másfajta karácsony

Ünnepi térben tépem szárnyaimat.


„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.

Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...

Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.


December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.

Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.

Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.

Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.

...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.

Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.

Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
 Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.

Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.

Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.

Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.

A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

Gondolatok egy kádban

Képek és fények
és zöldek és kékek
és narancsok, vörösek, feketék.
délutáni napot ölel körül az ég.

Csendben, majd harsányan
elmerülök egy kádban
s csodálkozó tekintettel verem szét
millió habbuborék sercegő énekét.

Szabadság a végtelenben.
Meztelen és időtelen
csuklik bele egy lét fáradt magánya
nevető, anyagtalan, pinduri álmába.

csendes csoda

-Gyere, add a kezed!
-Hova megyünk?
-Add a kezed. Majd meglátod. Csak sietnünk kell. Sötétedik. S nem fogod látni. S elhinni sem. Ma fedeztem fel. Délután.
-Mit?
-Majd meglátod. Most siessünk.
-Félek kicsit.
-Nem kell. Nem olyan.
-De...
-Megbízol bennem, vagy nem?
-Meg...

…

-Na- megérkeztünk! Itt vagyunk.
-Itt-hol?
-Hát itt. Itt fedeztem fel.
-De miiiit!?!
-Látod ott, a fa alatt azt a tobozt?
-Igen.
-Hozd ide.
-Miért?
-Kérlek...
-Reendben.. de figyelmeztetlek, ha ki akarsz tolni velem én összekarmollak. S meg is haraplak... hol a toboz?
-Milyen toboz?
-Hát amit oda kell vigyek neked... eltűnt... nem találom... hol is mondtad, hogy van? Nem itt láttuk?
-Ezt keresed?
-Mi... hogy.. ezt hogy csináltad?
-Idehívtam a tobozt.
-Naaa peersze! Hogy csináltad?!? ne járasd velem a bolondját, hallod?!
-Nem járatom. Tényleg idehívtam.
-Jaaaa, már értem! Persze, egy madzaggal, míí? Halászzsinorral. Haha, anagyon jó vicc! Most jól érzed magad? Na tudod mit, én...
-Várj. Ott van túl egy másik. Menj feléje. De ne veszítsd el szem elől. Azt hozd el nekem.
-Az biztos, hogy most nem tolsz ki velem! Na, lássuk azt a nagy atrakciót... vagy erre már nem jutotta a szál...(ból?)
-Ezt akarod elhozni?
-Mi a... naaa! Ezt hogy csináltaaaad?!?
-Nem tudom.
-Hoohogygy nem tudom?
-Vagyis... úgy kezdődött, hogy ma reggel ezt megcsináltam a fogpiszkálóval. Azt hittem, hogy csak álmos vagyok... de nem. Meg tudtam csinálni. Én. És nem értem, hogy hogyan. Vagyis nem értettem.. most már kezdem kapisgálni...
-És?
-Hát asszem gondolattal. Valahogy rá gondolok. És felidézem, hogy hogyan néz ki.
-Miért kell neked felidézni? Nem látod?
-De.. de figyelj csak!
-Mire? … húúúúúú... ezt.. ezt nem láttad.. ezt nem láthattad..
-Nem. Valóban. De tudom, hogy hol a szomszéd bolt jégszekrénye. Szereted az epres fagyit?
-I.. igen... szeretem..
-Akkor tessék. Vagy várjál csak...
-Mit akarsz csinálni?
-Tartsd a tenyered.
-Nem!
-Tartsd már a tenyered na!
-Nem.. nemakarom.
-Kérlek.
-Na jóóó... na, így jó?
-Tökéletes.
-Huhh.. hideg érzés...
-A fagyi hideg, te!
-Igen. De lehet az érzés is.
-Lehet.

…

-Játszunk valamit?
-Mit?
-Hát.. nem akarsz repülni?
-NEM! Különben is: szoknya van rajtam.
-Óóóó naaa! S asszed alája nézek?
-Igen. Emlékszel, a múltkor is, mikor fára másztunk, azt mondtad, hogy nem nézel alája és...
-Jóójóóó! De akkor más volt. Most nem.
-Na persze!
-Becsületszavamra!
-Nem naaa...
-Kérlek.
-Neeem... nem akarom..
-Kérlek szééépen!
-Nem.
-Gyerenaaaa!
-Nem...
-Nagyonszépen kérleeek! Kérlekkérlekkérleek!
-Hmm...
-Köszönöm!
-De nem nézel be alája!
-Nem. Nem nézek be alája.
-Eskszüszöl?
-Esküszöm.
-Kétszer is?
-Kétszer is.
-Na jó... hová álljak?
-Ide.
-Így jó?
-Tökéletes.
-De ha nem engeded, hogy leszálljak, mikor én akarom, akkor sikítok!
-Jóójóó. Csak maradj nyugton.
-Felőlem.. húúúúúúú.. aztaaa.... de érdekes!
-Milyen érzés?
-Hát.. olyan.. olyan nem is tudom... könnyű.
-Igen?
-Aha. Magasabbra lehet?
-Hát.. jó.
-Még.
-Még?
-Még!
-Még?
-Még! Még! Méééég!
-De nem kellene...
-Még!
-Na jó, csak aztán nekem ne mondd, hogy az én hibám, ha mindenki belát a szoknyád alá...
-Nem, nem lát senki! Juhhéééééééj! Csudajóóóóó! Olyan, mint a mesében. A repülő szőnyeggel..
-Csak nincs szőnyeg. De érdekes lehet. Meg kellene próbálni- ráülünk egy szőnyegre, s én meg megpróbálom magunkat felemelni..
-Jaaaj, tegyéll le, tegyéél le, ott jön anyám, tegyél már le, nem hallod, anyám megláát..
-Hol?
-Vigyááázz!!
-Jaj... zsuzsííí..
-Áááááááááá!

…

Csönd

Lehuppantam a deszkára. Ez újra egy olyan márunalmasanmegintaszépről szóló kicsike firka-maradék lesz, úgyhogy ne törd magad, aranybogár, csak ha olyan állapotban vagy, hogy kibírod az ilyeneket aczéélidegekkel.

 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen. Valahol négy óra felé lehetett az idő fölöttünk. A szél is csak halkan. Érdekes: egy idő után senki nem jött, csak magunk voltunk, pedig egy ideig léptünk egymás lábujjára. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp balra nézne, tuti, hogy nem tudná kicenzúrázni tekintete a Szent László katedrálist, aminek a csipkékkel lyukasra dekorált tetején a kereszt olyan elalélóan tunnyadt, hogy Dali biztosan inspirációs-mindennapihoz jutott volna, a maga perverz egoszexuális módján. S a fény, amely hamarosan lenyugoszik, de megvár, ameddig vidám és eszeveszett-gyerekes vargabetűket leírva alatta, szentségesen-öreg lábainál kötünk ki, hogy elvarázsoljon engem, minket, de őt nem annyira, mert egy kutya kötötte le a figyelmét. Egy „jaaaaj, de éééééédes”- németjuhász. Kinekis voltak ilyen festményei... várj... hogyis volt: a Notre-Dame hajnalban, a Notre-Dame délben, a Notre-Dame alkonyatkor.. mindegy. Most is kellett volna készíteni egy ilyen századfordulós-csodaremekművet. Csak álltam ott, bandzsítottam egészen bambán, s azon gondolkodtam, hogy kamerám hijján(mármint ha nem lenne ott, mert ott volt azért, bár, szegényke, eléggé lemerülő-félben..) milyen jelzőket loccsantanék a méz-arany szolisz-máz dizájnerek százát kicsúfoló non-természetes ragyogására. Mögöttem Szűz Mária aranyló szobra, mögötte az egyáltalán nem aranyló hold-nyaláb. S később meg az egyik kupola hagymaoldalán a lecsúszdázó napsugarak De megint ugrottam egy nagyot.


 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt, a villámhárító hegyéig spriccelve fel sugarait. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen, tudjátok. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp jobbra nézne most, akkor zöldet látott volna ennek a hosszú nyakú embernek a szeme, Zelengaj, Jelenovac, Vrovec lejtőit borító erdő városra ráboruló csücskeit. Ezt a térképről néztem ki, nem kell nagyon elhűlni, hogy szilárdgyerek ugyanbiza mit is tud! És a lassú napot is. És elnyúlni van kedvem. El is nyúltam tisztességesen. Próbáltam bepréselni fejem a rácsok közé, de túl nagyra sikeredett(a fejem): meg kellett elégedjek a tarkóm kívül-lengetésével. Pedig fejjel lefele néztem volna a várost. S fagyit is ettem volna. Vagy vattacukrot. Mint kölyökként, hajdanán, de ezt is tudod. Ő mellettem. Néha fotózás közben lecsúszik a felsője a válláról. Olyankor megérinteném. Érdekes. Háttal fekszek a világnak. Előttem egy megzöldült bádogtető, de réz. Árnyékok az ólommal, vagy lehet csak 70 éves gipsszel odafogott nem új ablakszemek előtt, bennük, mögött. Madár száll el felettem. Nem szart le: jó előjel.. de ezt csak most gondolom hozzá. Akkor észre sem vettem, azt hiszem. Egy esernyő akadt fenn a hófogón, azt fotózza.

 Nézem a napot. Szép, igaz nem látom, de ha hunyorítok: kicsit el Shebalbasodik a világ. Hagyom. Egész nap járt a szám. Tegnap is. És holnap is fog, asszem. Most legalább hallgatok. Írás közben eszembe jutnak a borzok: „beszél, aki keres; hallgat, aki talál...” és valóban. Fejemben az ok. Itt nem lényeges. A gondolataim, amik tizenkétezerszázmillióezeröt elektronként szokás szerint kavarognak paraszt agyamban, most lassú péppé, lusta masszává merevednek. Létezem.


Csak létezem.

Elég nekem ennyi. Behunyom szemem. A napot így sem rekeszthetem ki: keresztülvetül a szemhéjam cigarettapapír-hártyáján, s melege pórusaimon keresztül tovább ívódik belém, s kicsit én is eltúlvilágiasodok, ott, bent valahol, magamban. Nagy energia ez: bele is alszom. Ő játszik velem: fotóz. Soha, senki nem fotózott ennyit. Engem. Nevetségesen festek, mikor ráborulok a deszkára, s embrió-pózban alszom tovább. Alattam soksok méter, és semmi nem tölti ki, csak a napocska által izzított levegő. A szél is csak halkan. Olyan üres vagyok most, így, szövegen kívül, mint az ősszel, mikor elkezdődött otthon az egyetemem s én nem kezdődtem vele. Vagy mikor bejöttem, s becsuktam az ajtót, ez a hétvége után, amiről végül is most írok. Vagy most vasárnap, mikor az évfolyamom ballagott el, s én ültem a gépem előtt, infómorzsákra várva, hogy hogyan ballagnak, amúgy elég aktívan, otthon mások. Valamelyik részem velük kezdődött, ott maradt, elballagott velük. Talán az volt a jobbik, s most szarban hagyta a többieket. Van ez így. Éreztem az illatát. Halványan, pedig a szél is csak halkan. Lehet a nap miatt. Talán ő is magába itta a nagy részét. Nem lehet enyém a világ csak egy sűrített kivonata belőle. Az esszencia.

Pedig. Ott van folyton az a redvás Pedig. Pedig nem kellene, hogy ott legyen. Nem itt. Nem most. Nehéz dönteni. S ha mégis rávisz a lelked, akkor jönnek a pedigek. A kurva hétszázát! De legalább csend van. A szél is csak halkan. Néha azért a haját megmozgatja, felemeli kissé, muchás ívet rittyent nekik egy pillanatig. Azért többesszám, mert tincsek. De ezt se látom. Elképzelem. Pedig olcsóbb lenne rápillantani. De nem. Jobb így. Ja, igen, még ez is: a csigaházasdi. Vagy a teknőc-játék. Huzzukcsak be nyakunk, meert az, ugye, biztonságos. Nem érhet baj, sem ilyenek. Sem az ilyenekhez hasonlító ilyenek. Biztonságos rejtekünkben hízzuk ki magunkat páncélunkból, s oszt csodálkozik az agyunk, de veszettül ám, hogy hirtelen miért lett az egész testünkből céltábla. De főleg azon, hogy mért rogyunk össze, mi testrészek, a nyilak alatt. Megint szürreális rónákon bicsaklok előre. Nem lesz ez így jó nekem.

„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Ő? Nem tudom. Nem emlékszem már, fiam. Régen volt. Azt sem tudom, hogy hol készült az a kép...”

Mi a különbség az előbbi és a most következő párbeszédrészlet között, meg tudná valaki mondani?


„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Jaaaj, kicsim, hát tényleg nem tudod, hogy ki az a néni ott? Teeeeee, te füllentesz ám! Nem? NEEEEM? Teee.. kis ravasz. Igen. Úgy van. Látod? Felismerted: anya az.”

 No? Tudja-e valaki? Senki? Hümm.. Gondoltam. Én sem tudnám pontosan megmondani... de valahol az idő legkisebb egységei között kell keresni. Valahol olvastam, hogy tudósok kiderítették: végtére is nincs szabad akarat. Az emberben már azelőtt vagy tíz másodperccel ott rejtezik a döntés/elhatározás, mielőtt tudatosulna benne a dolog. Viccesek lehettek a kísérletek.. de nem is erről akarok beszélni. De miről is akartam.. nem fontos.. csak zselédzik a massza a fejemben, s a gondolataim, keményen betépve a nap és a szél és a fellegek és a világtalan, behunytszemes világ hatására, össze vissza zötyögnek, egész kellemetes súlytalansági állapotot utánzó tükör-állapotban.

Jó itt feküdni. Létezni csak a város felett, lenézni a zágrábi világra, beleszippantani levegőjébe, csókolózni illataival, ízlelni a szagokat, az életet, s a felesleges széndioxid-kibocsájtás ihol es elkerülhetetlen jelenségének halványan ragyogó délibábját, ott messze... már nem fotóz. Csak néz valahova ő is, messze. Lehet ugyanoda. Egy helyre nézünk. Talán nem. Ez sem fontos, végül is, nem?


Jönnek. Megint hallom a toronyba vezető lépcső megviselt porcikáinak edzett ropogását. Ennyi neked, Csend. Most megint gondolkodhatok! De ez sem baj. Összeszedelőzködünk. Indulunk lassan lefele. A többiek már fent. Baktatunk a sötét torony – alagútan keresztül a katedrális fényeibe bele. Vargabetűkben, mint írtam. A sikátorok ragyogó csodáitól kísérve. Meg a gondolatoktól. S játéktól. S valami sütitől, amit magával hozott, hogy megegyük. Illatokat halásztunk a levegőben, s mikor beleakadt a horgunk, akkor nagyot szippantva a másikat is magunkkal rántottuk.

Ilyen is az élet. Ilyen is lehet.



Most megint morzsákat lesek. És létezem. Csak. Elég az most nekem. S mint a főnixem: én is újraéledek majd, néhány hónap múlva. Lesem a tornyot, itt előttem. Benne sokkis emberke tesz-vesz, tehet-vehet mostan. És várok. És érzek, és írok. Mert elmondani ritkán. Érted?

Valami Csönd volt odafenn. S az a fajta intimitás, ami csak azok között lehet, akik szokva vannak. Egymással. A világgal. És azt hiszem: valahol a boldogsággal.

cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

stílus

Egy lerobbant kastély málló vakolata alatt lesz a vacsora. Valahogy nem érdekelt. Valahogy eltompult voltam ahhoz, hogy izgasson. Talán az utazás miatt. Közben el is tévedtünk, ami autópályán nem egy kilométert jelent. De megérkeztünk végre.

Érdekes volt. Tüzet kellett csiholni. Tűzszerszámmal, s taplóval. Azt hittem, ez olyan gyerek-látványosság. Mint kiderült: igazi, kemény csapatmunka. Mindenki közreműködött a bandában. Az 50 éves is, a 40 éves is és én is a többminthuszammal. Megdolgoztatott a szikra. Irinyi János nevét tudatlanul is sokan áldtuk, miután a prométheuszi ajándék fellobbant 4 db. felnőtt tüdő elkeseredett ösztökélésére. Arcunk-szánk-kezünk-ruhánk csupa-csupa korom, van akinek a kopasz buksija is. De boldogok mind. Mert ég! Mert ég...

Vacsora. Bent a kastélyban. A kandalló mellett. Miért nem itt kint- kérdeztem magamban- hisz itt a levegő üde melege s pasztell-aromája frissít minket, a szél borzolja a füveket meg a kiálló szálkáit a facsomó-tömegnek.. meg az idő is príma. Mért kell sötét lyukkal s hámló vakolattal lerontani az egészet? Nem értem.

De megértettem.

Egy asztal volt terítve. Az abrosz koszos-szürke papír, két rétegben, néhol a felső kiégetve, az evő eszközök, a boros- és vizespoharak kaotikus állapotban szétszórva az asztalon(egyesek egymáson tótágast álltak, mint valami cirkuszi artista-trupp, mások fel voltak borulva, mint a részeg a juharfa tövében.), s az asztal közepén egy 7karú, romantikus(ez két dolgot is takar, remélem világos..) ezüst gyertyatartó. Mindenki kényszeredetten behúzta a nyakát, hiszen Germán-földön a népek nem a rugalmasságukról híresek. Én sem tudtam, mit, hova és hogyan. Hallgattam. Csak figyeltem.

Valaki bemutatta a vacsorához kiválasztott borokat. Valaki más bemutatta a vacsorát, annak rendje és módja szerint, a fehér kendővel oldalán, s mosollyal a szája szélén, valahogy mindenkivel tartva a szemkontaktust. A vörös szalvéták ünnepélyességgel suttogták körbe a halk tűz-ropogást, melynek fénye lágyítani igyekezett a fölöttünk vészjóslón lebegő fapálcákat, melynek egyik végük szenes-csúcsosan mintha belénk igyekezett volna állni, vagy bár megkarcolni, mintegy isteni figyelmeztetésként. Egyik a pálcák közűl, amelyiknek hosszabb volt a gravitációt kijátszó vörös zsinórja felkarcolta az asztal ideiglenesen szürkés-koszos bőrét, s vargabetűket karcolt beléje, labirintusként.

A fények, a hangok, a csend, s mindezekben az ünnepélyesség: valahogy elnémított. A két méteres fogpiszkálók a fejünk felett meg óvatos körültekintésre serkentettek. Csend volt. Csak egy bajor beszélt folyton, érdekesen villogó szemekkel a bajusza és a szemüvege mögül. Valahogy jóllakott voltam. Valahogy a szemem meg az orrom élvezettel töltötték meg bendőm, s a fenséges HEDONÉ bizsergett ereimben, jóllakott nyöszörgés gyanánt. Nem azért ettem, mert a testemnek kellett. Nem is voltam igazán éhes. Talán egyáltalán nem. Azért ettem, amiért órákat képes az ember elbámulni egy festményt vagy egy szobrot, s amiért a hozzáértő orrok értékes félórákat/órákat/több órákat képesek szimatolni a parfüm-boltok és szalonok küszöbének mindkét oldalán. Az élvezet, mondhatni: a Katarzis miatt, amit az úgynevezett művészetek és művészek jelenléte mélyünkből felszínre hoz és szétoszlat testünk minden porcikája felett, eljuttatva múzsai hullámait olyan test-területekre is, amiknek, máskülönben, semmi közük sincs az egészhez. Ezért remeg a gyomor, reszket a kéz, lúdbőrözik a bőr verejték üt ki, hang jön fel, egy elnyújtott „ááááááááááááh”, vagy egy csendesebb sóhaj, ezért kalimpál a szív kétszer-háromszor olyan gyorsan, s ezért kába az érzékeltek miatt a fej.

Stílus.

Mondtam, mintha csak magamnak mondanám, de németül mégis, hogy „Hisz ez lenyűgöző!”, de valahogy a ház ura mégis meghallotta. Rákérdett, hogy mi is olyan lenyűgöző. S én válaszoltam, a dekót, a színkombinációt s az ezek által keltett hangulatot valamelyest-gazdagon megjelölve. Erre ő valami poénnal remekelt, de észrevettem: örült a megfigyelésemnek. S többek között a stílusról is elejtett egy-két gondolatot. Például azt, hogy ő mindég azt akarja s azt figyeli, hogy az adott készletből a lehető legnagyobbat/legszebbet/legnívósabbat, tehát: /a legstílusosabbat hozza létre, aknázza ki saját maga által eltervezett kompozíciójából. Másik gondolata ez volt: egyszer megfigyeli, hogy hogyan kéne elrendezni a dolgokat, milyen formában oldaná meg az ember, s egy naagy levegővétellel pont az ellenkezőjét teszi. Vagy a 179fokos negatívumát. Azt mondta: meglepő módon érdekes dolgokat lehet alkotni, ALKOTNI így. Én csendesen figyeltem a lobogó lángocskákat az izzó parazsak között meg a mennyezeten a valami csoda-szerkezet miatt folyton megtörő fényt.. s engedtem szétáramlani nyelvemen-számban a keleti ízek rózsafüzérét. Csendesen ajkamhoz törültem az ujjaim az utolsó Baklava-falat után, kiélvezve utolsó cseppjét is eme egzotikumnak, s az öreg, recsegő széktámlámnak dűlve élveztem ki borospoharam utolsó kortyait. A nyugati oldalán a teremnek nem volt ablak. A színek aranyozottan csapódtak le a málló falakon, s csókolták egymást a gyertya selymes melegével. Az ajtó fölött egy dundi figura mosolygott, amolyan willendorfi vénuszi-formátum. A homok a varázskerékben már teljesen lepergett. Egy elfeledett haranghang meg egy kába gyerek-nevetés kergetőztek az oszlopok között a távolabbi termekben. S én szecessziós üvegablakon keresztül láttam mindent és mindenkit, s a tárgyak kavarogtak, mint van Gogh ciprusai körül az éjszaka. A fejemben meg egy szó, egyetlenegy, csak egy. Stílus. Stílus...

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

csigaháázzzz. . .

az ember véges. az Isten az Istenből benne(többet úgysem bírnánk meg, mint amennyi van bennünk. így gondolom) azonban határtalanul határtalan. és egyszerűen kimeríthetetlen. meglátásom szerint egy egészséges ember még akkor is tudna nevetni és játszani, ha egy sötét szobában kellene tengesse fanyarú életét, s nincs fény ott, s nincsen tükör se, nincs semmi, csak ő egyedül. persze én nem próbáltam még, nem beszélhetek tehát tapasztalatból. meglátásom szerint egy egészséges embernek soha sem muszáj szomorúnak lennie. de azért mégis sokan szomorkodnak. talán mert szomorúak akarnak lenni. vagy unják a folytonos boldogságot. vagy elfelejtik Istent. vagy önmagukat. vagy nem tudom:"]. de mindenképp el kell ismernem, hogy ahhoz, hogy teóriám ne sántítson, meg kellene határoznom az egészséges embert és a szomorúságot. meg a boldogságot. meg annyi mindent, hogy főhetne a fejem tőle, úgyhogy rátok bízom inkább, hogy egyetértetek velem, vagy sem, kimentvén magam a további bonyodalmak szövevénye alól. csak még annyit, hihi: azért kimeríthetetlen ez a csodálatos energiaforrás, ami minden non-fizikait magába foglal, ami egy emberi lényben megtalálható és fellelhető, mert automatikusan önmagukat aktiváló energia-feltöltő állomások vannak szétszórva a világban, amik arra hivatottak, hogy a "szintet" mindég tartsák. sőt, hogy nagyobbat mondjak: A ZEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEGÉSZ VILÁÁÁÁÁÁÁG EGY NAGY PEKÓÓÓÓÓÓÓ, hihi. mert bármikor, mikor a szinted(az életerő- és vidámságszinted) csökkenő-forma, megjelenik valami körülötted, egy szinte alig észrevehető valami, ami azelőtt is ott volt, megvolt, talán ismerted is, de most új tartalommal lett ellátva. egy esély, hogy megtaláld a középpontod. azt, ami tényleg vagy. samitől eegy picikét eltévelyedtél vala. mert ha önmagad vagy, nem lehetsz boldogtalan. ugye?... hahóóóóóóóóóóóóóó... van ott valakiiiiiiiiiii...kiiiiiii...kiiiii...kiii. senki. megint senki. mindig csak senki. megigérték, hogy a gumiszobába visznek, ott legalább nincs visszhang. s nincs fény. s nincs tükör. 

csak én vagyok.

csak én.