vasárnap, december 21, 2008

K.-i gondolatok, K. előtt 2 nappal:..

„Karácsony előtt. Sütés-főzés, lótás-futás, ropogó fa édesen illatozó meleg kemencében, kályhában, fűszeres sütemény-illatt, meg gyertyáé, meg illatosítóé(illó-olaj), ropogós ágynemű, mosolyok mindenütt, mindenki serénykedik, mindenki siska. Még én is. Csak én üres vagyok. És merev. És üres. Megint. 


Ismerős?

Ha nem: kérlek, te ne olvasd tovább. Bár megteheted. Tájékozódás szempontjából szerintem mindenképp jól fog: látni, hogy milyen egy.. hmm.. zombi? Vagy mi a csuda... De nem neked szól. 

Ha te is érezted már: akkor neked szól. És remélem tesz valamit. Picit megremegtet-mit is?- benned. Valamit. Akármit. Lehetetlen, hogy ne legyen ott valami.



22 éves vagyok. A 22 évem alatt 22 Karácsonyt értem meg, a családommal együtt. Volt mikor többen voltunk, de hát ilyen ez: egyesek meghalnak... sokáig hittem a Mikulásban. Meg az Angyalkában is. Kicsit furcsálltam, hogy angyalka, s oszt mégis néhol Télapónak nevezik. És olyankor kiköpött olyan, mint a Mikulás. Aztán kiderült, hogy nincs is Mikulás. Nem kellett sok időnek eltelnie(asszem egy évnek), hogy kiderüljön: Angyalka sincsen. Azaz nem angyalka az, hanem szülő, rokon, s ilyen átlagos szerzetek szövetsége.

Mikor megtudtam, hogy a két Csoda, mely minden évben visszajár: nem létezik... kicsit csalódott voltam. Nagyon. De titkoltam, mert ennek a vissza-visszatérő csodának az elvesztésével kaptam is valamit: felfedeztem, hogy milyen jó adni. Hogy milyen jó meglepetést okozni. Valakinek. Először a húgom volt az. Mikor láttam az arcán azt a nagy csodálkozást, a komoly örömöt és a megrendíthetetlen bizalmát, eltörölhetetlen hitét, hogy egy nem létező valami létezik mégis, bizonyára: felragyogtam én is. Az a láng, ami ilyenkor szikrát vetett és főnixmadárként önmagából kelt életre, az a meleg, ami ezt a lángot jellemezte: szétáradt bennem is. A zsigereimen keresztül, a vénáimon át, és felrobbant bennem, hogy egy pillanatra minden a régi lett, és minden igaz volt és létezett és lehetetlen volt nem hinni és létezése miatt akár a tűzbe tenni a kezünket. Azóta is ezt szoktam érezni, mikor ajándékot adok(több-kevesebb intenzitással). Ezért bármit megtettem. Később ezért güriztem, spóroltam a pénzem, hogy a kis lánykának meglepetése igazi, fellebbezhetetlen karácsonyi, nagybetűs Csoda legyen. Majd néhány év múlva ő is rájött a nagy titokra. És felnőtt egy kicsit. És kialudt egy kevés fény a szemében. Vagyis kevesebb lett a Fényből benne.

22 Karácsonyt írtam, fentébb. Karácsonyig még van 2 nap. 2 kerek nap. Ez lesz a huszonkettedik. Volt olyan Karácsony is, mikor veszélyeztetve volt a közösen eltöltött idő szent tere. De megoldódott. Isten volt az, tudom én. Odabent, az emberekben. Benned is. Mégis, hogy folytassam a gondolatmenetet: ez a Karácsony rendhagyó lesz. Új. Már az előkészületek is azok. Egyszerűen: üres vagyok. 

Nem büszkeség. Sőt-egy kicsit szégyenlem is magam, épp emiatt. De meg kell ezt írnom. Másképp... másképp nem is tudom, hogy mi történne. Valami csudás dolog, mindenképpen. Üres vagyok és nem tudom, hogy mikor ürültem ki. Hihetetlen: ezt sosem lehet észrevenni. Legalábbis én ezt gyanítom. Persze: pontosan nem lehet tudni... de mégis. Pedig sok mindent megéltem. Ha esetleg nem tudnád: voltam külföldön egy évig önkéntes, egy parányi öregotthonban. Utána, miután mindez lejárt(gazdag év volt, de nem anyagi szempontból)hazajöttem, és túl-át-megéltem egy balesetet. Úgymond: „csodával határos módon“. Majd miután javarészt felépültem: megkezdtem egyetemi tanulmányaim 3. évét. Azt hiszem, hogy itt kezdtem el kiürülni. Igen. Valószínűleg igen.

Egy rendszerezett, pontosan kiszámított, biztosos világ nyugalma után következett a totális káosz. A ritmusból kiesve, az órákat nem tudva, a szokásokat elfelejtve-az újakat még nem ismerve: olyan voltam, mint egy űrlény. Mint egy olyan földönkívüli, aki nem csak azt nem tudja, hogy hova pottyant, de azt sem, hogy most, a megváltozott körülmények között mit kezdjen magával. És az ilyen óriási kaliberű dilemmák sok, nagyon sok energiába kerülnek. Sokat, sok mindent felemésztenek.

Nem panaszkodni akarok. Csak tisztázni akartam.

Egy ideig nem tudtam, hogy milyen lehet annak, aki üres. Egyáltalán: hogyan is lehetséges, hogy kiürüljön valaki, ennyire. Szerintem nem létezik. Nem.. lehetetlen...

És mégis. Üresnek lenni olyan-most már tapasztalat alapján állíthatom, az enyém tapasztalat alapján- mintha körülötted sok-sok kisgyermek ugrabugrálna, nagy, selymesen színes lufikkal a kezükben, nevetnének rád, simogatnának, és ölelnének, hisz felnéznek rád , apró praclijukat arcod feléd nyújtják és minden vágyuk téged is szökellni látni. Te meg üresen nézed őket. És nem csinálsz semmit. Zsebre dugott kézzel nézed végig az egész komédiát, s oly módon, hogy nyilvánvalóvá válik: előtted most egy ház is éghet, vagy egy ló szarhat, egy egész cirkusz is felvonulhatna pompázatosan cirádás díszmenetben, pénzt kaphatnál, érdemdíjat, limuzint, házat, luxuskurvát, drogot, italt, vagy épp agyonlőhetnének előtted valakit- nem hatódnál meg. Egykedvűen néznéd azt is. Hmmm.. az agyonlövést asszem ki kell húznom. Habár nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. De hagyjuk ezt: körülbelül így tudnám leírni az ürességemet.

Nem a véleményed érdekel. Sem a sajnálatod, vagy az együttérzésed. Nem. Ez nem olyan. Olvasd tovább. Ne félj, mindjárt vége. S ha kapsz valamit, pakold el. Ha nem: csak simán kapcsold le az ablakot. 

Ezt az egészet le lehet írni még másképpen is, egyszerűbben. Nagyon rövid. És ijesztő. Íme: nem érzem a szeretetet. Sok emberke eltűnt életemből. Az az egy év alatt is. Még a napokban is jöttem rá dolgokra, ezzel kapcsolatban: hogy miért tették azt, amit, és úgy, ahogy, hogy miért néztek rám oly módon, amilyen módon tették, hogy mit jelentettek a kimondott szavaik, és azok, amiket nem mondtak ki de mégis: testükkel közölték. És kiürültem. Üresen jobban figyel az ember. Majd meglátod. Vagy már láttad. 

Emberek, néhányan, megajándékoztak. És ajándékoznak. Pillanatokat. Olyan eszméletlen élményeket, hogy az ember lélegzete áll el tőle. Nemrégiben is volt ilyen élményem. De mind egy. Mert olyannak érzem magam, mint egy kút, melynek nincs feneke. Belém hullnak a dolgok, az ilyen csodás élmények... és kongnak-döngetnek lefele estükben. És aztán semmi. Nem érzek lángot. És nem érzek meleget. És nem érzek hitet sem. Ennyi, egész egyszerűen.

Ennyi lenne. De még van két nap Karácsonyig. És olyan nagy mennyiségű információm, vagy inkább (érzelmi) tapasztalatom van a csodák létezéséről, hogy nem tudom őket kitagadni. Nem tudom őket nem számba venni. Ők, szerintem csakis ők azok, akik hozzáférhetnek szívemhez. Most. Nem azért, mert nem akarok mást közel engedni. Hanem mert úgy kiszáradt, hogy olyan parányivá töpörödött, hogy csakis a mindent és mindenkit meglelő csodák bukkanhatnak rá. 

Azt hiszem szeretlek. Vagy szerettelek. Valami érzelmem mindenképp volt, számodra. Most úgysem érzem. Tehát leírni sem tudom. Kérlek: nézd el nekem.  

Úgy emlékszem, hogy adni is tudtam. Csodákat, mármint. Lehet most is tudok: te tudod leginkább. Mert asszem ezt is elfelejtettem. Most csak ezt a történetecskét adhatom. Mások kíséretében. Neked.

Még két nap van Karácsonyig. Kicsit mindig is telhetetlen voltam. Szerelmet kértem, vagy sikert, világbékét, ilyeneket. Most tudom: életem egyik legfontosabb vágya megrekedt. Valahol. Ki kell szabadítanom. És ahhoz, hogy megtehessem hinnem kell. Hinnem kell! Megint. Vagy újra. Mind 1. Egy csodát kérek hát. Karácsonyra. Olyan élesztő-csodát. Olyat, mely robbanás lángját csempészi be testembe, mely émelyítően pikáns és zörgő módon sistereg a szívemben, csilingel melegen és felráz, mint Csipkerózsikát a csókja. egy elektron méretű ősrobbanást, ami.. ami megint nyilvánvalóvá teszi azt, ami elfelejtett nyilvánvaló maradni. hogy.. hogy tudjak hinni. Neked. És benned. És mindenekelőtt magamban. Hogy érezzem: nem reménytelen. És nem felesleges. nem hiábavaló a létezésem, a hitem, a szemem, a karom... a gondolataim. Hanem igen: valamiért van. Valamiért vagyok. A kis dolgokban, a részletekben rejlik a nagyság, a szépség, a szerelem... vagy éppen a remény. És a nagy kívánságok ezekből lesznek. A kicsikből.  Az elemiekből. Igen.



És te milyen ajándékot kívántál magadnak?“

(... akár én is írhattam volna...)

4 megjegyzés:

Vera Linn írta...

csokot lehell homlokodra az alkony. erzed? bunos, sivar, edes. hagyod?

Unknown írta...

tavaj még nem hittem, hogy az ilyen épp ennyire ilyen tud lenni...

Névtelen írta...

talan nem ezen van a lenyeg, en megis megkerdem: megkaptad-e (amit kertel)?

s azt is elmondom bennem milyen gondolatokat hozott:
nekem mar vagy harom eve, de lehet tobb is hogy ilyen Karacsonyom van. Eloszor meg akartalak kerdezni arrol, hogy szerinted hogyan orvosolhato ez a problema. Azutan rogton rajottem, erre egyedul en es te es a masik, akinek ilyen problemai vannak- talalhatja meg a valaszt erre.(ahhoz azonban hogy talaljon, keresnie kell. Vagy minimum megfogalmaznia, hogy mi a problema. Ez mar fel sikert jelent, en mondom neked- annak aki olvassa ezt.erre is nemreg jottem ra.) es igy hogy mar lejart aracsony, s egy jo honapja hogy itthon lakom, es vege annak a par napnak hetnek, ami kifejezetten feszultsegben telt el az itthoniakkal egyutt, mert egyszeruen nem tudtuk hogyan kezelni a valtozasokat, igy mar rajohettem a megoldasra. megmondtam magamnak: fogalmazd meg, hatha segit. igy derult ki, hogy tenleg baj van. de baj am! valtozni akarok. DE ez az akarat, ez nem olyan lusta-fajta, amelyik azt mondja megprobalom, hanem az az akarat, mikozben arra gondol, hogy akarok, mar akar is. ez az eronek az ereje. hogy mit is akartam? valtozni, megvaltozni. es az ero erejevel, minden erofeszitesemmel nekirugaszkodva: sikerult. (buszke voltam magamra)

amen.

p. kiscsuri írta...

nos... hogy megkaptam-e?:)
a kérdés jó.
a válasz, ha őszinte szeretne lenni: nem tudom.

folyamat. sosincs jó. sosincs rossz. kéz a kézben látogatnak, mindig. semmi sem szent. ezért egy kicsit mégis minden az:. de nem tudom megmagyarázni, bár sejtem, hogy érted.


megfogalmazni. igen. tettleges akarat. igen.

ez kell, hogy legyen. köszönöm.
köszönjük.