Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

- Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

- Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.

A 31. napon

A 31. napon végre lejárt az önkarantén. Reggel automatikusan nyíltak ki a szemeim, hétkor üdén pattantam ki az ágyból. A kávé már csak formalitás volt a gyümölcslé meg a vaníliás almalekvárral meg vajjal megkent pirítós mellett. Már majdnem csak dekoráció.

Elkezdhetem.

Reggeli után felkapcsoltam a gépet, leszedtem az ágyról meg az íróasztalról a könyveket, a lapokat meg az ételmaradékokat és rendet raktam: kiporszívóztam, felmostam, port törültem, elmosogattam. Miután mindezzel kész voltam zuhanyoztam. A zuhany alatt az elmúlt harminc napra gondoltam, mindarra, ami megfordult a fejemben, a kis lakásban, meg hogy ebből mit akarok papírra vetni. Meg azt is, hogy mit lehet végül is megírni abból, amit meg akarok. Egy kisebb aggodalom-féleség villant át rajtam, de a víz elmosta, zajával, sugaraival.

Zuhany után ittam meg a kávé utolsó néhány kortyát. Lakótelep, körforgalom, nyüzsgő járművek, emberek. S én, a hetedikről. Még csak fölöttük állok. De ennek ma vége lesz.

Minden lehetségeset előkészítettem, ami az íráshoz segítségemre lehet: papír zsebkendőt, szőlőcukrot, vizet és magas kakaótartalmú csokoládét egyaránt. Kezet, hátat, nyakat ropogtattam, beállítottam a képernyőt az íráshoz és új lapot nyitottam, elneveztem harmincegynek. Miután mindezzel szinte egy mozdulat-ívben túljutottam, döbbenten vettem észre: nincs miről írnom.

Semmi konkrétról sem tudok írni.

De hát valahol el kell kezdeni. Az ember két-féle lehet: megfigyelő, vagy megfigyelt. Minden ember mindkettő, de általában dominálni szokott az egyik. Én megfigyelő vagyok. Ezért is volt nehéz az elmúlt harminc nap: más megfigyelt hiányában én váltam önmagam megfigyeltjévé. Szörnyű a csend, ami az ön-megfigyelést beburkolja és szörnyű szembenézni megfigyelőként a megfigyelt önmagammal.

A rutin állott be a leghamarabb. Reggel korán kel, meztelenül budizik, néha közben fogat mos, de olyankor budizás előtt mosakszik, amúgy utána (megspórolva egy extra kézmosást). Zuhanyozik, borotvál, reggelit készít, vakarózik, nyújtózkodik. Kávét szürcsöl, ami általában forró és tej nélküli (cukorral nem szereti). A reggeli után híreket olvas, videókat néz, majd a zenelejátszót keverő számválasztásra állítva olvasni kezd. Az összevásárolt könyvtárát belezi ki, ismét. Van, amelyik könyvet csak először. Másokat hatodjára, hetedjére.

A kezdet ívelő könnyedség volt. Előjöttek az antiszociális hajlamai és a hegyekbe, emberektől alig, vagy egyáltalán nem lakott területekre kívánkozott. Persze ehhez pénz is kell, meg sok minden, gondolta, úgyhogy, kispórolva a vonat jegyből, feltöltötte a tartalékait és egy hónapra elvonult az üres lakásba. Vigyázott, hogy a számlákat időben kifizesse, és egy hónapig ne zavarja senki és semmi. A kulcsot egy műanyag dobozba tette és a fedelét erős ragasztószalaggal lezárta és ráírta a kinyitás dátumát: 07. 31. az első két nap az akkomodálásról szólt. Hogy megszokja, hogy minden kommunikációs lehetőség ki van iktatva: telefonok, közösségi oldalak és főleg a személyes találkozások. Az első két nap szép volt.

Minden napra körülbelül fél könyv jutott, tíz cikk és egy film, közöttük hátgerinc és végtag-aktiváló gyakorlatokkal. Folyton írt volna, ellent kellett állnia az ösztönnek, hogy folyton le-írjon és meg-írjon. Meg egyáltalán: hogy írjon. Ez ellen ceruzát, digitális jelölőt használt: nem bírta ki, hogy ne rögzítse valahol a pontokat, amik kiváltották a gondolatait.

Miután egyik este (a kilencedik) elvették az áramot rászakadt a sötét és ő álmatlanul zuhant bele a város éjjeli zajától alig tompított csendjének a mélységeibe. A fotelben kezdődött. Nagy, krémszínű fotel, gyanús folyadék-maradványokkal a huzaton, amiket még a mosószer sem tudott eltávolítani (valószínűleg ezért is vásárolhatta meg olyan olcsón az ószeresnél). Ebben a fotelben kezdődött.

Hátra engedte a foteltámlát és próbált befurakodni gondolataival a város kintről beszűrődő, távolinak ható morajába. Ehelyett azonban más történt: a gondolatai rekesztették ki a szobából a várost, és mikor kiszabadult a lakásba a csend akkor előjöttek a sötétből a bezárt gondolatok. Nem követelőztek. Színesek voltak. Mindegyiket meg lehetett nyitni, el lehetett merülni benne. Olyan volt a lakás, mintha üvegből volna a padlója: az átlátszó lapok alatt színek, árnyalatok kavarogtak, minden lap alatt más-más és ha a lapokra állott érezte, hogy mi van alattuk. Ha akarta már merült is bele az átlátszó lap takarta emlékbe.

Ezután nappal aludt. Egy könyvet három-négy nap alatt olvasott ki, tíz cikket öt nap alatt olvasott el és egy filmet nézett két-három napig is. A rutin átalakult. Minden éjjel több lapba is belemerült, volt olyan is, hogy hatba, hétbe, egyszer tizenháromba is (de a rá következő napot végigaludta akkor). Nem volt semmi különleges az emlékekbe való merülésben, bár úgy fizikailag, mint pszichikailag megviselte. Újra a múltban lehetett, mint megfigyelő és végre megfigyelhette önmagát.

Néha elborzaszt, hogy mennyire ösztön-lény az ember. Figyelte a gondolatait, a tetteit, a reakcióit a környezetére a környezetében és folyton le-ledöbbent. Valaki gyengeségét úgy próbálta palástolni, hogy őt támadta, és ő a támadásból nem érezte ki az önmagával elégedetlen fogcsikorgatását. Máskor jeleket küldtek felé, későre értelmezett, halálra ítélt jeleket, kinyújtott kezek, szem-csillanások és mosoly-villanások, érintések és viszonzatlan ölelések formájában. A halott jelek egy utolsót sóhajtanak, mindig csak későre, mindig hiába: a jel-forrás megszűnt létezni, mire a címzetthez érnek. Vannak, akik játszmáznak. Sőt: azt kellett némi visszatetszéssel konstatálnia, hogy ő maga is játszmázik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt előzőleg gondolta volna. Kevesebbet hallgat. Kevesebbet figyel. Kevesebbet van jelen abban, amit csinál. Máskor olyan jelek érkeznek, amiket nem akar észrevenni. Nem szabad, nem engedi – valami. Mindig egy hang, mindig egy furcsa, majdnem kellemetlen érzés.

Érdekes volt megfigyelnie az orgazmusait. Az arcát, amint lecsukja a szemét és belesiklik az élvezetbe. Meglepő volt megfigyelni: kellemes látvány. Helyenként azonban tettetett volt, már-már erőszakolt. Hamis mozdulatokat produkálva már-már szánalmas volt önző vonaglása. Ilyenkor pirult az arca. Az ember nem feltételezi saját magáról az ágyban a hazudozást, ezért is meglepő a tetten érés. Meg még azért, mert ugyanolyan primitív és átlagos, mint a többi ember esetében.

Folyton azt szajkóznám, hogy nehéz szembenézni. Nem a másik szemébe nézni, azt álca mögül könnyedén lehet, bár kétlem, hogy ezentúl is annyira penetránsan fogok az emberek szemébe nézni. A saját szemembe nézni nehéz. Ott nincsen álca, egy adott ponton túl, egy adott csönden túl már nem lehet. Harminc egynéhány évem nem volt elegendő, hogy felnőjek. Lehet, hogy most kezdtem el ezt a folyamatot.

A harminc nap végéhez közeledve már minden egybefolyt. Egyszerre evett, emlékezett és pihent. Volt, amikor mindezt a budin ülve. Járása légiessé vált, úszott a kis lakás homályos csöndjében. A naptárra sokáig nem nézett, de sejtette, hogy már nem lehet sok ebből az egészből. Az áttetsző padló lapjai, miután kiszállt belőlük: elsötétedtek. Nem maradt más belőlük, csak a fogyó emlékekkel egyre terebélyesedő, szürke ködszerű gomolygások. Egyszer aztán eltűnt az átlátszó padló. Hirtelen történt az egész: hallottam kint valami zajt, az ablakra néztem és mire visszatekintettem a padlóra már a kopott színű parketta látványa fogadott. Rá tíz percre már aludtam, eldőlve az ágyon. Ma reggel ébredtem fel.

Úgy érzem: most tudom, hogy ki vagyok. Valahogy mindig mindenki távolról szeretne sokat a közelébe. Közelre már nehezebb figyelni. Közelre figyelni kényszer. Távolba nézni, távolba látni a motiváló. Félelmetes, hogy az ember a felületességébe még nem pusztult bele.

Miután kitettem az utolsó pontot is, végre felöltözök. Rendbe szedem magam és kimegyek, először számlákat fizetni, majd vásárolni. Közbe figyelni akarok. Az emberekre, a mozdulataikra. Meg akarok tanulni úgy látni másokat, hogy közben magamat is látom. 

Fénykép

Egy ember fényképet akar készíteni. Nagy hátizsák van a hátán és egy analóg fényképezőgép a nyakában. Ruháján látszanak a megtett kilométerek.  Egy részt akar lefényképezni  a terecskéből. Előszedi az állványát, felállítja, ráteszi a fényképezőgépjét majd megfigyeli a fényviszonyokat. Miután a fényviszonyokhoz beállította a gépet beállítja a képet. Az idegen ősz haja alatt mély ráncok jelentek meg, míg elegyengeti a lencsét, meg az állványát. A terecskének ez a szeglete nem érdekes sem a helybéliek, sem a külföldiek nagy része számára. A Karolina tér egyes és kettes számú házszám alatti kapukat akarja lefotózni az idegen. Meleg van, eső kabátját a háta megetti emlékmű lépcsőjére teszi le, a nagy hátizsákjával együtt. Kigombolja az ing nyakán a legfelső gombot és leveti a könnyű, nyári sálját, ráteríti a vízálló hátizsákra. Fúj egyet, majd vesz egy mély levegőt, mintha magába akarná szippantani a levegővel a terecske hangulatából is valamit. Majd ismét nekilát a beállításokhoz. Bal oldalt az egyes számú kapu van, sötétbarna, frissen felújított testét kontrasztozza a szintén nemrég felújított világos, homokszínű fal. A kettő összhatását csak a kapu fölötti matt üvegsor jobb felső sarkán keresztül fúródó, majd felfelé kunkorodó kábel árnyalja. Az egyes mellett lévő épület, a kettes málladozó, narancssárga falú, fura díszítésekkel. Mintha nem is egymás mellett lennének, teljesen különböznek egymástól: a narancssárgának egy ütött-kopott zöld kapuja van, ahol a kirugdosott táblákat natúr színű és mintájú lécekkel kupálták ki tessék-lássék. A kapu fölött nincsen matt üvegsor, csak egy jobb időket is látott zöld préseltlemez-lap és fölötte a málló vakolat alól szemérmetlenül kilátszó, vörös téglából rakott dupla soros boltív. Az egyesnek nem látszanak az ablakai, a kettesnek a hajdanán fehérre mázolt ablakkereteiben a szem málló, néhai finom csipkét sejtet és van egy rozsdás zászlótartója. A frissen macskakövezett térnek a matton szürkéllő gránit kockakövei látszanak, meg a rácsozott kanális-vonal egy része, a jobb ajtóval szemben egy nagy, szürkére pingált vastál van, benne virágok, sok színű árvácskák. Az árvácskák mögött, az egyest a kettestől elválasztó csatornavezeték vonalától balra, rögtön a macskakő fölött egy cső tekereg, egy helyen ellaposodik: nagy, kerek korong lesz a henger-testéből, a gáz-stabilizáló az. A kettes fala mellett, a kopott zöld ajtótól jobbra egy motorkerékpár áll. Amúgy minden kész, már csak a fotót kell elkészíteni. Miután az ősz hajú idegen beállította a szöget, a magasságot és a fényviszonyoknak megfelelő módosításokat is ismételten elvégezte a kamera záridején, illetve a blende-nagyságon, elbújt a kamera mögé és várt. Várta a megfelelő pillanatot.

Nyár volt és ünnepnap. A kis templom a terecske keleti oldalán hívta a lelkeket misére. A terecskén több terasz is volt, ahová kiültek a helybéliek és az ide látogatók beszélgetni, inni meg enni. Néha gyerekek szaladgáltak az emlékmű körül, máskor kerékpárosok suhantak át a téren, egyesek kecsesen, ráérősen, mások átsuhanták néhány másodperc alatt a teret. Sok volt a járókelő, a fagyizó, a söröző, a cigarettázó tinédzser. Az egyik anyuka, hogy ne kelljen folyton a csemetéje után futkorásznia, szappanbuborékokat eregetett neki, amiknek egy részét a csemete széles mosollyal és fel-felharsanó nevetéssel sikeresen ki is pukkasztotta, a többit meg szétszórta a szél a terecskén, a hársfák és az ernyők alatt, meg az emlékmű fölé.

Az idegent úgy látszott mindez hidegen hagyja. Ő csak ezt a részletet látja a terecskéből, ezt az épület-kontrasztot, ezt a régi és új valami csoda folytán egymás mellé való helyezését, aminek a hangulatára egy modern motorkerékpár erősít rá. Olyan, mint a félig töltött pohár, amiről mind egy, hogy azt mondjuk, hogy félig üres, vagy félig tele, az egész úgyis felfogás kérdése, hisz végül is félig van. Valamit mormog a szakálla alá az ősz hajú idegen, mosolyog és már majdnem kattintana, amikor végigsuhan egy galamb a képen. Az idegen felnéz a figyelőből és körülnéz és kicsit meghökken, mintha csak most fedezte volna fel a késő délutáni órába zsongó terecske pezsgő életét. Koncentrálni próbál, a képre, de mindahányszor, amikor lenyomná a gombot, vagy néhány szappanbuborék kerül bele a képbe, vagy egy idős házaspár, vagy valaki az egyes kapuján megy be, vagy másvalaki a kettes kapuján jön ki, vagy egy szerelmespár áll meg csókolózni, vagy két csíkos-blúzos, göndör hajú egypetéjű gyerekét hajkurássza egy kismama, vagy egy biciklis kerekezik tova, vagy épp akkor pottyan le egy kislány kezéből egy fagylaltgombóc, minek következtében a kislány megáll a képben és sírni kezd. Az idegen már nem mosolyog, türelmetlenül várja, hogy elkészítse az áhított fotóját a két kapuról, hogy valahol, egy messzi országban el tudja majd magyarázni, hogy ez egy jó pszichológiai teszt a pesszimizmus meg az optimizmus kiszűrésére, ez a fotó. Ugyanakkor a döntéseket is szimbolizálja valamelyest, hogy melyik kapura esik egy-egy embernek, nézőnek a választása, meg arra is jó példa lehet, hogy nem minden esetben a külső számít, mert ki tudja, hogy mi rejtőzik a kapuk mögött az udvarban, a homok falú házban meg a narancssárga házban. De a ráncos homlokú idegen nem tudja lenyomni a kioldógombot, mert a téren nyüzsgők folyton bele-bele arcátlankodnak a fényképbe. Türelmetlensége egy idő után betetéződött és a nagy nyüzsgés közepette megnyomta a kioldógombot. Miután kiegyenesedett komolyan és lassan, már-már ünnepélyesen elkezdte szétszedni az állványt, amit aztán elcsomagolt, majd, miután vissza tette a kamera lencséjére a lencsevédőt megnyomott egy gombot a fényképezőgép alján, majd kipattintott a fényképezőgép bal felső részén egy kis kart és feltekerte a filmet. Miután érezte, hogy a tekercs már könnyen forog kivette a százas monokróm Kodak-filmet a gépből és a zsebébe tette, majd egy másik a zsebéből egy másik százas monokróm Kodak-filmet keresett elő, amit aztán belehelyezett a nyitott fényképezőgépbe, miután egy kicsit kifújta a belsejét. Hát igen, mormogta, csak úgy, magának, egy furcsa, a helyi fülek számára egzotikusan hangzó nyelven, miközben fűzte be a gépbe az újonnan behelyezett tekercs filmjét, fejét kissé bal válla felé billentve, ez az élet.

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?

Hogy egyedül legyek.

És?

Mi és?

Egyedül vagy?

Nem.

Miért?

Te is itt vagy.

Miért, ki vagyok én?

Miért, ki vagy te?

Én kérdeztem előbb.

Nem tudom. De bennem vagy.

Ezt honnan veszed.

Mert mindenütt hallak.

És nem gondoltál a másik lehetőségre?

Mi az a másik lehetőség?

Hogy te vagy bennem.

Lehetetlen.

Ohó. Szóval lehetetlen.

Igen. Határozottan igen.

Ugyan miért?

Hát…. mert….

Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.

Igazad van.

S akkor megint: ki vagyok én?

Akkor mi egyek vagyunk.

Bizony. Egyek.

S téged hívnak léleknek?

Nem. De valami hasonló vagyok.

Mi?

Emlékszel az álmaidra?

Igen.

És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?

Igen.

És emlékszel, hogy miért zuhantál le?

Igen.

Miért?

Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.

És?

És utána ugrottam, hogy elkapjam.

És?

És elkaptam.

És meghaltál?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.

Nem haltál meg.

Ezt miért mondtad ilyen furcsán?

Felébredtél Kettős ébredés volt ez.

Éspedig?

Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.

Aha. Ez így nem érthető.

Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.

Ami miért jó?

Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.

Aha.

Mi ez a sok „aha”?

Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.

Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.

Láthatlak?

Tipikus... miért akarsz látni?

Úgy könnyebb ez az egész.

Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.

Szóval nem.

Nem.

Mit keresek itt?

Nyomokat.

Ezt tudom.

És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?

Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.

Pontosan. És ki ő?

Hogyhogy ki?

Hát kinek a nyomait követed?

Azét, akit követnem kell.

Igen, de ki az?

Egy nő?

Nem.

Egy férfi akkor.

Nagyon éles az elméd.

Ne gúnyolódj.

Pedig most lehetne.

Férfi, de ki az?

Te kell tudd.

De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.

Rendben.

Ki az?

Nem is sejted?

Nem.

Nyitsd ki a szemed.

Ki van nyitva.

Valóban?

Igen.

Akkor kit követünk?

Nem tudom. Valakit.

Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?

Az árnyékom. De az is az enyém.

Természetesen.

S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.

Bizony. Önmagadat.

Ez mért jó nekem?

Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.

Mit?

Hogy folytatni kell.

Miért?

Csak.

Ez nem válasz.

Pedig most: csak ez a jó válasz.

Merre?

Merre szeretnéd?

Előre.

De itt mindenütt előre van.

Akkor arra.

Merre?

Arra.

Így érzed?

Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.

Akkor arra folytasd.

És te?

Itt leszek, a nyomodban.

Árnyék?

Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.

Sötétség sincs?

Csak ha akarod. Akarod?

Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.

Legyen.

Köszönöm.

Mit?

Nem tudom. Csak köszöntem.

Köszönjük. Most indulj.

Mikor beszélünk még?

Még idejében.

Még idejében... mihez?

A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.

Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?

Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.

Vigyázz rám, jó?

Vigyázzunk magunkra. Indulj.

28. bennem.

.. van egy homokóra (is), pontosabban én vagyok (én szoktam benne lenni) a homokórában.

a homokórában, mely összetartja a benne szétfolyó időt.

érdekes és felettébb bonyolult szerkezet. kívülről úgy néz ki, mintha egy homokóra-üvegben homok volna, s az egész egy fa-kerethez volna rögzítve és slussz. a valóság ennél picit bonyolultabb. minden homokszem más idő. más idő-intervallum, más idő-egység. s mivel ilyen sok és sokféle idő van összezárva egymással, ezért az idő, az az idő, amit a homokórán kívül érzékelni lehet szétnyúlik itt, bent. olyan, mint a lágy karamell. no, nem az a bolti, amit tejjel (meg sok ipari dologgal) kevernek, de amit te készítesz, vízzel, cukorból. szóval nyúlik. ezzel nem is volna semmi baj, sok minden nyúlik még, maga a nyúlás nem is volna említésre méltó, ha nem azt váltaná ki, amit. egy ilyen szétnyúló, homokórányi idő-halmazban annyi vicces dolog történik, hogy csak egy-két érdekesebb jelenséget említek csak meg.

az egyik kedvencem az, ami sok ráncfelvarrásos nő- és férfi-személyeknek a rémálma volna: az ember akarata ellenére szétcsúszik. olyan ez az egész világ, mintha egy torz tükörben látnánk, vagy mintha dali képei elevenedtek volna meg (vagy mintha részeg (esetleg betépett...) szemeken keresztül szemlélnénk a rendes, homokórán kívüli világot). az egyik kezem hosszabb mint a másik és lágyak, hogy az elején nem merek semmit sem fogni velük (aztán megszokom), a lábaim hol keskenyek hol nyújtottak, alig lehet velük helyet változtatni, az arcom cseppfolyós már szinte, az izmaim csobognak, mikor forszírozom őket, hogy összehúzódjanak, s minden, de minden (legalábbis első pillantásra:) instabil. más szabályok érvényesülnek itt, a nyúló idő függvényében. mert szabályok ugyanúgy vannak, csak az idő meg-meg változtatja, hosszabb-rövidebb ideig. semmi sem változik egyszerre, van, hogy ha megéhezem akkor várnom kell, hogy a sonka ne lebegjen, de azért ne is folyjon, a tükörtojás ne legyen jeges és a tejet ne kelljen késsel-villával enni. viszont ha repülni szeretnék: megtehetem. igaz, nem tőlem függ, hogy mikor, de kit érdekel idebent az ilyesmi.

nincs halál. bármi történhet az ember szétnyúló fiával: halál soha sincs. megfagyhat, megfőhet, lezuhanhat, szétfolyhat (és ezek nem csak feltételes módban történnek meg és nem csak egyszer), úgysem lesz semmi baja. fájdalom sincsen igazából, mert túl nyúlós ahhoz az idő, hogy a fájdalom létrejöhessen, hogy azt rendesen (értsd: a hagyomány szerint) lehessen érzékelni. szabad kézzel téptem már szét házakat és fröcsköltem széjjel autókat, fűrészeltem ketté patakot, folyót, és kínlódtam már egy toll, vagy egy papírfecni felemelésével is.

s mivel itt semmit sem lehet igazán konkrét dolognak nevezni vagy tartani, ezért semmi konkrétumot sem lehet véghez vinni. nem lehet például rendesen enni, ahogy említettem már fentebb. nem lehet ugrálni, nem lehet járni, nem lehet írni, nem lehet igazán olvasni sem, nem lehet aludni, nem lehet beszélni és gondolkozni is csak alig-alig lehet és azt sem folytonosan (és pláne nem következetesen).

azt hiszem leginkább ezért az utóbbiért szeretek ott lenni.

27. bennem.

.. van egy nincs (a sok kacat között ez is elfér, ráadásul jelentőséggel bíró elem, mert viszonyítási pont: hozzá képest minden kizárt, hogy ne lenne (természetesen csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a nincs létezhet, tehát maga a nem-létezés létező formát ölthet egy ilyen tág, szinte szélsőségesen szubjektív halmazban.).).

26. bennem.

.. gyermek (is) él. egy darab.

ez a gyermek meztelen. a fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. sohasem alszik, sohasem álmos. sohasem fáradt és sohasem nyűgös. sohasem felejt és sohasem kér. sohasem parancsol és sohasem fél.

egyedül van, de mégsincsen egyedül. gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. benne egy világ.

a gyermek nem fázik. a gyermek nem szomjas. a gyermek nem éhes. a gyermeknek nem kell székelnie. a gyermek nem lélegzik. a gyermek nem él. a gyermek: van.

a sötét, fekete terem a teljes védelem. nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. a teremnek nincs padlója. végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. a vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. de csak olyan, mintha. a felület mintája olyan. a padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. középen a gyermek. ő sohasem ér a padlóhoz. fölötte lebeg. eleme és játék-területe ez a vörös felület.

a gömbben fények. sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. a gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

általában a gömböt figyeli. néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. ha boldog. sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. ritkán nevet. olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

néha megszólal. tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. de olyankor is keveset mond. egy-egy szót csak. s a szó épp azt jelenti.

néha felszisszen. olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.

az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. itt is van valóság. kettő is. az egyik a gömbbe van beleöntve. ezzel a valósággal játszik. a gyermek nemtelen. így teljes. két teste van, mindkét valóságban egy-egy. az egyiket irányítja (a szó „irányt mutat” -és nem a „vezeti”- értelmében). a másikat nem. az egyikhez beszél. a másikhoz nem. az egyik lefedi az egész világot. a másik csak a szoros önmagát. az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. a másik csak van.

a valóság, az egyik valóság bírája ő. a tiszta hang. az őrangyal. a másik valóság része. szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

léte ugyanúgy függ dolgoktól, mint a mi létünk. de a dimenziói másak. a szükségletei másak. 

25. bennem.

.. lehetett volna béke.

ha.

(s most azok a ha-mondatok jönnek, amiktől képes vagyok (tüdőm térfogatát négyszeresére növelve) torkom szakadtából ordítani.

ha máshová, máskor, más módon, más jellemmel, más hajlamokkal, más családi szerkezettel, más szociális hálóba születek.

ha máshol, máskor, más módon, mások által, más módszerek alapján nevelnek, tanítanak, más elveket szem előtt tartva, figyelmen kívül hagyva, megtiltva, szorgalmazva. (valamint más következményekkel tanulásom/okulásom, illetve nemtanulásom/nemokulásom esetén.)

ha máshol, máskor, más módon jönnek a más emberek, más körülmények, más jelenségek által kiváltott gondolatok, melyeket másképpen értelmezek, építek be magamba, kezelek.

ha kevésbé lett volna a családom makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lett volna).

ha kevésbé lettem volna makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus, (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lettem volna).

ha a külső világra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha a belső világomra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha nagyobb (vagy kisebb) mértékben volnék tudatában környezetem hibáinak.

ha nagyobb (vagy kevesebb) mértékben volnék tudatában önnön hibáimnak.

ha mindenre lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha semmire sem lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha több dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha kevesebb dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha lehetne.

ha nem lehetne.

ha volna több ha.

ha volna kevesebb ha.

ha minden ha-t fel tudnák itt sorolni.

ha ez az „itt” eljutna hozzád (is) (amennyiben ezt elolvastad ez az opció már nem releváns).

ha ez az itt nem jutott volna el hozzád (igazából, ha ezt olvasod már ez sem releváns esetedben, csupán az összes többi, ezt el nem olvasó emberre vonatkozik (kivéve, ha nem érted, amit olvasol.).).

ha ez az itt egyáltalán nem létezne.

ha én volnék az itt.

ha te volnál az itt.

ha ő voln(-á-)(-n-)(-a(-))(-to-)(-k) az itt.

   mi

   ti

   ők

ha én volnék te, aki olvasod.

ha te volnál én, aki ezt írtad.

ha volna egy te bennem és egy én benned. (nos... ez esetben nem tudom, hogy lehet/szabad/merjek-e relevanciáról beszélni (vagy egyáltalán: relevanciát említeni...))

ha ennek a szövegnek a következménye (az általa kiváltott tettek és gondolatok (vagy talán inkább fordítva: gondolatok és tettek.)) más volna, mint ami (ennek a ha-nak az érvényességéről mondjuk nem vagyok meggyőződve, de felötlött bennem (benned, benne...), hát leírtam.).

végezetül pedig: ha nem létezne ha.

(szerintem akkor leginkább, de ez egy olyan nagyon elvont gondolat, hogy nem érdemel többet egy ilyen picinyke zárójelnél.)

24. bennem.

.. egy ujj van, ami rendre csendre int.

(például most is.)

23. bennem.

.. egy szem van. mert az nem tud hazudni, soha. kivéve ha nincs. merthogy: amúgy van. csak máshol, nem rendes szemként. a fülben, az ujjhegyen, az orrban, de mindenütt van egy szem, legalább. 

az enyém olyan, mint a nőé, akivel az átjárón találkoztam. de pont olyan, vagyis rövid ideig láttam csak, így azt hiszem nem tudtam jobban megfigyelni. október huszonnyolcadikán délután négykor találkoztam az átjárónál, és a lemenő-félben lévő napba belelépve a járda-part árnyék-világából a barnának látszó szemeit reám vetette. mint kiderült: nem barnák voltak.

a lány türkizben és fehérben ragyogott, türkiz, vékony kelméje a ruhácskájának gyakran érintette combjai fehér harisnyába burkolt felületét, fehér kabátja nyakán nagy kivágású volt, amit tüdő színű sálba burkolt. vadász-zöld csizmácskájában ruganyos járással slisszolt el előttem, és mikor felemelte dús, festett-fekete haját tekintete a naptól sárgállva világított belém. nem volt arca. egy nagy szem volt az arca helyén, és az sárgállott bele az arcomba és melegített és vájkált, turkált bennem és kérte számon, amiket még én sem kérek számon önnön magamtól és megnyílt nekem a pupilla és árulkodott nekem az írisz, nap-sárga felülete pirította arcom, melege ágyékomban vibrált és agyamat simogatva haladt el mellettem csendben. utána hűvösebb volt a világ.

ilyen szemem van, legyen, kellene, hogy legyen. nem tudom, mindig csak a szem túlsó végén létezem, és még tükör sincs, ami kimutatná szemem milyenségét. rendes, fizikai szemeim kifejező-képességével teljesen meg vagyok elégedve. de ez a belső egy, ez maga a xibalba bukása, az univerzum köldöke, az örökkévalóság kulcslyuka, amin keresztül bele láthatok abba is, ami úgy tűnik, hogy még nincsen, de már ott gyökerezik valamiben. ez a parmenidésznek és a világnak ellentmondó „sentio ergo sum.”-szentencia. ez maga a bennem lévő kapu a világban rejlő sok, kicsi világ felé. mert tehetetlen az ember mindaddig, amíg a szem, a belső szem csak néz, bambul, s olyan ráncos, olyan beesett (hova esett be), mint a századfordulós, agyukat szétabszintozott nagyok addig nem is láthat igazán az ember. vagy csak annyira, amennyire egy szívtelen kisherceg.