karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.

Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.

ingyenreklám..

bátorkodom egy kis részlettel meglepni titeket. még lehet tetszeni is fog.. kiváncsi vagyok. nos?



"Szóval itt vagyok, már megint. Igenigen, ide jutottam, naplót írok. Nyugi, te, aki én vagyok, nem te vagy az első. Az első elégett, mikor el kellett égnie. Mikor változnom kellett. Mikor az újabb változá-sokk kora megérkezett. Mikor kiléptem egyik koromból, s belezuhantam a másikba. Nyakig. Most ebből kecmeredek ki. Próbálok kikecmeredni, mármint. Te is, aki én vagyok, te is egy próbálkozás lennél.

Most nem érdekel, hogy élvezed, hogy értékeled, vagy hogy épp teszel rája, hogy én miket firkálok belém. Beléd. Vagy akárhova. Értetted? jó. Akkor ezt is megbeszéltük.

Nem kezdem el leírni magam. Nincs értelme. Kit érdekel, hogy magas vagyok, vagy alacsony, hogy fiú, vagy lány.. és ha mindkettő vagyok? Akkor mi van? Megbotránkozol? Az sem érdekel. Tedd azt. Fafej vagy, csökönyös, konzervatív, nyámnyila kis behúzottfarkú, csapzottfülü nyúl. Burkolt agyú hagyomány-őrző(a hülyeségek és betokosodások hagyományát, mármint..). De te bajod. Akkor tedd le a könyvet. Mert könyv ez, mindegy, hogy taknyosan fekszem egy novemberi napon az ágyba s úgy kezdem meg a szövegem. Könyv. Egy lehetőségé. Ez az én megvalósult lehetőségeimé. De ne legyél úgy oda az egyediségeddel: neked is megadatott. És ugyanaz a lehetőség. Ugyanazt (is) tehetted volna, amit én. Eddig. És ezután. És még mindig megteheted. De másképpen fog hatni már, mert te is más vagy már, és mert a fenti mondatokat már olvastad: soha sem lehetsz már olyan, mint én. De azért még próbálkozhatsz. Mert mintha látnám: olvasod magad, s azt mondod majd: hogy nekem, azaz neked milyen könnyű, bezzeg lennél csak a helyedben, én meg a tiedben, mindjárt másképp állna a szénánk. Tévedsz. Nekem nem könnyű. És neked sem. Nem is nehéz, egyikünknek sem. Mert amit kapsz, azt mindenestül kapod. Példázom: kapsz egy autót. Milyen mázlista vagy, ugye, egy egész autót kaptál, de ezzel kaptál útadót vele, kaptál heti 3-4 tankolást is, elromló ablaktörlőt, letörött tükröket, összesározott bőrülést, megkarcolt karosszériát, minden ilyesmit. És akkor a szerencsés, balek fejed szétrobban néhányszor, és folyton ideges leszel, mert ver az Isten, s a sors, s a mittudoménhogymégmi, mert szegényfejeddel minden rossz megesik. Persze. Szeretnéd a húsit, de a vele járó vérből, köszönöm szépen, nem kérek, mi? Nem könnyű. És nem nehéz. Csak a tiéd. Meg az enyém. Vagy „és” az enyém.

Nevem és. É. S. És ennyi legyen elég. És túl foglak élni. Mindent. És mindenkit. És mindegyiket.  Mindegyiket, egyenként, egytől-egyig, s ráadásul úgy, hogy nem fogok kikészülni, Nem fogom feladni, nem esem depresszióba, nem vágom fel az ereimet, legfeljebb a másét. Ez vicc volt. Szeretem a vért- ki nem szereti? Test-vér. Egyik legszebb szavunk is csordultig tele van vele. Meg az egyik leg viccesebb szavunk is: csiga-vér. De nem tudnék vért ontani. Nem tudnék ölni. Csak szavakkal. És garantálom, ígérem és fogadom: TE már halott leszel, mire végig olvastad ezt a zöld borítós könyvet. S ha szerencséd van: újra megszületsz. Mint új ember. Ha nem? Hát... ahogy akarod.

Bevezetőm morbid kissé. Kétség sem fér hozzá. Meg zavaros is, tele hibákkal, minden félével. Látod: ezt is tudom. De mikor átfordítasz a következő oldalamra: elértem a célom. És te megtörtél már, akkor. Enyém vagy már.




  Hölgyeim éés Uraim! Medames et Monsigneurs! Kezdődjék hát a műsor: függönyt fel!

                                                                                                                                                  É. S."

még valami...

Csergő-pergő, halkan lengő
csicsergő, csábosan elmerengő
tehetetlenségi állapotában szenvedő dió
gurigázik lefele lépcsőn.
Keskeny testének húsa kipattan héjából.
Keserű. Fekete. De jó.. 

elfeledett bejegyzések: azt mondták...

(nincs kép. ami megelelő lenne. ehez a bejegyzéshez. szíves elnézésteket kérném...)

ma azt mondták: gonosz vagyok. vagyis csak egyvalaki mondta. rám nézett, és azt mondta, hogy gonosz vagyok. én meg csak tovább ültem a napsütés-áztatta fagyos nappal parkjában. világok fájtak bennem. azt hiszem..

De-konstruktiv.

Terhesen feléledt de-konstruktív énem
lengve a hálón
merengve-várón
negéden elérem. Negéden megérem.

A hangaszálak gyászharang-hangja
heherészve lázong
nevetgélve tátong
csicseri madarak oldott csicsergés-csapja.


De-konstruktív énem hasra esett mára
figyeli sas szárnyát
rág száraz pogácsát
lehetetlen látomást lehel ki szája.

elfeledett bejegyzések: köd van.

köd van.

Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..

elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?