szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés

a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák

a csendben elsóhajtott titkos vágyak

mindaz, amit gondolsz és teszel,

mindig

minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.

Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.

Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.

És ilyenkor,

ilyen esetekben

a bemagolt Isten, akinek

a nevét nagy betűvel kell,

mert szokás

mert muszáj,

mert kötelesség írni:

kint marad.

isten van csak jelen.

Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,

nem csörtet, csak

figyel szépen és várja,

vágyja,

hogy nézzél szembe.

Önmagaddal.

De te félsz.

És nem teszed.

Tévét kapcsolsz.

Vagy internetet.

El innen.

Csendet kell gyilkolni.

Ám legyen.

Mi várunk rád.

isten, meg én.

Az igazi te.

nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.

I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.

kulcsokról. III.

Nos: eddig ismerem a forgatókönyvet. Eddig sokan ismerik. Az alábbiak csak hipotézisek. Váltogatni fogom őket, egy szomorú kimenetelűt egy hepiendessel. Hogy ne legyen olyan lehangoló, de azért se túl pozitív. Őrizzük meg a realitás illúzióját.

+1.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

És akkor jön. Te nem hiszed el, hogy jön, hogy ő az. Mikor elmegy melletted a kulcs égeti a tenyered. De te türelmes vagy: próbára kell tenni. A próbákat kiállja, az idő próbáját is. Elviszed hát, markába nyomva a kulcsod, a labirintushoz. Elindítod. És szaladsz, be a kertedbe, őrá várva. Miközben kerülgeted a falakat a labirintusodban: egyszer csak minden eltűnik, csak a nagy fal marad, a pompázatos kapuval, annak eszményi zárával. Elcsodálkozol: ez tényleg ő, hisz megtörte a varázslatodat is. Belépsz a kertedbe. Az egész kert remeg. Minden egyes porcikája. Pompába öltözik. Te is leveted köpenyed, leveszed kalapod, s kiöltözöl. Hisz a kiválasztott jön. Belép a kapun, az meg énekel. Egy pillanatig csönd van... egymást mustráljátok, egymással szemeztek, a kiválasztott egyik felől, a másik felől meg te meg a kerted. Aztán a kiválasztott felnevet, odaszalad hozzád, megölelitek egymást és te örömmel telve vezeted körül a kertedben. Minden érdekli, minden kis zuga, szeglete. Mindent megérint, megsimogat, része szeretne lenni az egésznek, a kerthez akar tartozni, mert jó itt. Te meg megengeded, hogy ültessen ő is, alakítsa a kertet, mert vigyázni fog rá. A falon kívül mindegy, hogy mi van: itt ketten vigyáztok a kertre. És a kert felvirul.

-1.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

Addig vársz, míg nagyon eltelik az idő. Az idő mindennek ura, de senki sem uralkodik rajta. Ezt te is tudtad, de valahogy megfeledkeztél róla. Vársz hát, és belefásulsz a várakozásba. Igaz ugyan, hogy a kerted nem bocsátod szabad prédára, de meghal, így is-úgy is, mert nincs aki szemeivel végigsimogassa, nincs aki lelkéből feltöltené. Messze vagy a kertedtől, így még rosszabb. Kitűzöl hát egy időpontot. Ha addig nem jön senki, akkor visszavonulsz. A kertedbe. Nem lesz ugyan boldog sem a kert, sem te magad, de inkább ezt választod, mintsem hogy folyton szabad prédává tedd a kerted. Az idő eltelik, s nem jelentkezik senki. Mélyet sóhajtasz hát és elindulsz, vissza a csodálatos, mágikus, ám lassan haldoklásnak induló kertedhez. Kapálgatni fogsz, gyomlálni, együtt sóhajtozol a pipa mellett éjjelenként a virágokkal, a füvekkel, a fákkal. Ülsz majd a kerted közepén s nem fogod érteni, hogy mi miatt történt másképp, mint ahogy eltervezted.

+2.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

Megjelenik. Felbukkan. A kulcs megremeg a kezedben, s te tudod, hogy ő az. De megfigyeled, hisz nem vagy izgatott, türelmesen helyezed őt a nagyítód alá, hogy megbizonyosodj: jó döntés lesz. A kulcsot a kezébe nyomod, az ficánkol örömében, és elkíséred a labirintusod széléhez, majd elbúcsúzol tőle. Gyorsan, ismerve az utat, vissza szaladsz a kertedhez és üdvözlöd őt. Az meg már tudja, hogy miről van szó, már készülődik is az ünnepre. Te is átöltözöl. Matatni kezdesz a kertedben, de a szemed folyton a kaput kémleli. Sok idő telik el így. Lassan már kétled, hogy meg fog érkezni a kiválasztottad. De a kapu nem jelzi, hogy elhagyták. Pulzál a felülete. A kulcs még a kezében van. Aztán sok, rettentő sok csend után végre kattan a zár- a kiválasztott megérkezett. Fáradt és elnyűtt, de a gyönyörű kerted látványa feltölti energiával, egészséges és szép lesz újra. Mosolyog, majd nevet. Te is örülsz neki, meg örülsz vele is. Átöleled, engeded megpihenni a hosszú út után, üdítő italokat szolgálsz neki, megeteted, megfürdeted és ráparancsolsz, hogy pihenjen le. Azon az éjjelen, a kerted közepén keresztbe tett lábakkal pipázgatva a padon összesúgtok a kerteddel. Másnap végigvezeted a kerted nagy részén, ő csodálja, és odavan mindenért. Fél rálépni a fűre, nehogy valami baja essen és te nevetsz a bohó óvatosságán. Örülsz, hogy megérkezett a kiválaszottad. A kert meg felvirul.

-2.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

Megérkezik. A vizsgálat alapos, bár a kulcs nem ficánkol átadod neki mégis, örülsz, hogy megjelent végre. A kertedbe sietsz és felkészíted az ünnepre. Az ünnep napjának az elérkeztekor a kiválasztott megjelenik, és örül, hogy itt lehet. Te körbevezeted és örülsz, hogy megmutathatod neki a kis kertedet, a munkádat. Jól elvagytok: ő mindent megcsodál és el van varázsolva ettől a kis szigettől a nagy világban. Örömmel pihen le minden este. Aztán a virágok valamit megéreztek. A kert valami furcsát érez a levegőben. A kiválasztott sem mosolyog már: oda a varázs. Unja az egész kerted. Te észreveszed és nem tehetsz semmit ellene. Csak ülsz és nézed és várod, hogy mikor hagyja el a kerted. Mielőtt elmenne kifoszt és feldúl ő is, mint a többiek. Te meg hagyod. Miután elkotródott újra nekikezdesz annak, amit már időtlen idők óta csinálsz: megtalálni az igazit és egy csodálatra méltó kertet mutatni neki.

+3.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg.  Te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.

Beviszed a kertedbe és segítesz neki felépülni. Eteted, itatod, gyógyfürdőbe parancsolod, sétálni viszed és a jó levegőnek, a kiváló ellátásnak és az odaadó figyelmednek köszönhetően talpra áll. Egyszer csak azon kapod, hogy gyomlál. Bocsánatot kér, de te nem is haragudtál rá. Körbevezeted a kerteden, s ő mindent megérint, a része akar lenni, hisz neki köszönheti az életét. Ő is alakítja a kertet, ami újra ragyog az élettől.

-3.

Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.

Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg. -te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.

Kiviszed a labirintusod szélére és elbúcsúzol tőle. Egy orvos kezeire bízod, aki talpra állítja. Nem állta meg a próbát, nincs mit keresnie a kertedben. Egy ideig még pulzál az ajtó, majd fakóvá válik. És te újra nekikezdesz: kertet ápolni, kaput ácsolni, zárat kovácsolni és ha mindezzel készen vagy: akkor vársz.

Vársz.

Vársz.

a kulcsokról. II.

A zene, ami összeforrasztotta a reggeli órában a kulcsok köré szőtt gondolataimat az a The Berliner Philharmoniker egyik kiváló alkotása, a szöveg végén majd linkelem. A reggel fényei káprázatosak voltak a fagyos levegőben, és én zenével a fülemben próbáltam felkészülni a napra, az órára, amire ilyenkor be kell menni. Miután leugrottam a villamosról és a gyalogátkelő lámpája is zöldre váltott, akkor ugrott be a listából egyenesen a fülembe. Elvarázsolt. Gyönyörű zene, gyönyörű hangú szopránnal, és a reggel tele lett fájdalommal és jó volt, mert a fájdalom meleggel töltött el és alig néhány másodperc után azt kellett észlelnem: melegem van.

De nem a számról szerettem volna beszélni, hanem a kapu szimbolikájáról, a szerelemben s a párkapcsolatban, meg egyáltalán. Ezentúl beszéljünk úgy róla, mintha nem arról beszélnénk, mint amiről beszélünk. Talán megkönnyíti az elmélyülést. Szóval éljünk a giccsel: a szív legyen kert, a zárkózottság, a bizalmatlanság legyen a fal, a kapu legyen az esély, a zár legyen a bizalom meg a nyitottság és a kulcs, mily meglepő, legyen a fent említett bizalom és nyitottság, a másik fél részéről, meg a szükséges plusz, ami mindenkinél mást jelent.

Nos, mint minden normális ember, mi is meg szeretnénk óvni a kertünket, amibe felmérhetetlen mennyiségű időt, energiát, figyelmet, türelmet, tehát munkát fektettünk. Amikor elkezdtük a kertet ápolni, kezelni, még nem figyeltünk a védelemre, de bizony meg is jártuk, többször is, mert jöttek s egy óvatlan pillanatban széttiporták hetek, hónapok, évek munkáját. Ámde jött az ötlet, hogy falat kell húzni. Vastag legyen és ellenálló, erős tömbökből, hogy bírja a strapát. A fal távolságot jelent másoktól, távolságot a világtól. Hiába: leköt a munka, ami a falemeléssel jár. De megéri, mert bár nyugta lesz az embernek, az ember kertjének.

Mikor kész a fal, akkor egy darabig csend van. És az jó. Senki sem zavar. A virágaid nőnek, szépülnek, virulnak, a kerted ezerrel prosperál. Egy darabig. Aztán a csend terhes lesz. A virágok kezdenek fonnyadni, a kerted fakul, s te nem érted: miért? Játszol a homokban, a fűben s nem érted, mit rontottál el.

Aztán megvilágosodsz. Rájössz: a virágok a látogatókból éltek. Nekik köszönhetően váltak olyan gyönyörűvé, kerted végül is nekik készül, a munka öröme és a megelégedettség lehet csak a tied, amit a látogatóid arcán láthatsz, mikor csodálják a munkád. Nekilátsz hát: kaput vágsz a falba, díszes kaput, ami méltó egy ilyen pompás kerthez. A kapu, mivel a te kapud: téged felismer. Nagy a gond, ha nem enged be, vissza, a saját kertedbe. Akkor valami nagyot véthettél. Egy kulcs jár a kapu zárához, szép míves az is, öröm kézben tartani. S te felkészülsz az útra: köpenyt veszel és kalapot, hogy ne legyél feltűnő és nekivágsz a nagyvilágnak. Keresed, hogy kinek nyomhatod a kezébe a kulcsodat. Az első kapuk kulcsa, zárja és maga a kapu is fusi munka. Hirtelen nyomod valaki kezébe, az meg visszaél vele, kinyitja a zárat, bemegy, széttipor mindent, oszt eldobja a kulcsot. Egy ideig megint a kerteddel foglalatoskodsz, rendbe szeded, ápolod, míg újra helyrepofozódik. Ezzel egyszerre egy új kaput építesz a faladba: a régit már nem lehet használni, egy kulcshoz egy ember tartozhat csak. De az előző kapu esete bele lesz építve a következőbe, így az még díszesebb lesz, még csodálatosabb, zára precízebb és fondorlatosabb, a kulcsa maga egy csoda. Újra rászánod magad, hogy megmutasd magad, a kerted valakinek és újra csalódsz. Újra kiépíted a kerted, új kaput építesz, szebbet, mint az előző, a zára kovácsmestermű, a kulcs hozzá a technika csodája. De most már okosabb vagy. Túl sok munka ez így, és mind hiába. Építsünk még falakat, a kinti fal köré. Legyen egy labirintus. Egy hálózat, utakból, esélyekből, lehetőségekből. Mikor megvan, elindulsz és újra találsz valakit. Újra megbízol benne, méltónak találod a próbára. És újra csalódsz: vagy nincs kitartása, nem kíváncsi a kertedre „egy szaros kert nem ér ennyit, inkább megyek dolgomra”, vagy újra széttiporja a kerted, s kifoszt. Te nem érted. Pipázol a szétcincált kerted közepén, lábad keresztbe téve és nem érted. Mit csinálsz rosszul? Mit tévedtél, miben? Arra a következtetésre jutsz, hogy még nagyobb kell legyen a labirintus a kerted körül és még pompásabb a kapu, a zár, a kulcs. És nekilátsz, mindent újra felépíteni-kiépíteni. A munkálatok befejeztével nem késlekedsz: neki indulsz az útnak, hogy újabb kiválasztottat vezess el a kertedbe. Most már edzett vagy és kitanult: több ideig figyelsz, közben éled az életed az emberek között, eszel, iszol, dolgozol és mulatsz, de tudod, hogy a kertednek hamarosan nagyon rossz lesz, ha nem találsz újabb kiválasztott-jelöltet. Újat találsz hát és átadod a kulcsot és -mily meglepő- ugyanaz történik, mint az előző esetben.

Megint pipázol, a kerted meg nyög, sajog és fáj is. Te sajnálod. Tanácstalan vagy. Nem tudod, hogy mit tehetnél még: hisz minden olyan jól el van tervezve. Addig-addig pipázgatsz, keresztbe tett lábakkal a kerted közepén, a padon, míg rájössz a megoldásra. Meggyötört arcod felragyog, tele leszel energiával, és a kerted erőt merít belőled, hamarabb rendbe jön, te nagyobb erőbedobással tudsz dolgozni, egy újabb kapun, annak újabb zárán, annak újabb kulcsán. Miután ezzel megvagy, kimész a labirintus szélére. Előtte végigsimogatod a kerted: minden egyes fűszál benne a tied, mindegyik egyedi és érték. A labirintus nagyságát megtriplázod a kert körül majd egy varászlatot mondasz. Aki a varászigét tudja, aki rájön: a labirintus köddé válik s már csak a kulcsnak kell a birtokába lenni, hogy oda bemehessen az ember.

Útnak indulsz. Sokáig nem fogod látni a kerted. Ő tudja, mindketten tudjátok. Figyeled... és vársz.

Vársz.

Vársz.

Amint ígértem: a link a Parfüm c. film zenéje.

ma megint...

Ma megint havazott. Elege van már belőle az embernek így, március környékén, főleg ha lehet tudni, hogy olyan, mint a tiszafa virága, hamarosan nyoma sincsen.

Apropó tiszafa. Előttem egy négyszemű ablak, fölötte még kettő szem, mely szintén nyitható. A kilátás maga nem okoz maradandó esztétikai károsodást de az érzékek lenyűgözését sem katalizálja. Könyvtárból kandikálok kifele. Csend van, lapok sercegnek, meg a hippi kinézetű srác laptopján a billentyűk csattognak néha. A folyosóról hang szűrődik be, amúgy csend van, álmosító így kissé kényelmetlen csend. Ma reggel, mikor megérkeztem Foucault Szexualitástörténetét tanulmányozni még szürke volt minden. A négy ablakszem a filológia épületének századfordulós éleit, szegleteit mutatja, a képbe egy tiszafa szertenyúló ágai pofátlankodik bele. Néhol felbukkan egy-egy galamb az épület tetején. Ott bambulnak egész nap. Az épület kopott. A tiszafa is az, a galambokról meg már nem is érdemes említést tenni. Most is ez a kéményen gubbaszt. Meg még ott van még egy, csak annak csak a farktollai látszanak.

Mint fentebb is szemléltetni próbáltam: magát a képet inkább meddőnek, mint termékenynek lehetne nevezni, de az ember az ilyen képpel nem is igazán szokott foglalkozni, leginkább átsiklik a szem rajta.

De hullani kezdett a hó. Egyszerű elem egy képben, különböző fotómanipulációs eszközökkel könnyű ilyesmit generálni.

Mégis.

Mivel az épület patkó alakú és a homorított oldala keletnek néz, valamint a szél, ami a havazást jobbra-balra tereli kelet felől fúj: páratlan játéknak lehettünk tanúi. Mintha egy bécsi üveggömbben, annak a varázsvilágában találnánk magunkat: az élmény figyelmet lekötő és elvarázsoló is egyben. Az óriási pelyhekben már-már inkább potyogó mint hulló vargabetűket írt le szálltában. A libbenő hópelyhek és a tiszafa lassan behavasodó, méregzöld ágai elképesztő hatással vannak a könyvtárban tengődő agyakra: a szemek a lapokról az ablakokra szegődnek, nagyra tágulnak, az arcok mosolyognak s tartson bár mindez csak egy pillanatig, az élmény, illetve ennek (ki-)hatása több órán át tart majd.

Az ég majdnem fehér, most teljesen oldalról mozgatja a körkörösen a szél a pihéket, így olyan, mintha fenyőmagvakat látnánk hullani, csak épp lassított felvételen és nagyobb ívben, szélesebb pályán keringve. És hópelyhek vannak a fenyőmagvak helyett. Mennyire eltérőek, mégis milyen könnyen lehet asszociálni őket.

Lassan befejezem a leírást. Csak figyelmem hivatott igazolni úgyis, ám mostanra már lankadt, annak-előtte meg inkább a képi hatás kidolgozása foglalta le, mint mondjuk a hópihék számolgatása. Tehát hazugság az egész. Alig egy páran emelték fel a tekintetüket az olvasásból a havazás kedvéért és az arcokon több fintor volt mint a mosoly. De kit érdekel: jó volt elhinni, még ha nem is volt igaz. Még ha tudjuk is, hogy annak a hitelessége, amit elmondtam: kétes.

Ám az is lehet, hogy az utóbbi a hazugság. Így mindenáron hinni kell valamiben. Négy lehetőség van, ezek közül kell választani: vagy az egyik igaz, vagy a másik(ez esetben értelemszerűen az ellenkezőt állító kijelentés a hamis). Vagy mind a kettő igaz, ami kétségbe vonná az olvasó józan eszének a józanságát, vagy mind a kettő hamis, ez esetben egy felettébb szkeptikus olvasóval állunk szemben. Kellemes időtöltést a kérdésekkel.

De, hogy segítsek: lehet-e egy szövegben teljesen megbízni? Lehet-e egy szöveggel szemben teljesen bizalmatlan lenni? Hisz a szöveg olyan, mint az ember... a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, mind-mind benne vannak.

Elnézésed kérem, olvasó, a kis tréfáért. Remélem azért derültél rajta.

2010.03.15.

a kulcsokról. I.

Egy darabban van szerencsém szerepelni, minek a magyarra lefordított címe: Nő!. Egyetlen hímneműként mint kontraszt vagyok jelen, keretként, ami rávilágít a nő nő-létére. Jeleneteink között szerepel egy olyan, ahol a párka-szerű lények egy botra madzaggal felkötött kulccsal táncolnak a színpadon, mindegyik kezében eggyel. Ezektől a kulcsoktól elbűvölve hipnotikus állapotban követik a nők saját kulcsukat az élet nagy kapujához. A párkáknak(nevezzük így őket) nincs arcuk, hófehér maszk takarja őket, játszanak a nőkkel, forognak, keringenek, így a kulcs a darab ezen jelenet-univerzumában saját útját, ha úgy tetszik: saját pályáját járja. Van, amikor egy kulcs több nőt is vonzz, olyankor versengve megpróbálják elkapni az élet értelmét jelentő nyitóeszközt. A zene a Carmina Burana remekmű együtteséből egy darab, de ez, bár lényeges szimbólum a darab esetében, ez esetben kevésbé mérvadó.

A kulcsokról, akkor. A darab alapján. A kulcs, mint az ajtó játéka, ami olyan, mint a Sfinx rejtvénye: ha birtoklod, akkor tovább mehetsz. Az ajtótól elváló, elkalandozó, de vissza-visszalátogató mostoha rész, mint a zár elválasztható de kárpótolhatatlan része, mint két dolog, ami egymás nélkül létezik, létezhet ugyan, de nem bír értelemmel: mert kinek van szüksége egy olyan zárra, amelyhez nem létezik kulcs? Kinek kell egy olyan kulcs, mely nem nyit semmit? Vagy átértékelődik a tárgy(a kulcsból mondjuk, ha díszes vagy eszményi értékkel bír, nyaklánccá, dísztárggyá ereklyévé stb. válhat, ellenkező esetben egy kis kézügyesség kíséretében lehet még sörnyitó, csavarhúzó, fűrész, a modelltől függően), vagy elveszíti értelmét a létezése.

Az ajtó, a kapu valamit valamitől hivatott elválasztani. Mint szimbólum ezért tökéletes. Ezért létezhetnek ilyen szólások, szókapcsolatok, hogy „a szívem kulcsa”, vagy „kinyitottad a szívemet”, „megtaláltad a kulcsot a szívemhez”, stb. Az embernek már nagyon régtől fogva( talán épp embersége kezdetétől fogva) szüksége van arra, hogy felossza a teret. Enélkül nem érzi magát biztonságban a természetben, annak egységében. Enélkül nem különcködhetne.

Minden tisztességes kapu tartozéka egy kapunyelv és az azt irányító kilincs. Ez biztosítja ugyan a tér elválasztását/leválasztását(mondjuk a kíváncsi szemektől), de ugyanakkor megengedi, hogy ha valakinek kedve szottyan, vagy épp arra volna dolga: minden előzetes bejelentés nélkül belépjen azon az ajtón, kapun, átmenjen abból a térből, amelyből le lett választva-abba a térbe, ami le lett választva.

De az ember bizalmatlan állat. Az igazán fontos dolgokat elzárja, elássa, elrejti(ilyen esetekben a kulcs a pontos koordináták információjának a birtoklása) azt, ami neki fontos. Hogy csak ő, illetve az általa felhatalmazott személyek léphessenek be oda, az ő, ha így jobban megfelel: szent terébe.

Az ilyen helyek fontosak. A fontos helyek nyugalmat, csendet és tiszteletet igényelnek, gondoljunk csak a kiemelkedő fontossággal bíró egyházi és világi nyílt és zárt terekre. Ez azt is feltételezi, hogy kevés embernek adatik meg ezen privilégiummal élni, ezek közül kevesen szeretnének ezen privilégiumukkal élni, és ezek közül kevesen tudnak ezen privilégiumukkal élni bár esélyt kaptak rá és szeretnének is... és ilyen formán nagyon lecsökken a látogatók száma.

A fent említett darabban egy ajtóhoz sok kulcs jár. Ez nem az ajtó, illetve a zár minőségét hivatott bemutatni(amely ajtóhoz sok kulcs jár, az ajtó által őrzött tér kevés jelentőséggel bír: minél több a kulcs, annál kevesebbel- ár a sok itt eléggé viszonylagos, nem lehet összehasonlítani egy lakást egy múzeummal). Ez az ajtó ugyanis egy bűvös ajtó. Ez az élet és a halál közötti ajtó. Az élet: a kulcsod keresése. Attól függően, hogy milyen életet élsz, milyen szabályok szerint, milyen minta szerint és mindezt mennyire tudatosan, hitelesen és következetesen teszed: találod meg te a te kulcsodat, vagy veszed kölcsön valaki másét. Hogy milyen a kulcsod, az majd akkor válik meg, ha majd kinyitottad az ajtót. Ha elégedett vagy azzal, ami odaát vár: akkor az a te kulcsod. Ha nem vagy elégedett: akkor is át kell menni, mert, bár nem a te kulcsod- a magadévá tetted azáltal, ahogyan éltél. A nyitás pillanata az élet szimfóniájának a záró része. A teljes, a részleges, vagy az egyáltalán nem bekövetkező kiteljesedés. Minden kulcs ugyanazt a zárat nyitja, de a túloldal mindig más(jól szemléltetik ezt a Mátrix-trilógia második és harmadik részében az ajtó-jelenetek). Az ajtó: tökéletes. A zár: kitűnő munka. A kulcsok: személyre szabottak. Minden kulcs egy bizonyos elvárás önmagaddal szemben: ha azt teljesíted, tied a kulcs. Ha mégsem elégedett az ember az csakis egy okból lehet, éspedig a saját döntéséből kifolyólag. Mivel nincs kinek magyarázkodni, nincs kitől kegyelemért esedezni, ez egyszerűen így van(az Istennek nevezett valami semmiképp sem lehet személy- ha az lenne nem létezne ez, amit a minden főnévvel lehet lefedni): nincs kulcs-csere sem, hiába a sírás-rívás, meg a mégegyesélyt-féle próbálkozások. Amit főztél: edd is meg(bámulatosak ezek a szólások: egyszerűek, tömörek, lényegre törőek és közérthetőek).

De nemsokára másfajta zárról szeretnék beszélni, másfajta kapuról és másfajta kulcsról, a továbbiakban...

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.

… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.

A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

szavak. ( II.rész)

Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.

már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei

Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.

A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...

Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.

Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.

Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.

Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.

nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor

szavak. ( I.rész)

amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam

forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet

Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.

szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek

Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.

Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.

sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette

Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.

fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok

Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.

Elmélkedés. Spirál után.

Vannak játékok, amik halálosak és vannak más, még halálosabb halálos játékok. Vannak gondolatok, melyek komolyak és vannak más, eltérő komoly gondolatok. Vannak igazak és vannak igazak, mások mint az előbbi igazak. Alapjában véve a játékk, ha jó:mind halálos, az igazi gondolatok meg csak komolyak lehetnek; az igaz meg csak igaz, bár a látószög sokat alakít ezen igazságok érzékelhető megalapozottságán. És, persze, van szerelem. De lehet hogy nincs. Akkor meg szerelemtelenség van. Ami kissé hasonlít a szerelemhez(asszem). Csak több az őszinteség benne. 

 

Észrevettem, hogy mikor teljesen jól érzem magam, mikor elengedem magam és azt hiszem, hogy mindenki boldog körülöttem, mert én is boldog vagyok, vagy mert ez épp egy olyan legyünkboldogok-nap, amikor mindenkinek, még nekem is boldognak kell lenni- akkor nagyképű vagyok, színpadias és arrogáns. Útálatos, a magam módján-az ú direkt maradt hosszú. Mikor azt hiszem, hogy igazán jót teszek, hogy talán mégsem kell folyton rossznak lennem, és megy ez már önfegyelem nélkül is, megy ez a szorítózabla nélkül- előjön a faszfej énem. Nem, kedves olvasó, nem önsajnálat ez, inkább olyan számadásféle, ami írásban is megjelenik, valószínűleg az én elképedésemre-is. Nem, nem akarok nagyképű, arrogáns, fellengző lenni. Amikor akarok- akkor mindig okkal vagyok az és úgy érzem, hogy olyankor irányítani is tudom ezt az egész játékot, hisz ugyan mi más volna az egész. De mikor nem ez a célom, mikor... asszem ezt, itt be kell rekesztenem. Ezt a gondolatmenetet. Kezdek undorodni magamtól.

A múltról gondolkoztam, meg azon, hogy létezik-e valahol egy másik jelen, ahol jól dönt az ember. Vagy rosszul. Ám meggyőződésem: sem rossz, sem jó döntés nem létezik, mert a jó-rossz döntések összefolynak úgy a múltban, mint a jelenben és megszülik önnön magunkat. És az ezt követő még újabb önmagunkat. Aztán meg a legújabbat, hogy még újabb kövesse azután. Folyton szülünk, ez az egész világ valahogy olyan, mint egy groteszk szülészet, ahol vége-hossza nincs a méhlepényeknek, a köldökzsinóroknak és a frissen kipottyantott frissen gőgicsélő éneknek. De mégis érdekel a fenti kérdés. Nem bánok semmit, amit tettem, még ha a társadalom konvencióit néha iszonyatosan tökön méltóztattam legyinteni. Ez a firkálmány sem azért született, mert bánok valamit, vagy mert meg szeretnék változni, olyan nagyon. Hanem mint gondolat. Szárba szökkent, így mutatta meg magát előttem és ez: írást kívánt. Spirál. Nem tudom, hogy hol van a kezdete valaminek is. A kezdet azért fontos, mert valamilyen módon magában hordja a vég jeleit is. Ahogy a vég egy új kezdetét sejteti, talán nem is olyan nagyon sejtelmes módon. Néha lassúnak érzem magam, csak pörögnek az események, és nem tudom már, hogy akkor kezdődik valami, mikor két ember érezni kezd valamit egymás iránt, vagy még azelőtt, mielőtt megismerték volna egymást. Félelmetes, ahogyan a dolgok hosszú sora összefolyik, egymásra olvad, elemeire bomlik és újjá szerveződik, csupán azért, mert egy új esemény hat az azelőtti rendszerre, ami miatt az egész azelőtti rendszer fogja magát és nagy alázatosan összeomlik. Igen. Nem tudom hol van kezdet. Hol van vég. Van e vég? És kezdet? És ha nincs- mi van akkor? Olyan szörnyen összetett az ember? Éppen ennyire? És éppen annyira? Miért? Miért ne, végül is? És ha változni akar? És ha nem akar változni? És ha változni akar mert kell? És ha esetleg változni nem akar, pedig kell, vagy talán mikor változni akar, de erre bizony semmi, de semmi szükség?..

Nézi a tükör előtt és... szóval nézi magát. Nincsen sok minden, ami megnyugtatná az arcvonásain. A szemein kívül. Azok megnyugtatják. Mert látja bennük: igen, ébren van. Néha. És olyankor: igen, bizony ez a valóság. Ez a reális állapot. Igen. A kritikust megkritizálták. És mi tagadás: ez fáj neki. Persze. Nem is az egójának- a létezésének fáj. Mert másképp kéne létezzen, ezek szerint. Másképp, érti vajon, hogy mit jelent ez? A másképp azt jelenti: nem úgy, mint azelőtt. Olyan furcsa régi leveleket bújni, és belepillantani abba, hogy milyennek is láttak régebb engem. Önmagukat az emberek. Önmagam én. Keserű. Meg édes is, kissé, tele elnéző mosollyal, vagy pajkos hunyorítással. Zömében zúzmarás hegycsúcson érzem magam, és egyedül, olyankor. Noha alátámasztják valamennyire hivatalos, mások által is megindokolt módon, hogy én, a hím nemű, x nevű egyed akkor is léteztem, mikor az a bizonyos levél íródott: mégsem rólam szól. Valakiről. Most hirtelen nem értette, hogy mit zagyvál itt össze. De hát- végül is mindegy. Nem az írás logikai korrektsége a legfontosabb(bár sokan nemígy gondolják), hanem az a tömény mondanivaló, ami lehet nagyon komplex, lehet nagyon egyszerű is, ám mindenképp kell adjon valamit annak, aki aztán értelmezi az elmondott mondanivalót. Szerintem. El kell érjen, és változtatnia kell. Ennyi. A többi, merő dekoráció.

Tanácstalanul kószálva a városban egyre inkább megtanul figyelni az ember. Aztán mintát észlel, amit több embernél is felfedez. Általában hasonlítanak egymásra ezek a hasonló viselkedés-mintával rendelkező emberek. A furfangos az a minta, ami egymástól eltérő emberek társaságában is ugyanúgy megmutatja magát, láttatja azt, hogy igen, én itt is élek. Vagy belénk sulykolt viselkedés-minta ez... vagy nem tudom, hogy mi. Az utóbbihoz tartozik a szerelem, a szeretet is. A gyűlölet, bár talán helyenként indokolt tud lenni, mindegyik. Ilyen minta kéne legyen az írásom is. Ilyen eltérő emberkékre is ható, elemi minta. De mikor ezt leírom, rögtön az jut eszembe, hogy: fuckeztnemlehetmegcsinálniteállaaaat!! Persze, le-legyintem magam, uggyan, nem láttál még engem, kisszivem, alkotás-szülés közben... kutyafasza Demiürgosz! Ezalatt rágom a körmöm. Szégyellem magam. És félek, hogy kiderül: kiderült. Mert akkor már röhöghetnek, akkor már széjjel lehet szedni, kérem szépen: nekem már mindegy lesz. Én már akkor halott leszek. Nem lesz író. Csak ember. Ami, már elnézést: nekem édeskevés.

Szóval, összegezve a fenti lecsót: író vagyok. Azaz: annak tartom magam, mert végigmentem az útvonalon(elmélkedés az egzisztenciámról, következtetés levonása- azértvagyok író mert...- és végül az ellene-ellenem, íróságom ellen-szóló érvek tüzetes-tüzes elemzése, mely után még mindig kedvem van tetszelegni ezen titulussal- értsd: más dr. Ádámfalvi Géza, vagy ing. Etelkási Kozma Magdolna, esetleg prof. dr. Péterfi Emília Andor, míg én író Kiscsuri Pinduri. Na. Így valahogy.) már csak egy aprócska kis lépés van hátra. Ez a életem nagy részét ki fogja tölteni. És, jobb esetben, ebbe fogok meghalni. Szóval abba, hogy bizonyítsam, hogy író vagyok. Emberségemből táplálkozok. Rossz tulajdonságaimból, meg persze a jókból, egyaránt. Ezért lehetek az, aki elbassza, és ugyanakkor az is, aki leírja, hogy elbaszta, hogy te, okosészseniálisOlvasó: ne baszd el.

Ha nem sikerül, az én kudarcom, az én kudarca, függöny le, slussz. Ha igen(és ebben nem egy ember dönt, de nem is egy generáció) akkor szarügy, mert nem érhetem meg, hogy babérkoszorúval körberángassanak agorákon meg egyéb ilyen muris helyeken, miközben százezrek visszhangozzák dicső nevem, valahogy így: Pindurííííííííí....íííííí.... Kiscsuríííííí...íííí... Na. És ebből maradok én ki. Jobbik esetben. De bár nem pazaroltam tintát, lapot, kB-okat hiába.

dedikálva: főleg magamnak. Emlékeztetésül.

meg névtelennek. Puffneki.

meg neked, Olvasó. Hogy keseredet plasztik- ambróziám enyhítse. Vagy keserítse. Ha túl sok  édes volna szájadban.

alternatív jelen(-ek)

-Nézze: akkor én már végképp nem értem!
Füzet csattant az asztalon és elpattant egy ceruzahegy, lepottyanva a poros parkettára. A meleg fényben valahogy minden kissé elmosódott, valahogy élét vesztették a tárgyak és a közeledő éjszaka pókhálós magányának csendjét valahogy felverték az előbbi, itt tányércsörömpölésre emlékeztető hangok.
-Tudom.- mondta az, aki a tábla előtt ült, háttal ennek. Szemüvege mögül mosoly és pajkosság csillant az előbbi fiatal, még ránctalan homlokára, szemébe, enyhén zilált hajára, holott arcán nyoma sem volt sem mosolynak, sem valami ilyesmire emlékeztetőnek.- de így nem is fogja megérteni.
-Így?
-Így bizony. Például el tudná, kérem, magyarázni, hogy miért is dühödt fel azon, amit mondtam? És főleg: miért csapkodik itt, hisz felveri a Nagyokat!- ezzel a falon körbefutó Nagyaink-fotóláncra mutatott. Hangja nyugalmat sugárzott, de nem volt irónia mentes.
-Mertmert... mert nem is tudom.. mert nem létezhet! És mi az, kérem, hogy párhuzamos időcső, vagy idő-lift, vagy... vagy egyáltalán: honnan szedi ezeket a fogalmakat?!
-Honnan szedem? Nem szedem, tisztelt kolléga. Nem szedem. Ön rám nézett, mikor odacsapta a füzetet, ceruzástól az asztalomhoz. Ugye?
-Tessék? Hogy jön ez most ide?
-Csak válaszoljon, kérem.
-Hát... nem is tudom... azt hiszem igen.
-Figyelte a szétpattanó szén-darabokat, a ceruza hegyéről? És azt a furcsa hangot, amit a papírlapok egymáshoz való dörzsölése okozott, ebben a meglehetősen rendhagyó akusztikával ellátott teremben? És egyáltalán: figyeli-e, hogy a lámpa mind a 7 darab 40 wattos égőjének az izzó wolfram-szálja hogyan pulzál az elektronok egyre megújuló és ritmikusan ismétlődő hevítő áramlata által?
-NA DE PROFESSZOR ÚR! Minden tiszteletem, de... de lehet, hogy önnek megártott a zárt levegő. Hogy jön ez most ide? Mi köze van az időnek a pulzáló wolfram-szálhoz? A röpülő papírhoz, vagy akár a pattanó széndarabkákhoz a ceruza hegyéről? Miért kerüli, kérem a megválaszolását feltett kérdéseimnek?
-Nem kerülöm, Albert, nem kerülöm. Csak próbálom rávezetni.
-Egy villanykörtével? Ugyan mire?
-Önnön létezésének egyik alapvető okára. Ezért várom a választ a kérdésemre. És lenne még egy kérdésem. Kérem: legyen oly szíves és válaszoljon erre is. Ön szerint jobb lett volna a világ egy Hitler nélkül?
Csend lett a teremben. A halk reccsenések a falban, az ajtócsattanások a távoli folyósokon, a nemrég elszívott dohány füstjének mennyezet alatti utó-gomolygása valahogy mind-mind az óraketyegésre emlékeztettek. A falon is a Nagyok, a komoly tekintettel, monoklival, századeleji pápaszemmel, pödört bajusszal.. mind-mind az idő visszavonhatatlan csepegését, cseppjeinek ritmikus elpárolgását sugalmazta. A professzor összekulcsolt kezét arca elé téve szemlélte az ifjút, oly módon, hogy ez csak a sötéten és jóságosan, de mindazonáltal csalhatatlanul metszően rászegezett, belé fúrt szemeit láthatta csak. A régi kakukkos ingája suhant, megrepesztve ismételten a folyton újra összeálló csendet kattanásaival.

-Nézze, professzor úr: én nem tudom, hogy mi ez az egész, de remélem nem akar csúfot űzni belőlem...
-Nyugodjon meg, kérem: azt csak ön szeretné velem tenni.-Az egyik elpirul, a másik arcizmai pajkos mosolyba rándulnak, de egy pillanatra csak. - Én mutatni akarok önnek valamit. Hogy lássa- igazam van. De nem csak azért. Hogy ismerje meg önmagát, még jobban ; önnön valójában. És kegyetlenül őszintén. És hiszem: éjfél előtt sikerülni is fog ez a dolog nekem.
-És ugyan miért olyan biztos benne, hogy sikerül, ha szabad kérdeznem?
-Válaszoljon csak, kérem- újabb mosoly- a többit meg bízza csak rám.
-Felőlem.. és akkor sem hiszem, hogy... na, mindegy. Nem. Nem vettem észre sem az izzók ritmikus pulzálását, sem a pattanó ceruzahegy darabjait, sem a lapok sercegését.
-Gondoltam, hogy ezt mondja. De téved. Folytassa, kérem!
-És igenis: Hitler nélkül jobb lett volna! Gondoljon csak a sok halottra, a pusztulásra, a nyomorra, a tudomány és a művészetek elcsökevényesedésére, a kommunizmus megkérdőjelezhetetlen hatalmára és kihatására, Hitler halálára rákövetkezően..
-Ebben ismét téved. Vagy ha nem is teljes mértékben nincs igaza, mindenképp parányi mértékben van igaza.
-Tudja mit? Várom a magyarázatát!
-Készséggel. Mindazonáltal: meg kell kérnem, hogy vegyen elő egy lapot, és írjon három mondatot és rajzoljon három dolgot. Ami eszébe jut.
-Ön teljesen megőrült, professzor úr? Kérem: miért játszadozik itt velem? Nincs kedvem semmilyen ki-mit-tud-os csoda-mutatványra: egyszerűen csak válaszoljon. Kérem.
-5 perce van.- Kelletlen arckifejezés, majd halk sercegések a papíron.- közben én belekezdenék. Ön az időről faggatott. Én elmondtam, hogy hogyan látom. Ön enyhén szólva kinevetett és felháborodott az állításaimon. Íme: a válaszaim, amik egyben magyarázatok is. Még egyszer: lineáris egység, spirális egység, cső-egység, köteg-egység és massza. Ön kérem, mint én is, a lineáris egységet tapasztalhatja csak. Á-tól B-ig. A történelem is ilyen. Legalábbis az, amit láthatunk, azaz amiről olvashatunk. Ami benne van a könyvekben, amit reklámoznak a tévében és ami manapság ugyanolyan kereskedelmi árucikk, mint minden más. Azaz csak majdnem minden. Mindegy. A maják azonban, és az inkáknál is fellelhető, valamint a hindu és más keleti, illetve déli vallások és életfilozófiák is tartalmazzák magukban a krono-spiralitás fogalmát. Manapság meg annyira beépült a szókincsünkbe... végzett? Kérem: tűrje össze a lapot és tartsa a kezében mindaddig, amíg nem kérem, hogy bontsa ki és mutassa meg nekem is a lap tartalmát. Köszönöm... szóval: mint mondottam: ha valami spirál térben, akkor a legegyszerűbb spirál keresztmetszete ön szerint mi lehet? Gondoljon csak a golyóstoll rugójára..
-Egy kör.
-Úgy van: egy kör. Ez Apolló szekere is meg a horogkereszt a hindu ős-küllőivel, a magasságos nappal, ami a központi szimbóluma ennek a fogalomnak, bármennyire is furán hangozhat. Akár kerék, akár nap: mindegyik a kör-forgást mutatja. Általunk is érzékelhető megjelenése a természetben a női tisztulás, az évszakok váltakozása, az ár-apály, meg még csak az Isten tudná felsorolni, hogy mi minden más helyen fellelhető az idő ezen előfordulási formájában. A következő a cső-egység. Ezt már nem tapasztalhatjuk. De hipotetikusan boncolgathatjuk azért. Mi a véleménye a féreglyukakról?
-Ezt most a féregjáratokra érti a földben, meg a fában, meg... nem. Nem erre érti, ugye? A másikokra gondol? A teória szerint létezhetnek. De még nem hallottam, hogy valaki bekerült volna egy ilyen lyukba.
-Pedig én ismerek valakit. De ez most ne fontos. Tehát elismeri: elméletileg létezhetnek ilyen járatok.
-Igen.
-Jó. Tökéletes. Tudja, hogy hogyan elemzik visszamenőleg a föld éghajlatát, sok évre, századokra, ezredekre visszamenőleg?
-Igen... valamit olvastam róla, valami hidrogén-elmélet, és fagyott lég-buborékok, valami ilyesmi.
-Pontosan. Lefúrnak sok méterre a jégrétegbe az Antarktiszon, például, és elemzik a jégben konzerválódott molekulákat, baktériumokat, jégmintát, a H2O milyenségét, a konzerválódott levegőt bennük. Ezeket a mintákat aztán kb. másfél méteres jégcsövek alakjában tárolják. El tudna képzelni egy idő-spirált ilyen végtelenbe nyúló jégcső formájában?
-Igen, hogyne. De minek? Nem azt mondta, hogy folyton ismétlődik az adott időegység? Akkor meg hogyan lehetne végtelen?
-Ismétlődnek ugyan bizonyos tényezők, de a körülmények már nem ugyanazok. Képzeljen el egy Nagy Háborút, egy adott idő-intervallumban, majd ugyanezt a Nagy Háborút két-három ezer évvel később. Ön szerint ugyanolyan lesz a kettő? Ugyanúgy fog kinézni a kettő?
-Természetesen nem.
-Nos akkor: folytathatom?
-Igen.
-Köszönöm. Ám több helyen is lehet fúrni. Több helyről is lehet mintát venni. És a két minta nem fog teljesen egyezni, mert nem ugyan onnan vettük őket. Eltérnek egymástól, bár kétségkívül: kapcsolatban állnak egymással.
-És ön ezzel azt akarja mondani, hogy...?
-Hogy párhuzamos idő. Egy másik spirálban. Ahol például ön ül az én helyemen és ön magyaráz, miközben én hitetlenkedek. Érti?
-Értem, de nem értem, hogy ezzel mit akar..
-Várjon kérem. Ez a köteg-egység. Az idő egy irányba halad, de ugyanakkor más-más körülmények által lett befolyásolva, ezért másképp alakultak a történelmi viszonyok egy adott idő-intervallumon belül. És ezek a kötegek terjengenek, együtt a negatív idővel együtt, egy nagy, gigantikus masszát alkotva, mely finoman bár, de áthat mindent, ami létezik, ami ebben a világban előfordul és fellelhető.
-Bocsánat: mi is az a negatív idő?
-Az a visszafele-változata egy adott spirálnak. Van olyan idő-dimenzió, ahol Hitler fogalma csak ezután fog létezni.
-Borzalom...
-Meglehet.- Kint egyre sűrűbb a homály, a fény az utcai izzók plexiüvegjéről becsorog a terembe is..-
-De ha már Hitlernél tartunk..
-Ha már nála tartunk, akkor ki kell jelentenem, hogy kijelentése megfogalmazását megelőzően nem vett figyelembe néhány tényezőt, mely lehet módosította volna az ön becses véleményét, mármint a Hitlerre vonatkozót...
-Például?
-Például azt az aprócska tényt, hogy Hitler épp egy olyan kor hajnalán született, amelytől kezdve az ember túllépte addig meglévő folyton táguló, ám mégsem elég gyorsan növekvő határait, hogy még gyorsabban haladjon-Merre is?- és itt az a atombombára gondolok leginkább. Képzeljen el egy Hitlert most, hogy ennyire előrehaladt a technika! Szerintem végzetes volna. Úgy az emberiség, mint a Terra számára. Szerintem ha utolsó pillanatban is, de az embernek sikerült rádöbbennie: annyira előrehaladt technológiával rendelkezik már, szürkeállományának effektivitásából kifolyólag, hogy képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, nemcsak egy országot. Aztán meg a politikai irányzatok! A szeretet átértelmeződése, a Homo Sapiens fogalmával egyszerre, egy ütemben... szerintem ez kellett.
-Nem tudom azért, lehet, hogy másképp meg lehetett volna...
-Lehet. De nem tudhatjuk.
-És mit is akart a ceruza hegyével, meg a wolfram-szálakkal?
-Azt, hogy ön is láthassa: az idő tőlünk is függ. Tőlünk függ csak igazán.
-Miért?
-Mert bár mi is nagyon függünk tőle: felfedeztük, hogy van.
-És ezt hogyan tudja, kérem, bizonyítani ezen a példán keresztül?
-Talán úgy, hogy elmondom önnek: ha a számításaim nem csalnak, akkor a 7 izzószál összesen 1610 szer pulzált, ha egy másodpercre becsüljük az egész intervallumot, mely alatt az egész történt, a lap sercegése pontosan 67 dB. volt a csúcspontján, mindazonáltal a füzet csattanása, a terem akusztikájának köszönhetően majdnem meghaladta a 100 dB-t és a ceruza hegye pontosan 74 darabra tört, a 4 makro-méternél kisebb elemeket nem számítva, mert ahhoz több idő kellett volna.
 
Hirtelen iszonyú csend lett a teremben. Valakinek a keze elkezdett lüktetni. És a pulzus is felgyorsult.
-Ön... ön azt állítja, hogy az alatt az idő alatt meg tudta számolni a pulzálásokat, a decibeleket és a darabkákat?
-Nem. Ilyet én sosem állítottam. Én csak ezeket az értékeket tártam ön elé, mint tényeket.
-Nem értem.
-Pedig egyszerű. Ha valaki itt lett volna, hogy megszámolja az egész egy másodperc alatt megtörtént pulzálásokat, decibeleket és széndarabokat: ezeket az eredményeket kapta volna.
-De honnan tudja, hogy valósak ezek az eredmények?
-Hát onnan, hogy valaki ténylegesen lemérte ezeket.
-Ugyan ki figyelhette mégis mindezeket, hisz rajtunk kívül nincs itt senki!
-Hát: én.
-De... de hiszen most mondta, hogy nem tudta egy másodperc alatt kiszámítani a fenti eredményeket!
-Természetesen lehetetlen egy embernek gépek nélkül mindezt egyszerre megfigyelni.
-De akkor hogyan sikerülhetett önnek mégis?! Gépeket használt, netalán? Rejtett kamera, meg ilyenek?
-Nem. Egyszerűbb dolgot tettem, kedves kolléga. Az időt lassítottam le és úgy figyeltem meg a fenti eredményeket. Közben kimentem a kávéautomatához, a bejárati ajtó mellé, és ittam egy dupla feketét, tejjel, cukor nélkül. De lefröcsköltem magam, így ki kellett kefélnem a nadrágomat a férfivécében. Utána meg bejöttem, elővettem a hangrezgés-mérőt, a szén-darabokat szerencsére nem kellett a földről összeszedegetnem, de mégsem volt olyan egyszerű lefotózni, először 3 különböző szögből le kellett fotózni, fehér háttérrel, majd egy 3D-s képet készíteni, számítógépen keresztül, ahol aztán könnyen meg tudtam számlálni a darabokat. Érdekesen tört meg a szén-hegy, szerintem ön élvezné. Fura alakzatok. A pulzálásokat csak az első tízet számoltam, utána kiszámítottam az egészet. Mindent felírtam egy lapra, és az összes dokumentumot megsemmisítettem, még mielőtt arra a gondolatra jutna, hogy számon kéri tőlem.

Recsegett a fotel karfáján a bőr- az ujjak bevésődtek, le akarták marni onnan. A szem enyhén kidülledt, és az egész test előre hajolt, mélyen be, az asztal fölé.

-Azt akarja, kérem, mondani, hogy önnek sikerült..- nyelés hangja hallatszik- sikerült megállítani az időt és egy három-négy órát is igénybe vevő kutatómunkát végzett, egy mondat kedvéért, majd csak egy papírlapnyi feljegyzést őrzött meg?
-Igen. Pontosan azt.- Pajkos mosoly, ismét, de csak a szemek ráncainak a környékén.- Pontosan azt, kolléga.
-Ön meg van, kérem, őrülve!
-Az nem kizárt. De öt perc múlva éjfél. Lassan be kellene fejeznem. Emlékszik még, hogy hol találkoztam önnel először, Albert?
-Igen. Az egyetem kantinjában.
-Pontosan. És utána még hol?
-Hát- az egyetem kertjében, a platánok alatt, egy padon. Olvasott.
-Emlékszik arra kis, hogy mit?
-Igen... azt hiszem a Quo vadist.
-Igen. Ki vagyok én, Albert?
-Tessék? Nem igazán értem a...
-Ki vagyok én?
-Hát... azt hittem, hogy egyetemi professzor, itt, nálunk, hogy fizikával foglalkozik...- hangzik a kissé megszeppent válasz.
-És ön szerint hányban születtem?
-Hát... olyan hatvanöt-hatvannak néz ki a professzor úr. Akkor az 1800-as évek végén?
-Majdnem. Tegyen meg nekem egy szívességet.
-Készséggel.
-Mielőtt kimenne a teremből legyen olyan szíves és fussa át a Nagyjaink képsor bal oldali, ajtó mellett kezdődő sorozatának első húsz képét. Köszönöm. Ha most megbocsájtja: fáradt vagyok kissé.. tudja, az én koromban...
-Persze, ez csak természetes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenntartottam.
Nem tesz semmit. Jó éjszakát, kolléga. Kérem: a ma esti beszélgetés maradjon közöttünk. Nem másért, csak önnek meggyűlhet a baja.
-Természetesen, professzor úr. De lehet még egy utolsó kérdésem?
-Persze, fiam.
-Megmutatná azt a papírlapot?

Ajtó zárja kattant, és megnyikordult a fém, egy pillanatra. Széles, jóságos és a most iszonyúan öregnek tűnő arcot megfiatalító pajkos mosoly jelent meg a professzor arcán.

-Az ember soha sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő is változik, meg a folyó is. A papírlap ott van, a kezedben, Albert. Jó éjszakát!



A csendben, az iszonyú és nyomasztó csendben papír zörög a hétszer negyven wattos fényű teremben, miközben léptek zaja hallatszik- egyik az ajtón túlról, távolodóban ; a másik, a benti a z ajtó felé tart, a bal oldali részébe a Nagyjaink képsorozatnak. A hetedik képnél megáll a kopogó cipőhang, egy papír hull a földre és másnap reggel, mikor a teremben valaki felrázza Albertet önkívületéből, ő nem tud semmi mást mondani, mint azt a fura mondatot, amit a professzor képe alatt is olvasni lehetett: Az ember sohasem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba...