elfeledett bejegyzések: köd van.

köd van.

Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..

elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?

Betonszatír

Szőlőindák pajkos rejtekében,

rejtélyes venyigék kéj-leple alatt

beléd hatolok. Tested szememmel megidézem

te blokkos nimfa, te sudár alak.

Szőröm égnek áll, szarvam is mered;

falloszom pőrén testednek integet

s aszfalt-világtól elbújt szodomita világ

ontja ízes, vad nektárok borát.

Buja bájaid lágy fénnyel oltva

szűk sugárban pergeti mézét a nap-

testednek lankás tájait ki-be dorongolja

egy betonszatír, egy szörnyű alak.

Akármi.

Miért mondanám, hogy nem hiszek, 
ha egyszer igazán hiszek?

A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.

Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad. 
Szívedben vörösen pirkad.

Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?

Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.

Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.

Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet. 
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.

Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál 
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.

Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong 
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog 
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?

Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.

 

                                          A mosoly oltja szomjad.

                                         Érintésed mindig ad majd enned.

HLD

Kábelek között éget a Hold,
Járja borzongató, ledér táncát.
Fénye, a tejes lé, mit a sárga folt ont
ereimben égetve, szúrva éli meg szeánszát.



Fényemben sok világ él és ég,
Lehetetlen nem látni arcom fehér sármját.
Tompán, neonosan virít a messzeség,
ha éjszakám tetején járom éltem táncát.

Kacsint egy világ-engem, engem
Imádjatok, t i égi kicsik és terrai nagyok!
Fényemmel éltetek bogokkal körbelengem
s álmaitokban érzitek: mennyire élő vagyok.

Terhes temetőkben, fagyó fák alatt,
Rácsos villanypóznák börtön-éjében
Csak fényem az, ami igazán szabad. 
S megcsókol álmod fekete mélyében.

 

 Végül elismered, tudom, hogy urad, istened vagyok.

Fekete

Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba

Betűim szétfolynak vörös-tintakéken

Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
                        halkan
                               csendben
                                          bele. 

Keskeny sikátorok puszta mélyén 
botladoznak göcsörtös, görcsrángta szavaim.
Pitypang-szél simogatja az egeket,
a fellegeket, a szűk utcák lámpáit. Igen
és békét hoznak. Szembe, szét. Igen


20/11/08 

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv. 





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
  Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen. 
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon. 
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap. 
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan. 
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében. 
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak. 
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében, 
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.