„I don't have
a soul. I am a soul. I have a body.”
C.S.Lewis
A
lényeg a mértéken van.
Anna
kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat,
délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő
gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz
semmit. Egyedül él.
Látszólag
nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és
mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de
álmodik.
Anna
boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.
Nem
szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd,
főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért,
leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat,
eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket
csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.
Minden,
ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege
ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért
mosolyog Anna. Ezért boldog.
A
gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó
lehető legszorosabb értelmében: apátlan.
Nemárt
megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog
szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű
pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös
sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog
majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg
napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan
lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.
A
gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog
miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála.
Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb
értelmében.
Hogy
mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe
ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem
tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal
az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a
klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért,
meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.
A
gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik,
ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és
ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog,
mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint
amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét
él.
Anna
él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A
fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint
anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán.
Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha
csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja,
jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog.
Anna öregszik.
Anna
magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha
hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.
Egyszer
egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik.
Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki
most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna
elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú
iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az
érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és
szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.
Én
ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a
hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom.
A többiről nincsenek ismereteim.
Én
nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a
szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség.
Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok
egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt
tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna,
csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És
az, amit Anna tud... az a minden.
Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a
politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy,
ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de
még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem
hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik
a politikát, a vallást, a közigazgatást,
vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben
hiszek.
Én
Annában hiszek.
Anna
tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt,
amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott
érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat,
félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést
és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért
létezhetünk.
Anna
ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében.
Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.
Köszönöm,
Anna.
Lásd:
Womb.