.. mert te sem vagy más, mint én, és én sem mint az összes többi. csendnek hívják és karcol, mosolyt hoz magával. meg gondolatokat. sokat.
kedd, november 25, 2008
HLD
Kábelek között éget a Hold,
Járja borzongató, ledér táncát.
Fénye, a tejes lé, mit a sárga folt ont
ereimben égetve, szúrva éli meg szeánszát.
Fényemben sok világ él és ég,
Lehetetlen nem látni arcom fehér sármját.
Tompán, neonosan virít a messzeség,
ha éjszakám tetején járom éltem táncát.
Kacsint egy világ-engem, engem
Imádjatok, t i égi kicsik és terrai nagyok!
Fényemmel éltetek bogokkal körbelengem
s álmaitokban érzitek: mennyire élő vagyok.
Terhes temetőkben, fagyó fák alatt,
Rácsos villanypóznák börtön-éjében
Csak fényem az, ami igazán szabad.
S megcsókol álmod fekete mélyében.
Végül elismered, tudom, hogy urad, istened vagyok.
Fekete
Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba
Betűim szétfolynak vörös-tintakéken
Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
halkan
csendben
bele.
vers-e-mese
Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.
Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...
Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.
Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.
Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.
Újra meleg a vidékem.
álomforma szövegtorzsa
Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.
Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?
Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.
Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.
Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba.
Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.
Vagyvagyvagy...
Papírrepülőt esett ma reggel egy szürke ég.
Fájt a szívem, igaz. De vonzott mégis,
De hívott a penészszagú, gyurma-messzeség.
Szappanbuborékok között egy elkínzott páholy
Sötéten-szende, csíkosan tarka, poros mélyiben
Egy gyerek játssza méla álmát. Álmodja játékát.
Vagy. Vagy nem vagy. Jó már. Ez is, az is.
Pirkad egy keskeny, pilleszárnyú remény-
majd elhal. Azaz él. Tovább. Papíron. Rajzban is.
Talán.
szerda, október 15, 2008
digitális padlásom poros mélyéből...
Megtekinteni kéremszépen ehol tessék(veralinn jóvoltából a ehol nem lett vala kijelölve, hogy elkűggyön a nyavaLJába a youtubera... neki is köszönöm:D ). Köszönöm!
szombat, október 11, 2008
ég. az a fejünk fölötti.
Egy általam nagyon tisztelt író egyik könyvében valami ilyesmit mondott: minden otthonhoz tartozik egy égbolt. Minden otthonhoz tartozik egy ég. És ezt meg kell ismerni.
Én nem javítani akarom a fenti szöveget(hisz az már önmagában tökéletes) hanem kibővíteném, ill. saját meglátásom szerint módosítanám. Ezt azt hiszem szabad. Ez nem plágium. Íme: minden otthonhoz tartozik legalább egy égbolt.
Az utóbbi évnyi ébrenlét gyakran szolt a fenti kékről, ennek megismeréséről... ha lehetne: belelépnék. Megmártanám tükrében a lábam, a testem- hadd tisztuljak én is. Amennyit lehet. De nem léphetni bele. Mint tudjuk: különböző gázokból álló nagy légtömeg, ami a különböző -szférák által kategorizálva elválasztja Földünk testét az Űrtől. A kékje is bizonyított- de ott van a Wikipédia, ő okosabb(?), mint én. Nem lehet belelépnem... valahogy keresem magam benne mégis. A hangulatok, a világ lehetséges valóságai: mind-mind benne van. Egy felhőbodorban, egy csobbanó napsugár-sávban... landoló vagy épp felszálló repülőgép robbanás-zajában.
Nem unalmas a föld. Nem, erről szó sincs. De mi a szabadság? Mi a messze? Mi az a „... és lehetne!”? Miért kell, ismétlem, kell az embernek jár-ni-a, caplatni a zsémbes izmok fáradékony burkától övezve... olyan lehetetlen az a suhanás? Hisz az ég is tele van! Csak innen, lentről üres, mert messze a Fent. Fentről meg a Lent puszta és kies. És csak rád vár, te Istenek Ivadéka, Teremtés Koronája, te: szenteld meg Atyád érintéseddel, bársonyos csókoddal, Ikarus szeme-csillogásával, Ion humusz-csókjával. Így lesz szép egy mindennap. És boldog egy pillanat. Hisz csak egy pillanat- egy mostnyi mosoly a boldogság. Én hiszem.
Mit kívánnék, ha most lenne Karácsony, vagy Húsvét, vagy a névnapom, a szülinapom, a házassági évfordulóm, vagy megemlékezésemre rendezett 12. összejövetel? Egy eget. Csak egy eget, királyságomat egy égért! Hogy mikor rája nézek, tekintek, oda, fel: a szívem teljen meg, de csordultig ám, a valós valótlanságaival, s a temérdek nem-is-létező fantázia-lény mind-mind azt mondhassák: Szeretünk. Meg: Élni jó! Élni nagyon jóóóóóóóó- élni egyenesen csoda! Gyere te is, éljél te is, létezzél te is, együtt, velünk! Meg: nincsen rossz- csak jó előjátéka. Lépdel még egy pár lépést a Jó, kirúg, egyet-egyet, mint a Legényesben az a pár rámás csizma, oszt mikor eljő a pillanat, az egyetlen, az igazi, e megbocsájthatatlanul és könyörtelenül tökéletesen megfelelő: akkor dobbant egyet: szétnyílik teste és kihajt belőle a Mennyország, ambrózia-sugarát meg léte mélyéből ontja rád...
….csak rád...
...csak rád....
...egyedül rád.
Vers A Zinternet Bekötésének Pazar Ünnepére
MOTTŐ: „INTER? NYET!“
Egy ismeretlen szovjet költő
Aj, te zörgő zárú Zinternet, te,
gyere be a tüzes csendbe
kályhában tűz, rőzseláng.
Háló, hálón haló pornóképek,
cserepes szájú afrikai népek,
sivatagban csontorka fák.
Blogok, blog-ólok, ólálkodók,
serteperte reklám-fogók
Elektronyok szárnyán repülő világ.
(Bazzeg: ez megint lefagyott...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)