikünknek sem akad pasi. Te érted ezt? Akkor már inkább nem kell. Hogy folyton kihasználjon? Olyan volt, ezt nem fogod elhinni, hogy kis, 16 éves fejjel szerelmes voltam az egekig az egyikbe, mire a hülyegyerek mit csinált? Előttem nyalt a másik kis fruskával, pedig tudta, hogy ott vagyok és látom őket. És tudod, hogy mi a legrosszabb az egészben? Hogy megbocsájtottam neki, mindig, újra és újra, de ő csak dugni akart. igen”-mondta, tele gyűlölettel a férfi nem iránt, és elkeseredettséggel saját élete iránt, villogó szemekkel, vérig sértő, gúnyos mosollyal a szája sarkában- „... igen... hiába, ez már csak így van: a férfi a vadász, a nő az áldozat. Három gyereket szeretnék, tudod, mi az? HÁRMAT! De kivel? Egy ilyennel? Ez nagyon sok Németországban, ahol egy gyerek a max, legjobb esetben kettő. Júj! Már megint Coldplay! Felhangosíthatom?(...) itt nem könnyű az embernek pasit találni. Mindegyik csak dugni akar, de tesznek a komoly kapcsolatokra. Tudod mit gondolok? Azért választanak az emberek maguknak csúnyább párt, mert azt senki sem akarja tőlük elrabolni. Igen, komolyan mondom! Most mit röhögsz ki?!? néha, mikor sétálok a barátnőmmel, s látunk egy-egy jó pasit, esik ki a szemünk, s mikor melléje pillantasz a csajra... biztos, hogy így van. Aha.(...) Tudod: ha néhány hónappal ezelőtt láttál volna... elhagyott a pasim. Csak úgy egyszerűen. És a kutyus, amit találtam, s amit mindennél jobban szerettem, az is egyszer csak köddé válott. A lakásomból kidobtak, egy pincehelységben kötöttem ki, ahol a következő volt a program: este haza, ital, amíg belealudtam, másnap reggel kisírt szemekkel, fáradtan, másnaposan munka. És ez egybe-egybe... most már kezdem összeszedni magam... szeretném letenni az érettségit. S tovább tanulni. És megadni a tartozásaimat. Tudod... drogok is voltak... most nem szeretem a munkámat, de legalább van valami. A kiképzésen a hülye srácok halszemekkel dobigáltak. Undorító... hogy? Igen... meg vagyok edzve... eléggé meg.”
részletek. nők. életek?- 2
„kedveském, tudod: nekem nem fontos hogy luxusban éljek, nem-nem, nem az a fontosabb, hogy milyen a szekrényem, vagy épp mi van benne, tudod: a papa midig azt mondta, hogy az asztalon az egészség. Igaza van, mindig is mondtam, kedveském, bizony ám, én is mindig mindenkinek mondtam: az az egészség, aminek az asztalra kell kerülnie. Tudod, Szíli, én nem akarok sokat az élettől, már néhány hónap múlva hatvan éves vagyok, nem kell nekem más sok minden... minek az? Hogy botladozzak a sok dologban? Nem-nem, kedveském, nekem nem kell semmi, én midig is azt mondtam, hogy vigyázni kell, hogy mit eszik az ember, mert az egészségét eszi meg, ha nem eszik jó dolgokat... Igen-igen, Bäcker asszony nem él luxusban, de reggelente egy kicsi sajtocska, egy kicsi sonkácska, kávé melléje, szépen, meg ebédre mindég készítek oda egy kicsit, felfűszerezem, be a sütőbe, hogy jól összefőjön finomra, csak borsom nincs, mert én nem szeretem, már bocsánat, Szíli, lehet te szereted, a fiatalok szeretni szokták, ha egy kicsikét csíp az étel, de én nem, nálam cukor sincs a házban, mert az nem jó, nem egészséges, meg aztán mire is használnám, ott van egy kis joghurt, egy kis Fellegecske( Völkchen: könnyű puding, tejszín a puding alatt. A mogyorósat szereti- szerz. Megj.) egy kis tejberizs, meg egy kis sütemény, torta, mindenből egy keveset, meg hétvégén, még Moszkvában szoktam hozzá, Szíli, nálunk a családban mindig így volt, a papa is szerette, a mama is szerette és én is nagyon szeretem, vasárnap mindig teszek oda egy kis kávét, feketén, melléje veszek finom kenyérkét, s megkenem a szeletkéket finom, friss vajacskával, és egészen vékonyan kaviárral. Hát hogyan másképp! Igen-igen... nálunk ez mindig így volt, Szíli, midig-mindig, én szeretem a kényelmet, de szeretek dolgozni. Láthatod: a munkámat midig elvégzem, s néha még többet is ülök a munkaidőmnél, persze, kell az, hogyne kéne, nálunk a szocializmusban mindig úgy volt, hogy egy kicsit lehet többet dolgozni, és mindenki kicsit többet maradt a munkájában. Igen-igen, bizony így van, Szíli, bizony-bizony így. Mondom én neked, igen-igen. Nálunk ez midig így volt. Na: edd csak meg azt a kis combocskát, nem sok az, tudod: én nem veszem a combocskáknak azt a felső részét, mert azt nem szeretem, mert az olyan...olyan zsíros. De ezeket a lenti feleket nagyon szeretem. Edd csak meg, szépen, mind a négyet.... vagy nem ízlettek? Biztos? Akkor mért nem eszed meg őket? Ahjaaajj... a kis unokatestvérkém midig így dolgozott nálam: kicsit munkálkodott, kicsit eddegélt, egy keveset beszélgettünk, kipihente magát, bizony-bizony, s akkor dolgozott tovább. Nem-nem, nem kell neked megerőltetned magad... hát persze, hogy dolgozol, kedveském, de nem kell megerőltetni az izmaidat, mert még 25 éves sem vagy, s bár már kész ember vagy, mégis még nem edződtek úgy meg az izmaid, én is így voltam, a praktika után bele kellett szokjak a munkába. Óóóóóóóóójóóóóóóóój!!! két műszakban dolgoztam, te nem is tudod, gyerekekkel foglalkoztam, de egész nap... hát mint a gyerekek, nah, de nekem nagyon sok türelmem van, s mindig dél után, miután magamra zártam az iroda ajtót, csak akkor tudtam a tényleges munkámat elvégeznem... hóóójóóój! Már bizony majdnem 22 éve vagyok Németországban, néhány hónap múlva, bizony, s látod: itt vagyok, mindjárt hatvan, s a testvérem meghalt, és az unokatestvérkém is elment, biza, szegény, nagyon hamar, és akkor kérdem én tőled, kedveském: minek vegyek ide egy rakás bútort, hogy legyen, amiben botladoznom, így is csak reggel és este vagyok itthon, mert egész nap dolgozgatok, te tudod, hiszen láthatod egész nap, csendes is ez a hely, szép is, és nekem pontosan jó, mert kicsit olyan falusi hangulata van, habár én mindig azt szoktam mondani, hogy egy faluban élek, Moszkva után, hiszen itt alig vannak hatszáz ezren, míg Moszkvában tizenkét millió ember él. De én már megszoktam itt, reggel megiszom a kis kávécskámat, megeszem a sajtocskát, s azt a kicsi felvágottat, mert nem szeretek sokat enni, nem is ettem soha sokat...”
részletek. nők. életek?- 1
„... nem segítene megkeresni a fiamat? Nem tudom... nem emlékszem, hogy hol vesztettük el egymást. Egyszer volt egy krízisem... hogy?Jah, igen, itt, Stuttgártban. Azóta nem találom... igen, a nevére emlékszem: Sven Kommernek hívják.. Egyetemet is végzett... hol is? Hamburgban vajon... nem, ott járt iskolába.. Lipcsébe akkor... már nem is tudom. Nem tudom, hogy hány éves. Nem azt sem tudom... nem...” üti a homlokát elkeseredetten, szomorúan, és beletörődötten és nagyon, nagyon öregen- „ tudja: ezek az orvosságok... nem emlékszem semmire... nem, az ápolók sem tudják. Nem, ők sem... nem, azt sem tudom, hogy mikor volt az esküvőm. Csak ősz volt, arra emlékszem, és nekem olyan hosszú, fehér... hogy? Nem, nem tudom, hogy hány éves lehettem”-sóhajt, nagyokat pislogva. Egyedül van. Senki sem veszi számba. Még én sem. De mosolyog:- „ tudja- nagyon jó gyerek volt... de amióta az a krízis... és nem emlékszem semmire.. szeretném már látni... mielőtt... hogyan, kérem? Nem: azt sem tudom, hogy mikor született. De Sven Kommernek hívják s egyetemet is végzett... nem is tudom, hogy mérnökit-e, vagy esetleg valami mást. De Hamburgban voltunk, arra biztosan emlékszem... vagy nem? Nem... ott járt iskolába. De akkor hol is járt egyetemre? Emlékszem: tavasz volt...”
hétfő, június 09, 2008
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)