játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...

K.-i gondolatok, K. előtt 2 nappal:..

„Karácsony előtt. Sütés-főzés, lótás-futás, ropogó fa édesen illatozó meleg kemencében, kályhában, fűszeres sütemény-illatt, meg gyertyáé, meg illatosítóé(illó-olaj), ropogós ágynemű, mosolyok mindenütt, mindenki serénykedik, mindenki siska. Még én is. Csak én üres vagyok. És merev. És üres. Megint. 


Ismerős?

Ha nem: kérlek, te ne olvasd tovább. Bár megteheted. Tájékozódás szempontjából szerintem mindenképp jól fog: látni, hogy milyen egy.. hmm.. zombi? Vagy mi a csuda... De nem neked szól. 

Ha te is érezted már: akkor neked szól. És remélem tesz valamit. Picit megremegtet-mit is?- benned. Valamit. Akármit. Lehetetlen, hogy ne legyen ott valami.



22 éves vagyok. A 22 évem alatt 22 Karácsonyt értem meg, a családommal együtt. Volt mikor többen voltunk, de hát ilyen ez: egyesek meghalnak... sokáig hittem a Mikulásban. Meg az Angyalkában is. Kicsit furcsálltam, hogy angyalka, s oszt mégis néhol Télapónak nevezik. És olyankor kiköpött olyan, mint a Mikulás. Aztán kiderült, hogy nincs is Mikulás. Nem kellett sok időnek eltelnie(asszem egy évnek), hogy kiderüljön: Angyalka sincsen. Azaz nem angyalka az, hanem szülő, rokon, s ilyen átlagos szerzetek szövetsége.

Mikor megtudtam, hogy a két Csoda, mely minden évben visszajár: nem létezik... kicsit csalódott voltam. Nagyon. De titkoltam, mert ennek a vissza-visszatérő csodának az elvesztésével kaptam is valamit: felfedeztem, hogy milyen jó adni. Hogy milyen jó meglepetést okozni. Valakinek. Először a húgom volt az. Mikor láttam az arcán azt a nagy csodálkozást, a komoly örömöt és a megrendíthetetlen bizalmát, eltörölhetetlen hitét, hogy egy nem létező valami létezik mégis, bizonyára: felragyogtam én is. Az a láng, ami ilyenkor szikrát vetett és főnixmadárként önmagából kelt életre, az a meleg, ami ezt a lángot jellemezte: szétáradt bennem is. A zsigereimen keresztül, a vénáimon át, és felrobbant bennem, hogy egy pillanatra minden a régi lett, és minden igaz volt és létezett és lehetetlen volt nem hinni és létezése miatt akár a tűzbe tenni a kezünket. Azóta is ezt szoktam érezni, mikor ajándékot adok(több-kevesebb intenzitással). Ezért bármit megtettem. Később ezért güriztem, spóroltam a pénzem, hogy a kis lánykának meglepetése igazi, fellebbezhetetlen karácsonyi, nagybetűs Csoda legyen. Majd néhány év múlva ő is rájött a nagy titokra. És felnőtt egy kicsit. És kialudt egy kevés fény a szemében. Vagyis kevesebb lett a Fényből benne.

22 Karácsonyt írtam, fentébb. Karácsonyig még van 2 nap. 2 kerek nap. Ez lesz a huszonkettedik. Volt olyan Karácsony is, mikor veszélyeztetve volt a közösen eltöltött idő szent tere. De megoldódott. Isten volt az, tudom én. Odabent, az emberekben. Benned is. Mégis, hogy folytassam a gondolatmenetet: ez a Karácsony rendhagyó lesz. Új. Már az előkészületek is azok. Egyszerűen: üres vagyok. 

Nem büszkeség. Sőt-egy kicsit szégyenlem is magam, épp emiatt. De meg kell ezt írnom. Másképp... másképp nem is tudom, hogy mi történne. Valami csudás dolog, mindenképpen. Üres vagyok és nem tudom, hogy mikor ürültem ki. Hihetetlen: ezt sosem lehet észrevenni. Legalábbis én ezt gyanítom. Persze: pontosan nem lehet tudni... de mégis. Pedig sok mindent megéltem. Ha esetleg nem tudnád: voltam külföldön egy évig önkéntes, egy parányi öregotthonban. Utána, miután mindez lejárt(gazdag év volt, de nem anyagi szempontból)hazajöttem, és túl-át-megéltem egy balesetet. Úgymond: „csodával határos módon“. Majd miután javarészt felépültem: megkezdtem egyetemi tanulmányaim 3. évét. Azt hiszem, hogy itt kezdtem el kiürülni. Igen. Valószínűleg igen.

Egy rendszerezett, pontosan kiszámított, biztosos világ nyugalma után következett a totális káosz. A ritmusból kiesve, az órákat nem tudva, a szokásokat elfelejtve-az újakat még nem ismerve: olyan voltam, mint egy űrlény. Mint egy olyan földönkívüli, aki nem csak azt nem tudja, hogy hova pottyant, de azt sem, hogy most, a megváltozott körülmények között mit kezdjen magával. És az ilyen óriási kaliberű dilemmák sok, nagyon sok energiába kerülnek. Sokat, sok mindent felemésztenek.

Nem panaszkodni akarok. Csak tisztázni akartam.

Egy ideig nem tudtam, hogy milyen lehet annak, aki üres. Egyáltalán: hogyan is lehetséges, hogy kiürüljön valaki, ennyire. Szerintem nem létezik. Nem.. lehetetlen...

És mégis. Üresnek lenni olyan-most már tapasztalat alapján állíthatom, az enyém tapasztalat alapján- mintha körülötted sok-sok kisgyermek ugrabugrálna, nagy, selymesen színes lufikkal a kezükben, nevetnének rád, simogatnának, és ölelnének, hisz felnéznek rád , apró praclijukat arcod feléd nyújtják és minden vágyuk téged is szökellni látni. Te meg üresen nézed őket. És nem csinálsz semmit. Zsebre dugott kézzel nézed végig az egész komédiát, s oly módon, hogy nyilvánvalóvá válik: előtted most egy ház is éghet, vagy egy ló szarhat, egy egész cirkusz is felvonulhatna pompázatosan cirádás díszmenetben, pénzt kaphatnál, érdemdíjat, limuzint, házat, luxuskurvát, drogot, italt, vagy épp agyonlőhetnének előtted valakit- nem hatódnál meg. Egykedvűen néznéd azt is. Hmmm.. az agyonlövést asszem ki kell húznom. Habár nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. De hagyjuk ezt: körülbelül így tudnám leírni az ürességemet.

Nem a véleményed érdekel. Sem a sajnálatod, vagy az együttérzésed. Nem. Ez nem olyan. Olvasd tovább. Ne félj, mindjárt vége. S ha kapsz valamit, pakold el. Ha nem: csak simán kapcsold le az ablakot. 

Ezt az egészet le lehet írni még másképpen is, egyszerűbben. Nagyon rövid. És ijesztő. Íme: nem érzem a szeretetet. Sok emberke eltűnt életemből. Az az egy év alatt is. Még a napokban is jöttem rá dolgokra, ezzel kapcsolatban: hogy miért tették azt, amit, és úgy, ahogy, hogy miért néztek rám oly módon, amilyen módon tették, hogy mit jelentettek a kimondott szavaik, és azok, amiket nem mondtak ki de mégis: testükkel közölték. És kiürültem. Üresen jobban figyel az ember. Majd meglátod. Vagy már láttad. 

Emberek, néhányan, megajándékoztak. És ajándékoznak. Pillanatokat. Olyan eszméletlen élményeket, hogy az ember lélegzete áll el tőle. Nemrégiben is volt ilyen élményem. De mind egy. Mert olyannak érzem magam, mint egy kút, melynek nincs feneke. Belém hullnak a dolgok, az ilyen csodás élmények... és kongnak-döngetnek lefele estükben. És aztán semmi. Nem érzek lángot. És nem érzek meleget. És nem érzek hitet sem. Ennyi, egész egyszerűen.

Ennyi lenne. De még van két nap Karácsonyig. És olyan nagy mennyiségű információm, vagy inkább (érzelmi) tapasztalatom van a csodák létezéséről, hogy nem tudom őket kitagadni. Nem tudom őket nem számba venni. Ők, szerintem csakis ők azok, akik hozzáférhetnek szívemhez. Most. Nem azért, mert nem akarok mást közel engedni. Hanem mert úgy kiszáradt, hogy olyan parányivá töpörödött, hogy csakis a mindent és mindenkit meglelő csodák bukkanhatnak rá. 

Azt hiszem szeretlek. Vagy szerettelek. Valami érzelmem mindenképp volt, számodra. Most úgysem érzem. Tehát leírni sem tudom. Kérlek: nézd el nekem.  

Úgy emlékszem, hogy adni is tudtam. Csodákat, mármint. Lehet most is tudok: te tudod leginkább. Mert asszem ezt is elfelejtettem. Most csak ezt a történetecskét adhatom. Mások kíséretében. Neked.

Még két nap van Karácsonyig. Kicsit mindig is telhetetlen voltam. Szerelmet kértem, vagy sikert, világbékét, ilyeneket. Most tudom: életem egyik legfontosabb vágya megrekedt. Valahol. Ki kell szabadítanom. És ahhoz, hogy megtehessem hinnem kell. Hinnem kell! Megint. Vagy újra. Mind 1. Egy csodát kérek hát. Karácsonyra. Olyan élesztő-csodát. Olyat, mely robbanás lángját csempészi be testembe, mely émelyítően pikáns és zörgő módon sistereg a szívemben, csilingel melegen és felráz, mint Csipkerózsikát a csókja. egy elektron méretű ősrobbanást, ami.. ami megint nyilvánvalóvá teszi azt, ami elfelejtett nyilvánvaló maradni. hogy.. hogy tudjak hinni. Neked. És benned. És mindenekelőtt magamban. Hogy érezzem: nem reménytelen. És nem felesleges. nem hiábavaló a létezésem, a hitem, a szemem, a karom... a gondolataim. Hanem igen: valamiért van. Valamiért vagyok. A kis dolgokban, a részletekben rejlik a nagyság, a szépség, a szerelem... vagy éppen a remény. És a nagy kívánságok ezekből lesznek. A kicsikből.  Az elemiekből. Igen.

És te milyen ajándékot kívántál magadnak?“

(... akár én is írhattam volna...)

másfajta karácsony

Ünnepi térben tépem szárnyaimat.


„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.

Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...

Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.


December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.

Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.

Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.

Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.

...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.

Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.

Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
 Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.

Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.

Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.

Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.

A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

péntek délután

Zsibongó-zajgó gyereksereg,
Keszkenő-sárga, suhog a bálba,
tengernyi gyöngyöt néznek
tengernyi tengerkék szemek.

Zöld selyeming csillogó ráncába
Gitárhúr rezgése itta bele magát.
 libbenő fűzöld füldíszek mágiája
izzítja gyerekszemek sziporka porát.

Csend. Vagy mégsem. Talán csend homálya,
Álmos, hétvégi narancssárga pára,
halovány zöldben egy tündéri alak
kék szünetet hint- fürtjei omlanak,
                                             majd halkan álommá válanak.


  08/11/28

Gondolatok egy kádban

Képek és fények
és zöldek és kékek
és narancsok, vörösek, feketék.
délutáni napot ölel körül az ég.

Csendben, majd harsányan
elmerülök egy kádban
s csodálkozó tekintettel verem szét
millió habbuborék sercegő énekét.

Szabadság a végtelenben.
Meztelen és időtelen
csuklik bele egy lét fáradt magánya
nevető, anyagtalan, pinduri álmába.

csendes csoda

-Gyere, add a kezed!
-Hova megyünk?
-Add a kezed. Majd meglátod. Csak sietnünk kell. Sötétedik. S nem fogod látni. S elhinni sem. Ma fedeztem fel. Délután.
-Mit?
-Majd meglátod. Most siessünk.
-Félek kicsit.
-Nem kell. Nem olyan.
-De...
-Megbízol bennem, vagy nem?
-Meg...

…

-Na- megérkeztünk! Itt vagyunk.
-Itt-hol?
-Hát itt. Itt fedeztem fel.
-De miiiit!?!
-Látod ott, a fa alatt azt a tobozt?
-Igen.
-Hozd ide.
-Miért?
-Kérlek...
-Reendben.. de figyelmeztetlek, ha ki akarsz tolni velem én összekarmollak. S meg is haraplak... hol a toboz?
-Milyen toboz?
-Hát amit oda kell vigyek neked... eltűnt... nem találom... hol is mondtad, hogy van? Nem itt láttuk?
-Ezt keresed?
-Mi... hogy.. ezt hogy csináltad?
-Idehívtam a tobozt.
-Naaa peersze! Hogy csináltad?!? ne járasd velem a bolondját, hallod?!
-Nem járatom. Tényleg idehívtam.
-Jaaaa, már értem! Persze, egy madzaggal, míí? Halászzsinorral. Haha, anagyon jó vicc! Most jól érzed magad? Na tudod mit, én...
-Várj. Ott van túl egy másik. Menj feléje. De ne veszítsd el szem elől. Azt hozd el nekem.
-Az biztos, hogy most nem tolsz ki velem! Na, lássuk azt a nagy atrakciót... vagy erre már nem jutotta a szál...(ból?)
-Ezt akarod elhozni?
-Mi a... naaa! Ezt hogy csináltaaaad?!?
-Nem tudom.
-Hoohogygy nem tudom?
-Vagyis... úgy kezdődött, hogy ma reggel ezt megcsináltam a fogpiszkálóval. Azt hittem, hogy csak álmos vagyok... de nem. Meg tudtam csinálni. Én. És nem értem, hogy hogyan. Vagyis nem értettem.. most már kezdem kapisgálni...
-És?
-Hát asszem gondolattal. Valahogy rá gondolok. És felidézem, hogy hogyan néz ki.
-Miért kell neked felidézni? Nem látod?
-De.. de figyelj csak!
-Mire? … húúúúúú... ezt.. ezt nem láttad.. ezt nem láthattad..
-Nem. Valóban. De tudom, hogy hol a szomszéd bolt jégszekrénye. Szereted az epres fagyit?
-I.. igen... szeretem..
-Akkor tessék. Vagy várjál csak...
-Mit akarsz csinálni?
-Tartsd a tenyered.
-Nem!
-Tartsd már a tenyered na!
-Nem.. nemakarom.
-Kérlek.
-Na jóóó... na, így jó?
-Tökéletes.
-Huhh.. hideg érzés...
-A fagyi hideg, te!
-Igen. De lehet az érzés is.
-Lehet.

…

-Játszunk valamit?
-Mit?
-Hát.. nem akarsz repülni?
-NEM! Különben is: szoknya van rajtam.
-Óóóó naaa! S asszed alája nézek?
-Igen. Emlékszel, a múltkor is, mikor fára másztunk, azt mondtad, hogy nem nézel alája és...
-Jóójóóó! De akkor más volt. Most nem.
-Na persze!
-Becsületszavamra!
-Nem naaa...
-Kérlek.
-Neeem... nem akarom..
-Kérlek szééépen!
-Nem.
-Gyerenaaaa!
-Nem...
-Nagyonszépen kérleeek! Kérlekkérlekkérleek!
-Hmm...
-Köszönöm!
-De nem nézel be alája!
-Nem. Nem nézek be alája.
-Eskszüszöl?
-Esküszöm.
-Kétszer is?
-Kétszer is.
-Na jó... hová álljak?
-Ide.
-Így jó?
-Tökéletes.
-De ha nem engeded, hogy leszálljak, mikor én akarom, akkor sikítok!
-Jóójóó. Csak maradj nyugton.
-Felőlem.. húúúúúúú.. aztaaa.... de érdekes!
-Milyen érzés?
-Hát.. olyan.. olyan nem is tudom... könnyű.
-Igen?
-Aha. Magasabbra lehet?
-Hát.. jó.
-Még.
-Még?
-Még!
-Még?
-Még! Még! Méééég!
-De nem kellene...
-Még!
-Na jó, csak aztán nekem ne mondd, hogy az én hibám, ha mindenki belát a szoknyád alá...
-Nem, nem lát senki! Juhhéééééééj! Csudajóóóóó! Olyan, mint a mesében. A repülő szőnyeggel..
-Csak nincs szőnyeg. De érdekes lehet. Meg kellene próbálni- ráülünk egy szőnyegre, s én meg megpróbálom magunkat felemelni..
-Jaaaj, tegyéll le, tegyéél le, ott jön anyám, tegyél már le, nem hallod, anyám megláát..
-Hol?
-Vigyááázz!!
-Jaj... zsuzsííí..
-Áááááááááá!

…

más.

… igen, ez az igazság: különc volt. Vagyis nem is volt ő különc. Más volt. Más mint mi. Olyan.. nem is tudom... olyan más.

Emlékszem, mikor megérkezett. Legelőször. A nagy, csíkos sálja és a gyöngy karkötői láttán kicsit elbizonytalanodtam... az igaz, hogy jobb szerettem volna, ha lány lesz a szobatársam, de semmiképp sem gondoltam, hogy egy lányos srác. Hihetetlen: a csajokkal cigiztünk, s mikor meglátták csak nézték. És nézték. Nem tudtak megszólalni. Vagy épp a gondolataikkal voltak elfoglalva. Félmeztelenül sétál. Néha. És nagyon odafigyel, hogy ápolt legyen. Néha undorítóan nagyon. Mindig elmosogat. És mindig, érted, mindig lehajtja a budit. Érted te ezt? Én nem... igaz: Franciaországba volt. Egy évet. Dolgozott. Valamilyen cégnél. Valamilyen design-cégnél. Sakkó mi van! Bezzeg én nem vágok fel! Pedig én is voltam Amerikában. Igaz, csak 4 hónapot. De akkoris. Na, nem tudom. Meg a másik- sosem mászkált velünk. Sosem cigizett velünk. Nem is cigizett, egyáltalán. Pedig a franciák tuttommal cigiznek. Meg mindig lányokkal jött fel. Azt mondta : a barátai, pedig a vak is látta, hogy ott több is van, mint barátság. Együtt aludtak. Csókolóztak is néha... másról nem tudok, mert diszkrétek voltak. Eléggé azok. De nem érted? Ez olyan.. olyan különcködős dolog! Berúgni meg sosem rúgott be. És csak bort ivott. Leggyakrabban vöröset. Köcsög franciák verték belé azt is, biztosan. S pohárból ivott, képzeldel, rendes, talpas, üvegpohárból! Nem volt neki jó a csésze. Vagy a pepszis, a nagy. Még a sima üvegpohár sem! Én, ha arról van szó- még borkányból is megiszom. De nem, neki nem volt jó! Aztán hozta a képeit, a posztereit, hülye absztrakt képekkel, a legtöbb zöld volt és narancssárga. Színre. Megjegyeztem, mert szerettem rajzolni kiskoromban. De azt mondták: inkább focizzak. Hát fociztam!

A másik dolog, amit nem szerettem benne, hogy olyan... olyan diszkrét volt. Már mondtam. De senkit sem akart zavarni. Senkinek sem akart az útjában lenni. Hetente többször takarított. S a gépén is ilyen hülye rajz volt a háttér. Semmi kocsik, semmi motrok. Bár azt mondta: szereti a KTM-eket, meg a crosszokat, úgy, általában, mégis: nem hiszem, hogy értett hozzájuk. Sőt: autókhoz sem. És, képzeldel, majdnem szétröhögtem magam, mikor mondta-persze csak magamban-hogy bár bérlete van, mégis gyalog szeret járni. Láttál már ilyen holdkórost? Ott a bérlet, de ő gyalog. Mégis. Hihetetlen egy alak volt, én mondom! Olvasott is. Ő azt mondta: nem sok az, amit ő olvas, de szerintem sokat olvasott. Nem az- szerintem is kell olvasni, újságot, híreket, mittudomén, de délutánokat eltölteni úgy, hogy az ember csak olvas? Szerintem.. szóval hülyeség! De nem? Szerinted nem?

Na mindegy. Nem számít. Lényegtelen. Viszont megjárta. Egyik lakótársnővel sem szűrte össze a levet. S mindenki elkezdett távolságtartóan viselkedni vele. Olyan ellenségesen kicsit, tudod, de nem nagyon. Csak halványan. De megérezte azért. Egyszer megkérdezte, hogy mi a baj. Csak annyi kellett nekünk. Minden apróságot felhoztunk, megemlítettünk. Hogy eláztatta a lakást(igaz-én kétszer áztattam el. S mindenki legalább egyszer.), hogy főzés után otthagyja az elmosatlan cuccait(pedig csak egyszer volt, mert el kellett siessen valahová) hogy rendetlen(nem is volt az. Télleg nem. Néha csak, mikor buliból jött. De hát ki nem?..) meg ilyenek. Nagyon szótlan lett. És abszolút pedáns. Mindenre odafigyelt. Mindenkivel udvarias volt. Még piát is hozott nekünk. Bort. És egyszer sört is. Pedig ő nem is szereti. Még főzött is. Meg teregetett. Kétszer. Kitakarította a lefolyócsöveket.

Mégis, egyik este a lányok összetereltek minket. Ő még nem volt itthon- elég későn jött, mindig. Azt mondta az egyeteme miatt. Aztán én nem tudom... szóval a lányok. Ránk szóltak, hogy tennünk kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Találtak egy lányt. Ideköltözne, velem egy szobába. Rendes csaj, bulis, s még a focimeccseket is szereti a KVSK-s a csaj. CFR. És jól is néz ki. És ez a srác, a mostani lakótárs... ez olyan freak. Olyan fura figura. És hogy eltűntek cuccok. A csajoktól. Meg pénz is. Tőlem. Én nem szóltam semmit, mert lehet, hogy én tettem el valahova, vagy épp részeg voltam és elköltöttem, vagy ki tudja. De a lányok azt mondták, hogy biztos ő vette el. És hogy mondjuk meg, hogy költözzön el. Mi vagyunk a férfiak. Nekünk kell megmondani, mert ki mondja meg. Talán ők, a csajok? Mondjuk csak meg szépen!

Úgyhogy, mikor haza jött, behívtuk. Töltöttünk neki a sörből. Illedelmesen elfogadta. Nagyon hideg volt a légkör. Brrr... még most is a hideg futkos a hátamon. Beszélgettünk. Hogy hol volt, hogy mit csinált, hogy mi mit csináltunk azon a napon... mígnem az egyik lány elindította a dolgot azzal, hogy kerek perec megmondta neki: el kell költöznie, s punktum. Ő hallgatott. Aztán kényelmetlen volt a csend. Elkezdtek szabadkozni a többiek, és én is, majd vádaskodni is kezdtek utána, de én kimaradtam belőle. Ő meg csak ült ott, hosszú ideig. Senki sem szólott semmit, egy idő után. Nem tudtuk: mit is lehetne mondani... aztán, mikor látta, hogy nincs semmi mondanivalónk több felkelt és az egészségünkre kiitta a poharat, egy húzásból. Látszott, hogy nem könnyű neki, mert mondtam már neked, hogy utálja a sört, de lenyelte. Mind egy cseppig. Köhögött utána. Az egyik lány elmosolyodott. Én sajnáltam akkor. Mikor kiköhögte magát megköszörülte a torkát és mindenkinek jóéjszakát kívánt. Azon az éjszakán nem aludtam a szobámban, hanem az egyik csajjal a szomszéd szobából...