21. bennem.

..EGY VALÓJÁBAN SOHA MEG NEM SZŰNŐ, KONSTANS KIÁLTÁS (MAGZATI ÁLLAPOTBAN NÉMA SIKOLY, ELMÚLÁS ELŐTT HALÁLTUSA. AMÚGY MEG, ÁLTALÁBAN EMLÍTVE, ÉLETNEK IS BECÉZHETŐ (igaz, hozzáállás kérdése az egész...).)

20. bennem.

.. de kezdjük inkább nem is így.

kezdjük úgy, hogy van egy belső tér, amiben az elemek alaphelyzetben a legoptimálisabban vannak elhelyezve, egymáshoz és az egyénhez viszonyítva. nevezzük ezt a teret énnek és a térben előforduló elemeket az én-t alkotó tulajdonságoknak, képességeknek, hajlamoknak és habitusoknak. alaphelyzetben az elemek egyenként mozdulnak el valamilyen irányba, attól függően, hogy az én tulajdonosa hogyan változik milyen hatásoknak van kitéve a környezetében és milyen elem-asszociációkat váltanak ezek a hatások úgy hosszú, mint rövid távon. ezek az elem-mozgások egyensúly megtartóak, tehát minden mozgást követ egy, a mozgás hatását relatív ellensúlyozó mozgássor is azért, hogy az én tulajdonosa megőrizze személyes egységét és következetességét, ezáltal az orvosi értelemben vett normalitását is.

aztán van egy érdekes reakció-sor, mely két én-tulajdonos között zajlik le. a fent említett és nagyon pontos egyéni egyensúlyt megtartó változással párhuzamosan észlelhetővé válik az én-ek közötti kommunikáció, melynek köszönhetően mindkét én stabil elemei elmozdulnak egymás irányába oly módon, hogy az egyensúlyt fenntartó erő már nem személyre szabott, hanem személy-közöttivé válik. az egyik én a másik én-t tartja egyensúlyban ez az elmozdulás által és ez a szimbiózis minél intenzívebb annál hamarabb teljesedik ki egy ahhoz hasonlatos kapcsolattá, mintha mondjuk két ember (egy, akinek a bal lába hiányzik és egy, akinek a jobb) egymáshoz szíjaznák egymást, hogy így hatékonyan járni tudjanak, mivel megvan bennük az erő, az akarat, a vonzalom, tehát minden lehetséges motiváció egy ilyen tett végrehajtására (megvallom: a fenti egy kissé morbid példa).

természetesen ez csak labor-körülmények között ilyen optimális, a valóságban eléggé mérsékelten tapasztalni. hétköznapi nevén ezt szerelemnek hívják.

amikor ennek a bensőséges, egyedi és egyéni térnek az elemei mind elmozdulnak a tér külső zónája felé az egyén egyensúlya kibillen, a tér perifériájára összegyűlő elemek energiája terek közötti kaput nyit. sajnos abban az esetben is, ha a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni az előző számára. ám ha mégis mindkettő teret nyit, akkor a két személyben fellelhető megfelelő elemek egymásra vetülnek a kapuban így egy, az előző két elemtől eltérő, összetettebb, teljesebb elem tud létrejönni. az ilyen elemek aztán közös teret alkotnak, egy olyan közös világot, amit az elkövetkezőkben ketten táplálnak. röviden: ha az ember szerelmes lesz, akkor másfél világgal rendelkezik az alaphelyzetben fellelhető egy helyett.

van, amikor az elmozdulás egy másik én irányába hiábavalónak bizonyul, feleslegesnek, vagy csak egy idő után rájön az én, hogy a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni felé, vagy a kapunyitását elfogadni. ilyenkor távolodni kezdenek az elemek az én terének a perifériájától és ha nem ügyel az én tulajdonosa, akkor az elemei, túllépve azt a zónát, ahol alaphelyzetben lenniük kéne (ugyanoda sohasem kerülnek az elemek, hisz a periférián észlelt változásoknak köszönhetően az elemek már az új ráhatások súlya alatt újraszerveződnek, bár nagyvonalakban meg kéne egyezzen a felállás a másik én felé való elmozdulás előtti konstellációval.) mozgásukban nem állnak meg, hanem tömörülni kezdenek a tér centrumában, egymáshoz, egymásba szorulva.

az emberben nagyon ritkán észlelhető teljes és viszonylag stabil én-elem-konstelláció, folyton egymástól távolodó majd egymáshoz közelítő mozgást végeznek az elemek.

s akkor most: olyan intenzív egy pontba való tömörülése észlelhető már egy ideje az én-terem elemeinek, hogy félő, hogy hamarosan ki fog robbanni, valamilyen belső ősrobbanás-szerű formában, melynek úgy a kiváltó oka, mint a maga után vont hatásai teljességgel átláthatatlanok, még következtetni sem lehet a huszon-egynéhány év folyamán összegyűlt adatok alapján.

19. bennem.

.. volt egy fontos, titkos jelentéssel bíró árnyék, még a délutánban (aztán egyszeriből este lett, s az árnyék átalakult valósággá.).

18.bennem.

.. egy angyal volt, aki várt egy ágy szélen ülve, hogy valakinek őrizze az álmát. gyűrött volt az ágynemű, a párnák széthányva, a takaró a földön, mintha valaki csak leugrott volna a boltba, hogy vásároljon dolgokat a vacsorához. az angyal ült az ágy szélén, és addig várt, míg szörnyen unni kezdte magát. az angyalok, tudvalevő, nem esznek, nem isznak, még cigizni sem szoktak (néha ugyan el-elszívnak egy szálat, de azt semmiképp sem a hálóban). nem tudta, hogy mivel foglalja le magát és mivel kissé mazochista volt ez az angyal: elkezdte tépdesni a tollait. elmélete egyszerű volt: a személy akire várt meg fogja érezni a fájdalmát és sietni fog aludni, hogy ne okozzon álom-angyalának több fájdalmat. az elején csak óvatosan tépte ki a legkisebb pihéket, közben emlékezve a népszerű emberi mondóka-szerűségre, mely hasonló mozdulat-sorokat szokott követni elkezdte mondogatni, hogy: (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, stb. a játék (játék-e vajon) kezdetén még nem gondolt bele annak komolyságába, később meg, mikor már megtette már elég nehéz lett volna abbahagyni. egyre nagyobb szenvedéllyel tépdeste az önnön tollait és egyre nagyobb megszállottsággal szajkózta a szeretnemszereteket. minden kitépett toll egy fény-villanás volt (hisz mindenki tudja, hogy az angyalok csillagokból lesznek és fényből vannak stb.), hamarabb egymástól jól elkülöníthető villanásokat lehetett megfigyelni, majd egyre gyorsabban pulzáltak a fények majd a vég előtt már egy, konstans erős fényt lehetett csak látni több kilométerről is akár, mielőtt kialudt volna teljesen a fény.

nemszeret.

a szárnyai (azaz az élete) voltak a játék tétje. a tudás meg az édes-kesernyés, pőre jutalom. a szeretet létének vagy nemlétének a tudása. és, mivel minden alkalommal, minden szeretnél és minden nemszeretnél más dologra, jelenségre, más tárgyra, személyre, más anyagra gondolt, mást helyezett a szeret-nemszeretet fókuszába ezért a világ iránta gyakorolt szeretete vagy nem-szeretete volt a tét, a világé, mely körülöleli, mely magába fogadja.

egy angyalnak, mint tudvalevő, pontosan 374 473 tolla van. a világot angyalunk háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenhárom tollra osztotta fel. azaz csak háromszázhetvennégyezer négyszázhetven-kettőre. ott állt meztelenül az angyalunk, meztelenül és röhejesen, kétségbeejtően sután és kiszolgáltatottan egy fájdalmas hívást sem meghalló ember miatt (meg persze az ő angyali hülyesége miatt, de főleg a rendszer-hiba folytán, minek következtében egy ilyen felettébb rendhagyó jelenség megtörténésére sor kerülhetett) és arra gondolt, amire csak egy angyal gondolt eddig, rajta kívül: a nem-létre. fogta magát és körmeit mellkasába mélyesztve szétnyitotta azt s csak mikor kivette a benne rejlő, őt ebben a formában létezni megengedő, neki energiát adó csillagot, csak akkor vette észre, hogy szárnyának egyik hajlatában kifelejtett egyetlenegy pihét (hiába: a fény-viszonyok sem voltak a legjobbak, no, meg mire a hajlatához ért már eléggé megszállottá válott...). a háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenharmadikat (tévedni angyali dolog (is)). tudta, hogy alig pár tizedmásodperce van még hátra, kitépte a pihét, elsuttogta (önmagára gondolva), hogy szeret, majd több trilliárd apró fény-sziporkára bomlott egy tizedmásodperc töredéke alatt.

hiába. ha az ember angyal, akkor ne játsszon szeret-nemszeretet. nem igazán talál hozzá. s különben is: ne a szárnyaival, basszameg. s ha mégis ezt teszi, mert gyogyós, vagy mi, akkor próbáljon meg számolni, szárny-rongálás közben. meg aztán: nem volna jó letesztelni az angyalt, mielőtt életre hívják vagy ilyesmi... ha nem másért azért, hogy ne menjen egy csillag-darab sem kárba (mert sok van belőle, de (a környéken legalábbis) véges azért a számuk (s különben is: ha jól tudom minden kihatással van mindenre. (az angyalok meg pláne))).

amióta nem létezik angyal formában, azóta nem igazán tudok aludni.

17.bennem.

.. hó lesz, hamarosan. itt minden megtörténhet, például annak is nagy az esélye, hogy nyár van, dög meleg, haláli kánikula és akkor csak egyszer behavazódik minden. csak úgy jön. nem hideg. igaz, melegnek sem meleg. csak egyszerűen hó. sohasem olvad el. nem olvad: oldódik. ha megoldódik, akkor feloldódik. addig véd.

a hó szigetel. szörnyen szigetel. van, amikor ködből vált hóra, mert a köd is nagyon tud szigetelni, de az mégis szellősebb, könnyedebb, mint a hó. a hó mindent tompává tesz. még a szemet is. még a szívet is. a gondolatok high-key-fényben úsznak és a peremük áttetsző és beleolvadnak a fénybe és akkor nem is lehet pontosan tudni, hogy mire is gondol az ember. csak sejteni lehet. és ropog a hó, mert tompa léptekkel járnak  a környezetem történései, de kit zavar egy kis hó-ropogás, hisz minden, még a léptek zaja is csak alig hallható, mint mikor átfordul az ember a nagyszülei ágyában, éjjel és félálomban hallja a sok-tízéves rugókat valahol a mélyben a mozgására válaszolni. megnyugtatja. ettől alszik vissza. álmokat köt meg ez a ropogás, mélyebb vágyakat.

válsághelyzet van, ha hó van (majdnem mindig). sebek vannak akkor. meg gyengeségek és félelmek. valahogy úgy néz ki minden a hó előtt idebent, mint késő ősszel a környezetem: hideg, pőre és elhagyatott, ugyanakkor kiszolgáltatott. szex-rabszolga a világ. ezek a sebek, ezek a nyomok javarészt miattam vannak. én vagyok az oka. meg a többiek. de ne részletezzük. próbál felgyógyulni a vidék, próbál erőre kapni a táj, belegömbölyödik magába, kitelni próbál, megnyílni, átváltozni. kihajtani újra. hó csak akkor lesz, ha már nincs más kiút. ha már nem kell más, csak a puha párna a paplannal, ami alatt meg lehet bújni, amik között hallani lehet holle anyó életet vidámító nevetését. 

16. bennem.

.. nő van. az a közös ős, akitől (akiből) mindnyájan származunk. méghogy ádám és a sztorizgatások körülötte... ugyan már.

elzárva tartom a kurváját. lekötözve. meztelenül egy nagy, sötét pince-odúban. elég gyakran lejárok hozzá. olyankor megitatom vízzel és pisiltetem, hashajtót adok be neki és nézem, ahogy megalázva összefossa magát. verem, folyton verem. áramot vezetek a testébe, hogy dögöljön már meg egyszer. egész teste feszül olyankor és én érzem, hogy éget, éget minden, hogy meghalok. ő meg szeret.

máskor mesét olvasok fel neki. mindig retteg ilyenkor, mert tudja, hogy valami szörnyű dolog fog következni. és igaza van: gyújtóval égetem a mellbimbóit és karikás ostorral tépem cafatokra minden egyes alkalommal a szeméremajkait. ordít. nem könyörög, ilyenkor már nincs ereje. az elején még elég gyakran tette. de ez most rosszabb. megalázva és megtörve lóg a láncon a levegőben, alatta a széklete. sír. zokog. száraz sírás ez, már nincsenek könnyei. szeret. és ilyenkor megölném a világot felborítanám, hogy dögöljön meg minden és mindenki. nyeli a kiszáradt könnymirigyeiből párolgó száraz könnyeit és csapzott, büdös haja alól szeretettel telve néz rám. ő a mindenem. nélküle nem is volnék. nélküle nem volnék (nélküle nem).

mikor nem nála vagyok, akkor csak úgy elvagyok. rettegek, hogy megszökik, hogy elhagy, hogy fölém emelkedik, hogy megbüntet. pedig tudom: még halálom esetén sem hagyna el, megszökni sem akar, ő nem emelkedhet fölém mert örökkön fölöttem volt és ő az, aki sosem büntet. ha lent járok nála véresen ébredek. vérzik a szemem, véreznek a nyílásaim. egy világ sír, szenved.

persze attól még kemény vagyok. sőt: attól vagyok kemény, hogy elnyomom a mocskos kurvát, a kibaszott ribancát. nehogymár. nehogymár ő hasson rám, nehogymár izé. nem fogok én érzelgősködni. kapja be mindenki. férfi vagyok. és különben is: az ő érdekében is teszem. mennyi rosszat csinálna, ha kiengedném... mindent, az egész síró és vérző világot nyomorba döntené. mi nem vagyunk egyenlőek. meg kell neki tanítani, hogy ki az úr, hogy ki parancsol. hogy ki az, aki vigyáz rá. akinek egyáltalán köszönheti, hogy van. mocskos szájú cafat. be is tömtem a száját, hogy ne is halljam. a sikítások ellen nincs mit tenni. dehát addig fogom rúgni a picsáját, amíg kikészül. amíg nyikkanni sem tud, bazmeg. hogy lássa, ki viseli a nadrágot. hogy lássa: mért épp én. nem való neki ez a világ. minek, hogy még jobban szenvedjünk s ezt mondtam is neki.

sohasem hagyna el. szeret. részem.

néha, reggelente, mikor vérzem: könnyezek. nem sokáig, gyors dolog ez, jön-megy dolog.

ilyenkor őt látom a tükörben. azt, hogy szeret.

15. bennem.

.. egy szakadék van. a pereme mindig alacsony, akárhányszor állok a szélénél. olyan, mintha mondjuk a part a tengerszint alatt volna. és érzem, hogy a szakadék az magasság egyben, sőt, a szakadék maga a magasság, és én nem lezuhanok, ha elrugaszkodom a szakadék szélétől (még sohasem mertem), hanem felesek a magasság lehető legmagassabbjába. a fel meg a le itt nem is térleírás, hiszen itt nem kartográfiai szempontból felkutatható területek, tájak meg ilyesmik vannak, hanem vannak fentek, meg lentek és a mélység. ami mély igaziból az amúgy magas, mert a mély felfelé mélyül, de a magasból nem lehet leesni, hiszen lentről esik fel az ember. mikor kiállok a peremére, a tengerszint alatti perememre akkor érzem a szelet, ahogy fentről sodorna, sodorna lefelé, bele a sötét szakadékba és mindig megijedek, mert nagyon hasonlít ám a valósághoz ez a mélység-szédület. és csak amikor eltávolodtam a szakadéktól, csak akkor, amikor már a peremet is szem elől tévesztettem, szóval csak akkor jut eszembe, döbbenek rá, hogy nem kellett volna félnem, mert nem zuhantam volna le, hanem felemelkedtem volna, fel a fenti valamibe. ilyenkor persze nem térhetek vissza, mert már rájöttem, hogy mi van, már agyból mernék szökni és nem önmagamból, önmagamtól, elszakadva teljesen a külvilágtól. pedig azt mondják (a hangok), hogy fény vár rám a mélységben, de még soha-soha sem hallgattam rájuk. mit nekem hangok. nekem agyam van. mitöbb: nekem agyaim vannak. sőt: én magam vagyok az agy. nem hallgatok a hangokra. persze ettől még csalódott vagyok. állok a perememen, a tengerszint alatti perememen és érzem, hogy hatalmam van, megadatott nekem, hogy hatalmam legyen: dönteni. és büszkén magamra vonulok el, vissza a peremtől, mert hollá, babám: győzött a ráció, mégsem érzem jól magamat, mert férgek másznak, a ráció férgei és büszkén és megszégyenülten vágtatok, aztán trappolok, majd cammogok vissza, valahová, el a perememtől és már alig húzom a lábam, mikor megvilágosodik a nem-agyam, hogy ugorhattam volna akár, mert fel estem volna és akkor vágyni kezdek, vissza, és megint meg akarom próbálni, ordítom vonszoló magányomban, hogy "méég egy esélyt! méég egy esélyt!" de a csend röhög szembe, merthát már annyi esélyem volt és mégis, és mégsem és ugyanakkor: tudom, hogy még lesz, ugyanakkor sejtem, hogy akkor is győz a rációja, a világok sűrített rációja egyesül, hogy ne, semmiképpen sem lehessen le (fel) ugranom.

érdekes, mert az ember mindig fél a mélységtől, de sohasem a magasságtól. pedig a mélységnek is van magassága. és a magasság is mélységet takar. ennél a gondolatnál már mozdulni sem tudok. belecserepesedek abba a magányba és hétköznapiságba, ami miatt nem ugrottam le (fel) a tengerszint alatti perememről.

4. tea

- Le tudnád rajzolni az ízét?
- Minek?
- Hát ennek.
- A teának?
- Igen, akár. De bárminek az ízét, egy hangulatnak is.
- Például?
- Például nem tudom: csóknak, vagy a zellernek. Vagy a tejnek. Szaladásnak. Bárminek.
- Nem tudom. Nem értek a szavakhoz.
- Mért kell érts a szavakhoz, rajzról volt szó.
- Igen. Arról.
- S akkor?
- Nem tudok szó nélkül rajzolni. Egyszer elképzelem, hogy mit akarok elmondani arról, amit le szeretnék rajzolni. A váz, az alap-vonalak vannak leghamarabb, azok az ötletből jönnek, de utána rögtön a szavak. velük öltöztetem fel a témám.
- De leghamarabb nem a gondolat van?
- De igen.
- S képben gondolkodsz?
- Nem tudom. Gondolatokban gondolkodom.
- Jó, de nem kell egy szó már ahhoz is, hogy kiválaszd a témád?
- De igen. Igazad van.
- Mért ráncolod a homlokod?
- Összezavarodtam.
- Mmiért?
- Hát, mert ha a szó, mint konkrétabb gondolat van, akkor mégis mi az inspiráció?
- Például az íze. A teájé.
- Vagy a szabadságnak.
- Igen. Vagy a levegőnek.
- Annak hogy?
- Amikor felérsz a felszínre. És fáj a tüdőd belé, úgy nyeled.
- De akkor az illat mi?
- Attól függ. Melyikre gondolsz.
- A tiedre, például. A baleset után.
- Juj, akkor nagyon féltél! Láttam a szemeden. Meg reszkettél is...
- Jó, most nem erről van szó, hanem arról, hogy izzadt voltál, meg kissé büdös a benzintől. De olyan jó volt érezni mindezek mögött a tiedet az illatot. Nagyon megnyugtatott.
- Igen, és szivattalak, hogy mindjárt elájulsz, meg minden.
- Persze, szokás szerint. De nem bántam. Örültem neki. Megnyugtatott.
- Én meg annak örültem, hogy megijedtél. Bedugta a házisárkány száját.
- Milyen házisárkány?
- Ott, a bentit. Tudod, a dög bennem.
- Jaa, a pláza-maca?
- Ja-ja, ő az. -nevetnek.
- Te mit csináltál volna?
- Abban a helyzetben?
- Igen. Ezt nem is kérdeztem soha tőled...
- Nem tudom. Elájulok. Vagy ordítani kezdek.
- Te?
- Én. Később belegondoltam. Hogy te hogy reagáltad le, meg hogy mit csináltál, és hogy mennyire tudtál figyelni a részletekre, meg minden. Én lehet nem tudtam volna. A pánik lehet odavág.
- Lehet. De így is elég laza voltál.
- Igen, de más, ha veled történik, és más, ha mással. Aki fontos. Mit csináltál volna, ha nagyobb lett volna a baj?
- Nem tudom.
- S ha meghalok?
- Most muszáj ezt?
- Igen. Fontos.
- Nem tudom. Nem gondoltam bele sohasem.
- S ha most belegondolnál?
- Több dolog is eszembe jut?
- Igen? Mik?
- Hát hogy lehet, hogy összeroskadok. Meg ilyen öngyilkos hajlamaim volnának. Vagy mit tudom én.
- Neked? Ugyan...
- Igen, nekem.
- S mi még?
- Hogy egy-kettőre túlteszem magam rajtad, és összejövök mással.
- Ezt már szeretem, ez már jobban hangzik.
- Igen, de magamat ismerve ez évekbe is telhet.
- Lehet.
- Meg olyasmi, hogy alkoholista lennék, vagy vudu-papnövendék...
- Micsoda?
- Vudu-papnövendék. Hogy zombit csináljak belőled és felélesszelek.
- Elment az eszed, husi, felzabálnálak tetőtől talpig!
- Jaj, igaz. Ez eszembe se jutott.
- Na látod. Mire is mennél nélkülem...
- Hát nem sokra. Vagy sokra. Nem tudom, nem áll szándékomban kideríteni.
- Menj, te kis formális...


…


- Rosszul esett a másodiknak a gondolata?
- Milyen másodiknak?
- Hogy túl teszem magam rajtad, meg becsajozok s boldogan élek s minden.
- Igen. Kicsit. Önző vagyok, tudod.
- Igen, mind azok vagyunk...
- De nem jutnék eszedbe szerinted? Soha?
- De, valószínűleg.
- Miért?
- Mert te volnál az első, aki a szemem láttára halsz meg. Vagy a kezeim között.
- Ne légy segg.
- Nem, komolyan. Ez azért nyomós dolog volna. Meg aztán hirtelen, nem vártul szakad szét ez az egész, ami van.
- Közöttünk?
- Hát... meg ami van bennem, általad.
- S mi az?
- Nem tudom. Egy olyan én, akit sokat kerestem. S akit szeretek.
- Látod, milyen jó hatással vagyok rád?
- Igen. Látom. De most már hallgass el.
- Na te! Miért?
- Mert megnő a májad és én meg meg talállak harapni.
- Hm... kellene kezdenem valamit azokkal a fogakkal...
- Például végig kéne puszilgassad őket?
- Például. Mondjuk én valami harapófogósabbra gondoltam...
- Nana. Vigyázz magadra.
- Azt hiszed, hogy félek tőled?
- Igen.
- De nem félek.
- De féljél.
- Miért?
- Mert ha nem, akkor megharaplak.
- Úristen, micsoda terrorban élek!
- Szegény fejed. Ne kommentáld a rendszert.
- S még ez is... cenzúra?
- Az. Töltsek?
- Igen. Legalább ennyit... S megmasszírozol?
- Nesze neked, diktatúra... mell-masszázs?
- Szeretnéd. De itt nem most. Hátat kérek szépen, szépen-szépen!
- Na. ezt szürcsöld be, s utána.

3. tea

- Tegnap felhívott anyám.
- És? minden rendben?
- Nem. Nagyapa nincs jól.
- Erőre kap, hátha.
- Hát nem tudom...
- Jól vagy?
- Igen, csak aggódom.
- Miért?
- Hát mert mi van akkor, ha nagyapa... ha rosszabbul lesz?
- Ha meghal?
- Igen, de nem szeretem ezt a szót.
- Szerintem szép szó.
- Ugyan, mi a szép benne?
- Az, hogy ugyanazt jelenti azóta, hogy megszületett.
- De nem vicc, akkor mit fogok csinálni?
- Mikor?
- Ha meghal, akkor. Ki lesznek akadva mind.
- Akkor te ott leszel. És erős leszel. Mint amilyen amúgy is vagy.
- Ó, de ezt csak te gondolod, hogy én erős vagyok. Dehogy vagyok én erős.
- Pedig az vagy.
- Honnan veszed, mégis? Hm?
- Onnan, hogy elviselsz, már néhány hónapja. Engem is, meg másokat is.
- De hát engem is elviselnek. Mások is, meg te is.
- Igaz. Félsz? Tényleg?
- Igen. Egyre inkább. Kérsz még?
- Igen, kicsit. Kösz.
- Még van, ha kérsz.
- Pontosan mitől félsz?
- Pontosan mitől félek... az űrtől, hogy kiürül valami, amit aztán nem lehet sem befoltozni, sem újra kitölteni. Meg attól is, hogy előjönnek majd az emlékek. És talán felnőttebb leszek - kicsit.
- Felnőttebb? De hisz már így is az vagy. Úgy gondolkodsz, úgy cselekszel. Így tetszel.
- Jó, de mi van, ha mégsem?
- Akkor ennek előbb vagy utóbb ki kell derülnie. S szerintem jobb előbb, mint utóbb. Kevésbé fáj.
- S nagyapa?
- Hát, nekem azt mondták, hogy a halál nem pont, hanem egy vessző. A mondat nem itt fejeződik be. Valahogy hiszek ebben a mondásban. Értelmét látom, igaz, nem látom még át ezt az egészet.
- Meglehet. Még soha sem haltam meg.

2. tea

- Te mikor néztél utoljára felhőket?
- Én? Most.
- Jó, de ezelőtt.
- Ezelőtt nem tudom.
- Hogy lehet az ilyet nem tudni?
- Úgy, hogy nem tudom az ilyet észben tartani?
- Miért?
- Mert a felhők olyanok, mint az öblítőszer.
- Miért?
-Hát... mert ha rossz napod van, vagy idegesítenek az emberek csak fel kell nézni az égre, oszt minden rendben. A nagy kék, meg a sok kicsi fehér benne kimosnak, levezetnek, illatos gondolatokkal töltenek meg és máris új vagy, nem zavar a sok mocsok.
- De hogy lehet nem emlékezni egy ilyesmire?
- A takarításra nem szoktak emlékezni az emberek. Sem a tisztaságra. Csak a kosz, meg a bűz, meg az ilyenek maradnak meg, az ilyenekre figyelünk fel. A többit csak érezni lehet, ha figyelni tudunk, odabent.
- Értem.
- És te?
- Én? hogy én mikor néztem?
- Igen.
- Tegnap.
- Hol?
- A parkban.
- Kivel?
- Csak egy barátnővel, nem kell féltékenykedni.
- Én nem féltékenykedem. De biztos?


Mindketten nevetnek.


- Ő nincs jól. De úgy nincs jól, hogy mindig ugyanazokat a hülyeségeket követi el. S akkor jön és elvárja, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Pedig tudja. És miután elmondják neki, akkor bólogat és megfogadja, hogy eztán másképp lesz, minden másképp. S akkor megint könnyelműen feltálalja magát a fél világnak. És ő beszélt és csak beszélt, s egy idő után kifeküdtem, míg ő fűszálakat tépdesve ecsetelte, hogy ez a mostani probléma mennyire komoly és hogy mitől teljesen más, mint az összes többi és hogy kétségbe van esve, meg minden és én csak néztem a fellegeket.
- S mit láttál bennük?
- Csendet.
- Milyen csendet.
- Olyan csendet, mint amilyennel az elalvás pillanatában lehet találkozni. Hogy bele tudsz merülni.
- Ez szép.
- Igen. Szép.