szerda, május 05, 2010

Egy történet.





Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?


Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

szerda, április 28, 2010

esik éppen.

És odakint,
a napsütésben
lágy párájú
esik éppen,
megtöri a fényét
az egésznek
így láthatóbbak
az egészben
rejtőző
színes részek.

Fenséges disztorzió.

A nedves,
fényes rengeteg
egyik
szegletében,
igen,
idebenn,
az ablakból nézem
éppen:
egy színes esernyő
takar egy padot.
Alatta egy ember.

Színes esernyő alatt egy szürke
ember
meleg, nyugtató
tekintettel
méri a világot.
Mérlege lelke,
a test-serlege
meg a puha
homok
a konok
cipőrésen, mi befúrta
magát.

Teljes
teljes lényében,
s az égi permet,
mi részekre osztja
a színes
szín-termet, az
idő
ráncos falai között,
a színes permet
a falba,
a téglák közé is
fényt fröcsögött
s a csendben
vidám csepp-hangjegyek
zajosítnak be mindenféle
teret, vermet, eltemetett
rongy-kerevetre fektetett
kiszáradt
csontváz szerelmet.

Az esőcseppek árnyékában
megrajzolódnak
egy másik jelen
boldogan
bolond körvonalai.

Bolondak,
mondom,
a fények,
életlenek a
fény-képek,
s a kép-fények
szögébe
beleveszve
éppen
próbál megnyílni a
szende
szemérem.

Torzak a képek,
de a lényeg,
mint oly sok torz képen,
a pixelek közül negéden
föltör, kitör, betör,
be az égbe,
az alig mocskos, mégis
torzított
szürkéskékbe.

Igazság, már megint, a nap alatt.
Nem új.
Mint már olyan régen.
Szelídülve terül szürkéskéken.

És az esernyő eltűnik,
a szem is egyszer kihűl,
s a fények elhalnak,
a forrás is kimerül,
persze.

De addig sziporkáznak
néha
esőben
a fények
és a könyvtárban szertenyúló
árny-élek,
a szétterülő meleg
színek kavalkádja,
(mi a szemet, savként,
néha-néha rágja)
meg a kinti térben
szóródó
életet feltöltő
pezsdítő
szárazság- méreg-
s míg ezek, egyben
és egyenként
retinámig
s retinámon keresztül
az agyamig
a lelkemig
elérnek...


...addig érzem,
hogy élek.
Addig feléled bennem
elhanyagolt
és ki-kifosztott életem
és nevet,
kacag önfeledten,
fürödve
a délután
bársony fény-levében
mikor az eső esik éppen.

szerda, április 21, 2010

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

hagyom.

.

Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.

Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.

Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.

Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.

Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.

S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.

Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.

péntek, április 16, 2010

lapot kapok

Lapok
lapok
lapot
kapok
kapok
képet
csudaszépet
lapot kapok
csendes rendet
lapon szétszórt
fekete csendet
fekete betűk
ágai alatt
ott az idő
ott a pillanat
ott a magány
és ott az átok
lapot kapok
lapot vágyok
lapot kapok
zöldet, szépet
zöld felületen
fekete rétet
fekete rétben
hófehér csendet
lapot kapok
lapot csenek
lapot kapok
lapot tépek
tőled ellopott
lapok, képek
lapot kapok
lapot kérek
lapokba lassan
hazatérek
lapot kapok
a lapnyi csendben
ezer meg ezer
világ rebben
és eltűnik
egy lap-kikeletben.

hétfő, március 29, 2010

ma tavasz volt:.

Két kémény,
ikrek,
csúcsosodnak bele a reggeli
égi
kékbe.
A kábelek alig
zavarnak bele
az idilli képbe.

Cserepek.
Sok
sor
cserép,
minden éjjel közösen álmodják újra
agyagból
átkeményedett létük
változatosan izgalmas
hétköznapjait, annak
kék vagy szürke egét.

Moha.
Sok kis szemtelen teremtés
szétszóródva a
cserepek között.
Domború hátuk
tömött,
noha kis szigetek ezek,
kis
élő
sziget-örömök.

Verebek.
Elsuhannak néha
léha,
házsártos repüléssel
zavarják meg
a reggeli képet
közben fel-felborzolják a föléje
terülő
nyár-szerű
kéket.

Az ablakban,
annak két szemében
ebből a szögből a
kép két részre bomlik.
Bal szemében,
mely nevet,
az előbbi vidám kép
vigyorog vissza.
A másik az
abszolút
szimmetrikusan kirakott
ál-téglafal
szürke levét
issza.

Mintha a két kép nem is
egy ablak
szemein keresztül
érkezne hozzánk.

Egyik sír a másik meg
égszínkéken,
naptól lángoló
pirosban
szemtől-szembe,
szemből szembe
nevet.

Hiába.
Szem kell a boldogsághoz.

Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza
rézlemezekbe burkolta a reggelt.

A pipacsok,
a régi szépek,
mint egy nyár-ígéret,
mik megtépnek
s a szoknyája,
bizisten,
öléig, egészen
öléig hasad:
bennem támasztotta fel őket
a véres
hajnali nap.

A rézlemezek meg
bár az aranyosak
vagy az ezüstök szebbek,
szerényen, már-már
kipirulva
ragyogták be a
teret.
A tömbházat, a sok
kocka-vermet,
az éji eső után
még megmaradt
finom illat-permet
szétszórt,
termékeny
molekuláit.

Téged meg engem.
A mindent,
a rendben hagyott
mégis szervezetlen
villamosok
reggeli tömegnyomorait,
például.
Az életemet,
igen,
azt hiszem.

S beletágult a reggelbe
pupillám,
a képbe
beleszűkült kékes-zöld
íriszem.

Ma végre tavasz volt,
azt hiszem.

vasárnap, március 28, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉnÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szombat, március 27, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.