szerda, április 11, 2012

pillanat


Kádban. Vagy párás nyári alkonyatkor. Vagy
mikor a taxis tankolással barmol.
Mikor téli estén a hideg jégvirágot karcol, vagy
mikor piheg csendben melletted valaki.
Kávé mellett, a hajnali csendben.
Árnyékos fűben a déli melegben.
Kórházban, mikor már hat a nyugtató.
Jegypénztárnál, ha nincs sor és nem siet az ember.
Tömegben, ha csak úgy odatévedtél, vagy
tetőn, mikor nem tombol, épp csak simogat a szél.
Víz felett,
víz mellett, vagy
vízben.
Ha lelkiismereted aránylag tiszta, sötétségben.
Írás előtt és
írás után és
közben is, ha szerencsés vagy és nem sürget valaki.
Néha álmodva,
vagy alkoholos révületben.
A hirtelen elkapott, meleg tekintetben.
És halál előtt is, gondolom.
Szeretkezés alatt, ha őszinte a játék, vagy
szakításkor, ha meglepnek vele.
Ha alkonyi árnyékok nyúlását figyeli az ember, vagy
ha kullancsot keres, kirándulás után, a testén.
Szerkesztett kép fotózása közben, vagy
rajzoláskor, ha nem csak úgy firkálgat.
Ha csak úgy firkálgat, akkor is.
Koncerten, kotta lapozásakor.
Ária előtt és van úgy, hogy ária után is.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és nem jön.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és épp megérkezett.
Közönség elé kiállva, az első néhány másodpercben.
Kitágulnak a csend körei,
                   az idő körei és
új értelmet adnak a pillanatnak.

vasárnap, április 08, 2012

nulla óra

könnyen megbomló, kénes szerkezetek
válnak köddé, olvadnak vízzé, forrnak szénné most.
ez itt egy nulla óra.
levedlett előítéleteinkre, csúnya tapasztalatainkra
könyökölve ülünk, egymással szemben,
egyre inkább egymásra hangolódva


nem kérded semmim és
nem félted semmid
új szél ez
csúcsokat élez
tejfehér habokba
halványan sejlő reményeket
az életből a sűrűt, a rengeteget

a rettegettet
talán. akár.

és nem mondod, persze, s lehet nem reméled
csak érzed
értékeled s amíg él
megéled

mert lehet, hogy csak egy röpke mozzanat.

és, persze: lehet, hogy nagy és örök és éget
mint a nap.

félelem nélkül
tavaszkor
tavaszban reményül
ébred öntudatra pillanatonként
minden pillanat.

vasárnap, február 05, 2012

egy elcsípett entellektüel dialógus, finomkodó modorban (részlet)

- kedves kolléga, be kell vallanom, hogy ön remekül lovagol a nyelven. ez önnek nyilvánvalóan sok vita megnyerésében segített. de akkor is tény az, hogy két fajta irodalom létezik, legalábbis a szakma szempontjából: az egyik a szép irodalom, a másik a ponyva irodalom. ez a kettőn kívül pedig, már megbocsásson: semmi más nincsen.
- ne nevezzen, kérem, kollégának. feláll a hátamon a szőr, ha lekollégáznak, ez olyan lenéző foghegy-baráti hátbaveregetés-féleség, mint amit az öcskösökkel csinálnak a placcon, hogy "ejnye, kölök, van még mit tanulnod". 
- de, ha jól értesültem, ön is szakmabeli, nem-é?
- azért, mert hasonló dogmákat tömködtek belénk, még nem tartom magam az ön szakmabelijének. az irodalomról meg az a véleményem, hogy két fajta van, valóban, csak én másként nevezem az általam beazonosított két kategóriát: van az élő irodalom és van az előbbinek a halott változata. minden olyan szöveg, amit nem azért olvasnak, minden olyan könyv, amit nem azért lapoznak, mert muszáj: élő szöveg, élő könyv. a többi, lélegeztetőgépre kötött irodalmi alkotás már halott. már nem él. már csak muszájból létezik. kérem várja meg, hogy befejezzem. lehet, kissé romantikusnak tűnik a szövegek ilyentén katalogziálása, bevallom, nem mentes a tudománytalanságtól, de megéri elgondolkodni rajta. az ember azt, amit nem külső muszájból tesz: szeretettel teszi. a muszáj itt egy külső, erőszakos ráhatás az elmére, az én-re, talán jobb szó is volna erre, de most nem tudok semmit improvizálni. hisz az is kényszer, ami belülről fakad. a tudásvágy, a tanulni akarás egy belülről indukált állapot, mely folyamat tartósabb és energiatakarékosabb, illetve inkább energia-megtartóbb, mint a fent említett, külső kényszer. az, amit én magamhoz akarok venni, amit én magamévá akarok tenni valamely belső indíttatás folytán: sokkal inkább enyém, mint az, amit nyomást gyakorolva belém akarnak tömni. hisz az információra is meg kell érjen az ember és, ha már megért rá, akkor ki tudja megmondani, hogy ki talált meg kit: az ember az információt, vagy az információ az embert? az a baj a régi szövegekkel, hogy régiek. és régiségükkel nem veszítenek semmit sem kvalitásaikból, egyetlen tulajdonságukat leszámítva: érthetőségüket. ha egy kód elveszíti érthetőségét, mi értelme van a létezésének? ha valami elveszíti funkcionalitását: mi értelme van annak, hogy tovább létezzen? evolúciónak hívják, szelekciónak, természetes kiválasztódásnak. az irodalom is fejlődik. evolvál. és néha csodálkozva figyelem a "kollégákat", amint magyarázzák "az irodalmat" a "következő nemzedéknek". ez az egyik lehetséges megoldás, valóban, a problémát áthidalandó: magyarázni. feloldani a kód homályát, a szövegnek értelmet adva, átfogalmazva azt. ez az unalmasabb, bár néha sikerrel jár a metódus. a másik a közös helyek újra beépítése az új, kortárs szövegekbe. ez érthető is, elérhető is és ki meri azt mondani, hogy kevésbé értékes, mint az elődje. hogy plágium? lehet. de eredeti-e az eredetinek tartott történet, vagy az is valami másnak a másolata? meggyőződésem, hogy az utóbbi.

másrészt: az önnel hasonszőrűek szakbarbárok. szőrszálhasogató, túl sok idővel és túl kevés valós problémával küzdő népség, aki azzal tölti az idejét, már bocsánat, hogy az újat leminősítse (igaz, meg kell vallani: hellyel-közzel joggal) és a régit dicsőítse. mert a régi, az milyen csodálatos s az új mellette csak halvány délibáb. ez, kérem, meglátásom szerint: minimum beteg. a szakma, ahogy ön nevezi: szervetlenné teszi azt is, ami élő. kivesézi, kibelezi az élőt a művekből, majd ott hagyja az egész döglött alkotást a boncasztalon. s a kibányászott néhány szöveg-orgánum a trófea, meg valami, még a babérkoszorú szimbolikus dicsőségénél is elvontabb filológusi dicsőség. amit, jobbik esetben, majd valaha valamilyen anyagi formában, meghálál az intézmény, meg a szakma. rosszabbik esetben az illető az áldozatával hal, a boncasztalon. egyedül, aszottan, kiszáradva az életből, szervetlenül elhull.
- tisztelt kolléga, ön bámulatos rétor. valószínűleg besegített kicsit az imént elfogyasztott alkohol is, kétségtelenül, de véleményem szerint ön kicsit elfogult. egyrészt önmagával szemben, másrészt a szakmával szemben, harmadrészt a kategorizálásommal szemben, negyed részt pedig az értékeimmel, nevezzük elveknek, szemben. 

először is: az előbb ön volt oly bátor, hogy olyan kijelentéseket tegyen, melyek, véleményem szerint, melyért előre is elnézést kérek: arcátlanok, elfogultak, szubjektívek és valóban, felettébb romantikusak is. ön azt képzeli, hogy ön olyan válaszokat tud, melyek általánosan érvényesek és az egész rendszerünk, az intézmények és a szakma létjogosultságát egy füttyre kétségbe fogják vonni. merész dolog, sikerült is meglepnie, mérsékelt kellemességgel, ennek azonban, ha jól gondolom: semmi helye most itt. ön csak egy individuum. semmi más, semmi több. és az, amit ön lát, amit ön tapasztal: teljes létjogosultsággal bíró kijelentések birtokába juttatja, melyekbe senkinek sincs joga belekontárkodni, amennyiben azokat ön nem szándékszik kivetíteni az ön szubjektumát meghaladó, az önénél több objektivitást megkövetelő kulturális jelenségekre, gondolok itt intézményekre, a szakmára, illetve a nem tapintható, ám érzékelhető kulturális üledékekre, melyek nagyban megalapozzák a civilizációnk milyenségét, gondolok itt elsősorban az elvekre. kétségtelen, hogy ön vakmerő, de finoman szeretném figyelmeztetni: erre önnek nemhogy joga, felkészültsége sincsen. gondolok itt elsősorban a tudásra. és csak ez után következnek az olyan, komplexebb tényezők, mint a dolgok mélystruktúrájába való belelátás, az egymással indirekt összefüggő szerkezet-tényezők egymás viszonylatában folyton újra-alakuló hálója, satöbbi. arcátlanság kijelentést tenni valamiről, amit nem tudunk leírni, körülhatárolni. ha a tudósok hasonló módon cselekedtek volna, valahol a középkorban lennénk még, ahol kényelmesen minden megmagyarázhatatlan jelenséget az isten által direkt irányítottnak, tehát szentnek, tehát hozzáférhetetlennek, tehát elhanyagolhatónak tartottak, legalábbis a keresztény világ nagy része.

másodsorban: ön a szakmát kritizálja. szíve joga, hisz valamelyest van betekintése a "függöny mögé", ha szabad így fogalmaznom, bár, a hozzám eljutott információk alapján, még így is, a függöny mögötti, a felszínhez relatív közel lévő struktúra ismeretében sem remekelt látványosat. ami, feltételezem jel. azt jelzi, hogy ön nem szak-szerű, ha szabad így fogalmaznom. ön egy szabad szellem, a maga zabolázatlan tökéletlenségével. ez, kérem, akár rendben is volna. az viszont számomra probléma, hogy azt a szakmát, amit ön, fogalmazzunk így: kitanult-forma, semmibe veszi, meggyalázza és romantikus érvek mentén próbálja illegitimmé, értelmetlenné tenni. az a tudás, amit a filológia tár a világ elé jelentős. van értékes információ és van értéktelen. van olyan, amire érdemes odafigyelni és van olyan, amit hanyagolni lehet, mi több: hanyagolni kell, mert eltereli a figyelmet az igazán értékes információról. kell egy meder, hogy kordában lehessen tartani a sok művész-lelket, ezeknek a feltörekvését és könyöklését ugyanakkor kell egy orgánum, ami valamilyen rögzített normák mentén kijelöli az utat az ön által ironikusan említett következő generációnak. mert nincs baj az odüsszeiával, és a kultúránkkal sincs baj, viszont ha nem hozzuk össze a kettőt, valamely pedagógiai-pszichológiai ráhatás mentén, akkor mindhárman rosszul járunk: az odüsszeia feledésbe merül, a következő nemzedék még nálunknál is csenevészebb lesz és a kultúránk, civilizációnk értékei is szegényebbek lesznek. és amilyen mértékben üresedünk ki, válunk aneszteziáltakká-anesztetizáltakká: olyan mértékben pusztul el az emberiség. ezt nem ártana önnek is tudatosítania.

harmadszor: szép irodalom van és ponyva van. az előbbi jelentős, az idő folyamán megállta a helyét és sok későbbi írónak, költőnek, esztétának és kritikusnak szolgált példaként. az utóbbi új és csillogó ugyan, de leginkább szemét. az idő az, és a szakma, ami megszűri. a szakma a gyorsabb általában, hisz több generációnak is kell váltania egymást, míg nyilvánvalóvá válik valamely irodalmi alkotásnak az értéke, ugyanakkor a szakma általában egészen emberi gyorsasággal képes rámutatni valamely kortárs irodalmi alkotás jelentőségének a mértékére. a szakma a meder és szűrő is egyben, kiveti azt, ami értéktelen, bár értékesnek kíván feltűnni. nem tűri meg a hulladékot magában.

negyedrészt: ön az elveimet kritizálja. szerintem ez is betekintést enged az ön szabad szellemiségébe, annak kétségbe vonható strukturáltságába. mert, ahogyan a szakmára is szükség van, úgy elvekre is szükség van ahhoz, hogy a decens életre esélyünk legyen. azok tartják kordában a zabolázatlan testet épp úgy, mint a zabolázatlan, bár első sorban nem feltétlenül testi ösztönöket. az, hogy ön, már megbocsásson: csapnong, az a szíve joga, bár szerintem felettébb értelmetlen, ugyanakkor felettébb alantas, helyenként szánalomra méltó tulajdonság. de, mint mondtam: szíve joga. az ön élete, az ön szabályai. de hogy az ön szabályai mentén megkérdőjelezi az én szabályaimat, ez már arcátlanság. persze én is voltam az ön helyzetében, tudom milyen azt gondolni, hogy megváltom a világot a szabad szellememmel, de ön ezzel a meg nem értett művész magatartásával és a makacssággal elegyített felszínességgel nem lehet messzire jutni. meg kell dolgozni érte. tíz évvel ezelőtt én is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán elkezdtem dolgozni. a szakmáért és az elvekért, mert megkaptam a leckét az élettől az egyetemen. meg aztán: a művész, bármennyire is azt akarja gondolni és ezt akarja magáról elhitetni- nem csak magának alkot és igenis, érdeklik a kritikák, hisz mindig gyomorgörccsel várja a recepciót. vagy a kritikától, vagy a kritikától szenved. nyilván nem a szakmának alkot az ember, de úgy jut el a méltó helyére, ha azon már túlmegy. 

kérem ne vegye rossz néven a fentieket, merem remélni, hogy tudatában van annak, hogy csak jót akarok. 

- rossz néven nem veszem, viszont érdekes megfigyelni, hogy ön minden művészt egy kalap alá vesz. igaz, valaki egyszer azt mondta: a kritikus az az olvasó, aki azt hiszi magáról, hogy író, de ez azért vissza tetsző kicsit, nem? 

- ön is ezt tette a fenti kijelentéseiben.

- én nem a művészeket vettem egy kalap alá, hanem a tudósokat, illetve a tudálékoskodókat. a művészek individuumok, a tudós tudálékoskodók, illetve a tudálékos tudósok meg egyforma állatfaj. 

- már megbocsásson, de ha elismerném, hogy individuumok léteznek csak, akkor képtelen lennék objektívnek maradni, márpedig én szeretek objektív lenni.

- ez egy felszínes, elhamarkodott kijelentés. ember nem lehet objektív. ön ember, elsősorban. így nem képes az ön által oly nagyra tartott objektivitás megvalósítására. ami szerintem korrekt is és helyénvaló. az ön fenti kijelentéseiből ordít a dogma, az előre betanult formulák affektáló mellékzöngéi kicsengnek. olyan, mintha papokat hallanék beszélni, vagy katonákat. az ilyesmit intézményesített gondolkozásmódnak szoktam nevezni. de nem áll szándékomban továbbra is vitázni, lázadónak érzem magam kicsit, ezt meg, ebben az esetben, úgy érzem: nem helyénvaló. arról meg, hogy az ön szándéka jó, nincs kétségem, bár azokat a gyerekkori élményeket juttatják eszembe, amikor azért vertek, mert a javamat akarták. tudni illik veréssel. ezt nem nevezném feltétlenül pozitív visszacsatolásnak, de élménynek nem rossz. 

- nekem ez a véleményem a verésről: 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.


Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.


Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

- nekem ezen nevetnem kell, egyrészt mert a fentiekben a romantikus, mérsékelten ésszerű énem volt megkritizálva, míg itt, az ostoros isten-atya imázzsal rendelkező természetfelettiség pont egy ilyen romantikus agynak a szüleménye. erről a nacionalista tulajdonságáról nem volt tudomásom, így ez is mosolyogni valónak hat, jelen körülmények között. a fenti vers, a beszélgetésünk kontextusában mindannak a karikatúrájának hat, amit ön a fentiekben volt oly szíves kijelenteni. ennyit az állítólagos objektivitásáról. 

- érdekes meglátás. az előbbi gondolatához még csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ön nem lázadó. sőt, ön épp az ellenkezője. épp attól nem rebellis ön, hogy nem ért velem egyet. ön az, aki a tömeg szintjén a tömeg gondolkodásmódja mentén gondolkodik. mi, a szakmabeliek vagyunk azok, akik az ellen lázadnak, ami épp normálisnak van tartva. és, figyelembe véve a jelenleg normálisnak tartott dolgok és jelenségek hosszú sorát: ez egyáltalán nem bóknak volt szánva.

kedd, január 17, 2012

Ádám

Ádám egyszerű férfi volt, visszahúzódó és szerény. alig lehetett látni az utcán: hajnalban elment dolgozni, délután hazament a munkából. néha bevásárolt, feltöltötte a spájzot, meg lecserélte a ruhatárát. évente kétszer az utóbbit, havonta nyolcszor az előbbit. csendesen élt. szabadidejében beült egy-egy kávézóba, vagy teázóba, nagy ritkán sörözőbe és miután kihozták a rendelt italt, elővett egy füzetet, meg egy tollat és írni kezdett. szeretett írni. nem kacérkodott a gondolattal, hogy ő, Ádám író. azzal sem, hogy esetleg költő volna. őt, Ádámot nem érdekelték az ilyen aprócska részletek. azt szerette, ha a gondolatainak meg tudja teremteni a kényelmes, lehetőleg optimális írott nyelvi formát. sok jó gondolata volt Ádámnak, a legtöbb mind érett, kiforrott gondolat, méltó arra, hogy babráljanak vele, hogy elidőzzenek fölötte. Ádám szerette a gondolatait, az embereket viszont alig, ezért minden szabadidejét kitöltötték a szavak.

egyszer Ádám ismét beült valahová. mivel nagy városban élt, nem volt szükséges mindig ugyanoda visszatérnie, hogy írhasson, relatív magányban és relatív békében. ezúttal teát rendelt, sötét pu-erh teát, ami alig tíz perc múlva már ott sötétlett az asztalán, egy kannában egy hófehér csésze társaságában. pu-erh-t nem illik sem mézzel, sem tejjel, de még cukorral sem inni. a föld tisztította feketére s így, szüzen érdemes csak inni ezt a fekete különlegességet.

Ádám tétlenül üldögélt még, a kanna mellett, mígnem megitta az első csésze teáját. utána hátra tolta a kannát, melléje tolta a csészét a tányérral és ismét elővette a tollát meg a füzetét. néhány óra is eltelt már, hogy Ádám nem csinált mást a teázóban, csak írássá formálta a gondolatait, néha ki-kibámulva a hatalmas kirakatokon, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Ádám azt érezte, hogy valaki figyeli őt. szétnézett a teázóban, szemügyre vette lassan és óvatosan, a maga szerény módján az asztaloknál ülők arcát, mozgását. semmi gyanúsat sem észlelt, úgyhogy egy idő után visszatért a mindenkori hobbijához, tovább tökéletesíteni az öreg gondolatok írásba formálását, de alig telt el úgy fél óra és már megint hatalmába kerítette az előbbi fura érzés, hogy valaki őt figyeli. türelmetlenül, már-már gorombán végigtekintett a teázó vendégseregén, és megakadt a szeme egy lebegő újságon. a lebegő újság zöld teát szürcsölt és néha meg-megroggyantak a lapjai, sőt, kissé összeesett, mikor lapozására került sor. hatalmas újság volt, az olvasóját teljes mértékben eltakarta. de az vékony, pici ujjakról, melyek a hatalmas újságot tartották sejteni lehetett, hogy az olvasó nő lehet. 

Ádám megvonta a vállát, töltött még egy csésze pu-erh teát és rendelt egy újabb főzetet a pincértől, majd nekilátott, ismét, az aprólékos gondolat-formáláshoz. ám amikor rövid időn belül újra elfogta az a furcsa érzés már nem érezte olyan kényelmetlenül magát. önmaga is meglepődött a nyugodtságán, a ráérős, kényelmes mozdulatain, ahogy hátradőlt a székben és ahogy karba font kézzel nézni kezdte az asztalról hirtelen fellendülő újságot. csend volt, csupán a forró vízzel töltött szamovárok zakatoltak néha, meg a süteményeket és a tejtermékeket magukba rejtő hűtőgépek. az újság egy darabig lengedezett, majd, annyira óvatosan, hogy majdnem teljesen hangtalanul, a bal oldalának a felső sarka betűrődött. egy szempár bukkant elő, meg néhány göndör tincs, de csak egy pillanatig, majd mindez hirtelen ismét eltűnt az újság lapjai mögött. Ádám mosolygott. összepakolta a dolgait, fizetett és kilépett a teázóból. kint kellemes meleg nyári nap volt, a mérsékelten forróak közül, könnyedén szeles, bárányfelhős volt az utca, narancssárga az alkony fényében. Ádám mosolyogva ballagott, ráérősen, mert nem sietett igazán sehová. a sétálást úgy tartotta számon, mint egy olyan tevékenység, amikor az ember igazán el tud kezdeni gondolkozni. nem erőltette sem a képzeletét, sem az akaratát semmire, engedte, hogy magával ragadja a szabad gondolatok árama és vigye arra, amerre az áramnak éppen kedve szottyan. már kezdett is elmerülni a mélyebb gondolatok világában, amikor megint el kezdte érezni azt, hogy valaki őt figyeli. nem értette, nem tudta felérni ésszel, hogy mi van rajta, ami olyan néznivaló, amit annyira bámulni kell. elkezdte gyorsabban szedni a lábait.  már az sem érdekelte, hogy kimarad a szokásos esti séta, meg az általa generált értékes gondolatok, csak otthon akarta magát tudni, a hűvös szobában, az éjjeli lámpa mellett, az íróasztala előtt, egy csészényi forró és jó tea társaságában. kapkodni kezdett, egyszer még a piroson is átrohant, szerencsére nem ütötték el. Ádám nem szokott rohanni, nem olyan típus, most is rövid időn belül visszanyerte nyugalmát. bosszús volt, haragudott önmagára, hogy nem bírt parancsolni magának és nem tartotta vissza az indulatait. elhatározta, hogy nem engedi, hogy ez még egyszer előforduljon. tudatosan lassította lépteit, és nyugodtabban is vette a levegőt, és alig pár perc elteltével már képes volt kuncognia a saját, valószínűleg komikus menekülésén. a következő átjáró előtt már megállt és megvárta, hogy átváltson a lámpa, csak azután indult el, a többi emberrel együtt. mielőtt fellépett volna a járdára, valamiért hátranézett. követték. a lány, kezében az újsággal épp őt nézte. szemérmetlenül mélyen néz, gondolta Ádám, és bármennyire is igyekezett lassítani a lépteit, két utcát gyorsított tempóban tett meg. utána sikerült ismét lassítania, s a lassú léptekkel a gondolatai is megnyugodtak. közeledett a lakásához. itt már szűk, csendes és bensőséges utcák vannak. a nyári alkony fényei egyre tompulnak és a levegő meleg lesz, fülledt. a kicsi utcákban nem fúj a szél, és nem zörögnek az autók sem, Ádám így könnyebben ellazulhatott a csendben, útban a lakása felé. betért az egyik útba eső kisboltba és üdítő citrusokat vásárolt. amikor mosolyogva kilépett a boltból, a bolttal átellenben megpillantotta az újságos lányt. haja sok volt és göndör, barna fürtjei mintha betakarták volna, rejtekhely volt az idegen szemek elől. zöld szeme ijedten nézte Ádámot, nem merte levenni róla a tekintetét, két karját, mintha fáznék, melle alatt összefonta, leeresztett vállal. Ádám megijedt. Ádám sosem ijed meg, de most megijedt és kapkodni kezdett. sietős léptekkel elindult a lakása felé, majd hirtelen megtorpant, mert mi van, ha követni fogja őt az újságos lány. hátat fordított, el kezdett gyors léptekkel az előbbivel ellenkező irányba menni, de ismét megtorpant, mert ugyan már, ez hülyeség, hát most ő mi a szöszt csinál, csak nem menekül el. megtorpant a kisbolt előtt, majd türelmetlenül állott, egyik lábáról a másikra, és esetlenségében elkezdte a fejét vakarni, majd letette a papírszatyrot a földre és kivett belőle egy narancsot. hámozni kezdte, egész ügyes volt, ebben is, meg jó fajta narancsot sikerült vásárolnia, könnyen válott a héjától. elkezdte enni, és már a fél narancsot elnyelte, mikor eszébe jutott a lány. ő még mindig vele szemben állt, karját melle alatt összefonva bámulta őt, félénk-kíváncsian. Ádámnak hirtelen támadt egy jó ötlete, szétnézett, majd lelépett a keskeny úttestre és odament a lányhoz. minden erejét és belső nyugalmát összeszedte, hogy az arcán bárgyú vigyorral a lány elé tudjon lépni, oda tudja neki nyújtani a majdnem megevett másik fél narancsot és meg tudja várni, míg az félénken elveszi. a lány hatalmas, zöld szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmit, csak nézte Ádámot. Ádám viszont erre zavarba jött. vissza ment a kisbolt elé, elvette a szatyrát a gyümölcsökkel meg a füzetet és elindult, a lakása felé. nem sietősen, nem is kényelmesen, normálisan, ahogy ő járni szokott. közben folyton nyomában érezte az újságos lányt és ez a dolog valahogy vidámmá tette, noha még mindig ezerfelé zakatoltak a gondolatai.


miután megérkezett a kapuhoz rutinból elővette a mágnes-kulcsot és kinyitotta vele az ajtót. még hallotta a lépcsőn, ahogy az majdnem becsattan, de valaki vissza löki és csak néhány másodperccel később hallatszik a kapu ismerős csapódása meg a zár kattanása, de ő ekkor már a liftben állt. a lány is belépett a fülkébe. kicsi, egyszerű lift volt, kevés ember használatára tervezték. a fülkében Ádám és az újságos lány egymáshoz értek. amikor egymáshoz értek, a lány megremegett és Ádámot elöntötte valami furcsa, ismeretlen forróság. a lift csilingelt, és az ajtó kinyílt. a nap utolsó sugaraival vörösbe áztatta a folyosót. Ádám kezében babrált a kulccsal és mintha lassabban lépegetett volna, mint ahogy azt tőle elvárná az ember. betette a zárba a kulcsot, majd elfordította. a zár kattant, és a vörös fényáradat folytatódott a  nappaliban, amibe belenyílott Ádám frissen kinyitott lakásajtaja. Ádám állt, a lakásának a nyitott ajtaja előtt és babrált a kulcsaival. gondolatok cikk-cakkoztak a fejében, nem tudta, hogy mit kell, vagy mit illik ilyenkor csinálni. lehajtotta a fejét, majd a liftajtóval szembe fordulva hátrált egy lépést, felszabadítva a bejáratot. a hatalmas zöld szemű, göndör hajú újságos lány lassan, félénken lépett be a lakásba. Ádám utána lépett, majd becsukódott az ajtó. az alkonyat épp most teljesedett ki, most a legpompásabbak a lemenő nap színei, melyek mintha a folyosó falairól csorognának, már-már magukkal mosva a kis akvarelleket a falról. bentről ennyi hallatszik csak:
- hogy hívnak?
- Évának.
- kérsz teát, Éva.
- igen, kérek.

vasárnap, január 08, 2012

de a csend segít

nem tudom, mert nem engedett tudnom
a világnak mindenféle mélyebb dolgait.
de a csend segít.
a csend, s az időtlen, olykor visszatérő árnyék,
ami még az élettől igazi ajándék,
az idő, mivel szembenézek napomnak üresebb óráiban.

itt most van.
nem tudom milyen időtlenül élni,
úgy élek mégis, tudatom bezár.

de a csend segít.
vannak más fajta élvezetek, tudod,
zajban nem érthető világ ez, mind.
a fények csöpögnek, le a falon
s egy húr nélküli hegedűn játszó zenész
pajkosan kacsintva ismét csendre int.

felszínen élünk mi emberek.
egykoron mélybe nyúltak gyökereink
s a mélység, titokban, még mindig fényeket rejt.

de a csend segít.
hallani a hálók tompa reccsenéseit.
a világunk, a tükör, grimaszol velünk,
csúnya gyerek, bűzös és sápadt,
de mi akartuk, a mi gyerekünk.

persze, te sírsz, kedves, és én is
sírnék, de ennyi síró ember hiába volna,
s még ott van a bömbölő fattyú is, megint.
szavaink színesek, de üresek mind,
szavaink pára, mi a szomjat nem oltja
csak homokot töm a fülbe, az orrba,
a gyerek szájába és feneke lyukába,
hátha elhallgat, hátha úgy tehetnénk, megint, hogy mintha.

s a csend, ismét, segít.
ha megengeded.



a zongorista


- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?

Közben zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte, vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.

     - Pedig engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel, grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről, természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha magától értetődő volna, hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény megfogalmazható volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az, hogy fény...

A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr, kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.

     - Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön... Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek, sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.

Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet. A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató melankóliát volt képes kiváltani belőlem.

    - Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?

Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.

részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.
- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.
- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.
- szívesen vájkálnék a magánéletedben.
- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.
- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..
- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.
- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?
- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.
- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?
- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?
- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.
- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.
- a nők nem?
- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?
- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.
- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!
-ő is olyan volt?
- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.
- mi történt?
- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...
- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.
- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.
- szóval mi történt?
- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.
- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...
- te voltál már szerelmes?
- én nem... tudom. lehet.
- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.
- és olyan, hogy nem szerelmes?
- mi van vele?
- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?
- nincs. olyan lehetőség nem létezik.
- de miért?
- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.
- hú, ez kicsit bonyolult...
- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.
- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?
- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.
- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?
- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...
- én nem...
- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.
- de miért?
- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.
- a feleségednek mesélted ezt?
- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.
- szereted?
- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 
- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?
- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.
- és most?
- mi van most?
- hát most milyen?
- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.
- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...
- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?
- igen.
- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

szombat, január 07, 2012

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba


volt egyszer, hol nem volt...



egyszer egy gyerek elindult a nagyvilágba.

nem volt semmije, két dolog hajtotta: a megismerni vágyás és még valami, amiről nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy motorként hajtja, folyton tovább, az emberek világának a furcsa bugyraiba.

az emberek világában egyszer csak elérkezett egy szent helyre. a szent hely egyszerű volt és közönséges, semmilyen látható jel nem utalt arra, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, egy szent helyre érkezett. mégis, a szentség, az ami még az emberek számára is megfoghatatlan ott volt a szent helyet övező gyomok és füvek leveleiben, száraiban, a fák lédús testében, a madarak gombszemében és a szél levél-zizgető duruzsolásában. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba gondolta, itt pihenőt tart. egy öreg remete élt a szent hely közepén, egy földbe szúrt bot tetején üldögélt naphosszat. testét körülnőtte a gyom, s a magasra nőtt bürök meg   keserűlapi jótékony árnyékot vetett a remete csupán az eső által fényezett, sima, haj nélküli homlokára. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, csodálkozva nézte a mosolygó öreg remetét, aki a boton ülve mozdulatlanul ült és akinek sárgás-fehér, mosdatlan szakállát önfeledten lengette a szél. a bot tövéhez ment, majd felnézett az öreg remetére, majd a bot tövét kezdte el pislogó szemmel vizsgálni. három lépésre hátrált a remetétől a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, majd leült ő is, a remetével szemben, a földre. miután kényelmesen elhelyezkedett és behúnyta a szemét mindenre csend borult.

hetednapra rá, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a szent helyre, a remete kinyitotta a szemét. vele szemben, több méter magasan a gyerek ült, mozdulatlanul, a levegőben. homlokán lüktető fénnyel három pont lüktetett fényesen: egy vörös, egy fekete és egy fehér. amikor a remete, aki már évek óta nem használta testét, kinyitotta a szemeit, a szent hely ismét zsongani kezdett, s a néma szentség ismét elkezdte körüllengeni önkényes ritmusban a terét. a remete leszállott a botjáról és a gyereknek, aki addigra már a földön ült és szemeit dörzsölve csodálkozva tekintett maga köré adott három golyót. 

-ezekre vigyázz. mindhárom értékes portékát rejt magában. ha a három közül egy is elvesztődik: elfelejted, hogy ember vagy. ha mindhármat sikerül kibontanod és magadévá tenned: ember leszel és tudatában is leszel emberségednek.- mondta a remete, majd visszamászott a botjára, behunyta a szemét és ismét belepett mindent a csend.

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba a nyakába tűzte egy kis erszényben a három golyót, majd tovább bolyongott az emberek világában.

sokáig nem jutottak eszébe a nyakában fityegő golyók. el volt foglalva az emberek világában látottakkal, tapasztaltakkal. az emberek milyenségével. furcsállta tetteiket, gondolataikat, egymáshoz való viszonyulásukat.

egyszer, miután több napig víz nélkül bóklászott egy aszály által sújtott területen, megérezte a víz illatát. hűs, árnyas fák rejtekében kis patak csörgedezett, a gyerek sietve arra irányította lépteit, majd a patak partján letérdelt és fejét a vízbe dugva, jót ivott a hűvös finomságból. mikor kiemelte fejét a vízből, az élvezet hangja szakadt fel torkából, egy hosszú, elnyújtott ááá-t. roppanást érzett a melle tájékán, és valami mintha homlokon ütötte volna, erősen sajogni kezdett a halántéka. az erszényhez kapva érezte, hogy valami nincs rendjén, így helyet csinálva az avarban kiszórta az erszény tartalmát a földre. a fekete, meg a fehér golyó megvolt és ép volt, viszont a vörös szét törött a nyakában.

emberek jöttek a patakhoz, ki inni, ki azért, mert meghallotta a gyereknek, aki elindult a nagyvilágba, a metsző, még sohasem használt hangját. körülvették az emberek és kérdezték, hogy ki ő, meg hogy került ide, és miért kiáltott akkora nagyot az előbb. ő, aki elindult a nagyvilágba, azon kapta magát, hogy magyarázza az embereknek azt, hogy ki ő, hogy került ide és miért kiáltott akkorát az előbb. az emberek örültek neki, mert szent jelnek tartották a homlokán a világító vörös pontot és befogadták maguk közé.

idővel ő, aki elindult a nagyvilágba, megtanulta mindazt, amit az emberek tudnak. megtanult enni és ételt készíteni, megtanult inni és italt készíteni, megtanulta azt is, hogy nem végezheti el a dolgát bárhol. megtanult szépen beszélni és szépen énekelni, megtanult táncolni és zenélni. megtanult úgy, mint az emberek, gondolkozni és gondolatait árnyaltan kifejezni. megtanult harcolni, fegyvert készíteni a vadállatok és más emberek ellen. megtanult bizalmatlannak lenni, ugyanakkor megtanult hinni is, néma és láthatatlan istenekben. megtanult szeretni is, nevetni, ölelni, megtanulta a szerelem tudományát is, hisz azok az emberek, akik őt, aki elindult a nagyvilágba, körülvették mind rendes, jóra való, életvidám, pezsgő lelkű és pezsgő vérű népek voltak. a fekete golyó mégis csak akkor tört ketté, a fekete jel a homlokán mégis csak akkor jelent meg, mikor ő, aki elindult a nagyvilágba, gyűlöletet érzett egy gyerek iránt. a gyerek kíváncsi volt és matatni kezdett a dolgai között, így talált rá az erszényre, amiben a remetétől kapott golyókat őrizte. a gyerek kivette a két ép golyót és játszani kezdett velük. fémesen-élesen kongott a két golyó és szikrákat hányt, mikor a gyerek egymásnak ütötte őket, lett is nagy kacagás, sivítás, ő is úgy találta a gyereket: kipirult arccal, és ragyogó szemmel, boldogan a szikráktól meg a fémes-éles kongásoktól. kikapta a gyerek kezéből a golyókat és a gyereket kipenderítette  hálókamrájából. csak úgy zilált a dühtől, gyűlölte a gyereket, amiért rátalált a titkára és már azon törte az agyát, hogy hová rejthetné el az erszényt, mikor fájdalom hasított a kezébe meg a homlokába. széttört a második, a fekete golyó is, mély sebet hagyva a kezén, míg homlokán fekete fénnyel izzott a vörös pont mellett az újonnan megjelent jel.

az eset után félni kezdtek az emberek tőle. féltek, hogy szerencsétlenséget hoz a fejükre és a a félelem szerencsétlenséget szül. a szerencsétlenségekből az emberek égi jeleket csináltak, s ezen jelek okán elkergették őt, aki elindult a nagyvilágba. 

híre mindenütt megelőzte és zárt ajtókra talált. félelem övezte alakját és rettegés.

addig-addig kóválygott az emberek világában, míg egy nagy sziklára nem talált. a szikla fekete kőből volt és nagyon meredeken nyúlt a semmibe a semmiből. ő, aki elindult a nagyvilágba, leült a sziklával szemben, tőle három méterre és kényelembe helyezte magát. süvített a szél a szikla ormain, a hátrahagyott erdő fái pedig búsan zúgtak hozzá. valahol, a horizonton, megdördült az ég. 

hétszer hét napra rá, hogy ő, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a fekete sziklához kinyitotta a szemét. a sziklán ült, a szikla tetején. pázsit volt itt, meg egy viharvert tölgyfa, néhány tiszafa meg néhány áfonyabokor. egy üreget talált, a szikla egyik hasadékában, azt mohával meg száraz füvekkel bélelte ki, majd kiürítette a moha-fészekbe a remetétől kapott ajándékokat. vörös és fekete szilánkokkal volt a fehér golyó körülvéve. ő, aki elindult a nagyvilágba, kiült a szikla tetejére és lehunyta a szemét. és csend lett.



egyszer, sok, nagyon sok nap és év után megértette. a golyó ketté válott, fénye a homlokára került és ő eggyé vált a fénnyel, eggyé vált önmagával, eggyé vált az emberekkel és a világgal.
ő, aki gyerekként elindult a nagyvilágba, megérkezett. 

péntek, október 28, 2011

egy nő


Van egy nő. Szeret. Színésznő.

Bejön, szétnéz, leül. Visszafogottan gesztikulál, az ablak mögötte világossá teszi a kontúrját: bal lábát behajlítva a szék alá, a jobb fölé hajolva szerényen de mégis határozottan gesztikulál. Elbújik a haja mögé, de ez nem menekülés. Olyankor megpihen. Színésznőnek is kijár a pihenés.

Szeretem a kezét, a kézfején az ereket. A fehér ujjait. Az ajkait. De leginkább a szemét. Nem szeretem a körmeit, bár sosem néztem meg igazán, úgyhogy ez a kijelentésem nem annyira konkrét, mint az előző.

Hozzám szól és elpirul. Erre én is elpirulok. Jó érzés. Minden piros, ami él, szokta mondani Linnankoski Olavija. Ő él. És szeret.

Nem engem szeret. Lehet, hogy konkrétan senkit sem. Ő ilyen szeretős mégis, egy olyan ember, aki leginkább mosolyog és, csak úgy, szeret. Ezt gondolom, hisz nem ismerem. Már kétszer láttam ruha nélkül, mégis: sosem volt meztelen. Az ismeretlenség titok-leplében állt ott, ruha nélkül. Kétszer is.

Sohasem értem hozzá. Közöttünk mindig, minden helyzetben volt valami átléphetetlen. A levegő néha megkövül. Olyankor üveg. Olyankor páncél. Meg páncélszekrény. Kívülről nyílik, mi meg bent várjuk, hogy kinyissanak.

A torkom összeszorul, szívem alig észlelhetően felgyorsul és mosolyoghatnékom van, ha látom. Néha elbiciklizik mellettem. Néha észre is vesz. Általában nincs itt. Ott van, valahol máshol, ahol mindenki mosolyog. Ahol mindenki biciklin gurigázik, mindenki ablak fényétől felemelve, pihenés nélkül, mosolyogva gesztikulál. Pirul és szeret.

szerda, október 12, 2011

istenek


 -őrület egy felvonásban-



Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.
Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

  • Istenek volnánk, csakugyan?
  • Igen.
  • Miből gondolod?
  • Belőled. Belőlem. Belőlünk.
  • Én nem vagyok isten.
  • Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

  • Nyomorult. Leginkább nyomorult.
  • Idenyújtod a kezed?
  • Mi van?
  • Ide nyújtod a kezed?
  • Minek?
  • Szeretném látni.
  • Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.
Leginkább nyomorultak.
Leginkább magányba fulladók,
Leginkább élőn halottak.



A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

Lehet, hogy hab,
vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,
vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.
Ez vagy te.
Röviden: ajándék.

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...



Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -”


beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”


FILM


Szeretlek, mondta.
Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.
Őrült volt.


gomb, amely leszakad.”


S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE
  • Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
  • Mitől?
  • Tőlem?
  • Nem.
  • Miért?
  • Kéne?
  • Néha én magam sem tudom.
  • Félsz?
  • Mitől?
  • Magadtól?
  • Nem.
  • De kéne?
  • Kéne. Nagyon kéne.


Sötét van.
Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.
Az arcom fújja a szél.
Hajam a számban.
Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.


Az emberek furcsán néznek.
Az emberek csendben kikerülnek.
A kutyák megugatnak.
Arcom fújja a szél, hajam a számban.
Térdig hamum vagyok.

lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,
vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,
vagy lápos, iszapos poshadt vizek
mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.


És akkor jön a rutin.
Mert mindenre megoldás a rutin.
Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,
kávét főzől, bögrét töltesz,
kiflit vágol, kiflit megkensz
híreket olvasol, harisnyád húzod,
szoknyád igazítod, cipzárát zárod,
melltartód a melled köré,
láncod a nyakad köré,
ruhád a tested köré fonod.
Fogad megmosod,
arcod bekened,
ajkad veresre fested,
körmeid vörösen izzanak
szempilláid feketére nyúlnak,
nyílik az ablak,
cigaretta s a kávé maradéka még.
Csatolod a csatod,
hurkolod a cipőd,
hajad útra készen,
arcod útra készen,
tested útra készen
s már rohannak is lefele a lépcsőn
íves lábaid.

A rutin, a rutin.
Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.
Este magány van.
Este fájdalom van.
Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémes lázálmok.
Lázas vágyálmok.
Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,
lázas rémálmok,
vágyó lázálmok,
lázas lázak,
rémes rémek,
vágyó vágyak,
S MINDEN
ELŐLRŐL
MEGINT.

Őrület ez,
őrület bent,
őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,
néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.
Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.
Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.
Ütni, sebezni, vérezni, orozni.
S közben hang nélkül röhögni halkan,
fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,
vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.
Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.
Akarni akarok.
Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.
A tegnap láttam. Ült a várban
és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.
Egyedül volt és magányos.
Sírt.
Ilyen egy bukott isten?
Nem röhögött,
nem tiport
orozott,
vérezett,
ütött, vagy sebezett.
Ivott és sírt.
Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva
piált és sírt.
Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.
Megöleltem volna.

De nem értem.
Ő is gomb, ami leszakad?
Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.
Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni
lenni akarni,
lenni úgy, hogy leszakadtam,
mint egy gomb.

Van ennek értelme?
Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.
Azt tudom csak, hogy most
haza megyek,
lezuhanyzom forró vízzel,
bekenem magam illatos krémmel,
teát iszok, másfél,
pontosan másfél csészével,
és lefekszem.

És aludni fogok,
egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.
Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:
végül is mindegy.
Én élni akarok.
És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és
bevállalom, mindkettőt.