részletek. nők. életek?- 4

„Óóóó... édesanyám olyan finom muroktortákat tudott sütni... néhány éve halt meg. Azelőtt Bajorországban laktunk. Volt ott mindenünk: udvar, nagy ház, tyúkok, disznók, zöldség, gyümölcs, minden, ami a ház köré kellhet. Amire szüksége lehet az embernek. Igen... azok voltak a szép idők... de Magyarországot szeretem. A nővérem volt ott. A Hortijobádzs, vagy hogy mondják. Jól mondtam? Igen-igen... szeretem a Csárdásh muzsikát is. Óóóóóh, a Csárdásh.. egy álom, én mondom, egy álom! Olyan pörgős, olyan dinamikus. Vannak is csárdás lemezeim. Csak egy lemezjátszót kéne beszereznem valahonnan... de az is meglesz. Te, hogy nekem mennyire fájnak a kezeim! Egész nap, egész nap, csak dolgozni, dolgozni... hát mi vagyok én: robot? Jaj, alig várom már hétvégét! Akkor bár tudok aludni... és eszek valami normálisat. Nem úgy mind itt: itt minden olyan ragacsos, olyan... olyan nem is tudom. A salátát sem így készítem. Nem jó a gyomrom. Fekélyem volt, s azóta nem bírom elviselni a savas dolgokat. Sem a magvakat. De nem baj. Legalább eszem otthon. S mindjárt itt a szabadságom! Alig várom már. Megyek ki a temetőbe, tudod, a férjem sírjához, anyósommal s a sogórnőmmel. Megyek, szedjük rendbe egy kicsit. Megrendeltem az angyalkákat. Nagyon szépek. Látnod kellene: fehérek, s belül világítanak. Kettő darab. Már nagyon várom. Akkor ki kell majd vigyem a temetőbe... nah, hozzák az ételt... bleah.. ezt aztán biztos, hogy én nem eszem meg! Nem kéred?... ”

részletek. nők. életek?- 3

„voltál már itt diszkóban?”-kérdezte, közben idegesen matatta a párna egyik csücskét, míg a másik kezével a cigijét emelte szájához, rendetlen időközönként. Nem néz a szemembe, csak beszél, folyton matat, be van gubózva, össze van csömbölyödve, mint a magzat szokott lenni, vagy mint a magukba zárkózott emberek.- „nem? Kár. Menj el egyszer. Nézd meg, mi van itt. Kérded, mért nincs pasim... nem látod, hogy milyenek itt a srácok, hogyan méregetik a lányokat? Mint valami húscafatokat. Mondjuk engem nem szoktak méregetni, sem leszólítani, de ha mégis, akkor jól odamondok nekik, s ezt né!”- középső ujja fenn, többi alant. Egy kevés perverz büszkeségnek látszó villogón-ideges fény a szép szemeiben, ideges szívás ideges kifújás. Valójában: bánat.- „én mindig a meleg barátaimmal megyek bulizni. Azoknak szarmindegy(Scheissegal- szerz. megj.), hogy mit vesz fel az ember, ha egy jogging-gatya van rajtad, épp most érkeztél büdösen a futásból, vagy esetleg egy nem épp találó kiszerelés. Velük a parti számít. És különben is: 10 kilót adtam le, alig 2 hónap alatt, a hasam, mint a beton, minden este 120 felülés, szaladás, bicikli, az előbb mondtam(meg akartam dobni egyik párnájával-ezt válaszolta rá- szerz. megj.), hogy azelőtt Tae-kwan-doztam. Mégsem. Semmi. És tudod mi az átkozottul érdekes? Hogy a barátnőm aranyos, kicsi, szőke csaj, vékonyka, télleg: vonzó lány... mégsem. Egyikünknek sem akad pasi. Te érted ezt? Akkor már inkább nem kell. Hogy folyton kihasználjon? Olyan volt, ezt nem fogod elhinni, hogy kis, 16 éves fejjel szerelmes voltam az egekig az egyikbe, mire a hülyegyerek mit csinált? Előttem nyalt a másik kis fruskával, pedig tudta, hogy ott vagyok és látom őket. És tudod, hogy mi a legrosszabb az egészben? Hogy megbocsájtottam neki, mindig, újra és újra, de ő csak dugni akart. igen”-mondta, tele gyűlölettel a férfi nem iránt, és elkeseredettséggel saját élete iránt, villogó szemekkel, vérig sértő, gúnyos mosollyal a szája sarkában- „... igen... hiába, ez már csak így van: a férfi a vadász, a nő az áldozat. Három gyereket szeretnék, tudod, mi az? HÁRMAT! De kivel? Egy ilyennel? Ez nagyon sok Németországban, ahol egy gyerek a max, legjobb esetben kettő. Júj! Már megint Coldplay! Felhangosíthatom?(...) itt nem könnyű az embernek pasit találni. Mindegyik csak dugni akar, de tesznek a komoly kapcsolatokra. Tudod mit gondolok? Azért választanak az emberek maguknak csúnyább párt, mert azt senki sem akarja tőlük elrabolni. Igen, komolyan mondom! Most mit röhögsz ki?!? néha, mikor sétálok a barátnőmmel, s látunk egy-egy jó pasit, esik ki a szemünk, s mikor melléje pillantasz a csajra... biztos, hogy így van. Aha.(...) Tudod: ha néhány hónappal ezelőtt láttál volna... elhagyott a pasim. Csak úgy egyszerűen. És a kutyus, amit találtam, s amit mindennél jobban szerettem, az is egyszer csak köddé válott. A lakásomból kidobtak, egy pincehelységben kötöttem ki, ahol a következő volt a program: este haza, ital, amíg belealudtam, másnap reggel kisírt szemekkel, fáradtan, másnaposan munka. És ez egybe-egybe... most már kezdem összeszedni magam... szeretném letenni az érettségit. S tovább tanulni. És megadni a tartozásaimat. Tudod... drogok is voltak... most nem szeretem a munkámat, de legalább van valami. A kiképzésen a hülye srácok halszemekkel dobigáltak. Undorító... hogy? Igen... meg vagyok edzve... eléggé meg.”

részletek. nők. életek?- 2

„kedveském, tudod: nekem nem fontos hogy luxusban éljek, nem-nem, nem az a fontosabb, hogy milyen a szekrényem, vagy épp mi van benne, tudod: a papa midig azt mondta, hogy az asztalon az egészség. Igaza van, mindig is mondtam, kedveském, bizony ám, én is mindig mindenkinek mondtam: az az egészség, aminek az asztalra kell kerülnie. Tudod, Szíli, én nem akarok sokat az élettől, már néhány hónap múlva hatvan éves vagyok, nem kell nekem más sok minden... minek az? Hogy botladozzak a sok dologban? Nem-nem, kedveském, nekem nem kell semmi, én midig is azt mondtam, hogy vigyázni kell, hogy mit eszik az ember, mert az egészségét eszi meg, ha nem eszik jó dolgokat... Igen-igen, Bäcker asszony nem él luxusban, de reggelente egy kicsi sajtocska, egy kicsi sonkácska, kávé melléje, szépen, meg ebédre mindég készítek oda egy kicsit, felfűszerezem, be a sütőbe, hogy jól összefőjön finomra, csak borsom nincs, mert én nem szeretem, már bocsánat, Szíli, lehet te szereted, a fiatalok szeretni szokták, ha egy kicsikét csíp az étel, de én nem, nálam cukor sincs a házban, mert az nem jó, nem egészséges, meg aztán mire is használnám, ott van egy kis joghurt, egy kis Fellegecske( Völkchen: könnyű puding, tejszín a puding alatt. A mogyorósat szereti- szerz. Megj.) egy kis tejberizs, meg egy kis sütemény, torta, mindenből egy keveset, meg hétvégén, még Moszkvában szoktam hozzá, Szíli, nálunk a családban mindig így volt, a papa is szerette, a mama is szerette és én is nagyon szeretem, vasárnap mindig teszek oda egy kis kávét, feketén, melléje veszek finom kenyérkét, s megkenem a szeletkéket finom, friss vajacskával, és egészen vékonyan kaviárral. Hát hogyan másképp! Igen-igen... nálunk ez mindig így volt, Szíli, midig-mindig, én szeretem a kényelmet, de szeretek dolgozni. Láthatod: a munkámat midig elvégzem, s néha még többet is ülök a munkaidőmnél, persze, kell az, hogyne kéne, nálunk a szocializmusban mindig úgy volt, hogy egy kicsit lehet többet dolgozni, és mindenki kicsit többet maradt a munkájában. Igen-igen, bizony így van, Szíli, bizony-bizony így. Mondom én neked, igen-igen. Nálunk ez midig így volt. Na: edd csak meg azt a kis combocskát, nem sok az, tudod: én nem veszem a combocskáknak azt a felső részét, mert azt nem szeretem, mert az olyan...olyan zsíros. De ezeket a lenti feleket nagyon szeretem. Edd csak meg, szépen, mind a négyet.... vagy nem ízlettek? Biztos? Akkor mért nem eszed meg őket? Ahjaaajj... a kis unokatestvérkém midig így dolgozott nálam: kicsit munkálkodott, kicsit eddegélt, egy keveset beszélgettünk, kipihente magát, bizony-bizony, s akkor dolgozott tovább. Nem-nem, nem kell neked megerőltetned magad... hát persze, hogy dolgozol, kedveském, de nem kell megerőltetni az izmaidat, mert még 25 éves sem vagy, s bár már kész ember vagy, mégis még nem edződtek úgy meg az izmaid, én is így voltam, a praktika után bele kellett szokjak a munkába. Óóóóóóóóójóóóóóóóój!!! két műszakban dolgoztam, te nem is tudod, gyerekekkel foglalkoztam, de egész nap... hát mint a gyerekek, nah, de nekem nagyon sok türelmem van, s mindig dél után, miután magamra zártam az iroda ajtót, csak akkor tudtam a tényleges munkámat elvégeznem... hóóójóóój! Már bizony majdnem 22 éve vagyok Németországban, néhány hónap múlva, bizony, s látod: itt vagyok, mindjárt hatvan, s a testvérem meghalt, és az unokatestvérkém is elment, biza, szegény, nagyon hamar, és akkor kérdem én tőled, kedveském: minek vegyek ide egy rakás bútort, hogy legyen, amiben botladoznom, így is csak reggel és este vagyok itthon, mert egész nap dolgozgatok, te tudod, hiszen láthatod egész nap, csendes is ez a hely, szép is, és nekem pontosan jó, mert kicsit olyan falusi hangulata van, habár én mindig azt szoktam mondani, hogy egy faluban élek, Moszkva után, hiszen itt alig vannak hatszáz ezren, míg Moszkvában tizenkét millió ember él. De én már megszoktam itt, reggel megiszom a kis kávécskámat, megeszem a sajtocskát, s azt a kicsi felvágottat, mert nem szeretek sokat enni, nem is ettem soha sokat...”

részletek. nők. életek?- 1

„... nem segítene megkeresni a fiamat? Nem tudom... nem emlékszem, hogy hol vesztettük el egymást. Egyszer volt egy krízisem... hogy?Jah, igen, itt, Stuttgártban. Azóta nem találom... igen, a nevére emlékszem: Sven Kommernek hívják.. Egyetemet is végzett... hol is? Hamburgban vajon... nem, ott járt iskolába.. Lipcsébe akkor... már nem is tudom. Nem tudom, hogy hány éves. Nem azt sem tudom... nem...” üti a homlokát elkeseredetten, szomorúan, és beletörődötten és nagyon, nagyon öregen- „ tudja: ezek az orvosságok... nem emlékszem semmire... nem, az ápolók sem tudják. Nem, ők sem... nem, azt sem tudom, hogy mikor volt az esküvőm. Csak ősz volt, arra emlékszem, és nekem olyan hosszú, fehér... hogy? Nem, nem tudom, hogy hány éves lehettem”-sóhajt, nagyokat pislogva. Egyedül van. Senki sem veszi számba. Még én sem. De mosolyog:- „ tudja- nagyon jó gyerek volt... de amióta az a krízis... és nem emlékszem semmire.. szeretném már látni... mielőtt... hogyan, kérem? Nem: azt sem tudom, hogy mikor született. De Sven Kommernek hívják s egyetemet is végzett... nem is tudom, hogy mérnökit-e, vagy esetleg valami mást. De Hamburgban voltunk, arra biztosan emlékszem... vagy nem? Nem... ott járt iskolába. De akkor hol is járt egyetemre? Emlékszem: tavasz volt...”

mai fohász (amilyennek lenni kéne)- részlet

...

...a mi mindennapi kenyerünket...



...add meg nékünk ma...




...bár úgy sem érdemeljük. tudjuk.                         érezzük...

ne vedd el tőlem az álmaimat!

   





...

demiurgoszi gondolatok.

Ha isten lennék, kiülnék a világom tetejére és megőszülnék.


Nem tudnám, hogy mit csináljak ezzel a szarral, amit megteremtettem, hogy vigyázzon arra, aminek ő, a szar, a kosz, a vérzékeny könnyű báj, ami pillanat alatt szertefoszlik a semmiben, egyúttal a csúcsa is. A legteljesebb mind közül.

Ücsörögnék, és ha isteni mivoltom engedné: magasról tennék erre a sárgolyóra, aminek az irányítása ki került a kezem alól. Bánt: nem tehetek semmit. Ez a projekt is befuccsolt. Én jó akartam lenni, és segíteni akartam. Én azt akartam, hogy olyan erősekké váljanak, amilyenek csak lehetnek az ő szintjükön. De nem. Mert ők nagyokosok. Mert ők jobban tudnak mindent. Közben amihez csak hozzányúlnak, halállá válik. Mint Midásszal történt. Az is nagy barom volt. De annak idején még érdekesek voltak ezek a játékok. Hogy mennyire korlátoltak a cromagnoniak leszármazottai! Túl korán kezdtük átalakítani őket, szívet beléjük rakni. A nagyfejűek is ezért tűntek el: volt szeretet, békesség, de ennek megjelenésével eltűnt az agresszivitásuk. S jöttek a töpörödöttek. Kacagnom kell! Most ezek verik szét a gömbömet! Ilyen nincs! S ez is az én hibám.


Nem tudom. Fáradok. Most mi értelme lenne kitörülni őket? A következők sem lesznek jobbak... ezek is csak satnyulnak. Hah! Civilizációnak nevezik magukat! Ezek! Van bőr a képükön! Alighogy új technológiára tesznek szert, máris azt hiszik, tudnak valamit. Annak idején ezt a pro-parafizikus korszak hibái című fejezetben tanultuk, amit ezek itt leművelnek. A Mag is vicces... kiküld ide, hogy figyeljem ezt a csőcseléket, s segítsek, ha muszáj épp, de hagyjam őket békén.. de azt nem mondták, hogy idegesítő lesz látni, ahogy a barmok a kemény fejükkel periquinti seb... hogy is hívják ezek.. sebességgel mennek neki az egzisztenciájukat veszélyeztető szimbolikus falnak, és megint és megint éééés megint, míg szegény, a fölöttem is elhelyezett törvények alapján összedűl, s maga alá temeti ezeket az észlényeket. Remélem hamarosan.


De azért kész röhely, komolyan mondom! Egyiknek az a baja, hogy nincsen mit egyen, a másiknak meg már az, hogy nincsen csak három autója. Ha tudnák, hogy egyikre sincs szükség... de kinek magyarázni? Ezeknek? Hiszen, ha ezeknek adnék egy transluxális T-konvertálót, amely energiaforrása hihetetlenül erős s gyakorlatilag kimeríthetetlen akkor ezek képesek lennének felrobbantani az egész Naprendszert, s a galaxist is megrongálnák, eléggé durván. És akkor még nem is említettem a tér-idő manipulálási funkciót, amivel ezek képesek lennének a Magot is kitörülni. Merthogy szabadok akarnak lenni, s meg akarnak szabadulni, vége legyen a pán-tirannizmusnak. A bolondok! Nem volt elég az az eszement Prométeusz, a tűzzel... pedig azt még a Konzulok is jóvá hagyták, megjegyzem csak később, mikor úgy tűnt: minden jól fog elsülni. Addig Prométeusz persze lelépett. És a világ, ami azóta, hogy ő kapitulált, ugye, az én felügyeletem alatt van, meg teljesen megkergült.

Én várom, hogy segíthessek, tényleg! Valahogy megszerettem ezeket a bolondokat. Mert azért alapjáratban nem lenne velük baj. De ott van az a dualitás, ami engem mindig lenyűgöz,mikor őket figyelem. S az angyalaim rendszeres jelentése is ezt igazolja. Csak az a baj, hogy nincsenek harmoniában önmagukkal. Rögtön Prométeusz után elkezdett visszafejlődni az érzékenységük és fogékonyságuk az emotív jellegű kommunikáció iránt. Annál inkább a száraz technika kezdett el fejlődni, minél inkább elcsökevényesedett a „szívük”. De mégis: olyan furán lettek programozva az univerzum által, hogy mindig meglepnek, s sosem lehet őket kiszámítani. Néha csodálatos dolgokat tesznek, de néha pocsék és a megátalkodottságig elvetemülteket. Így nem lehet segíteni. Így nincs min segíteni..

Az imáik a legfurábbak. Olyanokat kérnek, hogy az valami elképesztő! S nem veszik észre, hogy nekik is kéne tenniük valamit ennek érdekében! Így nem lehet. Nem mehet tovább! Kész.

Ha hallotok otthon, ha hallasz, Mag, kérlek nézd el nekem gyengeségemet! Most is valaki azon elmélkedik, hogy mi lenne, ha ő isten lenne. Azt mondta, akkor széjjeltépne minden embert egyenként, s újra, egyenként összerakná, hogy értékeljék ők, emberek az Életet (ami nekünk is szent.). Persze, hogy hallasz, Mag. Kezdek ezektől begolyózni.. nem mehetek máshová? Más lényeket pesztrálni? Ezeknek már lassan úgy is mindegy.. Érzelmek szempontjából még azon a szinten rostokolnak, mint Theodosziász idején, ám elméjükkel, érzem, lassan már engem is tapogatnak. De ha nem érzik, akkor mi értelme van annak, hogy értik-e? Vagy mi értelme van annak, hogy a ceremóniák megmaradnak, de a LUX DEI-tudat kihalt majd' mindegyikből. Páváskodnak a porhüvelyükkel, oszt hip-hop, egyszer csak odalett a húsrengeteg, s az elme, amely nem akarja elhinni, hogy megöregedett a szép, a formás, a kecses test, mellyel olyan jól lehetett gondolatokat, érzelmeket manipulálni, meghülyülve, elborulva tengeti lelkét egzisztenciájának ezen a fokán, az őrületbe kergetve más lelkeket is.

Fáradt vagyok. Megőszültem, Mag! Hallod?!? nem bírom már elviselni ezeket a piócákat, ezeket a, ezeket a kullancsokat, nemhogy még vigyázzak is rájuk! Láttam én őket! Voltam közöttük, tisztességesen próbáltam nekik megfelelő módon nevelő jelleggel tanítani, hogy szeretet, hogy gyermeki ártatlanság, hogy nevetés és élet és természet... de nem volt kinek. Mind romlottak. Mind megátalkodottak. S aki nem, az meg azzá válik. Az meg elgusztustalanodik. Ej, ha én még egyszer---- .. ----... -. -- .- . ….- ..----. - . - . ---..-.--- -..---.

Bocsáss meg, Mag. Újfent bocsáss meg. Én is csak isten vagyok, végül is. Most valaki azért imádkozott, hogy jó legyen annak a szegény kéregető bácsinak, akit az utcasarkon látott, és akit „lábbal ütöttek sok csúnya, fekete bácsik”... az az ember: már halott. De jobb neki így. Viszont az a kisfiú... ebben és ilyenekben lenne e világnak amaz reménye? Nem tudom. De elfogadom. Köszönöm, Mag. Ma éjjel szép álmuk lesz a lentieknek. Mindegyiknek, cserébe, hogy elbizonytalanodtam kicsit. Hogy mennyire tudnak az ősz hajszálaim hasonlítani az emberekére... csak nem így szeretném, hogy felérjenek hozzám. Nem ésszel. Szívvel, ők legalábbis így használják. Most mennem kell. MINIRITH E MINEROTH I TUU!



S lement a nap.

Amélievel hangokba csobbanva, avagy...

… mire képes néhány zongoratónus, ha... na hüpp! Kezjdem az elején.

Június ötödike nálunk. Az idő taknyos, és csurran, mint a nyál. Szétfolyik, rátelepedik az emberekre is, az emberekbe is. Rám is. Belém is. Egész napos szar közérzet, fejfájás, vicsorgó kutyához szörnyen hasonlító arckifejezés. 10 percnyi szünetem volt egész nap, amikor kicsit csend volt. Ameddig kint, a kertben, elbújva a világ elől csendben, nyugalomban megihattam kávés tejemet. Közbe szamóca és jázmin illat csiklandozott erről-túl. S én meg hagytam. A napomat errefelé úgy írnák le körülbelül, hogy: „Tja, es war ziemlich hektisch...” habár ez még a finomabb, mérsékeltebb és elrettentően civilizáltabb kifejezése a csütörtökömnek. Vannak nekemis napok, mikor nem megy. Mikor mentális és közérzeti menstruáció megy végbe bennem, s ilyenkor rosszabb vagyok a véreskezű terroristánál is, de még egy menstruáló nőnél is (ha valaki ismeri a viccet...). Most is csak azért nem írom le szebben, jobban, ötletesebben és leleményesebben, mert nincs kedvem. Mert most flegma vagyok.

Épp 15 darab percem van, amíg hivatalosan is lejár a munkaidőm (Nemhivatalosan még a reggel lejárt vala. Mert azóta kedvem semmihet). Épp egy ajtót smirglizek, hogy ne nyikorogjon a fának lakkja, mikor Schäfer néni becsukja. Szép a szekrény, jó munka. És a tököm tele van vele. Akarok már dögleni. Vagy akármit. Fáj a fejem. Sosem szokott. De most olyan vagyok, mint a telenovellákban az ideg-összeroppanásos némberek, akik csak egy centire vannak a kényszerzubbonyos időszakuktól. Kellett valami smirgli, meg ráspoly, hogy könnyebben menjen. A mai nap már úgyis el van baszva- ilyen, meg ehhez hasonló gondolatok lucsognak meddő agyamban. Morcosan, ráncos szemöldökkel vágtatok fel a lépcsőn, még az sem segít, hogy az ápolónő-csemete ma háromszor is rám villantotta szende mosolyát. Megjegyzem- nem sűrűn szokta. Fel a pár fokon, a pincebeli műhelyből, két ugrás-dög vagyok lépcsőzni- fent lenni, egy ajtó, két ajtó, földszint az otthonban, baloldalt fénymásológép, jobb oldalamon konyhaajtó, előttem az ebédlő...






és kész.




Elvágták a szalagot.




Nem hallom már sem az elektromos bejárati ajtó csukódó-nyíló zümmögését, sem a felvonó búgását, sem Ulmer asszony kornyikáló hangját, sem a konyhában az üveget zakatoltató bazinagy mosógépet, sem az esőt, ami az üveg-kupola tetejét zörgető esőcseppeket... semmit. Állok és döbbenek. Valaki zongorán játszik. Majd' seggre ülök, mikor felismerem, hogy az egyik kicsi gyakornok-srác, akiből nem nézni ki ilyet. És játszik... pararammpararamm... pararammpararammmpaammm.... pararammpararamm...pararammmm. PAMpamPAMpamPAMpamPAMpam.... és itt már az a bonyolult játék, amit nem lehet, talán csak hangjegyekkel lepötyögni. De lehet eddig is hibásan írtam. Nem érdekel. Amélie zenéjét játszodta. Elképesztő volt. És eszméletlen. És csodálatos. De mivel nem érted ezeket a szavakat, ezért kell szemléltessem. Megpróbálom.

A homályos teremben, mint egy HD-felvételen, lelassítva látni, hallani a hangokat. Mikor az apró kalapácsok hatására megrezdülnek a húrok, hullámok keletkeznek. Nem szélesek. Ez az érdekes bennük. Alig tenyérnyi. És színük van. S a hullámok irtó sebességgel nekirohannak a falnak, széjjelfröccsennek a nyomás hatására, s egymásba csobbannak valahol, az ebédlő másik felében, s addig cikáznak, míg újra szilánkokra nem repednek, hogy aztán újra összeállva végigcikázzanak-csopogjanak-repedjenek a dobhártyámtól a házig mindent. Más hang, más szín, ugyanolyan pulzáló folyamat, mint mikor pengét fensz egy fémhez, s hagyod, hogy a rezgés által keltett lüktető hang belecsilingeljen a nagyvilágba.. vagy egy jobb példa: a hangvilla, s ennek az ütemes vibrálása. Szivárvány a levegő, mint a kaleidoszkóp gyorsan forgatott világának színei, mindenütt és mindent áthatva az Auróra színeit látni. A dallam, a csilingelő ujjak a mozgékony csontlemezeken, a szín és hang-kavalkád, mint melegben a langy eső, mint télben a forralt bor, mint szeretkezés után az ölelés, mint zsíros étel után a joghurt, mint kórház után a friss, csípős, fejbekollintós hajnali levegő, mint szakadt szerelem után egy napfelkelte... felüdítettek. Nem volt fejfájás. Nem volt morcság. Nem volt gonosz tekintet, barbár gondolatok. Nem volt semmi. Amélie, hangjainak az aurórája meg én. Nó, és a srác ujjai. Álltam ott, mint egy megkövült vadember, aki először látja URBIS ROMAE büszkeségét, az istenek támogatásával emelt COLOSSEUMOT. Hirtelen megöleltem volna valakit. Odamegyek, megszólítom. Félbehagyta, én meg majdnem ráordítottam: folytasd! De csak megdicsértem. S mentem dolgomba. Mosolygott. Újra rázendített. A harmadikon megállok. A lépcső mentén, ahonnan az újra feltámadott zene szűrődött vala felfelé, szivárvány-buborékok pattantak szét, s csurogtatták magukból a zongora hangjának isteni színeit, ezeknek végtelen palettáját. Valaki megkérdezte, hogy „várok talán val...” Cssssssssssssssssssssss!-mondtam én, s lefele mutattam. A vörös hajú nő vörös arccal mosolyogva otthagyott s halkan lépdelt tovább.

Egyszer csak észre veszem, hogy mosolygok. És meglepett. Ma egész nam valahogy nem jött össze. És az ajtót is be tudtam fejezni. És mosolyogtam utána is, és nevettem is és szökelltem, mint tavasszal a barik. Mindezt néhány hang miatt. Mindezt néhány csilingelő csoda-csobbanás miatt. Mert ez is csoda. Az én csodám. Az enyém.


Ami nem megérhető és nem megmagyarázható: az mégis létezhet. Csak a lélek tudja. Csak te tudod. Csak én. Csak a világ. Legyen az fény, illat, érintés vagy... egy bolond zongorából kipréselt csuri dallamok, mely a lelkedet színültig televidámítják.

hajnalok előtt...

Hajnalok előtt játékos szerelem
les be halovány ablakkereteken,
mesét mesél vérforró lánggal,
kacag és veled éled. Meg világgal.

mirage-haiku.

kép az éjben.



fény a képben.



a fényben meg: éjvirág-habok.