A szomszéd lány:.

Néz. Aztán azt se.

Hallgat. Mozgása maga a csend. Mikor csapkod, akkor is. Csak akkor a csend zajosabb változata. Néha játszik. Öccsével. Vagy öccsével és az unokaöccsével. Vigyáz rájuk. Kicsik. Elevenek meg csintalanok. Neveli őket. Nincs türelme. Kamasz.

Néz. Aztán azt se. Feje, tekintete a földet kémleli. Talán a föld komplex szerkezetét szemlélheti, Gaia néni millió apró csodáját, mit lábaink előtt szórt szét és most nézi a lány, hogy tanulja, hogy értse, hogy lejegyezze aztán megjegyezze a talaj-menti világok még soha fel nem fedezett titkait- írhatnám, de valószínűleg csak úgy szokta meg. Jelleméből fakad. Nem a szemeivel figyel. Azaz a szemeivel is, de az átlagnál mérsékeltebben.

Hallgat és néz. Indirekt néz. Úgy néz, hogy ne lássam, hogy néz. Néha olvas. Máskor meg csak szemmel tartja a lurkókat. Sohasem nevet. Minek azt, kérdezné, legalábbis szerintem. Néha elfeledkezik arról, hogy a szabadban van, hogy bárki megláthatja. Olyankor üdébb lesz az arca. Mosoly villan át. A teste, mely kamasz teste: kitelik, nővé válik a mozdulatban, nőként rugaszkodik el a földtől, pattan a levegőbe, ugorja át a lépcsőfokokat, hogy egyenesen a legfelsőn landoljon és a mozdulat alatt az idomai teljessé lesznek, tökéletessé, haja előrelibben, szemét takarja, részben arcát is, a kinyújtott kéz vonala a hajlított háton a kinyújtva elrugaszkodott láb fejében ér véget. Mellei megvillannak, feneke gömb, bár a ruhái nem arra voltak készítve, hogy ilyeneket ki-, illetve megmutassanak- aztán kamasz lesz. Megint. Nemmosolygós. Nembeszédes. Nézős.

Nem tudja, hogy néz. Talán azt se, hogy hallgat. És talán azt sem igazán, hogy én nézem, néha. Mikor tehetem. Láttam felnőni. Mindig nézett. Az ajkait néha összepréseli, néz, elnéz, néz megint. Pirul. Igaz, csak ritkán. Kamasz.


Világa csendben gazdag. Talán még szél se fú benne. A királyfi a fehér lovon- bármilyen alakban is jelenjen meg, mind ugyanaz, szerintem, férfi szerint- nem dalol, nem dúdol benne, még zümmögni sem mer. Nem kell. Nézések világa. Hallgatások világa. Egy kamasz lányé.

a lány:.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a kapaszkodóra, bámulta a kinti rohanó világot. Félelmetes, ahogyan szaladt tova a világ, egymást kergették füzek és hársok, remegett minden levelük, a füvek még talán gyorsabban is rohantak volna, csak ne lettek volna olyan sokan. A felhők velük igyekeztek, csak ők lassabban, méltóságosabban, felhőhöz méltóan. A madarak forradalmárok voltak. Lázadtak a pimaszok: néha mindnél jobban siettek előre, aztán meg hátra fele is mentek, majd megálltak a levegőben az ebadták, és nem akartak tovább mozogni. Álltak, megmerevedve a magasságos egekben, a nagy, megfagyott semmibe kapaszkodva. De a fák rohantak. És néha a házak is. Könyököltek a fák közé, mire azok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiből majdnem csetepaté lett. De nem lett mégsem, mert nem volt idő rá: rohanni kellett. Még az este is valahogy hamarabb akart megjönni. Csak a felhők méltósága tartotta vissza, merthát nem engedheti meg magának, hogy siessen, ha egy egyszerű, vándor bárányfelhő sem siet... úgyhogy igyekezett módjával igyekezni.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a fogózkodóra, száznegyven fokban meghajlott teste a fenekében csúcsosodott és a feneke a szememben. Természetesen megbarnult, finom, csillogó bőrét csókolta minden napsugár. Kék szeme a távolba meredt, abba a messzi semmibe, ami nem rohan. Még a felhőkön is túl van, a közelnél is láthatatlanabb. A pupillája aprócska volt, mert a távol maga a nap. Jobb kezével simogatta a bal könyökét, meg a rögtön fölötte lévő területet. Látszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. A hófehér, pántos topja alig takart valamit. A mellbimbói át akarták szúrni az anyagot. Simogatta a könyökét, meg a fölötte lévő területet. Kilátszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. Lábujját mozgatta a barna saruban, mérsékelten rövid barna, kockás szoknyája illemet tudóan meg-meglibbent a szemérmes szélben. Én meg mindezt néztem.

A lány nem nézett rám. Pedig éreztem, hogy figyel engem. Hogy szól hozzám.

Figyeltem minden pórusát. Az orrcimpája meg-megremegett. Hosszú szempillái természetes bőségükben és ritmikus időközönként bele-belesepertek a levegőbe, illatos kékszem-forgószelet kavarva a kreolan ragyogó arc előtt. Az arca nem mozgott. Az ajkak mozogtak. Szépek. Teltek. Kívántam. Kívánom. Néha picit megnyíltak: olyankor sok-sok levegő szaladt be a tüdőkbe, és a mellbimbók tényleg majdnem átszúrták az anyagot. Ilyenkor sóhajtottam. A levegő kiment, a köldök és tájéka megint eltűnt kicsit. A láb másként fonódott. Igen...

Egyszer megérintette az ablakot. Az ablak belepárásodott zavartságában. Kissé meg is hajlott. A finoman kreol, szép ujjak a tenyér fele világosodtak. Rátapadtak az ablakra. Az meg hullámzani kezdett. Néztem. Az ujjak hozzáragadtak az ablak üveg-felületéhez. Kint rohant minden. Az ablak hullámzott. Még akkor is hullázott, mikor az ujjak egyenként lassan, fényesen elválva eltávolították a kezet az ablak felületéről. A mozgást valami melegen kavargó fény kísérte. És mintha kint már nem is rohant volna semmi. Sóhajtott. Akkor lettem figyelmes rá. Sóhajtott. Minden rohant kint.
A tükörképét vettem észre. A háta mögötti fülkék ablakaiban. Ebből a szögből egybefolytak az alkonyi fényben. A tükörképe a fenekét mutatta. A zsenge test ezen fejlett, telt részét. Megláttam a hátát is, azt is, ami kilátszott és azt is, ami a fehér anyag alatt várta a csodát. Láttam a könyökét is, a bal könyökét, ahogy el-eltűnik a jobbkeze ujjainak a simogatása alatt. Láttam a lábát is, meg a combjából illedelmesen kivillanó, picike részt is. A szoknya itt is meg-meglibbent, persze csak mérsékelten. Az ablak már itt sem hullámzott, de a kint itt is rohant. És akkor az egyik fülke megnyílt, egy gyerek futott ki, talán fiú volt, vagy lány, esetleg: még nem jelentkeztek a jegyek. És kiszaladt, a lány ránézett, mosolygott, aztán rám nézett, nem mosolygott már, csak visszafordult az ablak felé. Újra a messzit nézte. Az anyuka kijött és bevitte a gyereket. A visszacsusszanó ajtó tükrében újra megláttam a lányt. Megfordult a tükörben és rám nézett. Könnyes volt a szeme. A pupillája kitágult. Már nem a napot nézte, ami a messzi, hanem engem. A kék gyűrű égett, egyenesen engem égetett, bennem égett. A könny leért az arccsontjáig, onnan a hanyagul göndör fürtökön tovább. Az egyik a földre cseppent. A másik a nyakára. Én mindkettőt megcsókoltam volna most. Engem nézett. Az arc, ez a nem-mozgó arc, ez a szobor, ez a beszélő némaság valahogy fájt. De már nem féltem. Kinyújtotta a kezét. És én a szemét néztem, de mindent láttam: a szoknya, a fehér top ráncainak a mozgása, a bőre fényének csillogó intenzitás-váltása, a libbenő haj-spirálok, a köldök és környéke, a kint rohanó ordító, zakatoló mindenség, a mellbimbók, ahogy engem a szemekkel együtt célba vesznek... mind-mind egyszerre értek el agyamba. Még egy könny elcseppent. De nem esett le: lebegett a levegőben, mint a kinti pofátlan madársereg. De a madarakkal ellentétben ez szent volt. És csak nézett rám, és nyújtotta a kezét és könnyezett és nézett rám, és ajkai megnyíltak, levegő áradt rajtuk keresztül a tüdejébe és kifele jövet tágra nyíltak az ajkak, szavakat formáltak, és én megijedtem, hogy egy tükörképet bámulok, miközben ő, a lány valóban rám néz és kezét nyújtja és könnyezik és szólna hozzám és esetleg azt hiheti, hogy én nem őt figyelem, hanem valahova elkalandozott a tekintetem ezért hirtelen ránéztem, rá, az igazira, levéve a tükörképéről a szemem és a lány ott állott, a kapaszkodóra könyökölve, elfordított fejjel, lágyan lengő, csillogó fürtökkel, remegő fényű bőrrel, száznegyven fokos szögben és a könyökét simogatva nézett valamerre, messze. Sóhajtott. Hangos volt. Kint minden szaladt, gyúródott a messzeségbe. Lehajtottam a fejem. Elengedtem a kapaszkodót, zsebre dugott kézzel vissza ültem a helyemre. Sóhajtottam. Mennyire megváltoztam. És ő is... Majd behúztam a fülkeajtót. Kint, a folyóson egy lecseppenő könnygolyó törte meg a csendet s visszhangzott percekig. Senki sem vette észre.

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

Csend

csilingelő szavak előtt
alatt
mögött
halat
és más csemege-pecsenyéket
pergelnek. Én közben elcsenek meséket.

Mesélek. Mesélek vicces meséket,
fekete-sárgát, aranyosan kéket
csendet szerelmet, levegő-zenéket
és omlós, keserű medvecukrot

igen.

Csendek között csendben
csengve cselleng-lebben
formásan és folyton egyre szebben.
Tengerek zúgásában a szemed is lobban.

Csend van. Azt hiszem.
Szeretlek. Azt hiszem.
Álmodok.

Ebben azért biztos vagyok.

De szeretlek. Még jobban.

Bontsd:.

Bontsd meg mellényedet
látnom had lehessen
tükör legyen, domb legyek én benne

tested kerevetén selyemtakaró

szemtelen szenvedély pocakos pajkos manó-
ivadék ki erdődbe kutakodik
tehertelen tájaidon keresi önmagát istenét

keresi tested hüvelyét

vagy legyek puttóka kicsike édeske
öledbe bújva halkan szenderedve
merevedve nézzen szemeid közé s tükröd párájában

lucsogjon öled vagy talán öleb

kellene mondd neked kiben nincs eredet-
iség keskeny sármos „más-hogy”
lehetek neked akármi bárki akárhogy

vagy éppen nem lehetek neked mind egy

egy az áldás és a vétek, egy
a kérdés meg a válasz
egy az átok és a támasz

Meghaljak vagy éljek? Itt van. Nesze, válassz!

Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

péntek délután

Zsibongó-zajgó gyereksereg,
Keszkenő-sárga, suhog a bálba,
tengernyi gyöngyöt néznek
tengernyi tengerkék szemek.

Zöld selyeming csillogó ráncába
Gitárhúr rezgése itta bele magát.
 libbenő fűzöld füldíszek mágiája
izzítja gyerekszemek sziporka porát.

Csend. Vagy mégsem. Talán csend homálya,
Álmos, hétvégi narancssárga pára,
halovány zöldben egy tündéri alak
kék szünetet hint- fürtjei omlanak,
                                             majd halkan álommá válanak.


  08/11/28

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

és ez akkó mi, avagy szeretkezni így is lehet!(?)

Valaki azt mondta, hogy a politikusban és a művészben csak egy közös vonás van. Mindketten hazudnak. De míg a politikus azért hazudik, hogy elfedje az Igazságot, addig a művész hazugsága felfedi azt.
Ehhez még csak egy aprócska dolgot szeretnék hozzátenni, tudniillik azt a tényt, hogy minden ember hazudik..









.. de ki tudja: ki hogyan?

Lássuk az én példámat: én tuti nem vagyok művész (ha az lennék, nem TANULNÁM a filológiáát-A. doctus-, hanem TUDNÁM a filológiát- A. natus- pontosabban: én LENNÉK a filológia!) ééés politikus-homlokcsontom, meg pofalemezem sincs.. én hogy hazudok? De: íme, tegyünk egy próbát! Hazudok-lássuk, mi sül ki belőle..


Tapétázás. Még kicsit új ez a tudomány. De mégis gyakorolni kell: a főnök szabadságon. S épp téged szúrt ki, hogy helyettesítsd. Te meg azt teszed. Vagyis én. Tapétázok. De előnye is van.
Kapsz egy pucér szobát, s fel kell öltöztetned.


Mindig van valami izgi, ha valakit öltöztetni kell. Most konkrétan lányra gondolok, aki.. mert a vetkőztetés az egy dolog. Érdekes. Mikor gyors, mikor lassú- ahogy a személy és a nemi ösztöneid intenzitása(vagy miafene..) engedik-diktálják. De öltöztetni.. mikor már a nemi vágyak el, s már nem a dugáson jár az agyad.. hanem a másikon. A Másikon. Azon, akit öltöztetsz. S az agyad ilyen-olyan fogaskerekei elkezdenek visszafelé tekerődzni: hogyan, mi módon kell, lehet visszaaggatni a szegény lánykára a cuccait, hogy az utána nézzen is ki valahogy. Nem könnyű, becsszóra. Szerintem majd csak körül-belül a második gyerek után lesz az.

Meztelen. Nem pucér: meztelen szobát. A pucér az olyan pórias ebben az esetben. Parlagi.

S az a meztelen szoba még értékesebb, ha te vetkőztetted. Már ismered a testét. Az előző rukáját úgy szaggattad le, mint egy utolsó repedtsarkú kúrvának. Kegyetlenül, durván, bekenve mindenféle oldó szarral, hogy könnyebben leváljon a testről. A húsról a régi bőrre. Amivel közben megismerkedtél. Ami már járt a kezed alatt. Már érezted egyenlőtlenségeit, hogy ne mondjam: domborulatait. Már tudod, hogy hol ütöttek beléje lyukat a fránya népek, s előre örülsz, hogy ebből semmi-semmi sem fog látszani. Mert átváltozik. Mert újra vissza nyeri az évek során elherdált szüzességét. Rá is fért már..

Pacsuli szaga volt. Irritáló. Meg olyan másik, olyan undorító az is: kilakott szoba-szag. A padlója, mondjuk ,hogy a cipő, is kopott volt, tele millió apró sebbel, az Idő visszaküldhetetlen ajándékával: karcolással. A szemein hályog, meg mindenféle cicoma, amik a hályogot hivatottak takarni. Randa. Kibírhatatlanul gusztustalan. Undorító. Hányáskeltő. Lehetetlen benne lakni, lehetetlen megtermékenyíteni. Egy elhajítani való, olcsó, használt lyuk.



S én ezzel szeretkezem.


Lassan kezdünk neki. Most úgysem zavarhatnak.. magunkra zárom az ajtót. A kopasz, csontos szoba rám mosolyog a felkelő nap sugárka-mosolyával. Izgul, érzem. Verítékezik A tegnapi elspaklizott padló alá-valótól nyirkos a levegő. Lassú vagyok- úgy mindég jobban élvezik. Csak lassan adják ide magukat nekem. Hiába.. a szobák már csak ilyenek! Felállítom a tapétázó asztalt. Minden mozdulatot, minden apró kattanást kiélvezünk. Ez megvan. Most a tapétázógép. Bele a vén ribanc frissen illatozó szűzlány-bőrét-- a tapéta-tekercs is már a helyén. 8 liter víz, két csomag ragasztópor. Keverem. Ő gyönyörködve figyel. Tudom-érzem. Ragasztót betölteni. Most jön az előjáték. Először a smink. A spaklival levakarom a száraz húsáról a régi bőr-maradékokat, hogy teljesen rá tudjon tapadni az új bőre. Közben a kezemmel finoman simogatom, gyanús papírcsomók után kutakodva.. és a remegését keresve. Majd az olaj, hogy üde legyen a hús. És nedves. Nagyon híg előragasztóval végigsimogatom. A roló halkan pezsegve cirógatja a felületet. Éled a szoba.

S már elindulnak nedvei.. a zárt ablak mellett, feltekert fűtéssel tejüveg az ablak. Elindult. Közeledik! Itt a megújulás!

Egy pillanat csend. Semmi sem mozdul, csak az agyamban a gondolatok. Épp fel próbálják mérni a terepet. Hogy honnan kezdeni meg, hogyan a legelőnyösebb a dolog, hol takarja az illesztést a fény, hol árulja el egy árnyéksáv.. hogyan lehetne úgy összehozni, hogy a keleti oldalra néző ablakokból úgy tűnjön: az egész egy darabból lett készítve Egy egészből. Aztán zene. Nem hangos- csak a szoba hallja. Meg én. S jön a fő tétel. A szeretkezés.

Egy falás bőrt letekerni. Azt levágni. Nincs rajta ugyanis ragasztó. Majd letekerni a következőt a megfelelő hosszra. Ez már csurom ragasztó, nyirok és vér, életet ad és összeforraszt. Összehajtogatni. Következő darab. Majd még 1. Majd az élettel átitatott Újat felvinni a létrára. Szétbontani. Óvatosan!-megpuhult. Majd elhelyezni az első lap első 1O cm.-ét. Eligazítani. Elegyengetni. Tovább. Mikor kész, akkó a másodikat. És mind így.
Nincs olyan centiméter, amit nem érintenék meg belőle. Nincs olyan darabka, ami ne remegne össze tenyereim alatt. S egyszerre oda a pacsuli. Oda minden szag. Illat van. A szűz papíré. A lágy ragasztóé. A napsugáré. Meg kávé- frissen hoztam magammal, mint megérdemelt jutalmat. S ő nem siettet, tudja, hogy jó munkához idő kell, bombasztikus szeretkezéshez meg szintén. Idő. És csend. És Ketten. Mikor kulcsra zárom, kívülről, kéjes mosoly visszhangzik végig az arcomon. Megint egy újabb lett kész.


A szoba éjszaka hallgat. Magányában felszárítja kibocsájtott nedveit. A lágy testiségből átkeményedik a ragasztó a szent tisztaságba. Holnap kifestem. Holnapután a cipellőjét vikszolja fényesre Frau Syri. Azután? Én ékesítem. Gyöngyökkel, csecsebecsékkel, dugaszoló aljzattal és kapcsolóval. Szeretettel. Azután reggel, mikor a nap még alig búvik majd csak elő: benézek. Cipőm vidáman kopog majd a padlón. Nem vitatjuk, hogy mi is történt. Tudjuk: mindkettőnknek jó volt, mert az élvezet mellett friss tapasztalatokat is szereztünk. Minek osztani a semmit? Csak mosolygok. És ő is. Szememmel végigtapogatom minden zugát, minden élét és sarkát. Minden porcikáját. Persze, csak hogy lássam: mindent rendben hagyok-e. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Minden ránca, minden fodra. Minden hajlata és domborulata. Igen. Még egy utolsó pillantás- a villanyok ki. Kulcs csattog. Ez is megvolt.



Jöhet a következő.

aludj csak: én álmodom..

 .. egy lassan tíz éves film címe. asszem. Vagy még több. Sandra Bullock játszik benne, érzelgős romantikomédia, vagy hogyhíjják az ilyeneket... hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez?.. nem tudom.. vagyis: megválik. Olvasd!


 Valakivel nemrég beszélgettem. Természetesen az időről, mi másról lehet valakivel beszélni, ha az a valaki épp véletlenül, amúgy, mellékesen, a legjobb barátod? Nos.. beszélgettünk. S egyszer csak azt mondja nekem az a valaki, aki, amúgy, mellékesen: a legjobb barátom, hogy- idefigyejj, baszki, igen sokat nyaggatjuk a múltat. Merthogy jó ám azt a részét nyaggatni, amiből lehet tanulni, dde az a máásik piszkálása, azé a bibisé, az már egyáltalán nem jó. El kell engedni. Meg félre kell tenni. Vagy nem. S most, hogy megelőzzem az ilyen kitmitkellfélretennimellőznirendberakni-féle kérdéseket: terrrmészetesen múltunk iszonyatos és ránk iszonyatosann kihatással lévő női egyedeit értjük azon a ködösített rejtett alanyon. Mert ragaszkodunk-forma hozzájuk, biza.

 S hirtelen emlékezni kezd az ember. Megnyittya vala azt a DONOTOPEN-zsákot, amibe a tiltott emlékek vannak bele tapodva-gyömöszölve.. s engedi az embernek távolba bambuló fia elkápráztatni magát az által, ami már nem is létezik, ugye, fizikailag körülhatárolható módon: az emlékei, tudniillik. S képek bukkannak fel. Hangok. Illatok. Jók, rosszak, hogy pálanna se tudjon belekötni:P. Most csak egy derengett fel. Amire találó a cím is, leggalábbis pillanatnyi hangulatomban.

 A személyek, rajtam, azaz önmagamon kívül nem fontosak most. Reggel, este... mind egy. Az idő sem számít igazán. Csak én. Aki álmodik. Leszarom, hogy esetleg „nézzteoda, a kis Egós”-nak titulálhatnak egyesek, esetleg. Mert akkoris csak én.

 Fekszem. Vagy ülök. Vagy hasalok. Vagy guggolok. S Ő alszik. Érdekesen tudnak az Ő-k aludni. Ahány Ő, annyi alvás. Ki összegömbölyödik, mint egy hermelin, vagy mormota, a téli durmi alatt.. ki meg csak oldalra libben, megcsalva engem az álmaival. Ki felém fordul, hozzám bújik, ki meg el, egyedül, magába. Ez nagyon soknak hangzik, ooolyan igazi falubikája-féle tapasztalatoknak.. pedig nem. Mindegy. S nézed Őt. Bámulod, ha úgy teccik. Legelteted a szemezeted. Lehet, hogy egy egész élet roghan le eszeveszettül, a képkockák fókuszában az arccal, az alvóéval. Lehet, csak őt látod, lehet magad is melléképzeled-alkotod. Talán még egy-két puját is, ki tudja... talán csak az arca változik a képek során, dundi csecsemő-pofiból a kamaszodó nyurga-csontos pattanás-tanyán keresztűl, mignem csak egy jóságos öregasszony magábaaszott orcája látszik, s egy ráncos mosoly a ráncos arc sarkában, ahogy ráncaiba elmerűlve alszik. S álmodik. Tiszta Klimt, tudom. Pálgium a zzegész világ, bakker! Ám folytassuk. Ilyenkor tiszta az arc. Nincs tudat rajta. A szemek sem befolyásolnak: feltöltődnek épp új ragyogással. Az arc: most őszinte. Nem tettet, nem takar semmit, sem mosollyal, sem könnyekkel.. csak önmagát adja. Ilyenkor, mikor a fény csak halványan szűrődik be akárhová is(mert sötéjtittő nékütt nem lehet alunni, nah..) annyira ellazító berohangászni a pofiját. Az Ő-ét. Szemöldököknél jó kezdeni. Olyan mint a bobszánkó: iramot ad, sebességet. A vonala. Majd a pici ráncocskákat, ami, hateccik Kultakutrinak, hanem: minden arcon vannak, a pici arc-pihék erdejét végigfésülni, a meg-megremegő száj-szögletre egy-egy virtuális csókot cuppantani(másképp felkölteném szegényt..). S ez mind megszakításokkal. Sajna. Mert tudom, ha soktat bambulok, Ő felébred, s akkó lőttek mindennek. A tekkknikám: számolok. Egy-kettő-három-négy-öt-szemet leválsztani-egy-kettő-szem vissza-egy-kettő-három-négy-öt-szem leválik- egy-kettő-és újra.. működik. Ha igazán alszik. Mélyen.

 Most jön azabizonyos üntrebáré-débárázs: mikor az ember, valaki mellett, Ő mellett egy egész életet, mi több: életeket álmodik meg-át-stb., egy szikrányi idő alatt, miközben Ő alszik... s ezek az életek valahogy az agyazatában tárolt emlékeknek a szerves részévé válnak: EZEKET az életeket hajíccsa el, mondjon le róla, csomagolja-gyömöszölje-tapodja be egy zsák fenekére, attól a naivitástól éltetve, hogy „ááááááááááááááááááááááááááh, úgysem leszitt ebbő mán’ semmi, s már lejárt lemez, stb...”.. nem kellene rögtön maga után vonnia azt a kérdést ez a tett, hogy: „Embeeeer, há’ noooooormális vagy?” ? Nem az-e a naivabb, aki ezeket a kincseket, az élmenyeket, s egyúttal az önmagához azokkal a bizonyos emlékekkel hozzáfejlődött Többet fogja, ledarálja, mint a cégpapírokat szokás, mint az, aki ezekhez foggal-körömmel ragaszkodik, s magához öleli? Ja... a kapcsolat póker-paklijában a szakítás erős lapként van jelen. De ez csak egy lap, azistenszerelmééére! S egy lap miatt eldönteni azt a kártyavárat, amelyből már sosem lesz téglaház, ahelyett, hogy gyönyörködnénk ennek merészségében, komplexitásában és megismételhetetlenségében... szerintem nem vall uralkodó Ráááráációra. Vége. Semmi sem lesz belőle. Egy piszkozat aza terv, ami alapján ugyanbiza építeni lehetett vón’, több kevesb sikerrel. Egy piszkozat. De az enyéééééééééééém!!! S nem van köze seenkinek hozzája, úgy ám. Mert elrejtem, mert elrakom. Hogy majd egyszer, mikor majd megkérdik, akkárhányszor is történjék ez meg, hogy hovááámerültelszééépszemed viláága, azt válaszolhassam, titokzatos, boldog mosollyal, amiből sugárzik a szeretet: „áááááh... seehova..”. hogy én igazán Én legyek.