Fekete

Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba

Betűim szétfolynak vörös-tintakéken

Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
                        halkan
                               csendben
                                          bele. 

Keskeny sikátorok puszta mélyén 
botladoznak göcsörtös, görcsrángta szavaim.
Pitypang-szél simogatja az egeket,
a fellegeket, a szűk utcák lámpáit. Igen
és békét hoznak. Szembe, szét. Igen


20/11/08 

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv. 





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
  Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen. 
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon. 
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap. 
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan. 
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében. 
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak. 
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében, 
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem. 

álomforma szövegtorzsa

Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.



Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?

Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.

Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.

Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba. 

Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.

Vagyvagyvagy...

Papírrepülőt esett ma reggel egy szürke ég. 
Fájt a szívem, igaz. De vonzott mégis,
De hívott a penészszagú, gyurma-messzeség.

Szappanbuborékok között egy elkínzott páholy 
Sötéten-szende, csíkosan tarka, poros mélyiben
Egy gyerek játssza méla álmát. Álmodja játékát.

Vagy. Vagy nem vagy. Jó már. Ez is, az is.
Pirkad egy keskeny, pilleszárnyú remény-
majd elhal. Azaz él. Tovább. Papíron. Rajzban is.

   
                                                           Talán.

digitális padlásom poros mélyéből...

Megtekinteni kéremszépen ehol tessék(veralinn jóvoltából a ehol nem lett vala kijelölve, hogy elkűggyön a nyavaLJába a youtubera... neki is köszönöm:D ). Köszönöm!

dialógus valami nagyon tartalmas dologról..

-Látod?

-Látom.

-Mit látsz?

-Semmit.

-Akkor tényleg látod.

ég. az a fejünk fölötti.

Egy általam nagyon tisztelt író egyik könyvében valami ilyesmit mondott: minden otthonhoz tartozik egy égbolt. Minden otthonhoz tartozik egy ég. És ezt meg kell ismerni. 


Én nem javítani akarom a fenti szöveget(hisz az már önmagában tökéletes) hanem kibővíteném, ill. saját meglátásom szerint módosítanám. Ezt azt hiszem szabad. Ez nem plágium. Íme: minden otthonhoz tartozik legalább egy égbolt. 

Az utóbbi évnyi ébrenlét gyakran szolt a fenti kékről, ennek megismeréséről... ha lehetne: belelépnék. Megmártanám tükrében a lábam, a testem- hadd tisztuljak én is. Amennyit lehet. De nem léphetni bele. Mint tudjuk: különböző gázokból álló nagy légtömeg, ami a különböző -szférák által kategorizálva elválasztja Földünk testét az Űrtől. A kékje is bizonyított- de ott van a Wikipédia, ő okosabb(?), mint én. Nem lehet belelépnem... valahogy keresem magam benne mégis. A hangulatok, a világ lehetséges valóságai: mind-mind benne van. Egy felhőbodorban, egy csobbanó napsugár-sávban... landoló vagy épp felszálló repülőgép robbanás-zajában. 

Nem unalmas a föld. Nem, erről szó sincs. De mi a szabadság? Mi a messze? Mi az a „... és lehetne!”? Miért kell, ismétlem, kell az embernek jár-ni-a, caplatni a zsémbes izmok fáradékony burkától övezve... olyan lehetetlen az a suhanás? Hisz az ég is tele van! Csak innen, lentről üres, mert messze a Fent. Fentről meg a Lent puszta és kies. És csak rád vár, te Istenek Ivadéka, Teremtés Koronája, te: szenteld meg Atyád érintéseddel, bársonyos csókoddal, Ikarus szeme-csillogásával, Ion humusz-csókjával. Így lesz szép egy mindennap. És boldog egy pillanat. Hisz csak egy pillanat- egy mostnyi mosoly a boldogság. Én hiszem.

Mit kívánnék, ha most lenne Karácsony, vagy Húsvét, vagy a névnapom, a szülinapom, a házassági évfordulóm, vagy megemlékezésemre rendezett 12. összejövetel? Egy eget. Csak egy eget, királyságomat egy égért! Hogy mikor rája nézek, tekintek, oda, fel: a szívem teljen meg, de csordultig ám, a valós valótlanságaival, s a temérdek nem-is-létező fantázia-lény mind-mind azt mondhassák: Szeretünk. Meg: Élni jó! Élni nagyon jóóóóóóóó- élni egyenesen csoda! Gyere te is, éljél te is, létezzél te is, együtt, velünk! Meg: nincsen rossz- csak jó előjátéka. Lépdel még egy pár lépést a Jó, kirúg, egyet-egyet, mint a Legényesben az a pár rámás csizma, oszt mikor eljő a pillanat, az egyetlen, az igazi, e megbocsájthatatlanul és könyörtelenül tökéletesen megfelelő: akkor dobbant egyet: szétnyílik teste és kihajt belőle a Mennyország, ambrózia-sugarát meg léte mélyéből ontja rád...


  ….csak rád...


                               ...csak rád....




                                                ...egyedül rád.

Vers A Zinternet Bekötésének Pazar Ünnepére

MOTTŐ: „INTER? NYET!“
Egy ismeretlen szovjet költő



Aj, te zörgő zárú Zinternet, te,
gyere be a tüzes csendbe  
kályhában tűz, rőzseláng.  

Háló, hálón haló pornóképek,
cserepes szájú afrikai népek,  
sivatagban csontorka fák.  

Blogok, blog-ólok, ólálkodók,
serteperte reklám-fogók  
Elektronyok szárnyán repülő világ.




 (Bazzeg: ez megint lefagyott...)

Egy SMS margójára.

ALCÍM: A FŐCÍM KÉSZ RÖHELY!

Csillagidő: ma. Most. Itt. Fejem.

Egy idézet következik. „Vajon melyik kegyetlenebb- ha az embereknek nincs közös nyelvük, vagy ha van közös nyelv és mégsem értik meg egymást? Dömdödöm.”

A „dömdödöm” szó és egyáltalán, az egész SMS Lázár Ervin NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ című meséskönyvére utal. Itt Mikkamakka, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán; Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a kék színű Ló Szerafin; Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa mellett megismerkedhetünk Dömdödömmel. Dömdödöm fura szerzet: sosem mond mást, csak azt, hogy „dömdödöm”. Persze mindenki érti, hogy mit akar mondani, Mikkamakka is azt mondta, hogy néhány nap alatt meg lehet érteni, bármennyire is összetetten beszél. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl elmondása szerint Dömdödöm is tudna beszélni, ha akarna. Mármint rendesen. Úgy, mint minden más, normális(?) ember. Csakhogy egyszer az történt, hogy Dömdödöm nagyon megszeretett valakit és elhatározta, hogy ezt meg is mondja az illetőnek. El is indult, de nem naaagy sebbel-lobbal, ahogy mondjuk Vacskamati tenné, hanem lassan, nyugodtan, dömdödömösen, de persze azért csordultig boldogult szívvel. És akkor a csordultig boldogult menése közben hallotta, hogy az emberek nagyon sokat használják a „szeretlek”-et, sőt, még meg is toldják, ki is bővítik, hogy „én igazán szeretlek” meg „Én igazán szeretem magukat, de” és mind-mind úgy, oly módon és helyen, ahogy és ahol a „szeretlek”-nek föl sem kellene bukkannia. Merthogy üres halmazként van jelen. És akkor ijedt meg a szegény Dömdödöm. Mert mi az, hogy „igazán”? És mi az, hogy „de”? És míg így zörögtek, karcoltak fejében a furábbnál furább, iszaposabbnál iszaposabb gondolatok megérkezett a megszeretett személy elé. És akkor mondta azt először Dömdödöm, hogy: dömdödöm.

Az SMS dátuma 2007 január 30. lényegtelen, hogy ki írta esetünkben és lényegtelen, hogy mit éreztem. A helyre, a nagy, fekete kabátomra és a csípős szélre is emlékszem, amikor az SMS-t megkaptam, elolvastam. Emlékszem: mosolyogtam és tesztként értelmeztem, válaszoltam is rája valami irtózatosan okosat és örvendtem, hogy az SMS fogalmazója ilyen kérdéseken is tépelődik: hiába(jegyeztem meg büszkén magamban), az én barátnőm!

2008 szeptember 28.-án valaki meglátogatott. És mosolyt lopott be a moszatszín csempék mélyére. És szív-áradatot. Meg egy könyvet. EZT A KÖNYVET. Azóta kétszer sikerült elolvasni, szépen, nyugodtan, megrágva, szétmállasztva a zamatos nyelvezetet és vár még egy otthon, mert három. És te, elbábelesítő, mennyei jó Atyám! most, az ebéd és nagynéném látogatása után, harangszó zengedezésében esik le a tantusz, hogy mekkora izomagyú marhhahahaha is tudok én, kérem szépen, lenni, irtózatosanokos válaszostól, mosolyostól, kabátostól és szelestől, mindenestől. Mert olyan egyértelmű a kérdés, olyan iszonyatosan jól válaszoltam-volna, de ott volt, Istenke és pufók puttók, bizony: ott volt az a dömdödöm. Nem láttam a fejébe lánykának- most már félnék is. Mert nyelv nélküli megértés, vagy nyelvvel felszerelt meg-nem-értés? Válaszoltam, aláhúztam válaszommal. És egyúttal nem-is-értettem. Szégyenlem magam.

Megszerettem a Négyszögletűt. Könnyű, madártej-finom nyelvezetét, világosan tanulságos történetecskéit. Mikor Dömdödömről olvastam a könyvben, pontosan az SMS-ben megfogalmazott gondolat szökkent szárba buksimban és még gyanús sem volt. 

Meg szeretném köszönni, hogy ideadtad a könyvet. Mint láthatod(?): tanultam. Belőle. Is. És neked is, ha olvasod, köszönöm az üzenetet. Sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt zsebre vágni a kezemet, telefonostól és fütyörészve arra gondolni, hogy: dömdödöm.