vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

Csend

csilingelő szavak előtt
alatt
mögött
halat
és más csemege-pecsenyéket
pergelnek. Én közben elcsenek meséket.

Mesélek. Mesélek vicces meséket,
fekete-sárgát, aranyosan kéket
csendet szerelmet, levegő-zenéket
és omlós, keserű medvecukrot

igen.

Csendek között csendben
csengve cselleng-lebben
formásan és folyton egyre szebben.
Tengerek zúgásában a szemed is lobban.

Csend van. Azt hiszem.
Szeretlek. Azt hiszem.
Álmodok.

Ebben azért biztos vagyok.

De szeretlek. Még jobban.

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

Pityipom:.

Pityipom, pityipomm, csingi-lingi
Locsog a tavon vízibicikli
Libben a szélben nádlány, nád-lény
Recseg a gyökere elér még, ne félj.

Sások a nád közt dőlnek, lengnek
Keresik az alkonyt, várják a csendet
Keresik az álmot, keresik a végét
Aki bújt, aki vár fél még: él még.

Csupacsőr Szamuráj nádlányt megles
Nádlegény nélkül ez menekül a Csendhez
Csendkirály kardjával legyinti szamurájt
Megremeg aki él, elborzad, aki lát.

Előjött Alkony is, elterült a Szélen
Holdanyó mosollyal illeti vizében
Holdanyó kontyában rózsaszín kikelet
Bimbózik és kihajt: hopp, és mán' reggel lett!

Bontsd:.

Bontsd meg mellényedet
látnom had lehessen
tükör legyen, domb legyek én benne

tested kerevetén selyemtakaró

szemtelen szenvedély pocakos pajkos manó-
ivadék ki erdődbe kutakodik
tehertelen tájaidon keresi önmagát istenét

keresi tested hüvelyét

vagy legyek puttóka kicsike édeske
öledbe bújva halkan szenderedve
merevedve nézzen szemeid közé s tükröd párájában

lucsogjon öled vagy talán öleb

kellene mondd neked kiben nincs eredet-
iség keskeny sármos „más-hogy”
lehetek neked akármi bárki akárhogy

vagy éppen nem lehetek neked mind egy

egy az áldás és a vétek, egy
a kérdés meg a válasz
egy az átok és a támasz

Meghaljak vagy éljek? Itt van. Nesze, válassz!

mindennek tudása:.

(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)

… és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.

…

épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...

minden világban van egy ország

minden országban van egy város

minden városban van egy ház

minden házban van egy ablak

minden ablakban ül egy árnyék

minden árnyék rád vár

hogy megöljön

hogy szeressen

hogy kényeztessen

hogy megkínozzon

hogy álmodjon

veled

helyetted

ellened

benned

minden árnyékban van egy akarat.

Minden akarat mögött egy elme lakozik

és minden elme egy lélek tutaján imbolyog

minden lélek az istentől van s minden isten

az árnyékból,

aki istenből

aki ablakban

házban

városban

világban

benned

van

... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel

vérrel

levessel

bélkenyérrel.

… félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.

Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek

zajok....

… egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.

A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.

Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??

ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?

Én vagyok. De ki

de ki?

De ki

de ki?

De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.

Gondolkodtam.

Gondolataimat a napba szórtam

napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.

Csöpögtek világomra áldó tekintetek.

Csengtek a füleim és tapintott a kezem.

Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?

Vajon vannak e világon

kik keresik önmaguk is,

haláluk is, már gyom

bár az amit régen a békében

életnek hívtak, anyjuk méhében

megfoganva, megfogantatva

akarva, szeretve és kitagadva

lesték a messzi szív éltető moraját

ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam

akartam, messzire elmaradtam

kövek közt kerestem

füvek közt oltottam

életem s elillant

most meg ott van a boltokban.

Olcsón kapni.

Vécén sírni

bárpulton meghalni.

Keresni. Kerestetni

kerestetve levegőbe lenni

libbenni

lógni

maroknyi

hógolyónyi reményeket

eszmétlen és eszméletlen

érzelmekben

el

merülni

bele

el

bele

el

bele

el

.

.

.

s

le

csöpög

egy csepp

keskeny, csillogó

csepp, csepp, csepp

villogó lecsapódott pára

elrohadt válladra, elhaló

pillámra pottyant az a csepp,

vége. Már vége. Már végem

csend jön már. Pillogó

menedékem

veleje.

Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.

Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...

jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...

tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...

. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.

memoir:.

"Stuttgart fölött az ég csodálatos. Tulajdonképp az ég maga a város. Magasan, a házak fölött( hihetetlen, hogy egy ekkora város szinte teljes egészében házakból áll...) kavarog a kék massza a fehér tejszínfellegeivel, vagy a porcica-szürke pamacsaival, s elvarázsol. 

Amikor kiszálltam a villamosból, az első bevásárlásom után, s észrevettem a kilátót, akkor figyeltem meg először ezt. A völgyben a város, nekem, kelet-európainak eszeveszettül alacsonyan, a 3-4 emeletes házaival, a nyüzsgő utak zümmögő zajaival. Friss, őszi szél simogatta a még elevenen zöld koronák csücskeit. Lehetetlenül szép volt a naplemente. A rózsaszínes felhők a vöröses égaljával, a távoli ködökkel, amik alakulni kezdtek az ég bíborja alatt... valahogy megnyugtattak. Szükségem is volt rá- új voltam, egy üres szobában, amiben pontosan egy szekrény volt, egy ágy, egy asztal, két szék, egy fotel, egy állólámpa, egy polcrendszer és egy kisebb szekrény, rendeltetése ismeretlen. Lehetett volna üresebb is, tudom, de hidegebb és idegenebb sehogyan sem. Az egyetlen, ami ebben a sötét szobában otthonos volt, az esténként az állólámpa meleg fénye. Olyan, mint az otthoni asztali lámpámé. Egyedül voltam. Veszettül egyedül, de senkit sem hibáztathattam magamon kívül, s talán még magamat sem. A legrosszabb az volt, hogy magányom hétvégén szakadt a nyakamba, s nem tudtam magam igazán lefoglalni semmivel. Mindenki tanácstalan kezdőként szerintem, ha a csendjével és magányával legelőször szembesül. Olvasni próbáltam. Sikertelenül. Írni próbáltam, szintúgy sikertelenül. Gondolkodni meg nem akartam. Eleve nem szeretek- a gondolatokat nem tartom jó tanácsadónak. Mikor igazán boldog vagyok, vagy el akarok lazulni, vagy csak csodálni akarom a világom, azt, amiben benne élek: kinyitom magam, kiürítem a fejem meg a testem, s gondolatokon kívül minden mást beengedek magamba: képeket-formákat, színeket, szó szerint isteni kompozíciókat-, hangokat- a világ zajait: az utakét, a fákét, a madarakét, az emberekét-, illatokat- de nemcsak, mert szagok is lehetnek, meg aromák is, attól függően, hogy mennyire koncentráltak és mélyek- s feltöltődök általuk, kiteljesedek, valahogy közelebb kerülök ahhoz, amit úgy nevezünk: a Valóság. S amitől rögtön eltávolodok az egy Valóságba a sok közül. A gondolataim valóságába. 

Most kicsit félek. Nem a kezdet a nehéz nekem: a kezdet utáni folytatás. Az is könnyű, mikor már a közepénél járok valaminek. A vég is nehéz: valaminek a lezárása, végérvényesen és változtathatatlanul. Elkezdeni akkor kezdtem el, mikor aláírva elküldtem a szerződésem. Itt vagyok. Egy új világban. Egy új kezdet első lépése után. Valahogy hideg van még. A fűtést felhúztam, pedig. Esténként a lámpa alá húzódom, melegedni. Még nem mertem elkezdeni gondolkodni. Pedig lenne min. Az idei év, a nullahetes... sok mindent magával hozott. És vitt is el, mármint magával. Össze kell szednem azokat a dolgaimat, amit a normális emberek gondolatoknak neveznek. És lehet hogy rendszereznem is kéne őket. És talán megértenem sem ártana. De van egy évem rá. És az ég is segít: vattacukor-csodáival erőket ad. Olyanokat, amikre a tudatos és értelmes, és nem utolsó sorban pucér őszinteséghez tükörképemhez szükség van. 

Elkezdődött az egy éves életem."  

Gondolatok nyárból

Vajon hova nyúlnak a fák? Te tudod? Én nem. Igen, az mindenki számára világos, hogy az ég felé törekednek... a Nap felé, bele a Fénybe... de miért?

Megpróbáltam elhelyezni a tudatom az egyik levél hegyén. Épp bodzafa szegény. Alkonyat lesz mindjárt. Még csak gyengül a fény. Még csak lágyulnak az élek. Még csak hűlnek a szabad ég alatt a testek. És aki nem fázott egy pillanattal ezelőtt: most picit didereg, a szőröcskék felállnak a karján , a hátán, a lábán, s a test menedéket keres még egy réteg szövetben. Lassan erősödik a cirpelés hűs zsivaja(épp annyira, amennyire a fény fogy el a világból..), és halkan, mintha mindenkit meg akarna lepni, meg szeretne tréfálni a természet: észrevétlenül pihe pára lepi be a világot. A pókok szeretik: hajnalok idején, mikor otthon, ezer kilométerekre innen, kaszálni mennek az emberek, a parasztnépek, az ő hálójukat csodálják a gyerkőcök a lószekereken, a traktorok utánfutóján vagy épp édesapa hátán. És én még mindég a bodzalevél legedes legcsücskén figyelem a világot. Együtt próbálom meg a millió zöld pórussal magamba szívni a Nap erejét, az egyre halványuló sárga pöttyét, ott, nyugaton. Érzem, hogy élek. Hogy belenyúlhatok végre létezésem mozgékony húsának lehetetlen határaiba. Ez nem bonyolult. Nem. Ellenkezőleg: a leg egyszerűbb dolog az egész világon. Nincsenek arcok, és gondolatok, és érzelmek, nincsenek kételyek és „de”-k és „habár”-ok, és „azonban”-ok. De vannak kapuk, meg ablakok, millió sejtek, millió óhajok, amik millió kiteljesülésben gyöngyöznek homlokom ragyogó felületén. Élek. És tudom ezt, mi több- érzem ezt.
És értem is. Teljesen. Mert a csepp a tengerben érti a tengert. Mert a világ bennem is meg van, s belőlem is fel lehetne építeni. Körül lehetne rajzolni, s kipöttyözni a kerevetnyi csigavonalak mentén a kóválygó lelkek tömény tömegét, kik teszik azt, amit mindég is tettek, s amit mindég is teszek én is. De most én nem. Én mindenki fölött vagyok, bár a bodzafa legmagasabb ága is alacsonyabban van a fél méternél. Még egy kicsit... még csak egy pillanatot hagyd, Uram. Csak még egy pillanatot, de azt változtasd át hétszer három esztendővé, nyújtsd négy évszázadnyira, s emeld ki az időből aztán, hogy létezzek. Őszintén. Igazán. Vedd rá az egereket, hogy feszítsenek tűkeresztre, legyen meg az én bodzafacsücski passióm is, s add hogy mindenki megérezze bár senki se lássa, s ne is akadjanak rám a népek, ne is keressenek: hadd egyen meg inkább egy félszemű kanveréb, csak úgy desszertként, vagy uzsonnára, a vecsernyére való harangkongatás utáni mageső előzetes gyakorlásaként, valahol Róma egyik kopott külvárosában, ahol még galambra sem futja(tudod, olyan fehérre, az olajfaágatcsippentő-fajtából). Hadd legyek én is Csend, és Szent szerelem rejtett párocskák ajkain a ködös London borzos kertjei mélyén, vagy csöpögő cigarettafüst kijevi tömbházak éjszakájának erkélyre könyöklő fagyának csodálatában...
vagy legyek csurranó béke távoli szigetek sintó-kapuinak vöröslő magányában, épp, mikor a nap kidugja taraját a tenger vizéből; épp, mikor elkattan egy európai turista japán gyártmányú fényképezőgépének elcsodálkozott mosolya a hajnali hullámok fölött vagy mikor nyugatabbra megvillan egy lótusz-minta a bíbor kimonó kecses selymének ragyogó vonalán, egy kirakatban.

Legyek a te neved, a kismama szájából halkan fellobbanó köszönöm, ami frissen született porontyának első felsírásával rohan hozzád, borul eléd... tér ismét vissza. Hozzád. Beléd. Legyek a bűn is, mert az is valós( bár nem annyira, mint szereteted tápláló ízes teje), legyek kóválygó lélek elveszett testben, ki ismét rád talál, ki ismét meztelen lesz, de most teljesen, egzisztenciájával, teljes odaadásával, s te felöltöztetsz engem, méltóságba bujtatsz, szabadságba, reménybe bujtatod a lábaimat s hitet húzol a kezeimre.

Legyek a halál, meleg tekintettel, s csókkal nyissam a táncot a lelkekkel, de ne árulás legyen a csók, hanem béke, hanem szeretet, és megbékélés. Meg-békélés. Legyek a kerék a mosolygó öreg néni tolószékének a bal oldalán, a tűzoltópalack az intenzív osztályon, a szivárvány a temető felett, a kémikus kedvenc -OH – gyöke, a kifolyt tinta a a nyomda betonlapján, a rend a szeméttelepen a halkuló éjben a bagolyhuhogás. Hálószobákban az álomfogó, lehetetlenben a lehetséges százezredék, a hideg, téli vagonokban a pír a lány arcán, ki most tudta meg, ki most hallotta tőled, Uram, hogy igenis: szerelmes. Legyek a csiga a négysávos út túlsó felére érve, a tengerszem kékje, a Kisherceg rózsája, a rózsa Kishercege. A Kisherceg és a rózsa írójának a napsugaras ihlete. Legyek sötét éjszakákon a sárga lámpafény. Legyek a kakas a torony legeslegtetején, a világ fölé rezesedve és sosem kukorékolva... legyek a gyertyakanóc, a dinamit szikrája, az autó indítókulcsán a sárga, mosolygó kulcstartó, nagy, fekete szemekkel. Legyek bármi, Uram, de ne ember. De nem ember. De nem ember...  

360°

Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű, angyalka-pozsgás ujjai végigfuttak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedésekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is. Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt, szürke ég, lila ég, zöld ég... kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, köhögést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolba voltak hangok. Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges, mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint, akkor...

Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami flegmáztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombolta, a cipzárokat kicipzározta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt, tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveggombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival(melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják illetve elváltoztassák), hogy él-e még: már meg is halt.


 
                                             .:.
 

Havakról

Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett...