Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...

csendes csoda

-Gyere, add a kezed!
-Hova megyünk?
-Add a kezed. Majd meglátod. Csak sietnünk kell. Sötétedik. S nem fogod látni. S elhinni sem. Ma fedeztem fel. Délután.
-Mit?
-Majd meglátod. Most siessünk.
-Félek kicsit.
-Nem kell. Nem olyan.
-De...
-Megbízol bennem, vagy nem?
-Meg...

…

-Na- megérkeztünk! Itt vagyunk.
-Itt-hol?
-Hát itt. Itt fedeztem fel.
-De miiiit!?!
-Látod ott, a fa alatt azt a tobozt?
-Igen.
-Hozd ide.
-Miért?
-Kérlek...
-Reendben.. de figyelmeztetlek, ha ki akarsz tolni velem én összekarmollak. S meg is haraplak... hol a toboz?
-Milyen toboz?
-Hát amit oda kell vigyek neked... eltűnt... nem találom... hol is mondtad, hogy van? Nem itt láttuk?
-Ezt keresed?
-Mi... hogy.. ezt hogy csináltad?
-Idehívtam a tobozt.
-Naaa peersze! Hogy csináltad?!? ne járasd velem a bolondját, hallod?!
-Nem járatom. Tényleg idehívtam.
-Jaaaa, már értem! Persze, egy madzaggal, míí? Halászzsinorral. Haha, anagyon jó vicc! Most jól érzed magad? Na tudod mit, én...
-Várj. Ott van túl egy másik. Menj feléje. De ne veszítsd el szem elől. Azt hozd el nekem.
-Az biztos, hogy most nem tolsz ki velem! Na, lássuk azt a nagy atrakciót... vagy erre már nem jutotta a szál...(ból?)
-Ezt akarod elhozni?
-Mi a... naaa! Ezt hogy csináltaaaad?!?
-Nem tudom.
-Hoohogygy nem tudom?
-Vagyis... úgy kezdődött, hogy ma reggel ezt megcsináltam a fogpiszkálóval. Azt hittem, hogy csak álmos vagyok... de nem. Meg tudtam csinálni. Én. És nem értem, hogy hogyan. Vagyis nem értettem.. most már kezdem kapisgálni...
-És?
-Hát asszem gondolattal. Valahogy rá gondolok. És felidézem, hogy hogyan néz ki.
-Miért kell neked felidézni? Nem látod?
-De.. de figyelj csak!
-Mire? … húúúúúú... ezt.. ezt nem láttad.. ezt nem láthattad..
-Nem. Valóban. De tudom, hogy hol a szomszéd bolt jégszekrénye. Szereted az epres fagyit?
-I.. igen... szeretem..
-Akkor tessék. Vagy várjál csak...
-Mit akarsz csinálni?
-Tartsd a tenyered.
-Nem!
-Tartsd már a tenyered na!
-Nem.. nemakarom.
-Kérlek.
-Na jóóó... na, így jó?
-Tökéletes.
-Huhh.. hideg érzés...
-A fagyi hideg, te!
-Igen. De lehet az érzés is.
-Lehet.

…

-Játszunk valamit?
-Mit?
-Hát.. nem akarsz repülni?
-NEM! Különben is: szoknya van rajtam.
-Óóóó naaa! S asszed alája nézek?
-Igen. Emlékszel, a múltkor is, mikor fára másztunk, azt mondtad, hogy nem nézel alája és...
-Jóójóóó! De akkor más volt. Most nem.
-Na persze!
-Becsületszavamra!
-Nem naaa...
-Kérlek.
-Neeem... nem akarom..
-Kérlek szééépen!
-Nem.
-Gyerenaaaa!
-Nem...
-Nagyonszépen kérleeek! Kérlekkérlekkérleek!
-Hmm...
-Köszönöm!
-De nem nézel be alája!
-Nem. Nem nézek be alája.
-Eskszüszöl?
-Esküszöm.
-Kétszer is?
-Kétszer is.
-Na jó... hová álljak?
-Ide.
-Így jó?
-Tökéletes.
-De ha nem engeded, hogy leszálljak, mikor én akarom, akkor sikítok!
-Jóójóó. Csak maradj nyugton.
-Felőlem.. húúúúúúú.. aztaaa.... de érdekes!
-Milyen érzés?
-Hát.. olyan.. olyan nem is tudom... könnyű.
-Igen?
-Aha. Magasabbra lehet?
-Hát.. jó.
-Még.
-Még?
-Még!
-Még?
-Még! Még! Méééég!
-De nem kellene...
-Még!
-Na jó, csak aztán nekem ne mondd, hogy az én hibám, ha mindenki belát a szoknyád alá...
-Nem, nem lát senki! Juhhéééééééj! Csudajóóóóó! Olyan, mint a mesében. A repülő szőnyeggel..
-Csak nincs szőnyeg. De érdekes lehet. Meg kellene próbálni- ráülünk egy szőnyegre, s én meg megpróbálom magunkat felemelni..
-Jaaaj, tegyéll le, tegyéél le, ott jön anyám, tegyél már le, nem hallod, anyám megláát..
-Hol?
-Vigyááázz!!
-Jaj... zsuzsííí..
-Áááááááááá!

…

karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.

Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.

cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

és ez akkó mi, avagy szeretkezni így is lehet!(?)

Valaki azt mondta, hogy a politikusban és a művészben csak egy közös vonás van. Mindketten hazudnak. De míg a politikus azért hazudik, hogy elfedje az Igazságot, addig a művész hazugsága felfedi azt.
Ehhez még csak egy aprócska dolgot szeretnék hozzátenni, tudniillik azt a tényt, hogy minden ember hazudik..









.. de ki tudja: ki hogyan?

Lássuk az én példámat: én tuti nem vagyok művész (ha az lennék, nem TANULNÁM a filológiáát-A. doctus-, hanem TUDNÁM a filológiát- A. natus- pontosabban: én LENNÉK a filológia!) ééés politikus-homlokcsontom, meg pofalemezem sincs.. én hogy hazudok? De: íme, tegyünk egy próbát! Hazudok-lássuk, mi sül ki belőle..


Tapétázás. Még kicsit új ez a tudomány. De mégis gyakorolni kell: a főnök szabadságon. S épp téged szúrt ki, hogy helyettesítsd. Te meg azt teszed. Vagyis én. Tapétázok. De előnye is van.
Kapsz egy pucér szobát, s fel kell öltöztetned.


Mindig van valami izgi, ha valakit öltöztetni kell. Most konkrétan lányra gondolok, aki.. mert a vetkőztetés az egy dolog. Érdekes. Mikor gyors, mikor lassú- ahogy a személy és a nemi ösztöneid intenzitása(vagy miafene..) engedik-diktálják. De öltöztetni.. mikor már a nemi vágyak el, s már nem a dugáson jár az agyad.. hanem a másikon. A Másikon. Azon, akit öltöztetsz. S az agyad ilyen-olyan fogaskerekei elkezdenek visszafelé tekerődzni: hogyan, mi módon kell, lehet visszaaggatni a szegény lánykára a cuccait, hogy az utána nézzen is ki valahogy. Nem könnyű, becsszóra. Szerintem majd csak körül-belül a második gyerek után lesz az.

Meztelen. Nem pucér: meztelen szobát. A pucér az olyan pórias ebben az esetben. Parlagi.

S az a meztelen szoba még értékesebb, ha te vetkőztetted. Már ismered a testét. Az előző rukáját úgy szaggattad le, mint egy utolsó repedtsarkú kúrvának. Kegyetlenül, durván, bekenve mindenféle oldó szarral, hogy könnyebben leváljon a testről. A húsról a régi bőrre. Amivel közben megismerkedtél. Ami már járt a kezed alatt. Már érezted egyenlőtlenségeit, hogy ne mondjam: domborulatait. Már tudod, hogy hol ütöttek beléje lyukat a fránya népek, s előre örülsz, hogy ebből semmi-semmi sem fog látszani. Mert átváltozik. Mert újra vissza nyeri az évek során elherdált szüzességét. Rá is fért már..

Pacsuli szaga volt. Irritáló. Meg olyan másik, olyan undorító az is: kilakott szoba-szag. A padlója, mondjuk ,hogy a cipő, is kopott volt, tele millió apró sebbel, az Idő visszaküldhetetlen ajándékával: karcolással. A szemein hályog, meg mindenféle cicoma, amik a hályogot hivatottak takarni. Randa. Kibírhatatlanul gusztustalan. Undorító. Hányáskeltő. Lehetetlen benne lakni, lehetetlen megtermékenyíteni. Egy elhajítani való, olcsó, használt lyuk.



S én ezzel szeretkezem.


Lassan kezdünk neki. Most úgysem zavarhatnak.. magunkra zárom az ajtót. A kopasz, csontos szoba rám mosolyog a felkelő nap sugárka-mosolyával. Izgul, érzem. Verítékezik A tegnapi elspaklizott padló alá-valótól nyirkos a levegő. Lassú vagyok- úgy mindég jobban élvezik. Csak lassan adják ide magukat nekem. Hiába.. a szobák már csak ilyenek! Felállítom a tapétázó asztalt. Minden mozdulatot, minden apró kattanást kiélvezünk. Ez megvan. Most a tapétázógép. Bele a vén ribanc frissen illatozó szűzlány-bőrét-- a tapéta-tekercs is már a helyén. 8 liter víz, két csomag ragasztópor. Keverem. Ő gyönyörködve figyel. Tudom-érzem. Ragasztót betölteni. Most jön az előjáték. Először a smink. A spaklival levakarom a száraz húsáról a régi bőr-maradékokat, hogy teljesen rá tudjon tapadni az új bőre. Közben a kezemmel finoman simogatom, gyanús papírcsomók után kutakodva.. és a remegését keresve. Majd az olaj, hogy üde legyen a hús. És nedves. Nagyon híg előragasztóval végigsimogatom. A roló halkan pezsegve cirógatja a felületet. Éled a szoba.

S már elindulnak nedvei.. a zárt ablak mellett, feltekert fűtéssel tejüveg az ablak. Elindult. Közeledik! Itt a megújulás!

Egy pillanat csend. Semmi sem mozdul, csak az agyamban a gondolatok. Épp fel próbálják mérni a terepet. Hogy honnan kezdeni meg, hogyan a legelőnyösebb a dolog, hol takarja az illesztést a fény, hol árulja el egy árnyéksáv.. hogyan lehetne úgy összehozni, hogy a keleti oldalra néző ablakokból úgy tűnjön: az egész egy darabból lett készítve Egy egészből. Aztán zene. Nem hangos- csak a szoba hallja. Meg én. S jön a fő tétel. A szeretkezés.

Egy falás bőrt letekerni. Azt levágni. Nincs rajta ugyanis ragasztó. Majd letekerni a következőt a megfelelő hosszra. Ez már csurom ragasztó, nyirok és vér, életet ad és összeforraszt. Összehajtogatni. Következő darab. Majd még 1. Majd az élettel átitatott Újat felvinni a létrára. Szétbontani. Óvatosan!-megpuhult. Majd elhelyezni az első lap első 1O cm.-ét. Eligazítani. Elegyengetni. Tovább. Mikor kész, akkó a másodikat. És mind így.
Nincs olyan centiméter, amit nem érintenék meg belőle. Nincs olyan darabka, ami ne remegne össze tenyereim alatt. S egyszerre oda a pacsuli. Oda minden szag. Illat van. A szűz papíré. A lágy ragasztóé. A napsugáré. Meg kávé- frissen hoztam magammal, mint megérdemelt jutalmat. S ő nem siettet, tudja, hogy jó munkához idő kell, bombasztikus szeretkezéshez meg szintén. Idő. És csend. És Ketten. Mikor kulcsra zárom, kívülről, kéjes mosoly visszhangzik végig az arcomon. Megint egy újabb lett kész.


A szoba éjszaka hallgat. Magányában felszárítja kibocsájtott nedveit. A lágy testiségből átkeményedik a ragasztó a szent tisztaságba. Holnap kifestem. Holnapután a cipellőjét vikszolja fényesre Frau Syri. Azután? Én ékesítem. Gyöngyökkel, csecsebecsékkel, dugaszoló aljzattal és kapcsolóval. Szeretettel. Azután reggel, mikor a nap még alig búvik majd csak elő: benézek. Cipőm vidáman kopog majd a padlón. Nem vitatjuk, hogy mi is történt. Tudjuk: mindkettőnknek jó volt, mert az élvezet mellett friss tapasztalatokat is szereztünk. Minek osztani a semmit? Csak mosolygok. És ő is. Szememmel végigtapogatom minden zugát, minden élét és sarkát. Minden porcikáját. Persze, csak hogy lássam: mindent rendben hagyok-e. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Minden ránca, minden fodra. Minden hajlata és domborulata. Igen. Még egy utolsó pillantás- a villanyok ki. Kulcs csattog. Ez is megvolt.



Jöhet a következő.