Kéz Léna versei-5

HAB-CSÓKOK ÉS MÁSOK

I

Varázsolok- járok
varázsolótáncot
tojásból meg cukorból
habos álmot gyártok

játszok.


II

Így játszom hajnalt, betonmerev égen,
Így látok szigetet pocsolya tükrében,
Így állítok fároszt huncut éjszakákban.
Gyere, így merüljünk mi is el, egy ilyen-forma mában.


III

Játszom hajnalt, ugrok hajnalkéket,
Hab-csókokból neked hegyet így építek,
Mélyebb így lesz, egyre mélyebb
Szerelmem irántad,
Szerelmem tenéked.

Kontroll-állt-cipőtalp.

(emlékek csendben)


Kontroll-állt
körülmény kezdődik
kérem:
Éppen élem. Mellesleg fájok,
Igen, bizony.
De azért szép napot kívánok,
mindnek, aki cipőtalppá válott,
kontrollált cipőtalppá és ilyenek.
Pötyögöm, pötyögöm, néha kontrol-altok
között elveszek, elvesztem fájó igazságtalanságom.
S így igazam is... hadd. Jó lesz már. Hadd.
Máshogy, máskülöMben
Minden rendben, szépen, nem is
félem a gyéren lakott blokklakások zömét.
Csak azt az egyet.
Igen.
Csak azt, amiben megxxxxxxx, megxxxxxxxxxx engem.
Cipőtalppal s mással a fenekemben
halkan, véresen.
Teljes csendben.

Kontroll-állt-cipőtalpkörülmények sorának
a zömét még mindig élem.
A kontroll, mely áll(t): mindenek előtt-
most, még most is félem. És fájom. És érzem.
Elégett. Benne meg... elégett. El-ég-et-tet-ett.
Xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
Házunk leégett. Anyám meg benne.
Apám a csermelyben. A pajta mögött.
Pedig még nem is ölt. Én ölnék. Mert könnyű.
Csak nekem nem, nekem nem, nem, nekem nem megy még.
Megxxxxxxxxx állok egy házcsonk előtt.
Kezemben fejetlen katonám. Szegény.
Ölni jó. Kéremszépen, én nem csináltam
semmit-MÉG!- és csattant a
pofon. és még. és megint még.
és meglékeltek aztán. nekik jólesett... keskeny cipőtalp,
széles cipőtalp, meg kontroll, mi állt, mi volt minden, de
kontrollállt.
És meglékeltek aztán. Nekik jól esett.
Ha lenne húgom, neki fájt volna.
Szerencsére nincsen. Megölték. Igaz-véletlenül.
Felordított-KUSS RIBANC!-pakk. ennyi elég.
Ölni jó. Féltem, mikor disznót öltek. Minekkel,
ugyanis, megölni. Húsát elkérhetnénk.
Ugye, kinő, ugye, újra, neki? nem?
miért nem?! Ha én lennék Isten-úgy csináltam vóna.
születéskor szurtam vóna karóra.
Úgy megszokhatja, szegény, még.

most este. s esti mesék
helyett márványcsonk az ég: sűrű
fekete, itt-ott meg-meg csillan és
hideg. Félelmetes. Olyan temetőmárvány.
asszonyok sírnak egymás vállán-valahol-lent kátrány.
égő koporsó. ez is. Mint a házunk.
Félek. Pincében párnátlan hálok.
Fázok. Almászsák, végül is, az ágyam. Almára van étvágyam-
az van csak. Meg bűzlő üres korsók, hordók és csebrek.
Meg a nyomok. Itt embertelenkedtek
kontroll-állt-cipőtalpak. Bizony.
Velem
s velük.
Jó ölni. Dögöljenek meg.
Dögöljünk meg, édes Istenünk.

EPILÓGUS

Kattog az éj, alszik a gyermek.
Nem hallszik, nem látszik fegyvernek
sem fénye sem hangja se már.
Tetőtlen termek kongani se mernek.
Csend van. Lassan köd száll le.
Tél jő. S lopva, vele, még több
még több
halál.

illatos gondolat:.

Én nem tudom, hogy hogy van ez, de elképesztőek az illatok. Tegnap este, a park félhomályos sötétjében masszíroztam valakinek a fejét. Az ölemben volt a feje és a fekete tincsein elcsúszott a lámpák arany fénye. És ahogy ujjaimmal illettem fejét, haját, a fejének az illata szállt felém.

Persze, hogy nő volt! De kérlek, ne érts félre: úgy érzem, hogy csodálni tudom a szépséget, a női szépséget is akár, anélkül, hogy valamit is akarnék. Anélkül, hogy valami „célom” legyen vele. Ez az este is olyan volt. Az alkony sűrűségével mintha az illatok is termékenyebbek, bujábbak volnának, koncentráltabban folynak szét a parkon, például. Akkor a fű illata volt nagyon erős. Nemrég vághatták. Halvány bodza illatot font orrunk lyuka köré az est, és a hársfák virága is melankolikusan hullatta szirmait, jellegzetes aromáját. Csend volt. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem messze tőlünk egy roma család társalgott, a roma kultúrára jellemző hangerősséggel. Ő behunyta a szemét, én masszíroztam, gyomátoltam a fejét. Közben beszélgettünk. Most én voltam étlapon: az én bajaim, dilemmáim, ilyenek. S úgy általában, a nőkhöz való hozzáállásom, a nőkkel való... konfliktusaim. Merthogy természetesen én meg nem vagyok nő, férfi volnék. De sajnos csak a női vélemények alátámasztó erejével jelenthetem ki, úgyhogy ezen eldöntésre váró kijelentés megoldásának terhét átruházom ismerős ellenkezőnemű kritikusaimra. Köszönöm a lehetőséget.

Szóval ott tartottam, hogy csend volt. És olyan varázs-érzet, amit az illatok ilyentén erotikusra való kikeverése valamely szexuálisan hergelni igyekvő erő által okozhatott (lehetett más is, de akkor nem tudom, hogy mi). És ebben a varázsérzetben megéreztem a feje bőrét a lánynak, akinek a fejét masszíroztam és egy másik lánynak a fejbőrére emlékeztetett, meg egy éjszakára, amikor ajkainak dússága és nedvessége az enyém lehetett, egy játszótérre, kicsike parkra, esőre, óh, az illatokat felerősítő, finom, könnyű, nyári, szeszélyes és szessziós esőre, a kis faházra, benne a kényelmetlen tekergőzésekre, a mohó csókok esővel, illattal érkező mérhetetlenül laktató gazdag halmazára, a merevedő férfiasságomra, mely mégsem elégült ki és ezáltal lettem én kielégült, egy percnyi időre, amibe egy óra is belefért, egy éjszaka, egy boldog hazafelé sétálás, mögöttem nap, előlem a menekülő éjszakával... a tekintetek szűkülő beszélgetésére. Egy távoli barátnő álmatlan éjszakájára. A bűntudatra, ami később jelent meg, talán jogtalanul. A nem létező nem-tiszteletben tartása nem kéne bűntudatot maga után vonjon. De leginkább az a kényelmes, az a folyton érzéki éhséget szító szabadság, a faházba kerített mégis a végtelenbe belebővített szabadság volt ez, letisztult, bűntelen, meztelen. Illatos, esővizes szabadság.

Ilyenkor máshol járok. Egy esemesben, talán, mikor vonatban ülve azt képzelem, hogy meztelen lábakkal szaladok egy nagy, zöld, lágyan lejtő oldalon, kézen fogva, felborulva, egymásra esve, pitypangot fújva, a pici pihékkel tovaszállva, libbenve, sussanva... igen. Vagy egy levélben, esetleg, ahogy épp csillagos ég alatt fekszem és örök szerelmet ígérek valakinek.... hát igen. Nagy a klisék hatalma. Talán mert ezek hatnak. És bármennyire is kínozza egyik tanárom: nem lehet leépíteni őket-ezzel önmagam építeném le.

Csak egy pillanat volt az egész. Csak egy picinyke időszelet, tényleg. Kicsit elmerengtem, végigfuttattam tekintetem egy előttem elmenő női fenéken, aztán a lámpába néztem, meg a szétfolyó, fényben cukrosodó levelekre- és már tovább állott a gondolat. De az illat maradt. Az illat felszabadított.

Szeretem az esőt, az az igazság. Egyik kedvenc élményem régebb történt. Tehát már nem új keletű. Sétáltunk, igen, lánnyal, s menekültünk az eső elöl(máig nem tudom, hogy miért, mert világéletemben szerettem eláztatni magam), mikor eldöntöttük, hogy beszaladunk az egyik közeli kínaiba, bekapni valami ennivalót. Gyorsangyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót és nevetve lehuppantunk az egyik közeli asztalhoz. A bal szélső volt, ha jól emlékszem, az ajtóhoz közel. Ő csatakosan, én kevésbé, mert akkor még rövid hajam volt. Rendeltünk. Valamelyikünk csípőset rendelt, bár nem tudom megmondani, hogy kicsoda. Nagyon csípős volt, még most is összefut a számban a nyálam, ha rá gondolok. Mikor befejeztük az evést, már készült elállni az eső. Sűrű eső volt, nyári zápor, langyos és erős és sebes. Mire elállott már készültünk is indulni. Mikor kinyílott az ajtó arcunkba csapott a friss, a finom, ízes levegő, a néhai por illatával, a dús aromaterápiásságával és én megszédültem. Néhány lépést tettünk, és én megöleltem őt, és hátradöntöttem egy hosszan elnyúló, lassan ívelő csókolózásba. Állítsuk itt le a képet. Mögöttünk a nap, épp lemenőben, épp vöröses levébe készül belefulladni, előttünk a fény által forró szent Mihály és környéke... mi meg, zsibbadt ajkakkal, bő nyállal a szánkba, az eső által előhívott illatunkba takarózva smárolunk mint állat a járda közepén. Nem tiszta holivúdi klisé, kéremszépen? De. Az- és csodálatos. Eszméletlen. Épp megfelelő hosszúságú, megfelelő (nyál)sűrűségű, megfelelő intenzitású, hídba átmenő eksztatikus állapot. Annyira erőteljes, hogy ijedten és nem kicsit csodálkozva néztünk egymásra utána. Meglepett. Csendben sétáltunk bele a városközpontba. Meg az emlékezetembe. Ennyi.






Apropó: nincs kedve valakinek csókolózni?

gondolatok.tavaszra.

Amikor egy hópehely lehull: valami véget ér.
Ez egy olyan folyamat, ami a fagy, a szürkeség beálltával egy állapottá merevül. Ez az állapot: egy egész folyamat, mint a jég jégsége, a köd ködsége, a szerelem szerelmessége. A véget-értség utó-, illetve előrezgése.
Az emberek ilyenkor szürkék lesznek, meg átlátszó bőrűek, kövérek és morcosak. Ilyenkor több a fejfájás, és több a stressz, a negatív adrenalin-termelés. Több a baleset( nem csak a hulló hó, csúszó jég mián) és kevesebb a mosoly. Persze, mint mindig, most is kivételt képeznek az örök szerelmesek. Több a csend: a tél szigetel. És több a kontrasztokra való felfigyelések lehetősége. Meg a szín-telenség.
Változik viszont a helyzet akkor, mikor az első rügyek kicsordulva héjukból széjjel buggyannak a levegőben, fröcskölő illatuk szétpermetezi a szél és hirtelen, a vörös hajnalok küklopsz-szemének ráncai tüzében megjelennek a fecskék: akkor megváltozik a helyzet. Először csak ez-az. Először csak itt-ott. És csak többé-kevésbé. Egyszer csak hamarabb virrad. Vagy egy nem várt pillanatban egyszercsak madártrilla pofázik bele a szörnyenfontos telefonbeszélgetésekbe. Vagy alkonytájt lenge, hormonokkal telített illat-fátyolt csapkod arcokba a szél. A fák ágai nem csak nyikorognak, recsegnek, mint ahogy ők ezt egész télen tették, hanem a szél már levelekkel hárfázik, ropja lenge illó táncát, a folyton elhalót és folyton megújulót, a fűszer illatút.
Aztán változni kezd minden. Immáron nyilvánvalóan és le nem tagadható módon. A fehér zöldre vált. A ropogás zizegéssé halkul. Az álom éberséggé, a szürke falak napsugár-minták vásznává, kiállítótermévé az árnyékos szobák. A sötétben való matató tapogatózás rövid ujjú, kurta szárú, lenge vagy épp feszülő kitárulkozássá. És akkor zúg az ég, az alkony, a nosztalgikusan dogos szagú árnyék a sarkokon. A tekintetek hirtelen élni kezdenek, a mosolyok szélesednek, a dekoltázsok gazdagodnak, a bőrök kreolos-olajos színű fényt vesznek fel. Te is megfogod a kezét neki, és kézenfogós sétálás közben rájössz, hogy nagyon sokan sétálnak még. És mind kézen fogva. Mind azzal a fura fénnyel szemükben, hajukban. Mind azzal a fura liftezéssel hasukban. Aztán a felpattant rügyek virágokká érnek. Fehérré, fakóvá, sárgássá, rózsaszínessé, piros fehérré, fehér-pirossá, hullámzó-árnylatossá. Meg kékké, lilává, sárgás vörössé, vörössé, az élők színévé, ibolyává, a formák a színekben és a színes formák fodrozó-hullámzó közös szél-dala. Az illatok még erősebbek lesznek, a macskák, a kutyák gyakrabban néznek egymás szeme közé. Patakok hangosabban csobognak, autók halkabban zúgnak(legalábbis fák között). Még a kukák büdös magánya is valahogy... meghittebb(pedig télen nem dolgoznak annyira azok az ammónia-bacik). És már csak nagy ritkán üti fel fejét a félelem.
Az emberek? Azok igyekeznek figyelmen kívül hagyni az Állapot újra Folyamattá válását. Akik észreveszik a főnix-szerű Folyamat újra-születését azok a magányos lődörgők meg a szerelmesek. Akik nem veszik észre, az az összestöbbi. Én sem akarom figyelembe venni. És ez akkor nem olyan vallomás-forma dolog, sokkal inkább egy ember jellemzésének a halvány tervrajzának a hevenyészett firkája, hanyag részletezéstelenséggel. Én sem akarom figyelembe venni. Azt akarom, hogy hagyja a picsába(ki is?) az ébredését és a hormonizálódását az egész világnak. Én kérem önző vagyok és ha a világfájdalmas, tavaszi dpresszijómat élem: akkor igenis dögöljön meg mindenki. Bezárkózom a szürke, kopott, kicsi, szobának nevezett lyukba, behúzódóm a képernyőm elé, a paplanom mögé a fent említett depresszióm alá és az ideges alsó szomszéd fölé..
ilyenkor félek. Vagyis féltem. Ha ki merem nyitni a szemem, ha ki mered nyitni a szemed, ha ki merem nyitni az ablakot, ha ki mered nyitni az ablakot, esetleg az ajtót is, ha ki merünk lépni rajta, te meg én, és ha merünk bele nézni egy cseresznyevirág epicentrumána: akkor a félelem mosolyogni kezd, nagyokat pislog, elnézést kér majd, merthogy neki mennie kell- és eltűnik az egyik fa kinyúló ágának karcsú, hűs árnyékában.
Igen, most mondhatnád. Igen, ilyen a világ. De nem. Vagyis a világ tényleg ilyen, de az ember, az a megkergült. Annak, azaz neked is, Olvasó, elment az esze, elment az eszed. Talán nem is az esze. Csak a természet katapultált belőle, hagyta magára. Talán a napfelkelték és a naplementék varázspora pereg le rólunk, folyamatosan. Esetleg az illatok bársonypaszomántja kopott meg a sokszázéves evolúciós elfejlődés során.
És akkor mi van, ha nem is érdekel?-kérdezhetnéd. Akkor semmi sincs. Vagyis a szintetikus környezet is környezet. A teljesen szintetikusra gondolok. Csak minden élet-területre vannak mellékhatásai. Az igazi, szaftos-ropogós és önmagában megmásíthatatlan Környezetnek csak a társadalomra vannak „negatív” mellék(?)-hatásai. A társadalmi kapcsolatokra. Ám a társadalom egy .. hmm.. eléggé beteges képződmény, szóval egy kis homeopatikusság nem árthat. Félni bent lehet. Kint nem lehet. A tágas tereket a félelem nem tudja behatárolni. Csak a szeretet. Meg az ilyesmik.

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

mindennek tudása:.

(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)

… és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.

…

épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...

minden világban van egy ország

minden országban van egy város

minden városban van egy ház

minden házban van egy ablak

minden ablakban ül egy árnyék

minden árnyék rád vár

hogy megöljön

hogy szeressen

hogy kényeztessen

hogy megkínozzon

hogy álmodjon

veled

helyetted

ellened

benned

minden árnyékban van egy akarat.

Minden akarat mögött egy elme lakozik

és minden elme egy lélek tutaján imbolyog

minden lélek az istentől van s minden isten

az árnyékból,

aki istenből

aki ablakban

házban

városban

világban

benned

van

... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel

vérrel

levessel

bélkenyérrel.

… félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.

Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek

zajok....

… egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.

A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.

Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??

ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?

Én vagyok. De ki

de ki?

De ki

de ki?

De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.

Gondolkodtam.

Gondolataimat a napba szórtam

napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.

Csöpögtek világomra áldó tekintetek.

Csengtek a füleim és tapintott a kezem.

Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?

Vajon vannak e világon

kik keresik önmaguk is,

haláluk is, már gyom

bár az amit régen a békében

életnek hívtak, anyjuk méhében

megfoganva, megfogantatva

akarva, szeretve és kitagadva

lesték a messzi szív éltető moraját

ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam

akartam, messzire elmaradtam

kövek közt kerestem

füvek közt oltottam

életem s elillant

most meg ott van a boltokban.

Olcsón kapni.

Vécén sírni

bárpulton meghalni.

Keresni. Kerestetni

kerestetve levegőbe lenni

libbenni

lógni

maroknyi

hógolyónyi reményeket

eszmétlen és eszméletlen

érzelmekben

el

merülni

bele

el

bele

el

bele

el

.

.

.

s

le

csöpög

egy csepp

keskeny, csillogó

csepp, csepp, csepp

villogó lecsapódott pára

elrohadt válladra, elhaló

pillámra pottyant az a csepp,

vége. Már vége. Már végem

csend jön már. Pillogó

menedékem

veleje.

Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.

Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...

jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...

tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...

. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.

memoir:.

"Stuttgart fölött az ég csodálatos. Tulajdonképp az ég maga a város. Magasan, a házak fölött( hihetetlen, hogy egy ekkora város szinte teljes egészében házakból áll...) kavarog a kék massza a fehér tejszínfellegeivel, vagy a porcica-szürke pamacsaival, s elvarázsol. 

Amikor kiszálltam a villamosból, az első bevásárlásom után, s észrevettem a kilátót, akkor figyeltem meg először ezt. A völgyben a város, nekem, kelet-európainak eszeveszettül alacsonyan, a 3-4 emeletes házaival, a nyüzsgő utak zümmögő zajaival. Friss, őszi szél simogatta a még elevenen zöld koronák csücskeit. Lehetetlenül szép volt a naplemente. A rózsaszínes felhők a vöröses égaljával, a távoli ködökkel, amik alakulni kezdtek az ég bíborja alatt... valahogy megnyugtattak. Szükségem is volt rá- új voltam, egy üres szobában, amiben pontosan egy szekrény volt, egy ágy, egy asztal, két szék, egy fotel, egy állólámpa, egy polcrendszer és egy kisebb szekrény, rendeltetése ismeretlen. Lehetett volna üresebb is, tudom, de hidegebb és idegenebb sehogyan sem. Az egyetlen, ami ebben a sötét szobában otthonos volt, az esténként az állólámpa meleg fénye. Olyan, mint az otthoni asztali lámpámé. Egyedül voltam. Veszettül egyedül, de senkit sem hibáztathattam magamon kívül, s talán még magamat sem. A legrosszabb az volt, hogy magányom hétvégén szakadt a nyakamba, s nem tudtam magam igazán lefoglalni semmivel. Mindenki tanácstalan kezdőként szerintem, ha a csendjével és magányával legelőször szembesül. Olvasni próbáltam. Sikertelenül. Írni próbáltam, szintúgy sikertelenül. Gondolkodni meg nem akartam. Eleve nem szeretek- a gondolatokat nem tartom jó tanácsadónak. Mikor igazán boldog vagyok, vagy el akarok lazulni, vagy csak csodálni akarom a világom, azt, amiben benne élek: kinyitom magam, kiürítem a fejem meg a testem, s gondolatokon kívül minden mást beengedek magamba: képeket-formákat, színeket, szó szerint isteni kompozíciókat-, hangokat- a világ zajait: az utakét, a fákét, a madarakét, az emberekét-, illatokat- de nemcsak, mert szagok is lehetnek, meg aromák is, attól függően, hogy mennyire koncentráltak és mélyek- s feltöltődök általuk, kiteljesedek, valahogy közelebb kerülök ahhoz, amit úgy nevezünk: a Valóság. S amitől rögtön eltávolodok az egy Valóságba a sok közül. A gondolataim valóságába. 

Most kicsit félek. Nem a kezdet a nehéz nekem: a kezdet utáni folytatás. Az is könnyű, mikor már a közepénél járok valaminek. A vég is nehéz: valaminek a lezárása, végérvényesen és változtathatatlanul. Elkezdeni akkor kezdtem el, mikor aláírva elküldtem a szerződésem. Itt vagyok. Egy új világban. Egy új kezdet első lépése után. Valahogy hideg van még. A fűtést felhúztam, pedig. Esténként a lámpa alá húzódom, melegedni. Még nem mertem elkezdeni gondolkodni. Pedig lenne min. Az idei év, a nullahetes... sok mindent magával hozott. És vitt is el, mármint magával. Össze kell szednem azokat a dolgaimat, amit a normális emberek gondolatoknak neveznek. És lehet hogy rendszereznem is kéne őket. És talán megértenem sem ártana. De van egy évem rá. És az ég is segít: vattacukor-csodáival erőket ad. Olyanokat, amikre a tudatos és értelmes, és nem utolsó sorban pucér őszinteséghez tükörképemhez szükség van. 

Elkezdődött az egy éves életem."  

Gondolatok nyárból

Vajon hova nyúlnak a fák? Te tudod? Én nem. Igen, az mindenki számára világos, hogy az ég felé törekednek... a Nap felé, bele a Fénybe... de miért?

Megpróbáltam elhelyezni a tudatom az egyik levél hegyén. Épp bodzafa szegény. Alkonyat lesz mindjárt. Még csak gyengül a fény. Még csak lágyulnak az élek. Még csak hűlnek a szabad ég alatt a testek. És aki nem fázott egy pillanattal ezelőtt: most picit didereg, a szőröcskék felállnak a karján , a hátán, a lábán, s a test menedéket keres még egy réteg szövetben. Lassan erősödik a cirpelés hűs zsivaja(épp annyira, amennyire a fény fogy el a világból..), és halkan, mintha mindenkit meg akarna lepni, meg szeretne tréfálni a természet: észrevétlenül pihe pára lepi be a világot. A pókok szeretik: hajnalok idején, mikor otthon, ezer kilométerekre innen, kaszálni mennek az emberek, a parasztnépek, az ő hálójukat csodálják a gyerkőcök a lószekereken, a traktorok utánfutóján vagy épp édesapa hátán. És én még mindég a bodzalevél legedes legcsücskén figyelem a világot. Együtt próbálom meg a millió zöld pórussal magamba szívni a Nap erejét, az egyre halványuló sárga pöttyét, ott, nyugaton. Érzem, hogy élek. Hogy belenyúlhatok végre létezésem mozgékony húsának lehetetlen határaiba. Ez nem bonyolult. Nem. Ellenkezőleg: a leg egyszerűbb dolog az egész világon. Nincsenek arcok, és gondolatok, és érzelmek, nincsenek kételyek és „de”-k és „habár”-ok, és „azonban”-ok. De vannak kapuk, meg ablakok, millió sejtek, millió óhajok, amik millió kiteljesülésben gyöngyöznek homlokom ragyogó felületén. Élek. És tudom ezt, mi több- érzem ezt.
És értem is. Teljesen. Mert a csepp a tengerben érti a tengert. Mert a világ bennem is meg van, s belőlem is fel lehetne építeni. Körül lehetne rajzolni, s kipöttyözni a kerevetnyi csigavonalak mentén a kóválygó lelkek tömény tömegét, kik teszik azt, amit mindég is tettek, s amit mindég is teszek én is. De most én nem. Én mindenki fölött vagyok, bár a bodzafa legmagasabb ága is alacsonyabban van a fél méternél. Még egy kicsit... még csak egy pillanatot hagyd, Uram. Csak még egy pillanatot, de azt változtasd át hétszer három esztendővé, nyújtsd négy évszázadnyira, s emeld ki az időből aztán, hogy létezzek. Őszintén. Igazán. Vedd rá az egereket, hogy feszítsenek tűkeresztre, legyen meg az én bodzafacsücski passióm is, s add hogy mindenki megérezze bár senki se lássa, s ne is akadjanak rám a népek, ne is keressenek: hadd egyen meg inkább egy félszemű kanveréb, csak úgy desszertként, vagy uzsonnára, a vecsernyére való harangkongatás utáni mageső előzetes gyakorlásaként, valahol Róma egyik kopott külvárosában, ahol még galambra sem futja(tudod, olyan fehérre, az olajfaágatcsippentő-fajtából). Hadd legyek én is Csend, és Szent szerelem rejtett párocskák ajkain a ködös London borzos kertjei mélyén, vagy csöpögő cigarettafüst kijevi tömbházak éjszakájának erkélyre könyöklő fagyának csodálatában...
vagy legyek csurranó béke távoli szigetek sintó-kapuinak vöröslő magányában, épp, mikor a nap kidugja taraját a tenger vizéből; épp, mikor elkattan egy európai turista japán gyártmányú fényképezőgépének elcsodálkozott mosolya a hajnali hullámok fölött vagy mikor nyugatabbra megvillan egy lótusz-minta a bíbor kimonó kecses selymének ragyogó vonalán, egy kirakatban.

Legyek a te neved, a kismama szájából halkan fellobbanó köszönöm, ami frissen született porontyának első felsírásával rohan hozzád, borul eléd... tér ismét vissza. Hozzád. Beléd. Legyek a bűn is, mert az is valós( bár nem annyira, mint szereteted tápláló ízes teje), legyek kóválygó lélek elveszett testben, ki ismét rád talál, ki ismét meztelen lesz, de most teljesen, egzisztenciájával, teljes odaadásával, s te felöltöztetsz engem, méltóságba bujtatsz, szabadságba, reménybe bujtatod a lábaimat s hitet húzol a kezeimre.

Legyek a halál, meleg tekintettel, s csókkal nyissam a táncot a lelkekkel, de ne árulás legyen a csók, hanem béke, hanem szeretet, és megbékélés. Meg-békélés. Legyek a kerék a mosolygó öreg néni tolószékének a bal oldalán, a tűzoltópalack az intenzív osztályon, a szivárvány a temető felett, a kémikus kedvenc -OH – gyöke, a kifolyt tinta a a nyomda betonlapján, a rend a szeméttelepen a halkuló éjben a bagolyhuhogás. Hálószobákban az álomfogó, lehetetlenben a lehetséges százezredék, a hideg, téli vagonokban a pír a lány arcán, ki most tudta meg, ki most hallotta tőled, Uram, hogy igenis: szerelmes. Legyek a csiga a négysávos út túlsó felére érve, a tengerszem kékje, a Kisherceg rózsája, a rózsa Kishercege. A Kisherceg és a rózsa írójának a napsugaras ihlete. Legyek sötét éjszakákon a sárga lámpafény. Legyek a kakas a torony legeslegtetején, a világ fölé rezesedve és sosem kukorékolva... legyek a gyertyakanóc, a dinamit szikrája, az autó indítókulcsán a sárga, mosolygó kulcstartó, nagy, fekete szemekkel. Legyek bármi, Uram, de ne ember. De nem ember. De nem ember...  

360°

Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű, angyalka-pozsgás ujjai végigfuttak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedésekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is. Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt, szürke ég, lila ég, zöld ég... kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, köhögést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolba voltak hangok. Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges, mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint, akkor...

Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami flegmáztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombolta, a cipzárokat kicipzározta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt, tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveggombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival(melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják illetve elváltoztassák), hogy él-e még: már meg is halt.


 
                                             .:.
 

Havakról

Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett... 

  

A szavakról

Képzeljünk el egy elképzelhetőnek elképzelhető, ám soha meg nem valósítható társadalmat. Ebben a társadalomban mindenki meztelen, mindenki anyaszült pucér, csóré, és semmi ruha sincsen, hiszen nincsen rá szükség. Minden kedvez ennek a társadalomnak, az idő, a halál, a betegségek, az éghajlat. Egy új egyed születik – egy régi egyed meghal. És ez így van rendjén. Minden szökőévben kettő után hal meg egy s minden negyven évben minden frissen született egyed után kettő, olykor három is meghal. Minden évben tíz hónapig meddőség van. Ezek a meztelen emberek meg egész évben kefélnek, basznak, dugnak; repesztik ezerrel, poroznak mint állat, töcskötölnek, amennyi beléjük fér. Reggeltől estig, estétől reggelig. Nincsenek betegségek, medence alakú vízesés-kaparta mélyedések vannak, abban tisztálkodnak, vagy szexelnek épp, ha kedvük úgy tartja. Kis, egyszerű házikójuk van, mindenük a természettől ajándék, és csak annyi. Dekoráláshoz értenek, a faragások, a díszek, a szövetek, amivel az épületeket agyaggal összefogják: tele vannak díszítéssel, a falak, az ajtók, a kisebb és nagyobb használati cikkek: csurom ornamentumok. Nincs vezérük, közösen kommunikálnak, érzetek alapján, amik nem szavak, nem komplex dolgok, csak valami olyasmik lehetnek, s kb. olyan hatásúak, mint az 'itt' 'ott', 'erre', 'arra', 'ide', 'oda' szavaink, vagy az 'így' – 'úgy', 'ennyire' – 'annyira'. Mutogatnak. Szemmel, kézzel, ujjakkal, lábujjakkal fejeznek ki és értik meg egymást. Tekintettel. Házasság itt is van, és nagyon komolyan veszik. A szertartás egyszerű, levelekből, ágakból, és mandulavirágokból és vadcseresznye virágokból eszkábálnak össze egy kunyhót, s oda vonul vissza az újdonsült szerelmespár. Egy apró lángocska világít, kínlódik a kunyhóban, de nem is a fény a fontos: mikor a többiek, a násznép elvonult az új pár szerelmi kunyhója előtt, akkor a szerelmespár elfújja a gyertyát, betakarják egymás testét fehér lepelbe, hogy ne legyen „szem előtt” és lefogják egymás szemét, majd egymás fülébe súgják azt, hogy: szeretlek. Meg azt, hogy: gyönyörűbb és értékesebb vagy nekem sok-sok mandulavirágnál és vadcseresznye virágnál és levélnél és ágnál, fontosabb, értékesebb vagy nekem, mint a falu, mint a többiek, akikkel és akikben nap mint nap örömöm lelem, fontosabb és értékesebb vagy, mint az egész világ... még önmagamnál is fontosabb és értékesebb vagy te nekem. Majd együtt dalolnak, egymásnak súgnak még szerelmes szavakat, egymást csókolják, miközben suttogják: „szeretlek, szeretlek, o, mennyire szeretlek téged!”. Mert tudják: szavukat senki sem fogja hallani. És ők se egymásét, csak majd, ezután háromszor évente: kétszer a nagy meddőség alatt, egyszer, mikor a nő gyereket szül a férfinak. És feküsznek ott, és megérintik egymás ajkát és csókolóznak, játszanak az arcaikkal, mert az csak a párok jogosultsága. Fogják egymás kezét és beszélnek, suttognak, szöszmögnek, énekelnek, hőrögnek is szavakat, szavakat krákognak és gurguláznak- kihasználják a nyelvük határait, a fizikait. A szavakat megtanulják és általuk a másikat is. Öröklik a tudást, a nyelv tudását, nem tanulják, mint a mi világunkban. Mélyen, a gének szintjén öröklődik ez.

Minden pár egy új szót visz bele a köztudatba. Azt a szót, ami a legjobban összeköti őket, ami meghatározza őket. És ha elég erő szabadul fel a szó hallatán: magába fogadja a Közös Tudat. A szavakról tudni: hány pár volt, a szavakból meg azt, hogy milyen párok. Mert a szavak minősége a pár minősége.

Én is voltam itt. Érdekes hely... megtanít arra, hogy nem jó locsogni. Mert ha valaki megszólal nyilvánosan: az megszentségtelenítette az Isteni Jegyet- meg kell halnia. De senki sem csinál semmit: önnön hangja válik méreggé és sorvasztja el a hangoskodó egyént. De nász után... nász után, mikor kijöttem a mandulavirág-kunyhómból, oldalamon nőmmel, akit rögtön birtokba is vett két társam arra gondoltam: ilyen jót még soha sem szeretkeztem...

Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam