Mindennapok tortáján a hab:.

Mindennapok tortáján a hab:.

Keskeny fűszálak  falak tövében.

Gondolatok, hosszában s széltében,

kezetlen mosolyok és igen

éber ölelések, akár.

Egy tányérkán gőzölgő

diós sütemény,

melléje kávé. Keserűn.

Feketén.

Sötét pincében

nedves körték éle

anyám szemében egy

nevetés zöld fénye:.

Íz a számban,

illat a levegőben,

a létezés maga.

Talpig fehérben és

talpig feketében

a napok árnyéka

közt vidáman oson-

és megpihen, igen,

a boldogság, lábát lógatva

egy kerten, egy padon, egy

zörgő, ócska villamoson.

kétlábonjáró altató

A kezedben van a hatalom.
A pipacs vöröslő fénye
a állandó vonzalom
a magány kongó ima-kerékje.

Fényes egek, ég-szerkezetek
mezeje alatt egy elmaszatolt táj.
Tudod: nem is biztos, hogy a mában
muszáj legyen minden, ami fáj.
Az égen a csillagok közt remeg
a hitek hidegen lüktető lidércfénye
mohón ciripelő vad tücsökrengeteg
lent-fent az impozáns éji béke.

Fűzfákat fúj a szél. A szomorú lomb
kacsintva villantja a lepel-eget elé
addig egy kéz... a szoknyán pattan a gomb
s világít elősejlő öled matt fényképe.

Az éjszaka mozog.
A csillagok mind megbolondultak.
Zörög az erdő. Táncol a domb.
S mi nevetünk, mi, a nyomorultak.

Hajnal is lesz.
Egyszer.
Talán.
Majd.


Most aludj.
Pihend ki a bajt.
A holnap, meglásd:
fájni fog. Megint.

Phantomym-ősz

csend.
képek a képben.
gondolatok. gondolatzuhatagok.
aztán csend.
neonfátyol lassan tovaleng.

zörög a köd. gurul arra, tovább,
Szögesdrót-szerkezetek keskeny keze
Tangózó pókháló-kötéltánc
Nagy románc
Vérző végzet egy kádban.
ládákban idő, óra.
„Hajlunk a szépre, az égi jóra”
Frászt.


télnek fehérjében a hollók is szürkék már.
és csak köd. és csak fáj.
hangtalanul ködbe múlik a táj.

Kéz Léna versei-5

HAB-CSÓKOK ÉS MÁSOK

I

Varázsolok- járok
varázsolótáncot
tojásból meg cukorból
habos álmot gyártok

játszok.


II

Így játszom hajnalt, betonmerev égen,
Így látok szigetet pocsolya tükrében,
Így állítok fároszt huncut éjszakákban.
Gyere, így merüljünk mi is el, egy ilyen-forma mában.


III

Játszom hajnalt, ugrok hajnalkéket,
Hab-csókokból neked hegyet így építek,
Mélyebb így lesz, egyre mélyebb
Szerelmem irántad,
Szerelmem tenéked.

Kontroll-állt-cipőtalp.

(emlékek csendben)


Kontroll-állt
körülmény kezdődik
kérem:
Éppen élem. Mellesleg fájok,
Igen, bizony.
De azért szép napot kívánok,
mindnek, aki cipőtalppá válott,
kontrollált cipőtalppá és ilyenek.
Pötyögöm, pötyögöm, néha kontrol-altok
között elveszek, elvesztem fájó igazságtalanságom.
S így igazam is... hadd. Jó lesz már. Hadd.
Máshogy, máskülöMben
Minden rendben, szépen, nem is
félem a gyéren lakott blokklakások zömét.
Csak azt az egyet.
Igen.
Csak azt, amiben megxxxxxxx, megxxxxxxxxxx engem.
Cipőtalppal s mással a fenekemben
halkan, véresen.
Teljes csendben.

Kontroll-állt-cipőtalpkörülmények sorának
a zömét még mindig élem.
A kontroll, mely áll(t): mindenek előtt-
most, még most is félem. És fájom. És érzem.
Elégett. Benne meg... elégett. El-ég-et-tet-ett.
Xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
Házunk leégett. Anyám meg benne.
Apám a csermelyben. A pajta mögött.
Pedig még nem is ölt. Én ölnék. Mert könnyű.
Csak nekem nem, nekem nem, nem, nekem nem megy még.
Megxxxxxxxxx állok egy házcsonk előtt.
Kezemben fejetlen katonám. Szegény.
Ölni jó. Kéremszépen, én nem csináltam
semmit-MÉG!- és csattant a
pofon. és még. és megint még.
és meglékeltek aztán. nekik jólesett... keskeny cipőtalp,
széles cipőtalp, meg kontroll, mi állt, mi volt minden, de
kontrollállt.
És meglékeltek aztán. Nekik jól esett.
Ha lenne húgom, neki fájt volna.
Szerencsére nincsen. Megölték. Igaz-véletlenül.
Felordított-KUSS RIBANC!-pakk. ennyi elég.
Ölni jó. Féltem, mikor disznót öltek. Minekkel,
ugyanis, megölni. Húsát elkérhetnénk.
Ugye, kinő, ugye, újra, neki? nem?
miért nem?! Ha én lennék Isten-úgy csináltam vóna.
születéskor szurtam vóna karóra.
Úgy megszokhatja, szegény, még.

most este. s esti mesék
helyett márványcsonk az ég: sűrű
fekete, itt-ott meg-meg csillan és
hideg. Félelmetes. Olyan temetőmárvány.
asszonyok sírnak egymás vállán-valahol-lent kátrány.
égő koporsó. ez is. Mint a házunk.
Félek. Pincében párnátlan hálok.
Fázok. Almászsák, végül is, az ágyam. Almára van étvágyam-
az van csak. Meg bűzlő üres korsók, hordók és csebrek.
Meg a nyomok. Itt embertelenkedtek
kontroll-állt-cipőtalpak. Bizony.
Velem
s velük.
Jó ölni. Dögöljenek meg.
Dögöljünk meg, édes Istenünk.

EPILÓGUS

Kattog az éj, alszik a gyermek.
Nem hallszik, nem látszik fegyvernek
sem fénye sem hangja se már.
Tetőtlen termek kongani se mernek.
Csend van. Lassan köd száll le.
Tél jő. S lopva, vele, még több
még több
halál.

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

Csend

csilingelő szavak előtt
alatt
mögött
halat
és más csemege-pecsenyéket
pergelnek. Én közben elcsenek meséket.

Mesélek. Mesélek vicces meséket,
fekete-sárgát, aranyosan kéket
csendet szerelmet, levegő-zenéket
és omlós, keserű medvecukrot

igen.

Csendek között csendben
csengve cselleng-lebben
formásan és folyton egyre szebben.
Tengerek zúgásában a szemed is lobban.

Csend van. Azt hiszem.
Szeretlek. Azt hiszem.
Álmodok.

Ebben azért biztos vagyok.

De szeretlek. Még jobban.

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

Pityipom:.

Pityipom, pityipomm, csingi-lingi
Locsog a tavon vízibicikli
Libben a szélben nádlány, nád-lény
Recseg a gyökere elér még, ne félj.

Sások a nád közt dőlnek, lengnek
Keresik az alkonyt, várják a csendet
Keresik az álmot, keresik a végét
Aki bújt, aki vár fél még: él még.

Csupacsőr Szamuráj nádlányt megles
Nádlegény nélkül ez menekül a Csendhez
Csendkirály kardjával legyinti szamurájt
Megremeg aki él, elborzad, aki lát.

Előjött Alkony is, elterült a Szélen
Holdanyó mosollyal illeti vizében
Holdanyó kontyában rózsaszín kikelet
Bimbózik és kihajt: hopp, és mán' reggel lett!

Bontsd:.

Bontsd meg mellényedet
látnom had lehessen
tükör legyen, domb legyek én benne

tested kerevetén selyemtakaró

szemtelen szenvedély pocakos pajkos manó-
ivadék ki erdődbe kutakodik
tehertelen tájaidon keresi önmagát istenét

keresi tested hüvelyét

vagy legyek puttóka kicsike édeske
öledbe bújva halkan szenderedve
merevedve nézzen szemeid közé s tükröd párájában

lucsogjon öled vagy talán öleb

kellene mondd neked kiben nincs eredet-
iség keskeny sármos „más-hogy”
lehetek neked akármi bárki akárhogy

vagy éppen nem lehetek neked mind egy

egy az áldás és a vétek, egy
a kérdés meg a válasz
egy az átok és a támasz

Meghaljak vagy éljek? Itt van. Nesze, válassz!

Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

hajnal

Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok