vasárnap, július 10, 2011

A 31. napon


A 31. napon végre lejárt az önkarantén. Reggel automatikusan nyíltak ki a szemeim, hétkor üdén pattantam ki az ágyból. A kávé már csak formalitás volt a gyümölcslé meg a vaníliás almalekvárral meg vajjal megkent pirítós mellett. Már majdnem csak dekoráció.

Elkezdhetem.

Reggeli után felkapcsoltam a gépet, leszedtem az ágyról meg az íróasztalról a könyveket, a lapokat meg az ételmaradékokat és rendet raktam: kiporszívóztam, felmostam, port törültem, elmosogattam. Miután mindezzel kész voltam zuhanyoztam. A zuhany alatt az elmúlt harminc napra gondoltam, mindarra, ami megfordult a fejemben, a kis lakásban, meg hogy ebből mit akarok papírra vetni. Meg azt is, hogy mit lehet végül is megírni abból, amit meg akarok. Egy kisebb aggodalom-féleség villant át rajtam, de a víz elmosta, zajával, sugaraival.

Zuhany után ittam meg a kávé utolsó néhány kortyát. Lakótelep, körforgalom, nyüzsgő járművek, emberek. S én, a hetedikről. Még csak fölöttük állok. De ennek ma vége lesz.

Minden lehetségeset előkészítettem, ami az íráshoz segítségemre lehet: papír zsebkendőt, szőlőcukrot, vizet és magas kakaótartalmú csokoládét egyaránt. Kezet, hátat, nyakat ropogtattam, beállítottam a képernyőt az íráshoz és új lapot nyitottam, elneveztem harmincegynek. Miután mindezzel szinte egy mozdulat-ívben túljutottam, döbbenten vettem észre: nincs miről írnom.

Semmi konkrétról sem tudok írni.

De hát valahol el kell kezdeni. Az ember két-féle lehet: megfigyelő, vagy megfigyelt. Minden ember mindkettő, de általában dominálni szokott az egyik. Én megfigyelő vagyok. Ezért is volt nehéz az elmúlt harminc nap: más megfigyelt hiányában én váltam önmagam megfigyeltjévé. Szörnyű a csend, ami az ön-megfigyelést beburkolja és szörnyű szembenézni megfigyelőként a megfigyelt önmagammal.

A rutin állott be a leghamarabb. Reggel korán kel, meztelenül budizik, néha közben fogat mos, de olyankor budizás előtt mosakszik, amúgy utána (megspórolva egy extra kézmosást). Zuhanyozik, borotvál, reggelit készít, vakarózik, nyújtózkodik. Kávét szürcsöl, ami általában forró és tej nélküli (cukorral nem szereti). A reggeli után híreket olvas, videókat néz, majd a zenelejátszót keverő számválasztásra állítva olvasni kezd. Az összevásárolt könyvtárát belezi ki, ismét. Van, amelyik könyvet csak először. Másokat hatodjára, hetedjére.

A kezdet ívelő könnyedség volt. Előjöttek az antiszociális hajlamai és a hegyekbe, emberektől alig, vagy egyáltalán nem lakott területekre kívánkozott. Persze ehhez pénz is kell, meg sok minden, gondolta, úgyhogy, kispórolva a vonat jegyből, feltöltötte a tartalékait és egy hónapra elvonult az üres lakásba. Vigyázott, hogy a számlákat időben kifizesse, és egy hónapig ne zavarja senki és semmi. A kulcsot egy műanyag dobozba tette és a fedelét erős ragasztószalaggal lezárta és ráírta a kinyitás dátumát: 07. 31. az első két nap az akkomodálásról szólt. Hogy megszokja, hogy minden kommunikációs lehetőség ki van iktatva: telefonok, közösségi oldalak és főleg a személyes találkozások. Az első két nap szép volt.

Minden napra körülbelül fél könyv jutott, tíz cikk és egy film, közöttük hátgerinc és végtag-aktiváló gyakorlatokkal. Folyton írt volna, ellent kellett állnia az ösztönnek, hogy folyton le-írjon és meg-írjon. Meg egyáltalán: hogy írjon. Ez ellen ceruzát, digitális jelölőt használt: nem bírta ki, hogy ne rögzítse valahol a pontokat, amik kiváltották a gondolatait.

Miután egyik este (a kilencedik) elvették az áramot rászakadt a sötét és ő álmatlanul zuhant bele a város éjjeli zajától alig tompított csendjének a mélységeibe. A fotelben kezdődött. Nagy, krémszínű fotel, gyanús folyadék-maradványokkal a huzaton, amiket még a mosószer sem tudott eltávolítani (valószínűleg ezért is vásárolhatta meg olyan olcsón az ószeresnél). Ebben a fotelben kezdődött.

Hátra engedte a foteltámlát és próbált befurakodni gondolataival a város kintről beszűrődő, távolinak ható morajába. Ehelyett azonban más történt: a gondolatai rekesztették ki a szobából a várost, és mikor kiszabadult a lakásba a csend akkor előjöttek a sötétből a bezárt gondolatok. Nem követelőztek. Színesek voltak. Mindegyiket meg lehetett nyitni, el lehetett merülni benne. Olyan volt a lakás, mintha üvegből volna a padlója: az átlátszó lapok alatt színek, árnyalatok kavarogtak, minden lap alatt más-más és ha a lapokra állott érezte, hogy mi van alattuk. Ha akarta már merült is bele az átlátszó lap takarta emlékbe.

Ezután nappal aludt. Egy könyvet három-négy nap alatt olvasott ki, tíz cikket öt nap alatt olvasott el és egy filmet nézett két-három napig is. A rutin átalakult. Minden éjjel több lapba is belemerült, volt olyan is, hogy hatba, hétbe, egyszer tizenháromba is (de a rá következő napot végigaludta akkor). Nem volt semmi különleges az emlékekbe való merülésben, bár úgy fizikailag, mint pszichikailag megviselte. Újra a múltban lehetett, mint megfigyelő és végre megfigyelhette önmagát.

Néha elborzaszt, hogy mennyire ösztön-lény az ember. Figyelte a gondolatait, a tetteit, a reakcióit a környezetére a környezetében és folyton le-ledöbbent. Valaki gyengeségét úgy próbálta palástolni, hogy őt támadta, és ő a támadásból nem érezte ki az önmagával elégedetlen fogcsikorgatását. Máskor jeleket küldtek felé, későre értelmezett, halálra ítélt jeleket, kinyújtott kezek, szem-csillanások és mosoly-villanások, érintések és viszonzatlan ölelések formájában. A halott jelek egy utolsót sóhajtanak, mindig csak későre, mindig hiába: a jel-forrás megszűnt létezni, mire a címzetthez érnek. Vannak, akik játszmáznak. Sőt: azt kellett némi visszatetszéssel konstatálnia, hogy ő maga is játszmázik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt előzőleg gondolta volna. Kevesebbet hallgat. Kevesebbet figyel. Kevesebbet van jelen abban, amit csinál. Máskor olyan jelek érkeznek, amiket nem akar észrevenni. Nem szabad, nem engedi – valami. Mindig egy hang, mindig egy furcsa, majdnem kellemetlen érzés.

Érdekes volt megfigyelnie az orgazmusait. Az arcát, amint lecsukja a szemét és belesiklik az élvezetbe. Meglepő volt megfigyelni: kellemes látvány. Helyenként azonban tettetett volt, már-már erőszakolt. Hamis mozdulatokat produkálva már-már szánalmas volt önző vonaglása. Ilyenkor pirult az arca. Az ember nem feltételezi saját magáról az ágyban a hazudozást, ezért is meglepő a tetten érés. Meg még azért, mert ugyanolyan primitív és átlagos, mint a többi ember esetében.

Folyton azt szajkóznám, hogy nehéz szembenézni. Nem a másik szemébe nézni, azt álca mögül könnyedén lehet, bár kétlem, hogy ezentúl is annyira penetránsan fogok az emberek szemébe nézni. A saját szemembe nézni nehéz. Ott nincsen álca, egy adott ponton túl, egy adott csönden túl már nem lehet. Harminc egynéhány évem nem volt elegendő, hogy felnőjek. Lehet, hogy most kezdtem el ezt a folyamatot.

A harminc nap végéhez közeledve már minden egybefolyt. Egyszerre evett, emlékezett és pihent. Volt, amikor mindezt a budin ülve. Járása légiessé vált, úszott a kis lakás homályos csöndjében. A naptárra sokáig nem nézett, de sejtette, hogy már nem lehet sok ebből az egészből. Az áttetsző padló lapjai, miután kiszállt belőlük: elsötétedtek. Nem maradt más belőlük, csak a fogyó emlékekkel egyre terebélyesedő, szürke ködszerű gomolygások. Egyszer aztán eltűnt az átlátszó padló. Hirtelen történt az egész: hallottam kint valami zajt, az ablakra néztem és mire visszatekintettem a padlóra már a kopott színű parketta látványa fogadott. Rá tíz percre már aludtam, eldőlve az ágyon. Ma reggel ébredtem fel.

Úgy érzem: most tudom, hogy ki vagyok. Valahogy mindig mindenki távolról szeretne sokat a közelébe. Közelre már nehezebb figyelni. Közelre figyelni kényszer. Távolba nézni, távolba látni a motiváló. Félelmetes, hogy az ember a felületességébe még nem pusztult bele.

Miután kitettem az utolsó pontot is, végre felöltözök. Rendbe szedem magam és kimegyek, először számlákat fizetni, majd vásárolni. Közbe figyelni akarok. Az emberekre, a mozdulataikra. Meg akarok tanulni úgy látni másokat, hogy közben magamat is látom. 

2 megjegyzés:

Emese írta...

Hm. Vajok mik és kik ébresztik szerepjátékaidat és szunnyadó kezedet gépelésre :)?

p. kiscsuri írta...

többek között ínségek is. de leginkább egymásra felettébb termékenyen ható gondolatok találkozása (hogy mi a végeredmény: nem rajtuk múlik).