A következő szint

üdvözöllek
hol vagyok
a következő szint előtt
szóval átmentem
igen gratulálunk
s miért ebben a formában
gyakorolunk a következő szintre
az mi lesz
ember
ember
igen terra ők humanoidoknak nevezik magukat
és amúgy mik
hármas egységek a fizikain túl még két tér érzékelésére képesek bár mérsékelten tudnak eligazodni a másik kettőben mégis vigyázz velük
nem lehet sokkal nehezebb mint az előző szint a két terével
nem ez sokkal bonyolultabb lesz mint ahogy elsőre tűnik
miért.
mert kiszámíthatatlanok és önzőek.
három szint még kiszámítható. nem ezt tanultuk.
de igen az ember azonban kivétel.
mitől lenne az.
egyrészt még kísérleti stádiumban vannak.
másrészt.
másrészt mert a kísérlet azt mutatja hogy sikertelen nem képesek jelentős változásokra.
nem értem.
amikor készítették az embert az egyikünknek lett egy bizarr ötlete. hogy adjunk nekik szabad akaratot.
mitől bizarr ez. szerintem a leglogikusabb a maximális, szint-nyújtotta hatékonyság elérésében.
nem. mi is így gondoltuk. de másként alakultak a dolgok.
Hogyan.
Amikor egy lét-szint már rendelkezik három térrel akkor kezdenek el csak igazán bonyolodni a dolgok. Tanultunk a hibából a többieket már átszerveztük ott már nem lesz baj. Ha sikerül ezt a szintet is végigcsinálni a többi egészen könnyű lehet. Ott nem bukott még el soha senki.
S a Terrán.
Ott nagyon sokan.
Hogyan.
Ott ragadnak.
Mi van ott ami arra készteti őket hogy ott maradjanak.
A lehetőség. A lehetőség illúziója.
Egyre érdekesebb számomra a hely.
Mondom legyél óvatos.
Az leszek. De miért létezik még Terra, ha olyan bajos hely.
Ugyan az első terraiakat szétszedtük már rég, a hely és a körülmények törvényei túl jó szűrők ahhoz, hogy eltüntessük. Fokozott figyelem kíséri a Terrát, biztonságos távolban van tőle minden más, általuk veszélyeztethető létezési forma, az a galaxis olyan, mint maga a bolygó, s benne az emberek: csak egy vízió, egy kellemetlen utópia, ami kesernyés ízt hagy az ember szájában.
Ezt ők találták fel.
Ezt.
A nyelvet.
Igen.
Tetszik. Íze van, zamata.
Igen és nagyon sok mindent feltaláltak még. De mivel egyre távolabb kerülnek a saját, legkonkrétabb tereiktől még ezeket is csak alig használják.
Jól érzem a feszültséget a hangodban?
Igen.
Ez így mi?
Ez kérdés.
És ez!
Felkiáltás. Több az érzelem benne.
Miért más a hangod, ha róluk beszélsz?
Mert annyi mindenre lehetőségük van. Csodálatos dolog embernek lenni.
S akkor mért nem vagy ember?
Mert mindig 2 dolog van jelen bennük, egyszerre. S mindig az ellentétek.
Miért?
Az első terraiak hatalmasak voltak. Gyorsan tanultak. Sokat tudtak nagyon gyorsan fejlődtek.
Nem értem.
Mindjárt. Félő volt, hogy felkerülnek a mi szintünkre, s túl is haladnak minket. A teremtőknek is tetszett, teljesek voltak, kerekek. Egészek.
És?
És akkor feldaraboltuk őket. Négybe. Két-két külön részbe zártunk egy-egy terrait. Egy egész terrai két két részre osztott ember lett. A test szintjén kettő rész, a többi emberen belüli felosztás. Persze megteremtettük a lehetőséget, hogy egyesüljenek, de tökéletlenségük miatt fel sem merült bennük.
A teremtők tudtak erről?
Igen. Nem örültek neki.
Ezt mit jelent pontosabban?
Hát... mindegyikünknek ki kell próbálnia az emberi létet. Büntetésből.
És?
S mindegyikünk ki is próbálta.
És?
És majd meglátod. Többet nem mondok.
Rendben.
Két dolog még, mielőtt belépsz. Az egyik: ne próbálj változtatni rajtuk.
-Ezt hogy érted?
-Egyesek közülünk nem felejtettek el mindent. Ők változtatni próbáltak, de csak még nagyobb kavarodást okoztak. Igaz, még mindig dicsőítik őket az emberek, mert jót akartak, de más az ember és más az emberekből álló tömeg. Ne akard megváltoztatni őket. Nekik maguknak kell megváltozni. Te próbálj meg úgy kikerülni onnan, hogy átléphess a következő szintre.
-Értem. Mi a másik.
-A másik az, hogy mindent el fogsz felejteni. Amikor belépsz, akkor nem fogsz emlékezni semmire.
-Egyáltalán semmire?
-Egyáltalán semmire. Mindent visszaadunk, ha visszatértél, hozzáteheted az új tapasztalatokat. A Terrán mindenki nulláról indul.
-Nulla?
-Az egy szám.
-Ezt is ők találták ki?
-Igen.
-Jó, de akkor mibe kapaszkodjak?
-Önmagadba. Odalent ez a legjobb, amit tehetsz.
-De nem önző leszek akkor?
-Nem. Ha igazán figyelsz, akkor nem.
-Figyelem?
-Ébrenlét.
-Értem.
-Kész vagy?
-Igen.

pontok az égen.

- Látod ott, fent azokat a pontokat?
- Aha.
- Amik olyan fényesek.
- Igen.
- Onnan jövök én.
- Nálunk azokat csillagoknak hívják.
- Csillagok?
- Csillagok.
- De azok nem csillagok.
- Hogyhogy nem csillagok.
- Hát úgy, hogy... szóval azok is, de leginkább azok. Szóval csillagok is, de az mellékes.
- Hm. De: te mit értesz csillagok alatt?
- Hát- nálunk az elég sok mindent jelent. De ti azokra a nagy égitestekre, mint amilyen a Napotok, gondoltok. Olyan gáz, meg világít, meg minden.
- De akkor: a "csillag"-szó mit jelent nálatok.
- Ez most nagyon nem fontos. Látod akkor őket?
- Igen. Látom.
- Onnan jövök én.
- Tudom. Már mondtad.
- Szerinted mik azok?
- Már mondtam: csillagok.
- De azonkívül? Mik még?
- Hát... nem tudom. Mik?
- Érdekes figura vagy te. Hát a régen élőitek mit mondtak?
- Milyen régen élők? Sokan éltek már a földön.
- Az antikok.
- A csillagokról?
- Igen.
- Segítesz?
- Hát... egy szót mondok csak: csillagkép.
-Csillag-kép? Horoszkóp?
- Olyasmi.
- Ja. Hogy képek, mert hasonlítanak valamilyen alakokra s ilyesmi?
- Igen. Ilyesmi.
- Nem tudom... nem igazán láttam képeket bennük. Furák. Nekem például egy nyuszi jelenik meg az égen ott, a Nagy Göncölhöz közel. Látod?
- Aha. Jó. Nyuszis. De máshoz nem hasonlít?
- Nem tudom, hogy mire gondolsz.
- Hát... hogyha veszünk egy atomot, belőled: mihez hasonlít?
- Egy atomhoz, nem?
- De. Pontosan úgy. Az atom atomnak néz ki. De te nem nézel ki atomnak.
- De én nem atom vagyok. Ember.
- A csillag meg csillag. Atomokból áll. De egy újabb rendszernek a része. Másik rendszer tagja.
- Mint én ember, úgy a csillagok is valamik?
- Okos vagy te, érdekes figura. Okos, ha mondom. De mik a csillagok?
- Nem tudom, hogy mik. Nem értek az asztronómiához... vagy asztrológiához, vagy hogy hívják.
- Asztronómia. Hát lássuk akkor. Ha te atom volnál és nem tudnád, hogy te saját magad része volnál: mire gondolnál, hogy mi vagy? Atom?
- Hát... az is, nem?
- De. De nem csak az. Hanem több.
- Nem tudom, hogy mire gondolhatnék...
- Hát mi egy atomnál több?
- Kettő atom?
- Pontosan. S kettőnél?
- Három.
- S háromnál?
- Kétszáz.
- S mi van ezzel az atomokkal? Csak úgy vannak?
- Nem.
- S akkor?
- Hát... ha már kétszáz atomba gondolkodunk, akkor... össze vannak kapcsolva?
- Igen. Mi az, ami összeköti őket?
- Mi? Nem tudom... talán a kapcsolat?
- Az. A kapcsolat.
- Értem. Akkor a csillagok is egy kapcsolat?
- Igen. Egy háló.
- És milyen háló ez?
- Nem lehet pontosan tudni. Valami nagy. Rendszer. Olyan, mint kicsiben, csak nagyobban. Ugyan olyan, de mégis más kicsit. Nagyobb.
- De mit akarsz ezzel az egésszel mondani?
- Hát... Látod ott fent azt a sok pontot?
- Igen, látom! Mi van velük?
- Sokan vannak?
- Igen, sokan. Mi van velük?
- Létezik egyedül valamelyik?
- Hát... nem tudom. Igen?
- Igen? Melyik? Mutasd meg.
- Hát- egyedül is léteznek.
- Csak kapcsolatban, csak kapcsolatban léteznek! Mint minden. Mint ti is, tauriak.
- Még mindig nem értem.
- Érdekesek vagytok ti. Nem látjátok a kapcsolatot. Le akarjátok kapcsolni magatokat a körforgásról. Azt hiszitek, hogy létezik egyén, anélkül, hogy létezne közösség. Csak azzal vagytok foglalva el, hogy én, meg nekem, meg körém. Más nem érdekel. Egy bolygó haldoklik miattatok. Azaz nem haldoklik, tágul és él. De meg kell változnia, miattatok. És az sok halál. Az sok változás. És mivel ti nagyon sokan vagytok: ti nagyon sokan haltok meg. És a kevesek átkozni fognak titeket, hogy meghaltatok, mert nem akarjátok megfogni egymás kezét. Hogy ne legyen kapcsolat. Hogy csak egyén legyen. Csak te. Önző vagy.
- Nem vagyok az!
- De.
- Mért?
- Mert annak neveltek. Mert a fajod olyan. Mert mind önzőek vagytok. És halottak. Csak még nem tudjátok.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert lehet változtatni. Amíg nem tudjátok, hogy halottak vagytok: addig van reményünk. Mikor észreveszitek, hogy halottak vagytok: meg lesztek halva. Mondjuk nem baj az, csak kihat. Nagyon kihat.
- Mire hat ki?
- Mindenre. Ha eltüntetek egy csillagot, nem marad elég?
- Hát- gondolom de.
- Nem. Eggyel kevesebb lesz, mint amennyi kéne legyen. Pontosan eggyel. Ha az atomodat eltüntethetném: akkor az már nem te lennél. Más lennél. És így minden más.
- Miért kell nekem ezeket tudni?
- Mert meg fogsz nőni. És változtatnod kell. Fogsz. Mert itt voltam és beszéltem veled.
- De téged csak álmodlak?
- Gondolod?
- Hát... nem?
- Igen. Meglehet. De bizonyítsd be. Ne feledd: hálóban élsz s ami mindennel összeköt az a kapcsolat. Lépj hát kapcsolatba magaddal, másokkal. Változtass. Élj úgy, ahogy egy kapcsolatban.
- Miért?
- Mert így bebizonyíthatod: létezek-e vagy sem. És hogy te létezel-e, vagy sem. és hogy volt-e értelme a létezéseknek, amik idáig, a megkérdőjelezett létezéseinkig vezettek.
- Most elmész?
- Ne félj. Találkozunk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy van egy közös hely, ahonnan származunk.
- Hol van az a hely?
- Itt. Ott. Mindenütt.
- Nem értem.
- Nem is kell. Majd fogod. Akkor fogsz meghalni.
- Köszönöm.
- Ne feledd: a kapcsolat.

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.

- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?

- Semmi. Csak hülyék.

- De miért hülyék?

- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.

- És ezért hülyék a nők?

- Ezért.

- Megölelhetlek?

- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.

- De az én ölelésem...

- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

Egy történet.

Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?

Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

merülj alá.

"Néha, mikor nem vetted észre: figyeltelek. Olyankor voltál igazán enyém. Olyankor éreztem teljesen a lényed s olyankor lett úrrá rajtam az a felmérhetetlen és körülírhatatlan érzés: szeretlek.

Merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból.

Mindig is szeretted a vizet. Vízben érzed csak igazán jól magad, mondtad mindig, olyankor csillogtak a szemeid aminek mostanra fényét elnyelte a múlt.

Amikor megismertelek akkor is, emlékszel, a tó partján voltál a többiekkel és pancsoltál a vízben. A legtöbb lány a parton szeretett ücsörögni, napozni és magát mutogatni a srácoknak. Te még akkor sem jöttél ki teljesen a vízből, mikor elnyúltál napozni a sekély vízben. Nyaldostak a parton a tömeg által életre keltett hullámok, meg-megtörtek a combod fényes felületén, néha a könyöködig szöktek, olyankor a melleid tájéka is tele lett tűzdelve sok apró és fényes szilánkkal s te mindezt figyelmen kívül hagyva és már-már szemérmetlen gyönyörrel élvezted. Akkor varázsoltál el.

Meglepő, hogy annyi év után már minden hozzád kötő emlékem vízzel kapcsolatos. A játékaink, a folyó partján a fogócska meg a hirtelen összeütött „saláta-partik”, mert ugye csak arra volt pénzünk, meg borra, aztán ott voltak a kirándulások, a Szent Annától a Schlachtenseeig, s te bennük, én a parton ülök inkább habár néha berángatsz engem is magaddal. Ülök, benned gyönyörködöm s legszívesebben még lélegezni sem lélegeznék, a szívem sem engedném, hogy dobbanjon, szemem se pisloghatna, csak hogy minden energiámmal és figyelmemmel téged nézhesselek. Néha az volt az érzésem az ilyen hipnotikus pillanatokban, hogy benned vagyok, egy negyedik áramként benned keringek, lüktetek, oszlok szét és gyűlök össze ritmikus játékként, életed részeként töltöm ki ereidet.

Sohasem féltél a vízben. Hosszan tudtál a víz alá merülve úszni, amit nagyon nehéz volt megszoknom. Féltettelek is, egy darabig, mígnem rájöttem: ha valahol otthon lehetsz az biztos csak a víz lehet. Meg kell vallanom, most már szégyennel tölt el, hogy valaha ilyet gondoltam, de irigy voltam a vízre. A féltékenység nem engedte, hogy értsem azt, amit most olyan könnyű számomra megérteni, olyan felettébb nyilvánvaló... Azt hittem, hogy a víz elszakít tőled, hogy a víz az, ami kettőnk közé áll, pedig épp a víz volt az, ami olyan szorosan egymásba vezetett minket. Ő ugyanis a nagy vezető. Néha azonban azt kívántam, hogy bárcsak megfoghatnálak és magammal vihetnélek egy sivatagba, vagy egy hegy tetejére, egy helyre, ahol nincsen semmi víz s ott az ereimből a vért lecsapolva hagyjam, hogy megfürödj bennem. Beteg, tudom, de vajon nem-e az a szerelem is? Malformáció, mutáció az agyban, mikor kimegy a biztosíték. De nem a szerelem mibenlétére szeretnék most fény deríteni, hanem őszintén, már-már levetkezve a világ felé elbarikádolt önmagamat szeretném meggyónni mindazt, amint eddig nem sikerült bevallani, még önmagamnak sem, nemhogy neked.

Most itt van, minden gondolatom, minden irántad érzett rajongásom, minden vágyam, minden egyes rémálmom, minden egyes rettegésben eltelt napom, hogy elveszíthetlek. A többi napjaim is itt vannak, míg nem voltál és mióta nem vagy. Itt vannak mind és én megosztom most veled, neked adom őket, hisz amúgy is a tied mind. Én is a tied vagyok.

Sokszor hülye voltam, tapintatlan és megátalkodott, elmerülve saját szürkeségembe nem vettem észre dolgokat. Talán ha megtettem volna most másképp lenne minden.

Vihar előtt csend van, azt mondják s én kénytelen vagyok elhinni már. Csend volt. Meg voltam elégedve önmagammal, veled, a kapcsolatunkkal, a világgal, a társadalom rigolyás szabályaival. Az elégedettség mindig kicsit már halál. A tepsedő halál illatával szórja tele az életet. Mint minden nagy változás: apró furcsaságokkal kezdődött. Egyre ritkábban villant fel a mosolyod, a lakásunk egyre sötétebbé válott, holott ugyanaz a nap sütött be minden egyes reggel, régen és most is. A csend egyre terhesebb lett, nyálkás lett a levegő miatta s elbágyadtak benne még a régen oly színesen tovaröppenő közös hétvégék is. Én kezdetben nem vettem észre, később meg nem értettem, tehetetlenül bámultam a szilánkjaira repedt szerelmünket s egyre jobban kétségbe esve rettegtem, hogy mikor esik már széjjel. Ez az időszak félelmetes volt, a kitalálható és kivitelezhető kínzások leggyötrelmesebbike. Nem mertem tükörbe nézni, ha mégis megtettem meg kellett kapaszkodnom- szédültem. Túl későn jöttem rá, hogy megpróbálhatnánk megbeszélni. Túl későn kezdtem el keresni a megoldást. Amikor leültünk, hogy megbeszéljük te már nagyon messze voltál akkor. Bólogattál csupán, mosolyogva egyetértettél velem, biztosítottál arról, hogy ez ezentúl másképp lesz, de a szemeid s a szemeiddel te máshol jártatok. Volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem, nincs mit tennem, már teljesen késő van, már tökéletesen elkéstem, a kapcsolatunk elhervadt. Egyik ilyen pillanatban, mikor reszkető ajkakkal kerestem a megoldást s a megoldásban kapaszkodót a gondolathoz, hogy még nincs vége, még nem lehet vége kettőnknek, nem lehet, hogy vége legyen: akkor jutottak eszembe a kirándulásaink. Egy héttel később már útban is voltunk, hogy újra meglátogassuk azokat a helyeket, melyek régen oly sok energiával töltötték fel kapcsolatunkat.

Emlékszem: nyár volt, az a kellemes időszak, mikor esőkkel lett frissítve a nap által kiszárított föld s az erdők és mezők zöldje lépten-nyomon új erőre kapott. Mikor megérkeztünk újra láttam megjelenni a ragyogást a szemeidben, azt a fényjátékot, amit annyit kerestem hosszú-hosszú ideje már. Három napra mentünk, emlékszel? A fenyves közepében lágyan fodrozott a víz s hívogatta a benne megmerülni vágyókat. Nem siettél. Először a sátrat húztuk fel, majd megebédeltünk. Miután bementünk a vízbe minden úgy tűnt, mintha teljesen rendben volna. Te nevettél, pancsoltál, lefröcsköltél a vízzel s én, istenem, én eszméletlenül boldog voltam, hogy most már minden rendben lesz. Elszaladtam a dolgom végezni a fák közé, visszafelé osonva gondoltam, jó hecc lesz megijeszteni téged. A cserjék közül kikandikálva azonban észrevettem, hogy te ülsz a vízben és sírsz. Valami szörnyen rossz érzés kerített hatalmába, hogy valami... valami fog történni hamarosan, így sietve és egy zajosabb utat választva csörtettem elő a bozótból. Te csak később bukkantál fel a víz alól és nevettél, pajkos voltál és vidám, mint annak előtte...

Egyik reggel nem találtalak. Gondoltam elmentél az autóhoz, de ott sem voltál. Egy darabig vártalak, addig elkészítettem a reggelit, közbe meg titokban bekaptam pár falást, mert már nagyon éhes voltam. Egy idő után gyanús volt az eltűnésed így lementem a tóhoz, hátha reggeli fürdőzésre mentél. Végigjártam a tó partját, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy helyen, a parton a felsőd van ledobva. Alatta volt az alsóneműd. Én mosolyogva settenkedtem be a nád közé, gondoltam megleplek. Nem hallottam a pancsolásod, s mikor megláttalak elkezdtem hányni. Ha valahol otthon vagy, az a víz. S most már, úgy tűnt, hogy nem is akarsz tőle többé elszakadni.

Sok idő telt el azóta. Utáltalak, mert nem volt kit utáljak s mert magaddal vitted önmagam nagyobb részét is. S mindketten hiányoztatok, szörnyen hiányoztatok.

Utolsó ribanc, a geci anyádat, mondtam néha nyálat fröcskölve szét a mellkasomon két üveg  pia között és a könnyeim összefolytak a nyálammal. Megöltelek volna, megfojtottalak volna, egyszerűen kicsavartam volna a nyakad, csak lennél itt, előttem, mellettem, mögöttem, mindegy, hogy hol, csak érezzelek, csak tudjam, hogy élsz és szeretsz s hozzám bújsz s én ölelhetlek, már megint. De te már sehol sem voltál, s az a részed, amit nálam hagytál, az is hosszú időre elnémult.

Évek teltek el, évtizedek. Minden valamikor hozzád tartozott dolgod megőriztem. Nem bírtam elválni tőled. Próbáltam, sok mindent kipróbáltam, de nem ment, vagy rosszabb volt tőle, vagy ugyanolyan. Nemrég aztán megváltozott valami. Megtaláltalak. Újra megtaláltalak. Egyik leveledben azt írtad rólam „... beléd meg akkor szerelmesedtem be, mikor holt fáradtan egyik este, a tó partján azt mondtad:»...menjél, merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból«. Szerintem nem is tudtad, hogy mit beszélsz, de ahogyan mondtad, úgy, annyi szerelemmel és szeretettel, hogy tied lettem. Teljesen.”

Enyém lettél. Teljesen. Nos, sok időnek kellett eltelnie, hogy hogy ezt tudatosítani tudjam. Hogy mi romlott el, mégis- azt hátha még egyre közelebb settenkedő halálom előtt sikerül kideríteni. De ébren vagyok, te ébresztettél fel. Élek és tudom is, hogy élek. Ami még hátra van, azt nekem kell elrendezni-lerendezni, önmagammal. A te segítségeddel.

De most merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból. Csak engem őrizz meg benned. Hogy ha majd találkozunk- tiszták legyünk, körülöttünk víz, bennünk meg egymásnak adott életszilánkjai. Köszönöm, neked, mindezeket.

A kezem most már nem reszket, mint akkor, mikor nekikezdtem ennek a megírásához. Akkor még tél volt. Most tavasz van, napsugaras, élet-dús tavasz a kinti világ. S én kimegyek, vele örülni. Mert élni akarok még."

Látod, eljött ismét egy...

Látod, eljött ismét egy reggel.
Tegnap még bal lábbal ébredtél fel,
csapkodtál, ajtót, csészét, ablakot.
Felkönyököltem. Mellkasom, karom bőre
lúdbőrzött a hajnali rózsaszínes fényben
s az álom illatát kitúrta a reggel.
Téged néztelek. Kis szobánk
eleső zugában összecsömbölyödve a fotelbe
ittad teád s szívtad mindennapi cigid.
Jobb válladról a pánt leomlott karodra
s téged mindez nem érdekelt. Mosolyogtam.
 Cigaretta füstbe burkolt alakod felitta a reggel,
s éreztem, hogy lassan, vontatottan
csak most ébredek fel,
a hideg miatt mellbimbód kemény lett s
lúdbőrős lábaddal a karjaid alatt
bámultad a kinti tömeget. Kerested önmagad.
Én meg tovább bámultalak téged. Álmomat
loptad el és én örültem neki. Még akkor
is ott ültél, mikor zuhanyzás után vizes fejjel
leültem kávémmal a földre a gép elé.
Nem néztél rám. Nem akartál észrevenni,
nem léteztem számodra, de azért, persze, utáltál,
nagyon. Nem értettem, de talán rendben van ez így.
Öleltelek volna, csak mondom,  csókoltalak
volna, nagyon, nagyon. De láthatatlanul hiába az egész.
Ültem, s a képernyő mögül lestem minden párás
mozdulatod. Aztán fölöltöztél, szó nélkül, bepakoltál,
szó nélkül és elmentél. Utánad csend s immár a reggel
aranyló sugarai. Szeretlek, te bolond- mondtam halkan,
de a falak hangtalanul beitták az egészet.
Aztán munka, könyvek, vásárlók és elszórt mosolyok
közben agyam körülötted forog, kering, korog,
mint egy szerelemre éhes gyomor. Úgy megölelnélek.
Játék a szavakkal, és ez itt Hawkins, ezt megéri olvasni,
itt meg Yancey mond érdekes dolgokat gyönyörről, szerelemről
fájdalomról. Talán az életről. Hogy? Igen, le van árazva.
Ma nem ettem semmit. Nem csak agyamban, a számban,
a nyelőcsövemben, a gyomromban is te jársz.
Semmi hír felőled. Már elképzeltem: én hazamegyek,
s te vársz, összepakolva. Pá, édes- mondod, cupp a homlokomra,
vagy az arcomra. Vagy épp semmi cupp.
Vagy már el is mentél. S én mosolygok, mert
sírni minek, ugye. Félek. Nem félek. Félek.
S így telt el a napom. Aztán hirtelen sötét lett
s te ott állsz, a hidegben, vársz engem, hallgatagon,
látszik rajtad, nagyon.  Reszketsz a hidegtől meg mástól,
mióta-kérdezem s te azt diderged: másfél órája tán.
Zsebembe dugod a kezed s megcsókolsz
lehunyt szemmel, aztán boldogan ballagunk hallgatagon.
Forralt bor. Meghívlak. Te nyeled a nedűt,
s én nyelem a lényed, arcod pirosságát.
Mindketten majdnem megtikkadunk bele.
Mesélsz. Hogy nem így, meg másképp, s talán jó volna,
ha... figyelek, bólogatok sűrűn, boldogan.
Hát szeretsz még. Boldog vagyok. Nagyon.
Nem merek közbeszólni, nehogy összetörjél s én
felébredjek, hogy ez így is lehetett volna, de...
Boldog vagyok. Azt hiszem, már említettem.
Átülsz az ölembe és megcsókolsz. Nem csókol-
lak vissza. Ijedten eltávolodsz, rettegve nézel, hogy
most mi van, akkor most-csak nem? Mosoly
a szám szélén előbuggyan, felnevetek s csókollak,
sokszor és nagyon, és sűrűn és nem érdekel semmi.
Szeretkezés közben a fülembe súgod:
bocsánat és megbocsátlak. Mámor a hangod
s szavaid balzsam a napra. Mindegy már
minden, nincs múlt, csak jelen. Itt. Most.

Látod, eljött ismét egy reggel. Egy másik közös
napunk, mikor gémberedve ébredek fel s mellettem
te vagy. Mosolyogsz és sütöd a tojást, én paprikát
vágok s készítem a teád. Tejjel, ahogy szereted.
Látod: szerelem, ez is, kedves.
Ez az az úgy és ez az a nagyon.




felolvastam és le lehet tölteni(a felvétel gyenge minőségű) innen.

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.

… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.

A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

szavak. ( II.rész)

Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.

már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei

Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.

A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...

Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.

Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.

Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.

Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.

nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor

szavak. ( I.rész)

amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam

forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet

Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.

szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek

Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.

Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.

sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette

Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.

fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok

Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.

Fekete

A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.

Fekete.

Fekete. Fekete.

Feketén közlekednek a járművek.

Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fü magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete,

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.

Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.

Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.

Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.

Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.

Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.

Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.

Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.

Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.

Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.

Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.

Feketeség.

Fekete.

Fekete.

Fekete, fekete, fekete.

Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.

Feketén dobolva

feketén dobogva

feketén feketét kavargatok

fekete felhők mögött

feketén ragyognak

ébenfekete halálnapok.

Fekete teste,

fekete versbe

feketére égve. Elhallgatok.

fekete levesbe

feketére festve

táncolnak a fekete gondolatok.

Fekete ünnepek

fekete szemek.

Feneketlen kútban

fekete szellemek

testtelen vágyak felett

fekete fellegek.

Feketén felnevet

a sötét mennyezet

feketén mosolyogva

mondom neki én is:

meg fogsz halni.

Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.

Majd köddé feketéllnek.

Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)